Tisza
Tisza (borosjenői nemes, és borosjenői s szegedi gróf) család; régi történeti multtal bir.
Tisza-család címere.
A család legrégibb történetére vonatkozólag igen gyér adatok maradtak reánk s ezek egy részénél az összekötő kapcsot legfeljebb a név azonossága nyujtja, amely nem mindig kétségtelen bizonyítéka az egy családhoz tartozásnak. T. személynévvel már az Árpád-ház alatt találkozunk. Egy II. Endre király alatt (1211) kiállított oklevélben Tyza, filius Nuuhu nevü udvarnokról van említés, mintegy száz évvel későbben egy T. (Thesa, Thysa, Tyssa) mester szerepel, aki mint Mária királyné apródja kezdi pályafutását s később mint Róbert Károly második nejének Erzsébetnek ajtónállója hű szolgálatai jutalmául Érd, Ladány és Üröm falvakat kapta s ezeken kivül a pilisvármegyei Boros-Jenőn is volt jószága. 1327. Tiszay Pál Csongrád vármegye szolgabirája, 1341. T. Jakab fiai Bihar vármegyében Süvegden birtokosok. Itt hosszu időre megszünnek a különben is gyér adatok egész a XVI. sz.-ig. Ekkor kap címeres nemességet 1578 ápr. 12. Rudolf királytól T. Tamás feleségével Orsolyával s gyermekeivel Mihálylyal, Katával, Ilonával s László nevü testvérével együtt, amiért vére hullásával szolgálta a királyt s érte rabságot is szenvedett, ugy hogy nagy summa pénzen kellett kiváltani. E címer különbözik a mai ismert T.-címertől. Mindezek a T.-k lehetnek a mai boros-jenői T.-család ősei, de összekötő genealogiai kapocs hiján minden kétséget kizárólag legelső ősnek ama György deákot (Georgius literatus T. Makainus de Boros-Jenő) tarthatjuk, aki feleségével s két sógorával együtt 1636 jun. 21-én I. Rákóczi György fejedelemtől Arad, Csanád és Temes vármegyében a török hódoltsághoz tartozó vidékeken tizennégy falut és pusztát nyert adományba. Egy leánya (Erzsébet) volt, aki Csulay György erdélyi ref. «orthodoxus» püspök vett feleségül, s egy fia I. István, aki birtokszerzései, ügyes gazdálkodása, valamint politikai szereplése és Várad védelménél kitüntetett vitézsége által először emelte ki a T.-nevet a közrendü nemesek sorából. Nemcsak megőrizte ama birtokokat, melyeket György, a törökök zaklatásainak és pusztításainak állandóan kitett területen szerzett, hanem tetemesen gyarapította is azokat. Boros-Jenőben lakott s onnan intézte ügyeit. Közhivatalt is vállalt, 1649. Zaránd vármegye szolgabirája, 1651. országgyülési követe, majd alispánja lett. Ambicióját mindez nem elégítette ki, e tekintetben helyzete különben is kedvező volt: meghitt barátja Szalárdy János, a történetiró és sógora Csulay püspök az erdélyi fejedelmi udvarnál befolyásos emberek voltak s célja elérésében hathatósan támogatták. Igy történt, hogy mikor II. Rákóczi György elhatározta, hogy megszerzi a lengyel koronát, T. Istvánt szemelte ki, hogy vállalata pártolására vagy legalább elnézésére birja rá a török udvart. István gyermekkorától fogva ismerte a törököt s a mellett ügyes, éleseszü s óvatos embernek ismerték s erre a szerepre éppen ilyen ember kellett. 1656. foglalta el kapitihai állását s bár eléggé óvatosan járt el, mégsem háríthatta el Rákóczi bukását, sőt magát is bajba sodorta, mert mikor Konstantinápolyban meghallották, hogy Rákóczi Lengyelországból visszavonul, követtársaival együtt elfogták s a Héttoronyba zárták. 1658-ban innen kiszabadult ugyan, de azalatt Boros-Jenő meghódolt a töröknek s igy egyelőre kevés kilátása volt, hogy régi birtokaihoz jusson. Dévára ment s a Barcsay hivei közé állott s ezután még viszontagságos napok vártak reá. 1660. a Rákóczi pártján levő Gyulay elfogta s három hónapig fogságban tartotta. Innen Váradra ment, melyet nemsokára a török fogott körül. T.-t az öt bástya közül az ostromnak legjobban kitett Aranyos-bástya kapitányává tették s tanulatlan pattantyusaival 46 napig védte ezt a gyakorlott tüzérség ellenében, amikor 1660 aug. 27. megfogyva és elgyengülve az őrség megadta magát. T. ekkor a szabadon elvonuló őrséggel Debrecenbe ment, ahol harmincadosnak, később pedig Kővár kapitányának tette meg Barcsay Ákos. Barcsay bukása után ismét földönfutóvá lett s Déván vonta meg magát feleségével s leányával, s ezután letünik a nyilvános szereplés teréről. Kisérletei, hogy régi nagy vagyonát visszaszerezze, sikertelenek voltak; e feladatot ivadékai oldották meg. (V. ö. Komáromy, Tisza-család ősei.) Fia II. István a tordavármegyei kincstári tizedek bérlője, s unokája az ügyvédnek nevelt II. György hasztalan kisérlették meg az új szerzeményi bizottsággal (neoaquistica commissio) nem boldogultak. Hosszas perlekedés után a pört végre is dédunokája I. László nyerte meg, Hajós és Lehoczky Dániel nevü hires ügyvédek segélyével s a nagyrészben a modenai hercegre szállott 142,653 forintra becsült birtokok helyett cserébe Geszt, Mező-Gyász, Bogyoszlóháza és Csegöd birtokába 1760 szept. 9. ünnepélyesen beiktattatott. Nejéből bályoki Szénás Rebekától három fia III. István, I. József és II. László született. A két elsőnek nem maradtak gyermekei. II. László (1765-1831), aki iskoláig Debrecenben befejezve közpályára lépett, s Bihar vármegye főjegyzője és országgyülési képviselője és cs. kir. kamarás volt, 1796. Teleki Katalin grófnőt vette nőül s tőle kilenc gyermeke, öt fia (József, Lajos, Károly, Ferenc, Imre) és négy leánya (Karolina, Amália, Vilma, Paulina) származott. Debreceni tanuló korából magyar s latin versei maradtak fent. I. Lajos(szül. 1789 aug. 5., megh. 1856 aug. 23.) 1825. Teleki Julia grófnőt vette nőül s ugyanezen évben kezdte meg mint Bihar vármegye aljegyzője hivatalos pályáját, s 1829. vármegyei főjegyző, 1832. a vármegye első alispánja és országgyülési követe, 1841. Bihar vármegye adminisztrátora, a nagy szalontai egyházmegye ségédgondnoka. Hét fia közül: III. László, II. Lajos és Béla gyermekkorukban elhaltak; Domokos (1837-56), Arany János tanítványa, ki jeles költői tehetségének is tanujelét adta, ifju korban hunyt el IV. László a honvédegylet központi választmányának elnöke (l. o.), kinek leányai közül Etelka (Zeyk Károlyné) számos műfordításáról ismeretes (amilyenek: Tytler Ann Frater, Leila a szigeten (1890); Leila Angliában (1890); Leila otthon (1890), angolból ford. T. E.; Szünórák, elbeszélések az ifjuság számára (1891); A hires gyermekek (1891); Nagy és dicső emberek történetei, angol források után (1892); Valószinü elbeszélések, franciából ford. stb.); Kálmán, Magyarországnak tizenöt éven át miniszterelnöke (l. o.); III. Lajos, volt m. kir. közlekedésügyi és ő felsége személye körüli miniszter (l. o.), 1883 dec. 22-én magyar grófi gangot nyert. T. Kálmánnak nejétől Degenfeld-Schomburg Ilona grófnőtől egy leánya és három fia született: Paulina, Radvánszky Béla báró (l. o.) neje, IV. István országgyülési képviselő (l. o.), II. Kálmán (szü. 1867.) és IV. Lajos (szül. 1879). A grófi cím és rang 1897 febr. 16-án kelt királyi kézirattal Kálmán fiaira és ezek utódaira (István, ifj. Kálmán, Lajos) is kiterjesztetett.
l. családfa.
1. T. Domokos, költő, T. Kálmán testvéröcscse, szül. 1837 október 27., megh. Geszten 1856 jun. 21. Gondos nevelést nyert szüleitől, különösen anyja nagy hatással volt kedélyének és költői szellemének fejlesztésére. 1851. Arany Jánost hivták meg Gesztre, ki előbb félévig, utóbb két hónapig foglalkozott vele; az ő vezetése alatt bővítette világirodalmi olvasottságát s tőle vett irányt költői fejlődése. Még érettségi vizsgálata előtt tüdőbaj támadta meg s noha 1854. anyjával együtt Olaszországban, 1855-56. pedig Egyiptomban telelt, 19-ik évében elhunyt. Pár százra menő, többnyire lirai költeményt irt. Versei javát anyja kiadatta T. D. hátrahagyott versei címen 1857. (második kiadásuk az Olcsó Könyvtárban). A kiadást Arany János rendezte sajtó alá s ő irt hozzá előszót. A költeményekben a költői gondolatra törekvés, az érzés egyszerü melegsége és a belforma iránti érzék nem közönséges hivatottság jelei.
2. T. István gróf, politikus, T. Kálmán fia, szül. Budapesten 1861 ápr. 22. Iskoláit nagyrészt magánúton, a két felső gimnáziális osztályt Debrecenben végezte. Egyetemi tanulmányokat Berlinben, Heidelbergában és Budapesten folytatott, az államtudományi doktorságot a budapesti egyetemen nyerte el. Hogy a közigazgatás gyakorlati kérdéseivel megismerkedhessék, a belügyminisztériumban vállalt állást; ez időben élénk részt vett a gazdakör agrárius vitáiban. Az agrárius kérdésekkel elméletileg is sokat foglalkozott s több tanulmánya jelent meg a Budapesti Szemlében s 1897. egy nagyobb munkája is a magyar gabonatermelésről, mely művével a külföldi lapok is sokat foglalkoztak. Miután önkéntesi évét leszolgálta és a huszártiszti rangot elnyerte, a család biharvármegyei (geszti) birtokain telepedett meg s mint vármegyei bizottsági tag és tiszteletbeli főjegyző tevékeny részt vett a megye politikai és gazdasági életében. 1886 óta a képviselőház tagja, hol a közgazdasági és közigazgatási bizottságban tevékenységet fejt ki. Ezenkivül számos pénzintézetnek és iparvállalatnak elnöke vagy választmányi tagja. Legújabb irodalmi műve Magyar agrárpolitika (Budapest 1897).
3. T. Kálmán, államférfi, volt miniszterelnök, szül. Geszten 1830 dec. 10. Atyja T. Lajos, anyja Teleki Julia grófnő volt. Nevelését atyja különös gondja alatt nála idősebb testvérével Lászlóval együtt otthon a szülei háznál nyerte s annak vezetése Szőnyi Pálra (l. o.) bizatott. Az erős magyar szellem, mely a geszti udvarház jellemvonása volt, a fiuk nevelésében is érvényesült. A tanulói pálya befejezése után (1848) a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban lett számfeletti, később rendes segédfogalmazó. Midőn a kormány Debrecenbe tette át székhelyét, ő is vele ment, ekkor már mint fogalmazó. A szabadságharc leverése után testvéreivel együtt külföldre utazott s másfél évet a külföldi politikai, gazdasági viszonyok s intézmények tanulmányozására fordított. Különösen szorgalmasan látogatta a berlini egyetemet. Majd hazatérve, a családi birtokon gazdálkodásnak szentelte idejét. 1855. a nagyszalontai ref. egyházmegye segédgondnokává választotta, amely díszes állást már atyja is viselte. Ekkor történt az a nevezetes szereplése, mely nevét egyszerre népszerüvé és ünnepeltté tette. Az 1859 szept. 1. kiadott pátens, mely a protestáns autonomiát gyökerében megtámadó intézkedéseket tartalmazott, ellenszegülésre hivta ki a protestáns egyház intéző köreit. A reformátusok tiszántúli egyházkerülete még azon év őszén Debrecenben tartott közgyülésen napirendre tűzte a sérlmes rendelet tárgyalását. A visszautasításnak egyházi részről Balogh Péter, világi részről T. Kálmán voltak leghatározottabb szószólói. Ugyanily értelemben szólalt föl T. a következő év jan. 11-iki gyülésen, amidőn szintén minden engedmény vagy egyezkedés határozott visszautasítását ajánlotta, amelyet az egyházkerület csakugyan magáévá tett. Felekezeti különbség nélkül mindenki tudta, hogy a protestáns egyház szabadsága ellen intézett támadás csak befejezése az alkotmány megsemmisítésére irányuló törekvéseknek s T.-ban az alkotmányosság rendületlen bajnokát tisztelte. Az elősejtelmet az októberi diploma (l. o.) csakhamar igazolta. T. rögtön felismerte a veszélyt s magánkörökben ennél is a visszautasítást tartotta leginkább célravezetőnek. Egyházának később sem szünt meg vezetője lenni (1867 óta a dunántúli református egyházkerület világi gondnoka). Most a hatalom őt is igyekezett behálózni, Bihar vármegye főispánjává nevezte ki, de ő azt nem fogadta el. Ugyanezen év (1860) aug. megnősült, nőül véve Degenfeld-Schomburg Imre gróf leányát Ilonát. Mig anyja részéről a Telekiekkel, Bánffyakkal, Bethlenekkel stb., most neje részéről a Károlyiakkal, Podmaniczkyakkal, Odescalchiakkal jött családi összeköttetésbe.
Az 1861-iki országgyülésre Debrecen első kerülete választotta meg egyhangulag képviselőjének s az ezután egybegyült képviselők a ház második ülésén (ápr. 9.) őt választották meg első alelnökké. A megalakult országgyülésen, melynek legfontosabb tárgya az országgyülést megnyitó trónbeszédre adandó válasz volt, két nagy párt állott egymással szemközt, az egyik Deákkal élén felirat (l. Felirati párt), a másik Teleki László gróf (l. o.) vezetése alatt határozat alakjában (l. Határozati párt) kivánta közölni a felséggel az ország óhaját. Teleki halála után a párt vezetését T. vette kezébe s annak nézetét ő tolmácsolta s védte a tárgyalás folyamán. Az ismét beállott provizórius korszak (1861-65) T. tevékenységét nem zsibbasztotta meg, most a parlament helyett a sajtót használta föl eszméi megismertetésére. A Honban és a Magyar Sajtóban megjelent vezércikkei (Alföldi levelek, 1-6) a gazdaság, kereskedés, ipar legfontosabb kérdéseit, valamint a parlamenti felelős kormány és vármegyei rendszer összeférhetőségét veszik tüzetes tárgyalás alá. E nagy fontosságu tárgya később (1865) ismét visszatért s Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer címü önálló röpiratban is elmondta nézetét, melynek tartalma az: «nemhogy összeférhetetlenek lennének, de sőt ha jól szerveztetnek, kiegészítik egymást, mindenik ellensúlyozza a másiknak minden más viszonyok között nyilvánuló hibáit, pótolja hiányait». Midőn a koronát különösen Deák husvéti cikkének (l. o.) hatása közelebb hozta a nemzethez s a királyi leirat 1865 dec. 10-ikére az országgyülést ismét összehivta, T.-t ismét Debrecen választotta meg képviselőjének s ezen a nevezetes országgyülésen Ghyczy Kálmánnal (l. o.) a balközép vezére volt. Befolyása és tekintélye 1867-től mindinkább emelkedett s nem csökkentette ezt az a meghasonlás sem, mely pártja kebelében a delegációba lépés miatt merült föl, s amelynek orvoslására 1868 márc. 17. Nagyváradra értekezletet hivott össze (l. Bihari pontok). Neki és pártjának jelentékeny érdeme van abban, hogy az országgyülés a német-francia háboruval szemben a semlegesség mellett foglalt állást, amely tény világtörténeti fontosságu; a nemzetiségi törvény is részben az ő szellemének bélyegét viseli magán. 1874. a balközép mások vezére, Ghyczy Kálmán belépett a kormányba s most T. egyedül vette kezébe a párt vezetését. 1875 febr. 3. tartott beszédének hatása alatt a Bittó-kormány lemondott s az 1867-iki közjogi alapon a Deák-párt s balközép között fuzió jött létre. Az igy alakult (1875 márc. 3-án) egyesült szabadelvü párt (l. o.) kormányában T. a belügyminiszteri tárcát fogadta el, Wenckheim Béla báró lemondása után pedig 1875 okt. 2. miniszterelnökké kineveztetvén, a kormány vezetését is ő vette át s tizenöt éven át (1875-90) ő volt Magyarország miniszterelnöke s a mellett 1875-87. (közben megszakításokkal, amennyiben 1878 okt. 11-től dec. 5-ig pénzügy-, 1879 jul. 11-től szept. 25-ig személykörüli miniszter) belügy-, 1887-90. pénzügyminisztere. Miniszterelnöksége alatt megrázkódások is többször érték a kormányt. Igy 1877-ben az Ausztriával való kiegyezés ügyében folytatott tárgyalások idejében le is mondott (febr. 7.), de senki sem merte helyette elvállalni az új kormányalakítás terhét; a következő évben pedig Boszna és Hercegovina okkupációja miatt, amely az országnak nagy áldozatokba került, de a béke biztosítása, a monárkia hatalmi állásának emelése s keleti politikájának érdekei miatt elkerülhetetlen volt. A következő évben (1879) másik nagy politikai ténye volt az osztrák-magyar monárkia és Németország között létrehozott védő és támadó szövetség, mely az európai béke fantartásának egyik legerősebb biztosítékává lett. 1886-ban a Janszky-ügy (l. o.) rendítette meg kormányát. Az 1888 végén beterjesztett véderőjavaslat igen erős ellenzéket idézett elő és T. állását a parlamentben megingatta. 1890 márc. 13-án a honossági törvény reviziójának tárgyalása alatt tett nyilatkozata következtében, amelynek beváltása Kossuth kijelentései s pártjának magatartása miatt lehetetlenné vált, lemondott a kormányról s mint «közlegény» vonult vissza a párt kebelébe, hogy annak, mint egyszerü (nagyváradi) képviselő, továbbra is irányítója és kipróbált tanácsadója maradjon. Magyarország legújabb fejlődése, a korona bizalmának s a kiegyezésnek, a magyar állam tekintélyének ugy bent, mint a külfölddel szemben való megszilárdítása, egy konszolidált kormánypárti többség szervezése, a közlekedés fellendülése, a pénzügyi helyzet javulása stb. mind első sorban az ő nevével áll kapcsolatban. A főrendiház reformja, a közegészségügyi és középiskolai törvény, a közigazgatási bizottságok létrehozása, a köztisztviselők minősítése, a nyugdíjtörvény, a nemzeti szinház dotációja stb. mind az ő fáradozásainak köszönhető. Mindenben inkább a megalkuvásnak, mint a gyökeres megoldásoknak volt az embere. Ezért gyakran és keményen támadták meg azon szempontból, hogy inkább a pártokkal és egyénekkel való elbánásban ügyes, mint szilárd elvek és eszmék után induló; inkább taktikájának, mint a nemzet szellemi és erkölcsi ereje kifejtésének köszöni hatalmát és annak tartósságát. T. politikájának jellemzését az a kijelentése foglalja magában, melyet az 1861-iki országgyülésen (ápr. 19.) alelnökké megválasztásakor tett: «Bátraknak kell lennünk nemcsak személyesen, de politikánkban is és mégis óvakodnunk kell a vakmerőségtől; nekünk okosaknak és előrelátóknak kell lennünk, de fölöttébb vigyázni egyszersmind, nehogy ezen két magában megbecsülhetetlen tulajdon túlzása által gyáva politikát kövessünk s óvatosságból magunk adjuk fel azt, mit veszélyeztetni nem akartunk.» Politikai szónoklatait a keresetlen, minden szóvirágoktól ment egyszerüség jellemzi; a magyar parlamentnek aligha volt nála ügyesebb vitatkozó szónoka, aki bámulatosan tudta ellenfele beszédeit széttagolni, gyenge oldalait kimutatni, a humor, sőt sokszor a gúny fegyvereivel nevetségessé tenni. Nincs is senki a magyar parlamentben, ki annyit és annyiszor beszélt volna a legkülönbözőbb kérdésekben mint ő. Személyes önzetlenségét ellenzéki oldalról sem vonták kétségbe; erre nézve a nemzet nagy része miniszterelnöksége tiz éves jubileuma (1885 nov. 29.), egyháza pedig gondnoksága 25-ik évfordulója alkalmával (1892) nyilvánította elismerését és háláját; a király meg 1880. a Szt.-István-rend nagykeresztjével tüntette kis s ezenkivül a német fekete- és vörössas-rendjel, az olasz Lazarus-rend, a román csillagrend és a szerb Takova-rend nagykeresztjének stb. is birtokosa.
4. T. Lajos gróf, T. Kámán és László öcscse, szül. Geszten 1833. Szőnyi Pál vezetése alatt gondos házi nevelésbn részesült, 1847. vizsgálatot állott filozofiából a debreceni kollégiumban. 1848. végezte el felsőbb tanulmányait, majd Szűcs Lajos vezetése alatt a jogi tanfolyamot. A szabadságharc leveretése után testvéreivel együtt a berlini egyetemet látogatta. Majd nagyobb körutat tett a Keleten s bejárta Egyiptomot. Az abszolutizmus idején ref. egyházi és iskolai ügyekben élénk tevékenységet fejtett ki mint segédgondnok. 1861. képviselőnek választották s a határozati párt hive volt. 1865. Deák-párti programmal ismét megválasztották képviselőnek; 1867. Bihar vármegye főispánja lett. Nemsokára kilépett a vármegye szolgálatából s alelnöke lett a fővárosi közmunkatanácsnak. 1869. a cs. és kir. kamarási címet és jelleget kapta a királytól. 1871 jun. 21. Andrássy a közlekedésügyi tárcát bizta rá, de ezen állásától három év mulva visszalépett és Kerkápolyval (l. o.) beutazta Olaszországot; majd Kelet-Indiában és Afrikában utazott. 1873. titkos tanácsos és a Lipót-rend nagykeresztese lett. 1874. ismét képviselői mandátumot vállalt. 1879., midőn a borzasztó árviz Szeged városát egészen elöntötte, őt küldte ki a kormány királyi biztosnak a mentesi munkálatok és Szeged város, valamint a Tisza-párt újjáépítésének vezetésére. Ebbeli érdemeiért Szeged díszpolgárának választotta, arcképét tanácsterme számára lefestette és egy utcát nevezett el nevéről, a király pedig 1883. grófi rangra emete «szegedi» előnévvel. 1884 óta állandóan mint Szeged város első kerületi képviselője foglal helyet a parlamentben. Az új országház létesítése körül kiváló érdemei vannak. 1885 márc. 14. óta a dunamelléki ev. ref. egyházkerület főgondnoka. A Deák-szobor, valamint az új parlament építési végrehajtó bizottságának elnöke; a delegációkban is ismételten elnök volt. Ő volt annak idején a magyar közművelődési egyesületek budapesti országos kongresszusának, utóbb az országos erdészeti egyesületnek az elnöke; 1892 nov. 19-től 1894 jun. 10-ig Wekerle miniszterelnöksége alatt a király személye körüli miniszter volt. 1893. a kőszegi hadgyakorlat alkalmából a vörössas-rend első osztályát kapta a német császártól.
5. T. László, T. Kálmán és Lajos testvére, szül. Geszten 1829 jun. 27. Tanulmányait a szülői házban kezdette és Pesten folytatta. 1848 elején kir. táblai felesküdt jurátus volt. Márc. 15. után a pesti nemzetőrség soraiba lépett s előbb mint őrmester, majd mint főhadnagy és zászlóalj segédtiszt szolgált, egyszersmind a földmívelési, kereskedelmi és ipari minisztériumban segédfoglmazó volt. Később a Nádor-huszárokhoz, majd a Miklós-huszárezred zászlaja alá állott és főhadnagyi ranggal dandárparancsnoki segéddé lett. A módi szerencsétlen kimenetelü csatában megsebesült és a Nagyvárad melletti Püspökfürdőben kereset gyógyulást. Itt érte a világosi fegyverletétel hire is. Felgyógyulása után hadi fogságba jutott, de megmenekült. Miután sebei miatt a besorozástól is fölmentették, kiment Berlinbe, ahol másfél évet töltött komoly tanulmányok közt, majd Párisba és Angliába utazott a politikai intézmények megismerése s az elméleti s gyakorlati közgazdaság tanulmányozása végett. 1852. visszatért Erdélybe s mint az erdélyi gazdasági egyesület alelnöke mintagazdaságot tartott fenn erdélyi birtokán. A lovaregylet megalapításának is egyik kezdményezője volt. Sokat buzgólkodott a prot. egyház érdekeiben, mint a nagyenyedi egyházmegye gondnoka. 1866. képviselőnek választották. A véderő-bizottságnak és a honvédegyesület központi választmányának volt elnöke, a déli vasúttársaság igazgatósági tagja s a bécsi általános biztosító társaság budapesti vezérképviselője.
