Vajda,
Vajda, 1. Emil (soósmezei), iró és zeneművész, szül. Kolozsvárt 1858. Középiskoláit s az egyetemes is ott végezte. 1880. tanári oklevelet nyert; 1881. filozofiai doktorrá avatták. A zenekonzervatoriumban korán föltünt zenei tehetsége s Kuna, Ruzitska, Velics tanárok alatt hegedüművészszé képzé magát, ezzel egyidejüleg az énekből s zeneelméletből is vizsgázott. Körutakat tett, részt vett mintegy 80 hangversenyen, melyeket nagyrészt maga rendezett jótékony célokra. 1880. segédtanárrá választották a kolozsvári kollégiumban. 1882. a székelyudvarhelyi kir. állami főreáliskolához nevezték ki helyettes, 1884-ben rendes tanárrá. 1886. a kereskedelmi iskola igazgatójává választatott. 1888. tornatanári oklevelet nyert. 1889. a dalegylet karnagyául választatott. Beutazta Német-, Olasz- és Franciaországot. Irt önálló irodalomtörténeti és közmívelődéstörténelmi műveket, értekezéseket, tárcacikkeket stb. Szerkeszti a Székely-Udvarhely c. lapot. Önálló munkái: Kossuth Lajos (élet- és jellemrajz, Budapest 1892); Dániel-album (Székely-Udvarhely 1892); A komáromi hős (Budapest); Dr. Jókai Mór (tanulmány, Kolozsvár 1894); EMKE-album (Sz.-Udvarhely); A Dániel-család a köz- és magánéletben (1894); A székelyudvarhelyi kir. állami főreáliskola története 1871-1893 (Székely-Udvarhely); Az udvarhelyvármegyei általános népnevelési egylet 25 éves története (u. o.).
2. V. Gyula, művelődéstörténetiró, szül. Kaposváron 1843 máj. 14. A gimnáziumi ötödik osztály bevégzése után 1864 aug. 31. a kegyesrendbe lépett. Kecskeméten bevégezvén a gimnáziumi tanfolyamot, mint próbaéves tanár Kis-Szebenben tanított (1868-70). Innét Veszprémbe, majd egy év mulva Kecskemétre helyezték át. 1873. letevén a tanári vizsgálatot, a kecskeméti kegyesrendi tanárjelöltek tanulmányi felügyelője lett. 1874-ben Budapestre helyezték át és itt tanított 1882-ig. 1880. a budapesti egyetemen magántanári képesítést nyert az Árpád-kori művelődéstörténelemből. 1883. kolozsvári házfőnökké és igazgatóvá nevezték ki. 1888. a kolozsvári egyetemen rendkivüli, 1895. pedig a magyar művelődéstörténelem nyilvános rendes tanárává neveztetett ki. Irodalmi művei közül figyelmet keltett a váradi regestrumról irt értekezése. 1878. jelent meg a Városaink befolyása a közműveltségre 1000-től 1301-ig. 1891. adta ki: Erdély viszonya a portához és a római császárhoz mint magyar királyhoz a nemzeti fejedelemség korában.
3. V. János, költő, szül. Pesten 1827 máj. 7., megh. u. o. 1897 jan. 17. Szülei kevéssel születése után Válba költöztek (Fejér), ahol atyja uradalmi erdész volt. Magános erdei lakukban töltötte V. gyermekkorát, s a természet nagy hatással volt fogékony lelkére. A gimnáziumot Székesfejérváron végezte, azután Pesten folytatta tanulmányait, s ezalatt V. Péternél lakott két esztendeig. A kor romantikus hangulata magával ragadta s odahgyva az iskolát, a «nemzeti nyelv apostolai», a szinészek közé állt, s egy vidéki szintársulattal 14 hónapig bejárta Magyarország és Erdély nagy részét. Ezután Alcsuton töltött egy évet mint gazdasági gyakornok, mire Pesten a magyar gazdasági egyesületnél nyert alkalmazást. E tájon irta első költeményeit, melyek Vahot Imre Pesti Divatlapjában jelentek meg, hova Petőfi is dolgozott; irt még az Életképekbe is a neve csakhamar népszerüvé lett; Jókai, Vas Gereben, Degré, Lauka, Lisznyay stb. pedig baráti körükbe fogadták s köztük volt akkor is, midőn 1848 márc. 15. a Pilvax-kávéházból kiindult fiatalság a forradalmat kikiáltotta; később őt is megválasztották a bécsi forradalmi ufjuság üdvözlésére ment küldöttség tagjává. Mondott pár utcai szónoklatot, melyeket tetszéssel fogadtak s irt lelkesítő költeményeket a lapokba. A szabadságharc kitörésekor ő is közhonvéd s nemsokára tiszt lett és 1848 juliusától fogva részt vett a hadjárat minden viszontagságaiban; forradalmi élményeit Egy honvéd emlékiratai címen (Pest 1868) ki is adta. Világos után közlegénynek sorozták be az osztrák hadseregbe s egy évet töltött Olaszországban, ami rá nézve gazdag tanulsággal járt. Innen kiszabadulván, egy évet vidéken töltött, 1853. azonban barátjai hivására Pestre jött és folytatta irói és költői pályáját. Nagyobb munkássága 1855-től kezdődik, amikor kiadta egy-egy kötetben kisebb költeményeit és Béla királyfi c. költői beszélyét, melyek egyszerre kiemelték a szokásos «tehetséges ifju költők» sorából. Ugyanez évben kezdte hirlapirói működését is a Magyar Sajtónál mint ujdonság- és tárcairó és szinbiráló. E tájban jelent meg Ildiko c. szomorujátéka, mely azonban megbukott a nemzeti szinházban. Később rövid időre szerkesztője is volt a Magyar Sajtónak, majd (1857) a Nővilág c. szépirodalmi lapot indította meg, mely nagy elterjedésnek örvendett s melyet 1864-ig szerkesztett, ebben tevén közzé ez alatt megjelent költeményeinek nagyobb részét; 1858. újabb kiadást rendezett költeményeiből, melyeket Új dalok címen egy harmadik részszel toldott meg; 1869. pedig Vészhangok c. egy újabb kötet költeményt adott ki. A Kisfaludy-társaság Kisebb költemények címen újra kiadta 1872. V.-nak addig megjelent válogatott költeményeit. Önbirálat (irta Arisztidesz, Lipcse 1862) és Polgárosodás (irta Arisztidesz, Pest 1862) címü két röpirata, melyek nemzeti életünkre vonatkozó hazafias eszméit tartalmazták, szokatlan zajt keltettek. Nemzeti tűz és az európai kultura szükségének érzése lüktet rapszodikus soraiban. Mindazáltal sem röpiratainak, sem publicisztikai működésének nem volt meg az a hatása, melyet remélt. Noha eredeti ész, s erős és egyéni stíl tünteti ki idevágó dolgozatait, mégis inkább költő bennök mint politikus. Némileg elkedvetlenedése, még inkább 1864. kezdődött betegeskedése miatt mintegy három évig teljesen visszavonult az irodalmi munkásságtól, azonban elhallgatása csak ideiglenes volt és a 70-es évek elején költői munkásságát is tovább folytatta, a réginél még izmosabb tehetséggel és tisztultabb ízléssel, mely képzeletének őseredetiségét nemesebb formákba szoktatta. Mig régibb költeményeiben az egyéni érzelmek mellett a hazafi-érzésnek jutott kiváló hely (A virrasztók stb.), addig az újakban az emberi lét általános nagy kérdései foglalkoztatják, s az ember céljának, a lélek további sorsának, a végtelenségnek kérdéseivel foglalkozik, az izzó agy tépelődései közt komor, hatalmas és gazdag érzéssel; egy magyar lirikusnál sincs annyi bölcsészeti motivum mint nála, a nélkül, hogy hideg lenne, ellenkezőleg metafizikáját az erős szenvedély zavarja. Lelkében hiányzik az összhang, mint életét is társtalan egyedüliségben töltötte, szelleme is keresi a végleteket és szertelenséget, s azért bármily hatalmas és megkapó, de darabos, sokszor hozzáférhetetlen és nem is mindig vonzó egyéniség. Egyes bizarr érzelmi állapotokban éppen nem követhetjük érzésünkkel. A szerelmi, hazafias és metafizikai lira az ő erős oldalai. Szerelmi ciklusai: a Sirámok, Szerelem átka, Gina emléke; majd egyes darabok (Husz év mulva) stb. nagy lelki rázkódások drámai hangulatu becses emlékei, hazafias költeményeiben pátosz szarkazmussal vegyül (Luzitán dal). Szintén uralkodó hangulatai közé tartozik a természetérzés is. Elbeszélő költeményei közt legkedvesebbek a népies Ábel és Aranka és Törzsök Jankó, mig a modern hangu Találkozások és Alfréd reménye (1875) sok szép lirai részleteik ellenére alkatlan és jellemzésben gyöngébb művek, melyek érzékisége a naturalizmusba csap. Sokat V. nem irt, de élte végéig megmaradt alkotó ereje. Igy jelentek meg tőle: Újabb költemények (1876); Összes költemények (2. köt., 1882); Dalok és beszélyek (Jankó János rajzaival, 1884); Újabb munkái (2 köt., I. Próza, II. a Dalok és beszélyek újranyomása); Költeményei (1892, az utolsó öt év lirai termékei). Legutolsó gyüjteményök 1895. jelent meg. 1894. félszázados költői pályáján a közélet és irodalom kitünőségei meleg irattal üdvözölték. Temetését a közoktatásügyi minisztérium rendezte, mely az utolsó években hazafias kegyeletből gyöngéd formában támogatta is a költőt, aki a Petőfi utáni korszaknak kétségkivül legeredetibb lírikusa volt. V. ö. Vasárnapi Újság (1872, 36. sz., arcképpel; u. o. 1894. 51. sz., Endrődi S.-tól; u. o. 1897. 4. sz.); Ábrányi Emil (Pesti Napló 1894. 349. sz.); Széchy K. (Beöthy Képes irodalomtörténetében); Erdélyi János, Egy századnegyed; Greguss (Pesti Napló 1856. II.); Gyulai P. (Budapesti Szemle); Zilahy K. stb.
4. V. Ödön Pál, zirci, pilisi és szentgotthárdi apát, szül. Kaposváron 1834 jan. 29. A cisztercita rendbe lépett 1852 aug. 28., fogadalmat tett 1856 aug. 14., pappá szentelték 1858 febr. 13. Tanár volt Székesfehérváron 1856-68., segédjószágkormányzó Előszálláson 1868-74., jószágkormányzó u. o. 1874-91. Apáttá választották 1891 ápr. 2. Rövid kormányzása alatt máris nagy érdemekre tett szert. Az elődje Supka Jeromos által tervezett zirci templom restaurálását végrehajtotta. A bajai gimnázium épületére és felszerelésére 20,000 forintot adományozott. Szent-Gotthárdon 14,206 forinttal, Eplényben 3354 forinttal népiskolát emelt. A király 1894 márc. 20. a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki. V. ö. Békefi, Emlékkönyv.
5. V. Péter, költő, szül. Vanyolán (Veszprém) 1808 jan. 20., megh. Szarvason (Békés) 1846 febr. 10-én. Szegény jobbágyszülők fia volt s gyermekévei szülőhelyének megragadó vidékén, a természet ölén teltek, innen későbbi nagy természetszeretete. 1819. a soproni evang. főikolába adták; itt kitünően tanult, de egy tanárával történt összeütközése miatt 1826. Győrbe ment át s ott végezte a bölcsészetet. 1828. Pestre ment, hogy az orvosi pályára készüljön. Nagy sikerrel haladt, de az 1831-iki kolera alkalmával ártatlanul gyanuba keveredvén, hogy a Stáhly egyetemi orvostanár ellen intézett utcai tüntetést ő rendezte, midőn az orvosi kar e miatt vizsgálatra jelentkezésekor mindig azt követelte tőle, hogy tisztázza magát, ártatlansága tudatában, büszke dacból vonakodott a tisztázkodástól s 1833. lemondott az orvosi pályáról. (Nem szegénysége volt ennek oka.) Az irói pályára lépett és egy évtizedig csak az irodalomnak élt. Elő, még szintelenebb dolgozatai 1831-33. jelentek meg a Tudományos Gyüjtemény mellékletében, a Koszoruban, Úzdi Gyula név alatt (Széchy Károly megállapítása szerint), már ekkor is a természet képletes költészetéhez hajolva. 1833. a Hasznos Mulatságok alszerkesztője volt. 1833 vége felé külföldi útra ment természettudományi tanulmányok végett, járt Németországban, Lipcsében. 1834 jan. elején a Garasos Tár címü ismeretterjesztő képes hetilapot szerkesztette, volt Hollandiában és Angliában s 1833 őszén tért haza. Ekkor teljes erejével az irodalomra adta magát s hirlapirással kereste kenyerét. Részt vett az Athenaeum szerkesztésében, 1838. újra átvette a Hasznos Mulatságokat s egyik legszorgalmasabb irója volt az Aurora, Hajnal, Emlény c. zsebkönyveknek. Sokat irt és sokfélét, ami csak zavarta irói egyéniségének kiforrását. Irt társadalmi, bölcsészeti, nyelvészeti, történeti és természettudományi dolgozatokat s ezek mellett költeményeket versben és prózában, a nélkül, hogy a tudós és a költő tisztán elkülönült volna benne egymástól; tudományos dolgozataiba is költői szint vegyít s viszont költői képzeletét megkötik tudományos szemléletei. Legnevezetesebbek voltak költői munkái, melyekben a természet, az emberi méltóság és szabadság ihletik. Erős hatása volt rá a német filozofusoknak és romantikus költőknek. Verseket is irt, de leginkább elemében érezte magát bizonyos fél-költői nemben, költői érzéseket prózában fejezni ki. Ide tartoznak az ő prózai himnuszai, melyekben a természetet festi és dicsőíti s az emberiség természetadta jogát ünnepli. Rajongó lendülete és panteisztikus természetérzése, élénk és ragyogó szemlélete új hangot olvasztott a magyar költészetbe s kivált szépprózánkba, melyet ritmikailag is hangzatosabbá, kifejezésekben költőibbé törekedett alakítani, gyakran merész újításokkal is. A természetet éneklik: Nap szakaszai (1834); Természet bájai c. prózában irt rapszódiák, s az istenséget Imadalai. Az emberi szabadság iránti hevületét keleti elbeszélései, melyeket a cenzura miatt volt kénytelen oly távol földre helyezni. Ilyenek a Vajkoontola (1835), A Memmon szobra, Yoridala, A mágus leány, A két bráhmin, Akbár szultán, Mirmah, Az athéni sírásó stb. Irt drámákat is: Jogur vagy a honkeresők (1836), s Buda halála (tragédia, kiadta Zsilinszky M., 1867). Kiadott egy tárcagyüjteményt: Pesti levelek (2 köt., 1835-36) s egy Tárcsai Bende c. regényt (1837). Az akadémia 1837., a Kisfaludy-társaság 1841. tagjául választotta. Nagy része volt a természettudományi társulat megalakulásában, melynek 1842. titkára lett. Költői működésének betetőzése Dalhon c. gyüjteménye (4 köt., 1839-43. jelent meg). 1843. a szarvasi ev. gimnáziumba hivták meg tanárul s ez intézetet Ballagi Mórral együtt országos hirüvé emelte. Itt tartotta hires Erkölcsi beszédeit (kézirata az országos levéltárban), melyeket kiadásra is összegyüjtött, de szabad szellemök miatt a cenzor feladta, mire a kormány V. elmozdítását követelte. A vizsgálat lassan ment s időközben V. váratlanul meghalt. Emlékét Petőfi szép költeménynyel tisztelte meg. V. ö. Beöthy Zs. (Irodalomtörténet); Széchy K., V. P. élete és művei (Budapest 1892, u. a. a Beöthy-féle Képes irodalomtörténet 2. köt.); Toldy F. (Irod. beszédei, Pest 1872); Garay János emlékbeszéde; Bloch Móric emlékbeszéde V. P. koporsójánál (Pesti Divatlap 1896, 9. sz.): Vörösmarty, A Dalhon méltatása (11. köt.); Karacs Teréz, Adatok V. P. családi életéhez (Abafi Figyelőjében).
