Tűztisztelet.
Tűztisztelet. Az u. n. elemek (l. o.) sorában a legrégibb idők óta s a legáltalánosabban tisztelt alighanem a tűz, amelynek kultusza, elterjedtségét és sokágu fejlődésben még mindig nyilvánuló képzékenységét tekintve, versenyez a megholtak lelkeinek tiszteletével, sőt azzal sokszorosan érintkezik és keveredik is. Mindjárt eredetében is szembetünően mutatkozhattak azok az indítékok, melyek a földi tűznek égi származása kapcsán, a legprimitivebb fokról magasabb valláséleti fejleményekig vezető útra terelhették a tűztüneményekről kezdetlegesen elmélkedő emberi szellemet. Másfelől pedig a vulkánikus földi tűz az alvilág felé irányítja az okkereső ősemberi elmét, amely ilyenformán elég hamar bizonyos rendszerbe foglalta a legkülönfélébb módon és alakban nyilvánuló tűztüneményeket. E rendszerben a jótékonyan világító és melegítő leghatalmasabb égi test a nap, valamint csupán fényt árasztó társai a hold és csillagok, nem különben a fellegekből lecsapó villám és a föld gyomrából előtörő vulkáni tűz: lassankint mind egyazon isteni őserő más-más alakban való jelentkezéseinek ismerszenek fel. Csakhogy e fokig számos előző átmeneti összefoglaláson kellett a rendszerező törekvéseknek átmenniök, s a vallásélet fejlődésének útjában az előzetes fokok valamennyijének lerakódásai meglátszanak még ma is, mikor helyenkint ez út már a legszubtilisabb elvontságok magaslatára emelkedett, holott másutt még mindig elég közel jár az ősi kiindulópontok szintájához.
Itt a T.-nek csak legjellemzőbb tipusait akarván megjelölni, a földi tűznek a társadalmi élet fejlődésében leghatékonyabb kultuszát, a házi és utóbb törzs-szerkezeti, majd nemzeti község tűzhelyének tiszteletét említjük első helyen, amely a római Vesta-kultuszban jutott legszervezettebb kialakulásra. A tűz égi eredetéről táplált egyetemes emberi felfogás egyik legszebb mitikus hajtása a Prometheus-féle tűzrabló demiurgok hitregetörténeti családja, melynek a görög titán csak annyiban a legnevezetesebb tagja, mivel az ő alakja köré csapódott le a tűz kulturaalkotó hatásának legmélyebb eszmei tartalmu allegoriai ábrázolata. A nap, mint minden földi élet tűzforrása, ugyan csak magasabb szellemi fejlettség fokán válik e minőségét tudatosabban kifejező kultusz tárgyává; de ott, ahol egyszer ilyenné lett, annál kimagaslóbb, sőt helyenkint, mint p. az aztek népeknél, centrális helyre is emelkedik a többi T.-i formák sorából. Földi tűzzel való szimbolizálása ugyancsak a napkultusznak az a sok, későbbi korok más valláséleti jelenségei közé is beilleszkedő maradvány, aminők közül csak legismertebb és eléggé jellemző voltuk miatt említjük a keresztény ünnepi szokásokkal elegyült téli és tavaszi meg nyári (karácsonyi, húsvéti és pünkösdi v. Szent-Iván-napi) T.-i népünnepeket. Dualisztikus vallásrendszerré az árja népcsalád iráni ága fejlesztette már elég régi időben a T.-et, meglehetősen tiszta szellemi fokra emelvén azt legalább abban a tanításban, amely Zoroaszter nevéhez fűződik, s melynek mai napság is elég számos hivét a parszizmus (l. o.) követőiben látjuk, akiket azonban csak e vallásrendszer némely szimbolikus alkatelemeiben még ma is élő hajdani emlékei miatt neveznek nem eléggé találóan tűzimádóknak. A föld gyomrában működő vulkánikus erőknek már ez az elnevezése is a róluk hajdan táplált mitologiai felfogás emléke, mely a görög Hephaistosnak és latin megfelelőjének (Vulcanus) kultuszában érte el legteljesebb virágzását. Mennyi van a germán Loki eddai alakjában (l. a Loki és Edda cikkeket) egyfelől ezen antik valláséleti képződmények kulturhatások által közvetített beszivárgásaiból, másfelől pedig a zsidó-keresztény Beelzebub-Lucifer részben tudatos adaptációjából: azt csak mostanában kezdi tisztázni az ezen irányban Bang K. és Bugge S. nyomain megindult kutatás. A kereszténység demonologiájában a beléje különféle pogány forrásokból egységes rendszerbe olvasztott T.-i elemek majdnem mind az ördög alakja köré rakódtak le; csak elvétve tapadt egy s más némely szentnek legendai nyomokon régibb valláséleti emlékeket felélesztő vagy ébren tartó kultuszához. (Ilyenek p. szt. Illés, szt. Borbála, szt. Lőrinc, sőt magának a Megváltónak alakja is, kinek feltámadását megelőző pokolra-szállása, vagyis a tisztító helyen időzése adott alighanem okot a katolikus egyház nagyszombati tűzszentelő szertartására.)
A magyarok pogány vallásában a Cornides nyomain haladó történelmi iskola egész Ipolyiig és az ő epigonjaiig nagy szerepet tulajdonított a T.-nek, e feltevéshez Theophylaktos egy szűkszavu s nagyon tetszőlegesen tágítható feljegyzéséből, továbbá abból a kétségtelen kulturai hatásból merítvén legszilárdabb erősségeit, melyet őseink ázsiai vándorlásainak bizonyos korszakában az iráni árjaság rájuk gyakorolt. Csakhogy e hatás értékelésében a legújabb időkig csekély kritikával járt el és az u. n. mazdeizmus (l. o.) mibenlétéről részben nagyon téves felfogásból indult ki ez az iskola, amelynek túlzói nem haboztak a magyarok ősvallását egyenesen az ókori mágusok amugy is homályos vallási tanaival azonosítani. (Igy különösen a rajongó Horvát István, Bizoni és Bodor Lajos, de még a józanabb Horváth János és sok helyütt maga Ipolyi is.) Pedig ami a magyar néphit még ma is élő és ellenőrizhető, vagy biztos adatok fonalán felderíthető régibb elemeiből T.-i nyomokra enged következtetést, az alig különbözik a többi középeurópai népek analog népéleti jelenségeitől, s igy specifikus ősvallási maradvány legföljebb csak elszórtan lesz benne kideríthető, kivált ha nyomósabb külső tanuságtételek szintén ily feltevésnek kedvezőleg lesznek megszólalhatók.
