Zsidó nyelv

Teljes szövegű keresés

Zsidó nyelv (héber nyelv) a régi izraeliták nyelve, amely kulturtörténeti tekintetben egyike a legfontosabbaknak. Az északsémi nyelvek közé tartozik és legközelebbi rokonságban áll a Palesztina körül élő népek nyelvével. A régi feniciaiak és karthagóiak, valamint a moabita nép nyelve csak igen csekély mértékben tér el tőle. A szentirásban Kánaán nyelvének (Ézs. 19, 8. szefath Kenáán), Zs.-nek (jehudith) neveztetik. Amidőn a vallás a zsidó nép egész kulturéletének központjává s a héber nyelv a közhasználatból eltünni kezdett, jöhetett használatba a szent nyelv (lesón h-kódes) elnevezés. A szentirás (ó-szövetség) Dániel, Ezrá könyveinek egyes részei, valamint Jeremiás könyvének egy verse kivételével héber nyelven van irva. Ezenkivül Mésa moabita királynak egy emlékoszlopán levő felirat, amelyet 1868-ban fedeztek fel Díbánban (bibl. Dibhón), egy ennél régibb ércfölirat, amelyet 1876. Ciprus szigetén találtak, az 1880. fölfedezett Siloah-fölirat és a makkabeus királyok korában vert pénzek feliratai a héber nyelv legrégibb emlékei.
A szentirás könyveinek nyelve, noha a legrégibb részeket a legkésőbbiektől egy évezred választja el, aránylag nem nagy eltéréseket mutat. A legrégibb részeket a Debora éneke (Birák könyve 5. fej.) és azon énekek töredékei teszik, amelyek az izraelitáknak a kánaáni népek ellen való harcai idejében keletkeztek. A történeti könyvek közt a legrégibb alkotó részeket a pentateuchus első könyvében találjuk, a többi történeti könyvek közül a Birák könyve és a Királyok könyvei tartalmaznak igen régi részleteket. A VIII. sz.-ban kezdték a próféták beszédeiket feljegyezni, akiknek működése a második templom felépítése utáni időkig terjed. A babiloni fogság idejében és a másodi templom első századaiban a szentirásnak még olyan nevezetes részei keletkeztek, mint Ézsajás könyvének második része (40-66) és a zsoltárok nagy része. A szentirás legkésőbbi részei (Dániel könyve) lenyulnak a makkabeusok felkelésének korába, de vannak olyanok, akik szerint még későbbi eredetü iratok is vétettek föl a szentirás könyvei közé, aminő szerintük a Prédikátor könyve. A szentirás későbbi könyveiben az arameus nyelv befolyása észlelhető, sőt némelyikben görög kölcsönszók is találhatók. Nyelvjárásos eltérésekre mutat a Birák könyvének egy adata (12. f. 6. v.), amely szerint az efrájimiták az s helyett mindig sz-t ejtettek. A babiloni száműzetés után az arameus nyelv egész Elő-Ázsiában nagy hódításokat tett s befolyása alól a zsidók sem vonhatták ki magukat. Arameus kölcsönszók hatolnak be a héber nyelvbe és a nyelv a közönséges használatból lassankint kiszorul. De hogy a héber nyelv legalább a utóda körökben még élő nyelv volt, bizonyítja a misnának, a II. sz. vége felé megszerkesztett törvénygyüjteménynek és a vele egyidőben keletkezett munkáknak nyelve, aminők a mekhilthá, szifré, tószefta c. művek. Ezen munkák nyelve grammatikai tekintetben sok eltérést mutat a bibliai nyelvtől, sok arameus és görög kölcsönszót vett fel, de a régi héber szókincsből is sokat őrzött meg, hogy néha bibliai szavak jelentésének megállapításánál a nyelvésznek fontos szolgálatokat tesz. A misnikus irodalom nyelvét joggal nevezzük újhéber nyelvnek. Az u. n. talmud-midrási irodalom nyelve, amelynek legfontosabb termékei a II. és IX. sz. közt keletkeztek, részben új-héber, részben pedig keleti, illetve nyugati arameus.
A X. sz.-tól kezdve a bibliai nyelvnek mélyebb tanulmánya a zsidó tudósokat a héber nyelvnek irodalmi használatára képesíti és Spanyolországban a héber nyelvtudomány felvirágzásának kora oly költőket is teremt, akiknek alkotásai nyelvüknek tisztaságánál és költői becsüknél fogva egyaránt kiválók. A mohammedán világ kulturája a zsidó irodalomra nagy befolyással volt, amit az a körülmény is bizonyít, hogy a mohammedán országokban a X-XII. sz. legjelesebb irói munkáikat arab nyelvben irták meg. Ezen munkákat azután európai, különösen délfranciaországi zsidók héberre fordították, hogy európai hitsorsosaik számára hozzáférhetővé tegyék. Azon óriási, és kulturtörténeti tekintetben rendkivüli fontosságu munkásság, amelyet a zsidó fordítók kifejtettek, a héber nyelv történetére is nagy befolyással volt, mert az arabból lefordított filozofiai, orvos- és természettudományi, matematikai, csillagászati és aszrologiai munkák arra kényszerítették őket, hogy arab befolyás alatt álló héber terminologiát teremtsenek meg, amely befolyás a szó- és mondatfűzésen is észlelhető.
Korunkban a héber nyelv az oroszországi és galiciai zsidóknál a nyugati kultura közvetítőjel. Különösen Oroszországban a zsidók elzárása a kulturélettől őket arra indította, hogy héber nyelven egy gazdag irodalmat teremtsenek meg. Van időszaki sajtójuk, vannak természettudományi iróik, történetiróik, műbirálóik s költőik, akik közül egynémelyik (p. Gordon J. L.) a középkori jelesebb héber költők mellé állítható.
A héber nyelvtudomány története, éppen ugy, mint a héber nyelv, nagy kulurtörténeti jelentőséggel bir. A héberek vetették fel először mind az ókori épek közül a nyelv eredetének problemáját (Móz. I. k. 1. fej.), valamint azon kérdést is, hogy honnan ered a nyelvek különfélesége. A grammatikai tudat ébredésének számos jelével mát a talmudi irodalomban találkozunk, de a zsidók tulajdonképeni nyelvtudományi munkássága csak a mohammedánok kulturájával való érintkezés korában kezdődik. A bibliai szöveg pontos megőrzését biztosító u. n. masszóretikus munkálatoknak alapján, Száadjá ben József al-Fajjúmî (szül. 892.) babiloni iskolafő kezdi meg a héber nyelvnek grammatikai és lexikográfiai feldolgozását. Valószinüleg még előtte irta meg Jehuda b. Kurejs Észak-Afrika Táhurt nevü városában levelét a Fezben lakó zsidókhoz, amelyben a héber, arabs és a zsidó arameus nyelveket összehasonlítja. Menáchén b. Szárúk az első héber nyelven irt szótárt irja meg; Jehuda ben Dávid Chajjuds a trilitteritás törvényét fedezi fel és Abulvalíd Merván Ibn Ganách (Rabbi Jóná) munkáiban a középkori héber nyelvtudomány fejlődésének tetőpontját éri el. Ezen irók voltak az összehasonlító nyelvtudománynak megteremtői, munkásságuknak eredményei pedig a sémi nyelvtudományra nézve mai nap is becsesek. A későbbi nyelvészek közül kiemeljük a Kimchi-családot, amelynek tagjai között a legkiválóbb, Dávid Kimchi, egy héber szótár, nyelvtan és exegétikus munkák szerzője, Ábrahám Ibn Ezrá, aki számos héber nyelvtani kézikönyvben és exegetikus munkákban ismertette meg a keresztény Európa országaiban levő zsidókkal spanyolországi hitsorsosaik munkásságának eredményeit, Elijjá Levita, aki keresztény tudósokat avatott be a héber nyelv ismeretébe. A renaissance-korban német és olasz tudósok nagy buzgalommal láttak hozzá a héber nyelv tanulmányozásához, amelyben zsidók voltak mestereik s különösen Kimchi Dávid munkái voltak mértékadók. A régi zsidó tudósok nyelvhasonlításait újból fölvette Schultens A. (megh. 1750.) holland tudós, mig századunkban német nyelvészek mind több sémi nyelvjárást vontak összehasonlításaik körébe. A legkiválóbb héber nyelvészek e században Gesenius V., Ewald A., Olshausen, Stade B.
A hébereknél használatban volt irás sémi eredetü, ami mellett szól az a körülmény, hogy a feniciai és ó-héber irásban 22 betü közül legalább 13 azon tárgynak kezdetleges ábrázolása, amelyet a betünek neve jelent. Az ó-héber irás eredetét a Kr. e. XIV. században helyezhetjük, mert ekkor az egyiptomi királyoknak Szíriában és Palesztinában levő hűbéres fejedelmei még ékiratos agyagtáblákon leveleztek, amint ezt a Tell al-Amarnában talált leletek bizonyítják. Ez az ó-héber irás az izraelitáknál, feniciaiaknál és a Jordántól keletre a moabitáknál volt használatban. Zsidó pénzeken még a Kr. u. II. sz. első felében is előfordul (a Bar Kochba felkelő vezértől vert pénzeken), a szamaritánusok pedig megtartották és csak igen csekély mértékben módosították. A szentirás héber példányaiban használt négyzetes irása (ketháb assúri v. ketháb merrubbá) az arameus irásból fejlődött. Ezen irás legrégibb emlékeit Szendsirliben (l. o.) találták 1892-ben. A legrégibb felirat, amelyen a négyzetes irást találjuk, valószinüleg a Kr. e. I. sz.-ból való. A zsidó hagyomány szerint Ezrá (V. sz.) hozta be az arameus irásjelek használatát, de ez valószinütlen, mert akkor az ó-héber irás aligha maradt volna meg a zsidóknál még hat századon át. A négyzetes irásból fejlődött ki később a rabbinikus és a kurziv irás, valamint a spanyol és az olasz zsidók irása.
A bibliai szöveg kiejtése a különböző országokban lakó zsidóknál sok eltérést mutat. leginkább eltérnek egymástól a spanyol (szefárádí) és a német-lengyel (askenáz) zsidók a héber szöveg kiejtésében. Az utóbbiakéban az indugermán nyelvek befolyását vehetjük észre, mert a séminyelvek sajátos hangjainak kiejtése egészen elváltozott. A legtisztábban őrizték meg a régi héber kiejtést, amint látszik, a délarábiai zsidók. Eredetileg a bibliának csak mássalhangzói szövegét irták le, s csak később fejlődtek ki a pontozási rendszerek, amelyek arra szolgáltak, hogy a magánhangzók kiejtését is megrögzítsék. Két ilyen pontozási rendszer fejlődött ki, az egyik Palesztinában, a másik Babiloniában, az utóbbi azonban kiment a használatból.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT