KÖLTÉSZET.
KÖLTÉSZET. A héber költészetre sajátos szókincse és mondatszerkesztése jellemző; a héber ritmika a mi költészetünkkel szemben szabálytalan, a rímek ritkák; legfeltűnőbb sajátossága a paralelizmus, melynek három fő fajtája van: 1. a szinonima, amelynél mindkét mondatrész jelentése hasonló vagy azonos (Zsolt 15,1; 24,1–3); 2. az antitétikus, amelynél a két tag jelentése egymással ellentétes (Zsolt 37,9; Péld 10,1); 3. a szintétikus, amelynél főnév a főnévvel, ige az igével egyezik meg, és a tagok egymáshoz kapcsolódnak, miközben minden tag valami újat fűz az előbbihez (Zsolt 19,8–10); kivált kedvelt az akrosztihon (Zsolt 9,10; 34; 37). Az ÓSZ elbeszélő részei közé kis költői darabok illeszkednek (2Móz 15,1–18.21; Bír 15,16); a Lukács evangélium néhány költői részt mutat fel (1,46–55; 1,68–79; 2,14; 2,29–32).
