Zsidók,

Teljes szövegű keresés

Zsidók, a Mózes tanát (l. Zsidóság) követők összessége. Eredeti nevük izraeliták (l. o.), a görögöknél s a Vulgatában héberek (l. o.). Az európai nyelvek legtöbbje Jóda törzsének nevétől képezte a Zs. elnevezését, ami onnan eredt, mert a fogságból visszatérők többnyire Jóda törzséhez tartoztak, ugy hogy a Zs. név szorosan véve a héber népnek csupán azon korszakára alkalmazható, mely a babiloni fogság után következik.
A zsidók története. A birodalom kettéoszlásáig.
Az ó-testamentom szerint a Zs. ősapja ábrám (lásd Ábrahám) attól való féltében, hogy népe hűtelen talál lenni a nagy Jehovához és a Mezopotámiában elterjedt bálványimádásnak karjaiba veti magát, 2000 körül Haran városából elment Palesztinába. Fia Iszák és unokája Jákob hivek maradtak Ábrahám vallásához. Jákob fia József, aki testvéreinek árulása folytán mint rabszolga jutott Egyiptomba, de itt lassankint helytartói méltóságra emelkedett, nagy éhinség idején apját és egész családját behivta a termékeny Gosen tartományba (keletre a Nilustól), ahol a Zs. évszázadokon által éltek a nélkül, hogy a benszülöttekkel akár vérben, akár szokásokban keveredtek volna. József halála után sokat szenvedtek a fáraók kemény uralmától, amit Mózesben szabadítójuk nem akadt. Mózes és testvére Áron 1320 körül a népet kivezette Egyiptomból, a biblia tudósítása szerint átkelt a Vörös-tengeren és azután az arab pusztának vett útját. Józsuéval együtt visszaverte a szomszéd törzsek támadásait és a Sinai hegyen új vallási és erkölcsi törvényt adott népének. Ezután Mózes még 40 évig járt a Zs.-kal a pusztában, hogy ezalatt a törvény tiszteletében rendületlenül, harcraképes nemzedék nőjjön fel körülötte. A vándorlás közben történt a főpapi méltóságnak átruházása Áron családjára és az egész népnek felosztása 12 törzsre. Mózes halála után a vezérszerep Józsuénak jutott, aki hét évig tartó háboruban az ország régi lakosait részint leigázta, részint kiirtotta. Akkor aztán az elfoglalt területet az egyes törzsek közt elosztották, ugy azonban, hogy Lévi törzse főpapi minősége alapján nem földet kapott, hanem 50-nél több várost a többi törzsek területén. Józsué halála után külső ellenségek és belső villongás apasztották a népet, melye csak a birák lelkes vezetése tudott a folytonos veszélyeknek közepette fentartani. Csak Sámuelnek, az utolsó birónak sikerült a filiszteusokat is legyőzni s a belső villongásokat megszüntetni. De a nép óhaja az volt, hogy királya legyen. Ehhez képest Sámuelt Sault, Benjámin törzsének egyik előkelő sarjadékát királynak kente fel, bár őt is csak akkor ismerték el általában, mikor 1055. fényes győzelmet aratott az ammonitákon. Saul tovább küzdött a filiszteusok, moabiták, idumeusok és amalekiták ellen; de ekkor magára vonta Sámuelnek haragját, aki 1036. titokban Dávidot kente fel királynak. A főpapsággal való harc megtörte Sault, aki mikor még a filiszteusok ellen is csatát vesztett, 1033. öngyilkossá lett.
Dávid királynak (1033-993) szintén hét évi küzdelmébe került, amit az összes törzsek elismerték. Ő volt az első, aki székhelyét Hebrontól Jeruzsálembe tette át, melyet a jebuzéusoktól elfoglalt s a nemzeti királyság és nemzeti vallás központjává tett. Uralmát belső reformokkal megszilárdította, kivül az ország határait Egyiptomtól egészen Tapszakoszig, az Eufráttól egész a Középtengerig kiterjesztette. Felvirultak alatta a tudományok és művészetek is.
Salamon (993-953), Dávidnak Betsabétól született fia, hét év alatt előtte még ismeretlen fénynyel építette fel a róla elnevezett templomot, minden téren fényes eredményekre vitte, de viszont súlyos adókkal terhelte népét, melytől idegen asszonyoknak hatása alatt maga is elidegenedett. Halálakor a nehezen elfojtott elégedetlenség nyilt lázadásban tört ki, 10 törzs Rehaboam vezetése alatt nyiltan elszakad és Juda országával szemben kikiáltotta Izráel országát.
Izráel országa az asszíriai fogságig.
Habár a kettő közül Izráel volt a nagyobb és népesebb, belső szilárdságában még sem vetélkedhetett Judával, mert az utóbbinál maradt a főváros, a templom és a főpapság. Már I. Jeroboam (953-927) meghonosította a bálványimádást és csakhamar nyilt harcra került a dolog Juda ellen. Jeroboam fiát, az erkölcstelen Nabadot (927-925) hadvezére Baesa megölte és ő lépett helyette a trónra. Ennek fiát Elahot (901-829) hasonló sors érte hadvezérének, Simrinek kezétől, amikor aztán Omrit emelték a trónra, aki Samariát építette és azt tette meg székes fővárosnak. Fia és utód Áchát elfogadta Bálnak tiszteletét, hevesen üldözte Illés prófétát, de vitéz katona volt, aki a szírusokat leverte és Damaszkus falai alatt esett el. Utána fia Ahasja következett (853-851), ez után viszont Ahasja fivére Joram (851-843). Ezt az egész családját Jehu ölette meg (843-815), akit Elizeus kent föl királynak és aki Bálnak tiszteletét kiirtotta. Joahas (815-798) és Joas (798-790) uralkodása után Uráel országára II. Jeroboam alatt (790-749) a másodvirágzás kora virradott fel. De utódai (Sacharja, Sallum és Menahem) alatt már ismét a hanyatlás képe mutatkozik. Pekah (736-734) uralkodásának az a vereség vetett véget, melyet II. Tiglath Pilesar asszir király ellen szenvedett s melynek folytán a népességnek jelentékeny részét fogságba hurcolták. Az utolsó király Hoseas volt (728-719), kinek uralkodása alatt először IV. Szalmanasszar asszir király tört 723. az országba, majd 722. Sargon Szamariát végleg elpusztította és a népet méd és persa tartományokba telepített át (asszír fogság).
Juda országa a babiloni fogságig (586).
Rehaboam kormánya idején (953-932) egyiptomi sereg uszította Judát és fosztogatta a templomot. Abiam (932-929) és Asa után (929-873) Josafát 8873-848) hozott tekintélyt a trónra, melyen ült. Igazságos és nemes uralkodó volt, leverte az edomitákat, moabitákat és ammobitákat; Izráel országával is jobb viszonyba lépett, midőn fiát Joramot (848-844) összeházasította Achá király leányával Athaljával. De csakhamar ismét rettentő vérboszu következett be a két uralkodóházra. Joram halála után fiát Ahasját Jehu megölte, mire Ahasja anyja meggyilkoltatta az összes trónutódokat, akik közül azonban Joas megmenekült és (837;797) trónra is jutott. Ezt megölték, mert a templom pénzét arra használta, hogy rajta lealázó békét vásároljon. Ugyan igy járt fia Amazia (797-792), aki Izráel ellen csatát vesztett és Jeruzsálemet is feladta. Fia Uzia (792-740) rövid időre jobb napokat hozott népére, de mát Jotham (740-792) és Ahas (734-728) ismét balsors alatt nyögtek, sőt az utóbbi nemcsak hogy asszír hűbéres lett, de még a Jehova-tiszteletről is le kellett mondania, melynek visszaállításáért Ézsaiás, Mikeás és más próféták szenvedélyesen küzdöttek, de ami csak Ahas fia Hiszkiás alatt (728-697) sikerült. Ez a király arra nézve is kisérletet tett, hogy az asszír hűbérviszonyt felbontsa, de hasztalan: Szanherib újra rákényszerítette a bilincseket. Az utolsó királyok voltak: Manasse (697-642), aki a bálványimádáshoz visszatért; Ámon (642-640), akit nyolc éves fia Józiás (640-609), Jeremiás próféta kortársa követett; három gyönge király: Joahas (609), Jojakim (609-597) és Jojachin (597), végül pedig legutolsó az utolsók közt Zedekiás (597-586), aki alatt Nebukadnezár az országot elfoglalta, Jeruzsálemet templomostul feldúlta, a királyt megvakíttatta, s a népet Babilonba fogságba hurcoltatta. L. Babiloni fogság.
A babiloni fogságtól a zsidó állam bukásáig (586-tól Kr. u. 70.).
A babiloniai száműzöttek közül csak vagy 42 000-en éltek Cyrus engedélyével, hogy Palesztinába visszatérhetnek; jobbára Júda-törzsbeliek voltak, miért is ezentúl «jehúdim» (Zs.) lesz a népnek szokásos lenevezése. A hazatérőket Zerubábel és Józsua főpap vezették (536). 458-ban Ezra (l. o.) vezetése alatt újabb csapat száműzött jött Palesztinába és a tóra törvényei szerint kezdte reformálni a vallásos életet. Nehemiás, Artaxerxes Longimánus persa király pohárnoka, 444 óta Judea helytartója, segédkezett neki e rendszabály keresztülvitelénél. A nép főpapjai vezetése és persa fenhatóság alatt zavartalanul élt ősei földjén, mig Nagy Sándor hódításai által makedoniai (331) és Ptolemaios Lagi óta, ki 301. elfoglalta Jeruzsálemet és nagyobb zsidó koloniát telepített meg Alexandriában, egyiptomi, Nagy Antiochus (203) alatt szír fenhatóság alá került. Ezzel a bel- és külzavarok s vallásos üldözések szomoru korszaka kezdődött a Zs. számára. Antoichus és fia Selenkos (187-175) alatt, kik meglehetősen jól bántak velök, mindinkább lábra kapott a görög-szellem, melynek gyakran maguk a főpapok is hódoltak. Seleukos utóda, a ledér Antiochus Epiphanes (175-63) Palesztinában oltárokat emelt a görög istenségeknek; a jeruzsálemi templomban Zeus képét állíttatta fel; Apollonius hadvezére által a lakosság nagy részét felkoncoltatta s a legkegyetlenebb módon fáradozott a zsidó hit elnyomásán. A véres üldözés következtében felébredt a nemzeti öntudat és a Zs. a Makkabeusok (l. o.), kivált a hős Júda vezetése alatt felvették a küzdelmet a gyülölt szír iga lerázására. 164. elfoglalták Jeruzsálemet és a templomban helyreállították az ősi istentisztelete (innét a Khanuka-ünnep, l. o.). Júda halála után (160) testvérei Jonathán és Jokhánán kevesebb szerencsével folytatták a küzdelmet, mig Simon (142-35) döntő ütközetben győzött és (141) diadalmasan bevonult Jeruzsálembe, hol mint a szabad népnek a rómaiak által is elismert fejedelme bölcs intézkedései által is ismert fejedelme bölcs intézkedései által az új zsidó államot felvirágoztatta. Fia Hyrkanus János (135-105) hódítások által független országának határait messze kiterjesztette és Iduneát és Samariát Judeához csatolta. De már unokáinak II. Hyrkanos és Aristobulosnak versengése tönkre tették Judea szabadságát. Aristobulos ugyanis Pompejus római vezér segítségét kérte, ki 63. Jeruzsálemet elfoglalta és falait leromboltatta. A zavar az országban nőttön nőtt és a rómaiak önhatalmulag öt kerületre osztották az országot (Jeruzsálem, Sepphori, Amathus, Jericho, Gadara). A Zs. többször próbálták a gyűlölt római igát lerázni, de kevés sikerrel, 56. Gabinius a Tábor hegyénél leverte a lázadó Zs.-at. Crassus, ki a templomot kifosztotta, hasonló lázadást fojtott el Tarichäa mellett. Caesar, ki különben kegyesen bánt a Zs.-kal, Hyrkanosnak adta a főpapi méltóságot és egy idumeus királyi sarjadékra, Antipaterre bizta az ország kormányzását. Ennek második fia Herodes (l. o.) 37. rémséges polgárháboruk után véget vetett a Hasmoneusok uralmának, kiket most a Herodeusok váltják fel (Kr. u. 37-70.). A nép csakhamar meggyűlölte Herodest, ki embertelen vérszomjjal mindig a rómaiak kegyét keresve, áldozta fel egymás után nejét Mairamnet, a Hasmoneusok utolsó sarját és gyermekit. Külsőleg fényes uralkodás után Kr. e. 4. bekövetkezett halálával polgárháboru tört ki, melynek véres leverése után, a rómaiak Archelaost ismerték el, de többé nem királynak, hanem csak etnarkának, mely tisztségből azonban már 3 év után elmozdították és Judeát római tartománynyá nyilvánították s az országot római prokurátorok kormányozták: Philippus, Valerius Gratus, Pontius Pilatus stb. Élet és halál fölött végső hatóságkép döntöttek, de a polgári igazságszolgáltatást a szinhedrion kezében hagyták. Adókivetés és zsarnokság által többször, de mindig eredménytelen felkelésre késztették a Zs.-at. Tiberius halála után Nagy Herodes unokája I. Agrippa alatt (41-44) Judea, persze a rómaiak főhatósága alatt, ismét királysággá lett, de II. Agrippa kiskorusága alatt megint prokurátorok állnak az ország élén. Ezeknek zsarolásai és vérengzései, valamint az országban dúló pártviszály a népet ismét nyilt lázadásra hajtották, mely Gessius Florus alatt kitölt (66) s amelyben mint Galilea helytartója részt vett Josephus Flavius (l. o.) is. A vakbuzgó zelóta- (l. o.) pártnak sikerült a lázadást az egész országra kiterjeszteni. Nero a lázadás elfojtására Vespasianust küldte ki, ki fiával Titusszal Sepphorist, Jotapatát és más megerősített városokat hosszas, kétségbeesett küzdelem mellett, melynek elfoglalása hosszu ostrom után sikerült (70., áb hó 9. innét a zsidó bőjtnap tisó-beáv). A templomot elhamvasztották, sok zsidót legyilkoltak vagy rabszolgavásárra hurcoltak, a többi futásban keresett menekülést és szétszóródott; a földet vagy római katonáknak adományozták, vagy eladták a kincstár javára.
A zsidó állam végleges bukásától (Kr. u. 70.) egész a mi időnkig.
A Zs. történetének ezen második nagy korszakában nem merül fel történeti esemény, mely az egész népet éri és döntő befolyással bir külső viszonyaira. E történet tehát csak bizonyos időszakok és egyes országok szerint tárgyalható; ami jellemzi, az a kizárás, elnyomás és a középkorban rendszeres zsarnoksággá fajult üldözés, melyek mindenütt érték a Zs.-kat. Mundaz által rendületlenül hivei maradtak hitüknek melyet mint egyedüli kincset magukkal hoztak őseik hazájából, a legmostohább viszonyok közt odaadással ápolták szent könyvük és vallásuk tudományát és részt vettek az általános tudományos és szellemi törekvésekben. Történetük itt-ott kiválóan irodalom- és művelődéstörténet, melynek egyes nagyobb mozzanatai mint megannyi fénypontok tünnek fel a külső viszonyaik szomoru sötétségében. E korszak története a következő öt fejezetre oszlik:
a) A zsidók története a római birodalomban. Már Jeruzsálem pusztulása előtt számos Zs. lakott Persiában, Kis-Ázsiában, Egyiptomban. Kirenében, Görög- és Olaszországban. Rómában már az első császárok alatt virágzó községük volt, mely szabadon gyakorolta vallását, tagjai részt vettek az állami életben, sőt nyilvános hivatalokat viseltek. A rómaiak diadalmas hadjáratait követve Hispaniában és Galliában is korán telepedtek le, épp ugy Stíriában, Illiriában és valószinüleg Pannoniában is. Eleinte számos felkelésben kisérlették meg a gyűlölt római iga lerázását és nemzeti önállóságuk visszanyerését, de mindig siker nélkül. Magában Palesztinában Quietus (114) elnyomja a lázadókat, hasonló sors érte a Kirenében (115) és Ciprusban (116) kitört lázadásokat, melyeket Hadrianus kérlelhetetlen szigorral elfojtott. Még végzetesebb lett a Zs. számára a Bár-Kochba (l. o.) vezetése alatt Palesztinába (132) kitört hősies szabadságharc, melynek kemény küzdelmek után Julius Severus vetett véget (135) és Hadrianus kegyetlen üldözéssel torolta meg a felkelést, mely több mint félmillió emberéletbe került. A teljesen lerombolt Jeruzsálemet újból felépíttette és Aelia Capitolinának nevezte el, a Zs.-at pedig halálbüntetés terhe alatt kitiltotta szent városukból. Zsidóellenes rendeleteit, melyek kiváltképen a vallás tanulmányozása és gyakorlata ellen irányultak, Antoninus Pius alatt (138-161) enyhítettek ugyan, Marcus Aurelius által (161-180) azonban, hogy újabb zavargásokat megtoroljon, megszigoríttattak. Midőn Nagy Constantinus alatt a kereszténység lett államvallássá, eltiltották a zsidóságra való áttérést, valamint új zsinagógák építését; polgári jogaikat mindinkább megnyirbálták, kizárták őket a hadseregből és állami hivatalokból, csak mint ügyvédek és városi hivatalnokok működhettek még egy ideig. Gallus, Constantinus sógora (337-361) szigoru rendeletekkel sujtja a palesztinai Zs.-at, kik összeesküvést szőttek ellene; ez alkalommal Riberiast elhamvasztotta. Julianus újból akarja a jeruzsálemi templomot felépíteni, de terve meghiusul (363). A csőcselék mind sűrübben üldözi és fosztogatja a Zs.-at, mire nem ritkán a püspökök térítési buzgalma szolgáltat alkalmat. A Zs. beléletére és vallásos tudományuk fejlődésére nézve, l. Zsidó irodalom.
b) A Zs. története az új-persa birodalomban. Az Eufrátesz vidékén már a zsidó állambukása előtt számos zsidó lakott, kiknek száma a rómaiakkal viselt háboruk alatt tetemesen szaporodott. Csakhamar keletkeztek virágzó községek, melyek világi dolgokban egy kormánytól függő resgáluta (a számüzöttek feje) fenhatósága alatt állottak, míg vallás dolgában Palesztinából vették utasításaikat. Nemsokára azonban gyorsan felvirágzó főiskolák keletkeztek köztük (Nehardeában, a res-gáluta rendes székhelyén, Pumbeditában, Szurában és Mechusában), melyek a palesztinaiakat egyhamar túlszárnyalták. Ási, surai iskolafő (367-427) kezdeményezte, Rabina és Már bár Ási befejezte a babiloniai talmud (l. o.) szerkesztését. II. Jesdegerd (455-458) és Firuz (471-484) alatt nagy üldözések érték a Zs.-at, és akkor (490 körül) állítólag sokan Indiába vándoroltak ki, hol Craugonorban szabad államot alapítottak, melynek (1510) a portugálok vetettek véget. A res-gáluta Már Zutra (511 körül) némi függetlenséget szerzett a babiloniai Zs.-nak, kiket Kabad (518-531) ismét keményen üldözött. Kosroes Nusirván aránylag jól bánt velük, II. Kosroes a palesztinai Zs.-kal szövetségre lépett Heraklios császár ellen; ezek segítették Jeruzsálem elfoglalásában, de reményük, hogy a szent várost ismét hatalmukba kerítik, meghiusult. A diadalmasan előretörő iszlám a persa Zs.-at is uralma alá hajtotta.
c) A Zs. története Ázsiában és Afrikába az iszlám uralom alatt. Az iszlám terjedése a Zs.-nak kezdetben kedvezett. Az iszlám bölcsőjében Arábiában már régebben letelepedtek zsidó törzsek, melyek beduin életmódot folytattak és vallás tekintetében a palesztinai vagy babiloniai iskolafőktől függtek. Maga Mohammed is kezdetben jóindulattal volt velök szemben, mert azt hitte, hogy tömegesen fognak csatlakozni zászlajához; sűrün érintkezett zsidó irástudósokkal, akiktől számos zsidó vallási elemet vett át. Midőn azonban e várakozásában csalatkozott, nyiltan üldözte őket és a zsidó törzseket véres küzdelmek után kiűzte lakhelyeiktől. Omar folytatta a Zs. elleni küzdelmet, részben az iszlám felvételére, a többit sajátszerü jelvények viselésére kényszerítette, Mekka és Medina szent városokból pedig kitiltotta őket. A babiloniai és egyiptomi Zs. a győztes mohammedánokban felszabadítójukat üdvözölték. Az előbbieket ezentúl is a res-gáluta (exilarcha) képviselte mint világi fő, mig vallási ügyekben a gáon (l. o.) döntött. 762 körül állítólag pártviszályok következtében keletkezett a karaiták (l. o.) felekezete, melynek megalapítója Ánán ben Dávid volt. Ugyanazon idő körül történt a szomszéd kazaroknak (l. o.) a zsidó hire való áttérése Bulán khágán alatt. A kazar-zsidó birodalmat Szvajatoszlav, orosz nagyherceg (969) meghódította, oroszok és bizantinok pedig (1016) végkép felosztották. Az Eufrátesz vidékein (Moszulban s Bagdadban) a khalifák aránylag jól bántak a Zs.-kalé s Mohammed Almuktafi (1136-60) egy előkelő zsidót egész birodalma exilarchájának nevezett ki, kinek székhelye Bagdad volt. Az egyiptomi Zs. egy a khalifától megerősített nágid (fejedelem) fenhatósága alatt állottak, kinek hatásköre nagyjában megfelelt a babiloniai exilarcháénak.
d) A Zs. története a középkorban egész Spanyolországi való kiűzetésökig. A pirenei félszigeten, hol Zs. már mint római polgárok éltek, társadalmi és polgári állásukat legelőször az illiberisi zsinat (320) támadta meg. Az ariánus nyugati gótok alatt teljes jogegyenlőségnek örvendtek és előkelő állásokat foglaltak el. Azonban már Reccared (590) hozott megszorító zsidó törvényeket, és Sisebut (612) és Chintilla (638) alatt mind nyomasztóbb és végre majdnem türhetetlen lett helyzetük. A 711-diki Xeres de la Frontera melletti csata, melyben Roderich az araboktól legyőzetett, ismét polgári és vallási szabadságot hozott a Zs.-nak, kik az arab kulturéletben élénk részt vettek, a tudomány, költészet és bölcsészet szép virágzásnak indultak közöttük. Egyes tudósok elsőrangu tisztséget viseltek a khalifák udvarában, igy Khaszdai ibn Sáprut, III. Abd-ur-Rahman és Alhakim (961-976) udvari orvosa és minisztere, ki levelet intézett az kazarok zsidó hitü khágánjához, Józsefhez, ki válaszoló levelet küldött neki; és hivatalban utódja, a selyemgyáros Jakab ibn Gau Hasim khalifa alatt. A talmud-tudománynak is akadtak mesterei, mint p. a cordobai r. Mózesben, Malagában (1030 körül), Haubs király minisztere volt Sámuel hánnágid, ugy mint fia József a tudományoknak lelkes művelője. A példa hatott a keresztény Spanyolországra is. VI. Alfonzo, Castilia ura, ki az első csapást mérte az arab uralomra Spanyolországban, kedvezett a Zs.-nak; diplomatikai küldetésekre használta őket, kimondotta törvényes egyenjogosításukat és zsidó udvari orvost tartott magának, ki (1078) új szigoru zsidó-törvényeket hozott. Midőn Cordova, Andalusia fővárosa (1148) elesett, az Észak-Afrikából átkelt hitrajongó almohádok déli Spanyolhonban az iszlám fölvételére vagy kivándorlásra kényszerítették a Zs.-at. A tudományok művelése éppen akkor érte el tetőpontját (l. Zsidó irodalom). Kasztilia, Leon, Aragonia s Navarra számos zsidónak nyájas otthona volt. Toledóban több mint 12 000 zsidó lakott, kiket VII. Alfonz (1166-1214) műveltségük miatt kedvelt. X. Alfonz (1254-84) udvari orvosa zsidó volt, ugy szintén a hires alfonzói csillagászati táblázatok szerzője. Aragoniában, hol egy ideig szintén kedvező volt helyzetük, a dominikánusok hintették el a vallási türelmetlenség csíráit. I. Jakab alatt rendeztetett a nyilvános hitvita Barcelonában (1263), melyen Mose ben Nachmán (Nachmaniedes) küzdött a hitért Pablo Christiani ellen. Navarrában 1328-ban kitört zsidó üldözés, egyéb városokban (1348) a kutak mérgezéséről szóló mese szedte a maga áldozatait. Sevillában (1391) a papság izgató beszédei folytán a csőcselék teljesen kifosztotta a Zs.-at; több más városban és a baleári szigeteken követték e példát. Az üldözöttek részben elmenekültek, többnyire Észak-Afrikába, részben szinleg vették fel a keresztséget. Az utóbbiakat (Marannok, héb. Anúszim, azaz kényszerítettek), mivel igazhitüségükben nem biztak, éber szemmel megfigyelték, gyakran üldözték, ugy hogy vagy szintén elmenekültek, vagy pedig ősi hitükre visszatérve, hősiesen szenvedték a mártirságot, másrészt azonban találkoztak olyanok is, kik mint újkeresztények előbbi hitsorsosaik legmérgesebb ellenségei lettek (igy de Burgos Pál, Spanyolország későbbi Geronimo de Santa Fé). 1412-ben külön negyedekbe (Juderia) zárták a Zs.-at; arra kényszerítették őket, hogy meghallgassák a térítésükre rendezett istentiszteleteket és hogy nyilvános disputációkban védekezzenek az ellenök és hitük ellen felhozott vádak ellen (a hirhedt tortosai hitvita 68 ülést vett igénybe 1413.) és hogy külön zsidójeleket viseljenek ruházatukon. Új, kérlelhetetlen ellenségük támadt az 1480. behozott inquizicióban. Az ennek élén álló Torquemada Granada elfoglalása után kieszközölte V. Ferdinándnál és Izabellánál, hogy 1492 márc. 31. kiadták a Zs. kiűzetéséről szóló rendeletet, mely 300 000 zsidót tett hontalanná. A koldusbotra jutott, útközben is kifosztott és üldözött száműzöttek leginkább Észak-Afrikába, Olasz- és Törökországba és Portugáliába menekültek. Itt, ahol azelőtt aránylag békés időket éltek, a vakbuzgó papság befolyása következtében V. Alfonz halála óta (1481) szintén nyugtalanították a Zs.-at. II. Juan nagy összeg árán a spanyol menekülőknek megengedte, hogy nyolc hónapig maradjanak országában, de tovább nem tűrte őket, a benlakó (portugáliai) Zs.-at pedig Ferdinánd veje: Nagy Emánuel 81496) száműzte. A hátramaradt ál-keresztények közül sokan az inquizició évszázadon át folytatott üldözéseinek estek áldozatul, sokan megszöktek és többnyire Hollandiában kerestek és találtak is új hazát, hol nyiltan visszatértek régi hitükre.
A bizánci birodalomban Justinianus (527-565) tetemesen megszorította a Zs. polgári jogait és velök nem fukarkodott hittérítési kisérletekkel. Utódjai követték példáját. Heraklios (628) megtiltotta nekik, hogy Jeruzsálembe akár csak belépjenek. A VIII. sz.-ban sokan közülök kivándoroltak a kazár birodalomba és nyilván befolyással voltak a kazároknak zsidó hitre térésére.
Olaszországban a keleti gótok birodalmának megalapítása mitsem változtatott a Zs. helyzetén. Rómában, Genovában, Milanóban, Veronában, Rovennában, Nápolyban, Salernóban, Traniban, Palermóban, Messinában és számos egyéb, kivált déli olasz városban századokon át meglehetős békés viszonyok közt éltek. Igy maradt az a longobardok és a frank uralkodók alatt, csakhogy olykor itt is szenvedtek a papság térítési buzgalma és a csőcselék garázdálkodása alatt (igy 1171. Bolognában). A XIII. sz. óta többrendbeli zsinati határozat értelmében itt is külön zsidó jelvények viselésére kényszerítették őket, a XV. század óta pedig külön városrészekben (ghetto) kellett lakniok. A pápák, kik előszeretettel zsidó orvosokra bizták magukat, elég kegyesen viselkedtek a Zs. iránt (igy I. Gregor, III. és VI. Sándor, VII. Ince és VI: Kelemen); csak VII. Gergely és III. Ince hozattak ellenök zsinati határozatokat. A renaissance hatása alatt álló művelt fejedelmek udvarain élénk részt vettek a fejlődő kulturában és az olasz egyetemeken számos zsidó ifju vetekedett a babérért. Nápolyban II. Frigyes és Róbert király udvarán számos zsidó tudós és költő élt. Szicilia szigetén zavartalanul éltek arabok és normannok fenhatósága alatt, amig Katolikus Ferdinánd (1493) ki nem űzte őket.
Franciaországban már igen régen, valószinüleg már Caesar idején voltak zsidó gyarmatosok. A VIII: sz.-ban kivált Languedoc és a Provenceban a többi lakosággal jó egyetértésben és kedvező viszonyok közt éltek mint földmívelők, kereskedők, bár a klérus gyakran erőszakos térítési kisérletei olykor itt is háborgatták őket. Nagy Károly különös pártfogásában részesítette a Zs.-at. Harun ar-Rásidhoz menesztett küldöttségének volt egy zsidó tagja is és zsidó tudóst kért és nyert a kalifától Mákir rabbi személyében, ki talmudi főiskolát alapított Narbonneban; állítólag ő hivta Luccából a Kalonymos tudós családot Mainzba, német zsidó alattvalói érdekében. Jámbor Lajos, kinek neje Judit különös pártfogásába fogadta a Zs.-at, még kedvezőbbek lettek viszonyaik; szabad költözködési jogot, kereskedelem és ipar tekintetében szabadalmakat adott nekik; belügyeikben egy Magister Judaeorum itélkezett. A verduni szerződés (843) után az országnagyok és egyház hatalmának megerősödésével, mind rosszabbra fordultak a Zs. viszonyai; papság és hercegek vetélkedve, rájok uszitották a népszenvedélyt. VI. és VII. Lajos (1108-80) sikettel fáradoztak az üldözöttek érdekében, de Fülöp Ágost alatt, bár eleinte szintén kedvezett nekik, teljesen megváltozott soruk. kegyetlen zsarolások és a legotrombább vádak alapján megindított hajszák után 1881. királyi rendelettel Párisból és környékéből kiutasíttattak, 1191. pedig Brayból is; 1198. visszahivattak ugyan, de mint jobbágyok bizonyos lakóhelyekre szoríttattak. Miután zsidó fanatikusok Maimuni irataiban valláselleni dolgokat véltek felfedezni és azokat a Domonkos-rendbeliek segítségével 1233. elégették, Párisban és Montpellierben (1240) nyilvános hitviták rendeztettek és (1242) egész halmaz talmud példány és egyéb zsidó könyv a hóhér keze által elégetett. Szép Fülöp (1306) a csaknem 100 000 lélekből álló francia zsidóságot kitiltotta az országból; X. Lajos (1315) csak nyomasztó feltételek mellett engedte meg visszatérésöket, 1320. azonban ismét újabb csapás érte őket az u. n. pásztorosak által, kik ádáz dühvel nekik rontottak. 1321. a kutak mérgezésével vannak vádolva, mi sok bajt zúdított fejökre, 1394. pedig VI. Károly végkép kikergeti őket. A száműzöttek Német-, Lengyel- és Olaszországban találtak elég bizonytalan menedéket.
Angliában és az angol uralomhoz tartozó francia tartományokban (Normandia, Anjou, Poitou, Gascogne stb.) nem sokkal kedvezőbb volt a Zs. sorsa. Eduárd (1041) a korona tulajdonának jelenti ki őket és birtokukat. A nép gyűlöli őket és Oroszlánszivü Rikárd trónralépésének napján (1189 szept. 3.) megtámadta a londoni Zs.-at és kifosztotta s lemészárolta őket. London példáját követték Norwichban, Yorkban és egyéb városokban, midőn Rikárd keresztes vitézeivel a szent földre indult. János (1199-1216) elkobozta a gazdag Zs. vagyonát, amit III. Henrik (1216-72) is tett, kinek uralma alatt két darab vásznat vagy papirost kellett mellükön hordaniok annak jeléül, hogy a kormány védelme alatt állanak. Hogy a szüntelen zsarolások alól meneküljenek, engedélyt kértek a kivándorlásra; a kormány, mely bő jövedelmi forrást látott bennük, eleinte igéretekkel ott marasztalta. 1290-ben azonban I. Eduárd hallatlan zsarolások után száműzte őket.
Németországban már igen korán akadunk zsidó lakosokra; Kölnben már a IV., Mainzban a VIII. sz.-ból van biztos tudomásunk róluk. Cseh- és Morvaországban, Sziléziában és Ausztriában, számos községet alkotnak, mig Északi- és Közép-Németországban csak a XIII. sz.-tól kezdve telepednek meg sűrübben. A keresztes hadjáratokig vajmi keveset tudunk felőlük, ugy látszik, azonban, hogy ugyanazon jogokban részesültek, mint az ország többi lakossága. Szabad kereskedést űzhettek, földbirtokot szerezhettek és saját törvénykezésük itélkezett fölöttük. A keresztes hadjáratokkal végzetteljes fordulat állt be számukra. 1096. a keresztesek iszonyatos öldöklést és fosztogatást vittek véghez és mentükben a Rajnától egész Regensburgig és Prágáig megsemmisítették a zsidó községeket; részben lemészárolták, részben a keresztség felvételére kényszerítették; 1146. ismétlődtek a vérfagyasztó jelenetek. A császárok (IV. Henrik és III: Konrád) védelmük alá helyezték az üldözötteket, miből a birodalmi zsidóság számára az u. n. kamaraszolgai viszony fejlődött; a Zs. mint servi camerae, kiket a császárok és országnagyok adott alkalommal elzálogosítottak v. elajándékoztak, külön nyomasztó adókat fizetnek a császári védelemért, melyet minden koronázásnál újból megszerezniök, helyesebben vásárolniok kellett: külön koronázási adót is fizettek. A császárok a Zs.-nak nagy jövedelmet hajtó védelmét hűbérbe szokták adni a papi és világi főuraknak vagy városoknak, ugy hogy idővel hercegi vagy városi fenhatóság alá kerültek. Az ezektől nyert védelmi levelekért külön adót fizettek, aminőt mindennemü jogcímen követeltek tőlük, igy a rabló lovagok elleni védelem fejében külön kiséreti vámot, mely ezután külön adóvá nőtte ki magát, melyet még a mult század végén is fizettek. A városi polgárjogot nem nyerhették, hivatalt nem viselhettek, földbirtokot nem szerezhettek, a céhekből ki voltak zárva és igy külön városrészekre (zsidó-negyedre, zsidó-utcákra) szorítva, külön ruházat és meggyalázó jelvényekkel megbélyegezve, a kiskereskedésre és az uzsorára kényszeríttettek. Csaknem minden év más-más nagyobb vagy kisebb üldözést hozott fejükre, majd keresztény jelvények megszentségtelenítésével, majd kutak megmérgezésével vádoltattak. Kiűzettek 1189. Boppardból, 1196. Bécsből, 1198. Nürnbergből, 1205. Halléból, 1212. Bothából, 1221. Ertfurtból, 1125-ben Mecklenburgból, 1226. (és azután még többször) Boroszlóból, 1235. Fuldából, 1241. Majna melletti Frankfurtból, 1243. Bielitzből, 1258. Hildesheimből, 1260. Weisenburgból, 1261. Magdeburgból, 1276. Lorchból, 1283. Bacherachból, 1285. Münchenből stb. s ezen kiűzések rendszerint zsarolással, vagyonelkobzással, fosztogatással, olykor gyilkolással jártak. Bajorországban Rindfleisch vezérlete alat, hogy a szentelt ostyákat meggyalázták, 1336-38. Armleder vezetése alatt Elzászban és Svábföldön hurcoltattak halálra; 1346. a flagellánsok (ostorozók) üldözték. Midőn 1348. a fekete halál dühöngött, őket tették felelőssé; ezerszámra kínpadra és máglyára hurcolták és a vad tömeg fosztogatásainak szolgáltatták ki. A kiűzöttek pénzen szokták megvásárolni a visszatérési engedélyt, de midőn ismét némi jóllétnek örvendtek, vagyonuktól kifosztva, újból kiűzettek, igy: 1420. Mainzban, 1420-21. Ausztriában, 1424. Freiburgban, 1424. és 1435. Zürichben, 1426. Kölnben, 1432. Szászországban, 1435-ben Speierben, 1438. Mainzban, 1450. egész Bajorországban és 1452-55. Sziléziában Capistrano János izgatásai folytán 1434. a baseli zsinat kimondta a zsidótérítés kötelező voltát, mi újabb bántalmazásoknak volt forrása. Ezen középkori üldözések s az általuk okozott teljes elszigeteltség közepette a Zs. nyelve az u. n. zsidó-németté (jargon, l. Zsidó irodalom) fajult; de szellemük és hithűségük töretlenül maradtak, vallásos tudományukat, kivált a talmudot, odaadással ápolták és gyászos helyzetükben, majdnem kényszerből, elsajátították azt az összetartást, áldozatkészséget, jótékonyságot, szorgalmat szivós kitartásra és a családi élet bensőségét s tisztaságát, melyekből erőt merítettek az élettel való, rájuk nézve keserves küzdelemre.
e) A Zs. újkori története. A XVI. sz. elején politikai és szellemi tespedésben találjuk a Zs.-at Arábiában, Indiában, Bokharában, a tatárok közt és végre Abissziniában (falasák), hol mindenütt a többé-kevésbbé kezdetleges viszonyokhoz kellett alkalmazkodniok. Észak-Afrikában a pirenei félsziget száműzöttjei számos községet alkottak és kivált Marakkóban, hol gyakran magas állami hivatalokat viseltek, időközönkinti üldözések dacára, tűrhető viszonyok közt éltek; az algiri elnyomott Zs.-nak a francia uralom (1830) hozott felszabadulást. Törökországban, hol az elűzött spanyol Zs. virágzó községeket alapítottak (Szaloniki, Konstantinápoly, Drinápoly, Szmirna, Damaszkus és egyebütt) tekintélyes állást foglaltak el mint nagykereskedők és gyárosok, olykor mint államhivatalnokok is (József Nászi, Naxisz szigetének hercege, megh. 1579). A virágzó tudományos életet azonban elnyomta a kabbala (l. o.), mely hitrajongókat és csalókat szült és egyengette a talajt Sabbathai Cevi (l. o.) álmessiás és hivei számára, kiknek soraiból később kikerült a Frank Jakab (l. o.) által alapított frankista és a Báálsem Izrael által alapított khaszideusok (l. o.) felekezete. Palesztinában a pasák elnyomása alatt majdnem kizárólag a külföldről jövő segélyezésekből élve, csak a legújabb időkben fordult jobbra sorsuk. Olaszországban sokat szenvedtek az inquizició által hozott nyomasztó törvények, valamint a cenzura vexációi alatt; szent könyveiket nem ritkán elégették (Rómában, Velencében meg Bolognában 1553-1860), ghettóikat pedig gyakran megtámadták. A XVII-XVII. sz.-ban mindamellett számos kiváló tudós élt köztük. Svájcban, hol Baselből (1616), Appenzelből (1622), Zürichből (1634), Schaffhausenből (1655) kiutasíttattak, csak az Aargauban tűrték őket. Lengyelországban, hova a német üldözések sok zsidót űztek, a XVII. sz. elején még meglehetős kedvező viszonyok közt éltek, a Chmelnicky-féle hirhedt üldözések alatt (1648-61) azonban vagy félmillió zsidót öltek meg a vérszomjas kozákok. A spanyol inquizició elől menekülő Zs. és álkeresztények közül néhányan Franciaországban (Bayonne és Bordeaux 1550) sokan Hollandiában találtak otthont; mint a hollandi világkereskedelem részesei, sőt fejlesztői tekintélyes hitközségeket alapítottak (kivált Amsterdamban), melyeknek tagjai közül nem kevesen (Spinoza, Uriel, Acosta) mint bölcsészek, köztők, orvosok, dráma- és történetirók kiváltak. Az amsterdami rabbi Menássze ben-Izráel kieszközölte Cromwellnél a Zs. befogadását Angliába (1655). Hollandi Zs. (1642) Braziliába, angol Zs. (1639-64) Cayennebe vándoroltak ki. Németországban, dacára a reformáció szülte szabadabb szellemnek és Luther intésének (1523. megjelent Das Jes. Christus ein geborener Jude sei címü munkájában), hogy mint testvérekkel és vérrokonokkal bánjanak a Zs.-kal, egyelőre alig javult siralmas helyzetük. A középkori vádak még mindig nem némultak el (Brandenburgi Joákhim 1510-ben 30 zsidót égetett el Berlinben, mivel állítólag szent ostyákat meggyalázták) s vérvád még mindig szedte áldozatait közülök. A céhekből s a kereskedelem több ágából ki voltak zárva; a régi nyomasztó és megbecstelenítő zsidó törvények érvényben maradtak; az országos kiűzetések sem szüntek meg (igy Bajorországból 1551, Pfalzból 1555, Brandenburgból 1573, M. m. Frankfurtból 1615, az ausztriai örökös tartományokból 1670). Társadalmi és szellem felszabadulásuk a mult század utolsó negyedében veszi kezdetét. Mendelssohn Mózes (l. o.) és barátainak (Lessing, Dohm) működése felébresztette a Zs. egyejogusítására irányuló törekvéseket, melyeknek az akkori viszonyok kedveztek. Franciaország, hol Mirabeau lépett fel mint a Zs. szószólója, 1791. teljes jogu polgároknak ismerte őket; I. Napoleon egy 71 tagból álló szinhedrion által (Sinzheim Dávid elnöklete alatt) viszonyaikat szabályozta 81806). Franciaország nyomaiban haladva Belgium, Hollandia és Dánország is (1814) kimondották a Zs. egyenjogusítását. Oroszországban I. Sándor alatt a Zs. sorsa kedvező fordulatot vett, a kormány (1805-1809) elősegítette a zsidó iskolák, valamint zsidó földmívelő gyarmatok létesítését (1808, Nikolajev mellett).
A lengyel Zs. ellen hozott szigoru rendszabályok, melyeknek hatásait a pétervári és az (1843) Kijevből kiiűzött Zs. is érezték, inkább politikai okokra vezetendők vissza. A Zs.-nak kedvező II. Sándor halálával (1881) szomoru korszak nyilt meg a minden jogtól megfosztott Zs. számára. III. Sándor trónralépésekor, Ignatikjev miniszter alatt, az ország déli és nyugati részeiben (Varsó, Kijev, Odessza, Jekaterinoszlav stb.) a védetlen Zs.-at bántalmazták, kifosztották, leöldösték; sokan hitsorsosaik segítségével kivándoroltak Palesztinába és Amerikába. A bizonyos országrészekben összeszorított nagy számu orosz Zs. szomoru sorsa csak a legújabb időben (II. Miklós trónralépte óta) kezd jobbra fordulni. Ausztriában, hol II. József (1782) kiadta az elnyomott Zs. társadalmi és szellemi emelését célzó türelmi rendeletét, manapság, olykor persze csak a papiroson, teljesen egyenjogusítvák. Németországot a francia forradalom vezette a Zs. emancipációjára; a franciák által elfoglalt tartományokban és Hessenben már 1808-ban, M. m. Frankfurtban 1811., Badenben 1808. és 1811., Poroszországban 1812., egész Németországban 1848., végleg pedig az 1869-iki birodalmi törvény által. Ugyancsak Németországban keletkezett (1874) a Zs. emancipációja ellen irányuló antisemitizmus, mely onnét más országokba is elharapódzott. Mind a többi civilizált államokban, ugy Európában, mint Amerikában (Észak-Amerikában már 1783 óta), Oroszország és Románia kivételével (bár az utóbbi a berlini 1878-iki kongresszus értelmében erre kötelezve volt), zsidó alattvalóiknak megadták az egyenjogusítást, s ezek mindenütt többé-kevésbbé tevékeny részt vesznek polgártársaik társadalmi, szellemi és nemzeti életében. Ázsiában és Afrikában, az európai államok fenhatósága alatt levő országok kivételével, még mindenütt nyögnek a zsarnokság járma alatt. Az elnyomottak védelmére és segélyezésére az Alliance Israélita (l. o.) Párisban, az Anglo-Jewish Association (Londonban), az Israelitische Allianz (Bécsben) és a Board of Delegates (New-Yorkban) erélyes és sikeres működést fejtenek. Manapság mindenütt léteznek rendes zsidó iskolák és rabbiképző intézetek (Boroszlóban, Berlinben, Párisban, Rómában, Budapesten, Cincinnatiban és New-Yorkban). A Zs. száma mid az öt világrészben 8 millióra tehető, közte vagy 500 000 Afrikában, 750 000 Ázsiában és 150 000 (?) Észak-Amerikában; Európában legszámosabb vannak a következő államokban:
ÁllamokZsidók számaAz összlakosság százaléka
Európai Oroszország2 797 8803,20
Lengyelország815 43311,00
Ausztria-Magyarország1 643 7084,34
Magyarország556 0001,21
Románia400 0007,41
Európai Törökország75 2950,47
Hollandia81 6931,88
Franciaország49 4390,13
Anglia46 0000,13
Olaszország38 0000,13
Zsidók Magyarországon.
A római légiók nyomában járó zsidók, mint a szomszédos Illiria, Stíria és Ausztriában, valószinüleg megtelepedtek a római Pannoniában is. Az első hiteles tudósítás, mely hazánkban lakó zsidókról szól, a X. sz.-ból való. 955 körül közli Chászdái ibn Sáprut a kazár királyhoz intézett levelében (magyar fordításban kiadta és magyarázattal ellátta Kohn Sámuel, Héber kútforrások 10-43. old.), hogy két Cordovában járt horvátországi zsidó követ felajánlotta neki, hogy a «Hungrin» országában lakó zsidók közvetítésével eljutatja levelét Kazárországba. Ibrahim ibn Jakub a cordovai khalifa követe 973 után pedig azt irja, hogy Magyarországból zsidók is járnak Prágába kereskedést űzni. Vajjon a beköltözködő magyarok a honfoglalás előtt ismerték-e már a zsidókat, vagy zsidó hitü kozárok velök jöttek-e Magyarországba, több mint valószinü. Mellette szól azon történelmi tény, hogy a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott kazárok (kabarok) nagy része, már régebben felvette a zsidó hitet, továbbá azon körülmény, hogy legrégibb okiratainkban meglepő sűrüen előfordulnak a «zsidó» szóval összetett, v. ebből képzett helynevek (p. Zsidányfölde, Zsidópatak, Zsidótábor, Zsidóvár stb.), végre azon tény, hogy a zsidók Magyarország első két századában a honfoglalók minden jogával birtak, a magyarok népéletével a legbensőbb kapcsolatban álltak és sűrün éltek velök vegyes házasságban, mitől csak az egyház ismételt szigoru tilalma szoktatta el őket. Szt. László alatt hoztak először korlátozó intézkedéseket ellenök. A szabolcsi zsinat ugyanis 1092. elvégezte, hogy ha zsidók kereszttény nőkkel házasságban élnek, vagy ha valamely keresztény egyént mint rabszolgát tartanak maguknál, ezek tőlük elvéttetvén, szabadságba helyeztessenek vissza; a zsidó, kit valaki vasárnap, vagy más ünnepen munkánál ér, hogy a kereszténység rajta meg ne botránkozzék, veszítse el a szerszámokat, melyekkel dolgozott. Az országon keresztül menő keresztesek, mint a Rajna vidékén, ugy hazánkban is, zsidókat gyilkolva vonultak a szent sír felszabadítására, csakhogy Kálmán király erélyesen védelmezte zsidó alattvalóit. Uralkodása alatt földet mívelhettek pogány rabszolgák segítségével, földet tulajdonjogilag birhattak, lakást azonban csak püspöki székhelyen választhattak. A zsidók ekkor a kereskedésen, melyet kivált Németország felé folytattak és a földmívelésen kivül már pénzkölcsönzéssel is keresték kenyerüket, melyre nézve Kálmán király külön zsidó törvényt adott ki. Különösen II. Endre alatt nagyra növekedett befolyásuk és hatalmuk ellensúlyozására az aranybulla 24. cikke kimondja, hogy kamaragrófok, pénzverőtisztek, só- és adótisztek zsidók és izmaeliták ne lehessenek. Endre egy ideig nem akar érvényt szerezni e határozatnak, de 1233 aug. 12. a beregi erdőben tett esküjében hit alatt kötelezte magát, hogy a zsidók elől elzárja a magasabb és jövedelmező állami hivatalokat; ugyanekkor megigérte, hogy a zsidókat és izmaelitákat külön, ruhájukon viselendő jelek által fogja a keresztényektől megkülönböztetni. Hogy mily vagyonra és állásra tettek szert Endre alatt a zsidók, mutatja Teka (Teha) példája, ki zsidó létére kamaragróf és Besenyő és Ruhtukeur ura volt.
A tatárok által elpusztított ország felsegélyezését és benépesítését tartván szem előtt, IV. Béla a zsidóknak 1251 dec. 5. csekély eltéréssel ugyanazon kiváltságlevelet adta, mint amelylyel 1244. II. Frigyes osztrák herceg az osztrák, 1254-ben II. Ottokár a cseh zsidókat ajándékozta meg. A mohácsi vészig érvényben volt és Zsigmond király által 1436. öt új ponttal megtoldott szabadalom- és kiváltságlevél értelmében a zsidók ezentúl a királyi kamara tulajdona, királyi jobbágyok, kik a korona oltalma alá helyeztetnek és általa megvédetnek önkény és erőszak ellen. Nagyobb ügyekben a király maga, vagy főkancellárja, kisebb perekben pedig a városok legelőkelőbb kereszttény polgárai közül választott zsidóbiró itélkezett fölöttük. A szentszék ellenzése dacára IV. Béla jóakarattal bánt a zsidókkal; alatta újra találunk egy zsidó kamaragrófot Henukot, kinek Komárom váruradalmát ajándékozta. A zsidók ismét állami hivatalokat foglaltak el és zsidó pénzverők emlékét a IV. Béla és V. István idejéből fenmaradt pénzek is fentartották, melyeken héber betük láthatók. II. Endrének a beregi erdőben adott igéretét, hogy a zsidókat a keresztényektől való felismerhetés céljából bizonyos jelekkel fogja ellátni, az 1279-ben Budán ülésező zsinat akarta végrehajtani. E zsinat 125. fejezte elhatározza, hogy a nyilvános helyeken megjelenő zsidók mellük bal részén vörös posztóból készült köralaku jelet viseljenek; a keresztényeknek pedig a szentegyházlátogatás tilalma alatt nem engedtetik meg, hogy e vörös folt nélkül járó zsidókkal kereskedjenek, velök családi vagy baráti viszonyban maradjanak, vagy velök egy udvarban és házban lakjanak; közhivatalban nem szabad őket megtűrni. E végzésnek megvolt az a hatása, hogy a zsidók ezentúl sok helyt, kivált a németajku városokban, zsidófoltot, köpenyt, hegyes süveget viseltek (l. Zsidójelek), keresztényektől elkülönítve külön zsidó-utcában laktak, mely Budán falakkal s kapuval volt ellátva.
Az Árpád-házból való utolsó király, III. Endre 1291. Pozsony város számára kiadott szabadság-levelében kiemeli, hogy az ottani zsidók a többi polgárok minden szabadságát élvezzék. Az Árpádokat a zsidókkal való enyhe bánásmódjukban nem utánozták a vegyes házból származó uralkodók. A legkiméletlenebb volt velök szemben Nagy Lajos, ki 1360 körül kiűzeti őket az országból, mivel nem hallgatva térítő szavára, állhatatosan megmaradtak zsidó hitükben. Öt év multán azonban már ismét visszahivta őket. Nagy Lajos kezdte meg az u. n. levélölést is, mely abban állott, hogy a zsidó adásleveleket, kedveskedni akarván városoknak és nemeseknek, megölte, vagyis érvénytelennek nyilvánította. Adójuk behajtására, a városok és zsidók közt felmerülő viszályok elintézésére, de másrészt jogaik védelmezése és követeléseik behajtására rendelte föléjük az országos zsidóbirót, ki rendesen a nádorok és tárnokmesterek közül került ki; helyettese az országos al-zsidóbiró volt. E hivatal körülbelül 1440-ig állott fönn. Zsigmond gyönge uralkodása alatt halljuk, legelőször, hogy a zsidókat husvéti (pessách) ünnepük alkalmával zaklatják, valószinüleg vérváddal gyanusítják. Vérvád következtében az első zsidóégetés Nagyszombatban történt II. Ulászló alatt 1494. Fontos hivatalt létesített köztük Mátyás király, az u. n. zsidó prefekturát (l. o.), mely a mohácsi vész utánig állt fenn; mindig a budai Mendel-család valamely tagja viselte. A prefektus képviselte a magyar zsidóságot, behajtotta adóit és előterjesztette sérelmeit, melyeknek orvoslását sürgette.
A mohácsi vész a magyar zsidókra is megpróbáltatásokat hozott. Szoliman szultán a budai és esztergomi zsidókat 1526 szept. 22. hajóra rakatta és Törökországba szállíttatta, ahol Szófia, Kavala, Viddin, Szaloniki, Konstantinápoly és Pleva városokban telepedtek meg, megtartván magyar-zsidó szokásaikat. Az 1526 nov. Székesfejérváron ülésező Szapolyai-párt a zsidóknak tüstént való kiüzetését végezte el, e határozat azonban, mint az országgyülés többi végzése, nem erősíttetett meg Szapolyai által. Az általános kiűzés helyett részleges zsidóüldözésnek lett szinhelye Magyarország. Pozsony és Nagyszombat kizáratta kebeléből zsidóit, Bazinban 1529. a bazini és szentgyörgyi grófok mintegy harminc zsidót égettek el vérvád következtében, tiz év multán Nagyszombat hasonló vád következtében tiltatja ki a zsidókat, kiknek a kitiltó rendeletnél fogva 1783-ig tilos volt a városban lakniok. A hódoltság idején a magyar zsidók zöme török területen lakott, ahol el volt ugyan nyomva adókkal, de azért békésen járhatott foglalkozása után, mely főkép kereskedéséből s pénzkölcsönzésből állott. 1598. Buda ostromakor, mint a várnak többnyire Törökországból való lakosai, részt vettek a török oldalán a keresztény seregek visszaszorításában; igy jártak el 1684. és 1686-ban is, mely alkalommal a császáriak visszafoglalván Budát, nagy mészárlást vittek köztük végbe és sokat rabszíjra fűzve hurcoltak magukkal. A meg nem hódolt részeken az ellenszenvet és gyötörtetésüket a nemzetet ért csapások sem csökkentették. Az 1578-iki országgyülés ugy határozza, hogy a zsidók s az anabaptisták, kiknek saját házuk van és kik Magyarországon igen kevesen vannak, hogy minél előbb kivándoroljanak, kétszeres adózásra és közteherviselésre szoríttassanak. Az 1630. és 1647-iki országgyülés a harmincadoktól és vámoktól tiltja el őket.
Tűrhető volt sorsuk Erdélyben, hol Bocskay, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelmének zsidó orvosokat tartottak. Bethlen Gábor török zsidókat telepített meg Erdélyben, kiknek 1623 jun. 18. kiváltságokat adott. Privilégiumában meghatározza, hogy a zsidók kerített helyeken lakjanak, szabad kereskedésük legyen, ügyes-bajos dolgaik elintézésére jogtudós nemes rendeltetik föléjük, az állam érdekeit ne sértsék, kiváltságuk az anabaptistákkal egyezzék, vallásukat szabadon gyakorolhassák, keresztény ruházatot ne viseljenek, zsidók bevándorlása nem akadályoztatik, pénzt szabad kivinniök a külföldre, ha ki kellene költözniök, ugy egy évi határidő engedélyeztetik nekik ügyleteik lebonyolítása, az egyik bűnéért a többi ne lakoljon. Bethlen kiváltságlevelet az 1627-iki gyulafehérvári országgyülés is megerősítette.
A hódoltság után kezdődik a magyar zsidók számára a legszomorubb sors. Kollonics 1689. tett javaslatában a legridegebb bánásmódot ajánlja a zsidókkal szemben, hogy lassanként megszabaduljon tőle az ország. A szab. kir. városok nagy része kizárta kebeléből őket, a bányavárosoktól csak hét mérföldnyi távolságban lakhattak, ipart nem űzhettek, foglalkozásuk nagyrészt kiskereskedés, uzsora, pálinkafőzés lehetett. Túlnyomólag nemes urak földjén éltek, ahol kiváltságokat élveztek. III. Károly alatt 1716. alakult az országos főrabbihivatal, melyet először Werheimer Sámson töltött be, 1724. bekövetkezett halála után veje Eskeles Bernát lett utóda, kinek halálával (1753) megszünt a hivatal, melynek feladata volt a zsidók közti viszályokat kiegyenlíteni. Mária Terézia honosította meg 1749. a türelmi adót (tolerantialis taksa), mely 1846. törültetett el, miután a zsidók megváltották. E törvénytelen adó, melynek kivetésére az országgyülés nem adta meg a jogot és mely ellen a vármegyék felszólaltak, azon középkori jogelven alapult, hogy a zsidók tűretésükért kötelesek a kincstárnak, közterheik mellett, külön adót is fizetni. A türelmi adó nevét II. József kamarai adóra (Kameral-Tax) változtatta.
A zsidók állapota Magyarországon jobbra fordult II. József óta, ki megnyitotta előttük a szab. kir. városokat, megengedte nekik az iparűzést, iskolák alapítására, német vezetéknevek felvételére és katonai szogálatra kötelezte őket. Halála után az 1790-91-iki országgyülés XXXVIII. t.-c. meghagyta a zsidókat ugyanazon jogaikban, mint aminőkben II. József részesítette őket, de a nép hangulata a lehető legkiméletlenebb volt irányukban. Az Alföldön egymást érték a vérvádak, melyek közt a péri 1792. áldozatokat is követelt a zsidóktól. Az 1790-91-iki országgyülés külön bizottságnak tette feladatává a zsidó ügyre vonatkozó javaslatok kidolgozását, Haller József gróf elő is adta humánus javaslatát 1792., de ez törvényerőre nem emelkedett. Az 1839-40-iki országgyülésnek a zsidókkal rokonszenvező hangulata a zsidó vallás recipitálását és hiveinek emancipációját sürgette, de követeléseiknek semmiben sem tett eleget az országgyülés XXXIX. t.-c.-e, mely még az egész országban való szabad lakhatást sem engedi meg nekik.
A 40-es években kezdődik a magyar zsidók rohamos magyarosodása. Pesten lelkes zsidók magyarosító egyesületet alakítanak, hogy a magyar nyelvet hitsorsosaik közt terjeszszék; hasonló célu egyesületek a vidéken is keletkeztek. A szabadságharcban vérét és vagyonát áldozta fel a magyar zsidóság a haza oltárán; a nemzettel való lelkesedése miatt Haynau külön nagy kontribucióval sujtotta őket, melyet utóbb I. Ferenc József elengedett és ennek fejében arra kötelezte a zsidókat, hogy iskolaalapot teremtsenek. Ennek jövedelméből fentartatik az országos rabbiképző, valamint az országos izraelita tanítóképző intézet Budapesten. A zsidók emancipációját az 1867. XVII. t.-c. mondta ki.
Az emancipáció után a kormány a zsidók sürgetésére egyetemes zsidógyülést (kongresszus) hivott össze, mely tanácskozásait 1868 dec. 14-től 1869 febr. 23-ig tartotta. Célja volt a zsidóság szervezésére vonatkozó határozatokat hozni. A gyülésnek nem volt meg a kivánt eredménye, amennyiben az ország zsidó községeinek csak egy része (haladó, neolog, kongresszusi) fogadta el kötelezőknek a kongresszus határozatait, mig az ortodoxok pártja kivitte, hogy külön szervezeti szabályzatokhoz tarthassa magát, egy harmadik párt, a «status quo ante» pedig sem az egyikhez, sem a másikhoz nem csatlakozott. A zsidó vallás recepciója 1894. került az országgyülésen tárgyalás alá, a főrendiházban kétszer elbukván, csak 1895. okt. 16. nyerhette meg mint 1895. évi XLII.- t.-c. a királyi szentesítést.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages