Toldi-monda,
Toldi-monda, a legnevezetesebb magyar mondák egyike s a magyar epikának is egyik legjelesebb forrása. Hőse a nagyerejü Toldi Miklós. Javarésze egy XVI. sz.-beli verses elbeszélésben maradt fenn, Ilosvai Selymes Péter (l. Selymes) munkájában; egyes töredékai a nép száján éltek egészen korunkig, legtöbb Nógrádmegyében. Ilosvai 1574. szerzette énekét, mely nemcsak legteljesebb, hanem legrégibb forrása is a T.-nak. Az Ilosvai-féle elbeszélés teljessége azonban csak viszonylagos, t. i. a nép ajkán fenmaradt szájhagyományokhoz mérten, mert egyébként az Ilosvai előadásában is igen hézagos a monda; maga irja az énekszerző, hogy «... több sok dolgairól és mostan nem szólok semmit az többiről», tehát tudva mellőzött számos részletet s az előadott események közt általán is kevés az összefüggés. Toldi Miklós rettentő erejét akarta Ilosvai verseiben megörökíteni, mert, ugymond, a krónikákban keveset olvashatni erről a bajnokról s «az énekszerzők is feledkeztek dolgokban», pedig méltók az ő tettei az emlékezetre. Valahonnan mégis vennie kellett Ilosvainak a Toldiról szóló történeteket, szavai úgy hangzanak, hogy a történetek emléke a köztudatban megvolt, csak a krónikák és az énekszerzők versei mellőzték. A köztudatban, nevezetesen a szájhagyományban élt a Toldi alakja; de valami irott adatra is támaszkodott Ilosvai, mert határozott évszámokat is említ (amivel a szóhagyomány nem törődik) és Toldi nevét valóságos történeti nevek társaságában említi. Valószinüleg, ha keveset is, de valamit mégis olvasott Ilosvai Toldiról krónikákban is; azonkivül a szóhgyomány is, legalább részben, alkalmasint verses, azaz költői alaku volt. Mindenesetre Ilosvai meglevő hagyományokból szerkesztette a maga elbeszélését.
Az egész elbeszélés össze nem függő kalandok sorozata. E kalandokban mind a nagy testi erő szerepel s a hős lelki élete nincs bennök rajzolva; a néhány jellemvonás is össze nem illő (Toldi egyszer előkelő vitéz, másszor sírt rabol s a sírrablás nem egyezik meg azzal, hogy Toldi a megölt cseh vitéz jószágát átengedte az özvegynek). Ez ellenmondások úgy magyarázhatók, hogy Toldi személyéhez más nagyerejü emberekről szóló hagyományok is fűződtek a monda élte során. A kalandok közt van két bajvívás, két gyilkosság s az a jelenet, mikor urát a császár elé kiséri. Némely része a hagyománynak igen rövid; más kalandokat ellenben bőven elbeszél Ilosvai, igy a prágai kalandot, a két vívást, az özvegy tréfáját stb. Ezek elbeszélése oly részletező és élénk, hogy a különben krónikás Ilosvai modorától egészen elüt s a népköltés elevenségére emlékeztet, ugy hogy itt Ilosvai előtt részletes hagyománynak kellett lennie. A kalandok közül legtöbb függ össze ott, mikor Toldi másodszor gyilkosságba esik s a miatt el kell bujdosnia, éhezik, megfékezi a bikát, alacsony szolgálatot végez s erejével feltünik a királynak is, aki kegyelmet ád neki, ez kerek kis egész; s ezzel összefügg a másik, hogy a király üzen Györgynek, ereszsze el öcscsét, György csak két lovat ád neki, ám ő egyetlen nagyszerü hőstettel az első vitézek közé küzdi fel magát. (E két, egyenként kerek, de egymással csak lazán összefüggő csoportból alakította Arany a Toldi meséjét). A T. eredete felől sok vita folyt irodalmunkban. Némelyek azt vitatták, hogy élő személy volt, mások, hogy őseink mitoszából maradt alak, ismét mások, hogy nyugati népektől kölcsönözte népünk. Toldy Ferenc vélte mitikus hősnek (Herkules-féle alaknak), Ipolyi is szól róla; mig Kemény Zsigmond már 1854. rámutatott, hogy a mondában semmi mitikus szinezet nincs és Ilosvai verse annyira határozott, hogy Toldit valóban élt személynek kell tekintenünk. Arany is annak hitte. Greguss Ágost a francia Gamelyn-, Heinrich Gusztáv a német Kurzbold-mondával rokonította a T.-t, de kevés és nem jelentékeny közösségek alapján. Végre, már Arany halála után, Szilády Áronnak sikerült oklevelekből megállapítania, hogy egy Toldi György s Toldi Miklós Róbert Károly és Nagy Lajos korában csakugyan élt. Miklós 1354. pozsonyvármegyei alispán és várnagy volt, 1359. mint nagyerejü ember, ura megbizásából Firenzéből két oroszlánkölyket hoz el; 1365. egyik főtisztje az olasz fehér csapatnak; 1383. és 1385. is Szabolcsmegye főispánja volt. Volt egy Toldi grófi család is (lásd Tholdy). Minden valószinüség szerint az oklevelek Toldija ugyanaz a személy, mint az Ilosvaié. E nagyerejü emberről sok anekdota maradt fenn a hagyományban s ebből alakult a T., miközben régibb hősökről vagy más erős emberekről is az ő alakjára rakódott le számos hagyomány. Megjegyzendő, hogy a nógrádmegyei T. Mátyás király korába helyezte át Toldi Miklóst és népmeseszerü történeteket tud róla. Toldi Miklós az újabb magyar költészetnek is kedvelt alakja volt. Kisfaludy Károly (A sastoll), Vörösmarty (Toldi, Az ősz bajnok), Garay egy-egy kalandjáról irtak kisebb költeményeket, Szigligeti (Rózsa) szinművet, Szigeti (Toldi) népszinművet irt róla, Dugonicsnak Toldi Miklós c. szinműve csak átdolgozás németből. Mindezeknél sokkal kiválóbb költői alkotás azonban Arany János (l. o.) Holdi-trilogiája.
