böjt
böjt: teljes v. részleges tartózkodás ételtől, italtól és esetleg a házastársi érintkezéstől. Az ÓSz-ben, amint ez ’a lélek meghajlik’ (vö. Iz 58,3.5; Zsolt 35,13) kifejezésből kikövetkeztethető, egyfajta megalázkodást jelent – így kap a ~ vallási színezetet: súlyt ad a kérő imának; különösen nehéz időben ajánlatos ~öt tartani (1Sám 7,6; Jo 1,14; 2,15). Haláleset alkalmával (1Sám 31,13; ® gyász) és kinyilatkoztatásra várva (Kiv 34,28; Dán 9,3) is szokás volt böjtölni. Ez is azzal a megalázkodni akarással magyarázható, amit a ~ jelentett az ÓSz népe számára (igaz, eredetileg a halottak szellemei előtt „alázkodtak meg”). A törv. eredetileg csak egy kötelező ~i napot írt elő, az engesztelés napját (Szám 29,7; ApCsel 27,9). A fogság után azonban további 4 ~i napot iktattak törv.-be, hogy a nagy nemzeti nyomorúság feledésbe ne merüljön (Zak 7,3.5; 8,19). Ezenkívül mindenki böjtölhetett egyéni jószándékból. Mindamellett a próf.-k felszólalnak a ~ túlbecsülése és túlzásba vitele ellen (Iz 58,1–5; Jer 14,12). A kései zsidóság ennek ellenére egyre nagyobb jelentőséget tulajdonított a ~nek. – az ÚSz-ben gyakran böjtölnek a farizeusok és követőik (Mt 9,14); hetenként hétfőn és csütörtökön tartottak ~öt, és ennek akkora jelentőséget tulajdonítottak, hogy Jézus kifogásolta (6,16–18). Jézus maga is ~tel készült messiási küldetésére (4,2; Lk 4,2). Amikor a farizeusok szemrehányást tettek tanítványainak, hogy nem böjtölnek, azzal vette védelmébe őket, hogy ha kiragadják körükből a vőlegényt, akkor majd böjtölnek (Mk 2,18–20). Az őskeresztény egyh. átvette a ~ gyakorlatát az ÓSz népétől (ApCsel 13,2 kk.; 14,23: elöljárók választásakor, erre előkészületül). Pál is böjtölt (2Kor 6,5; 11,27). ® önmegtagadás.
