El
El (héb. él, akkád ilu, arab ilah): Isten legrégibb szemita neve, amely különösen akkád és kánaáni nyelvterületen terjedt el. Eredeti jelentését nem sikerült kielemezni; legtöbben az ’erős’ értelmű ’wl szóhoz kapcsolják, ami azt jelenti, hogy elsősorban egy szemita istenség lényére (hatalom, fönség) vonatkoztatják (vö. Oz 11,9; Iz 31,3; Ez 28,2). Az ÓSz-ben helyenként még mintha az ~nek ez az értelmezése tükröződne (Ez 31,11; Zsolt 80,11). Az ~ éppúgy használatos volt köznévként (többes száma: elim, elohim, ilani, nőnemben: allat, elat), mint különféle istenségek neveként. – 1. A babilóniaiak és asszírok körében az ilu köznév, pl. ibassi-ilu (van isten), ili-bassi (’isten a teremtőm’), ilu-mailu (’az én ~em oltalmazó isten’; vö. 1Krón 11,46 kk.: Eliel). Ugyanakkor egy konkrét istenségre is vonatkozott az Ilu (amilyen pl. Marduk is volt), ez az istenség később bekerült az akkád panteonba, amelynek Anu volt a feje. – Az arámoknál különösen gyakoriak az ~lel összetett nevek, pl. Kemuel, Betuel (Ter 22,21 kk.), Eniel, Ilu-itti-ia (velem az isten; vö.® Emmanuel). A 8. sz.-ban az arámok a forrásokból kimutathatóan különösen tiszteltek egy ~ istenséget; a fenti összetett személynevekben is ez az ~ szerepelhet. – A föníciaiaknál szintén külön istenség neve a föliratokban az ~; az ugariti szövegek a legfőbb istenségként, Baal, Mót és Asera 70 fia apjaként említik (Dán 7,9: Ősöreg; Iz 9,5: Örök Atya). De ha a föld (= Kánaán) királyának (Józs 19,38: Migdal-el ’El vára’), a panteon fejének és az istenek atyjának tekintették is, tisztelete idővel alábbhagyott, és ® Baal lépett a helyére. – É- és D-Arábiában az ilah-hal összetett személynevek egészen gyakoriak; ebből talán lehet arra következtetni, hogy az ősidőkben az arabok egyetlen El istenséget tiszteltek, ha később más istenségek tisztelete szokásba is jött. Az olyan nevek, mint amilyen pl. az ilah ’meghallgat, parancsol, ajándékoz, ő az úr’, arra utalnak, hogy az arabok ősi egy istensége szerette az embereket, ugyanakkor azonban fölséges lény volt. – 2. Az izr.-k főleg az emelkedett nyelvhasználatban az ~lel v. az istenek egyikét illetik, köznévi értelemben (Ter 31,13; Kiv 20,5; MTörv 5,9; 6,15; 33,27; többes számban: Elim, Kiv 15,11; Dán 11,36; Zsolt 58,2), v. pedig az egyetlen Istent (Iz 40,18; Zsolt 10,11; 16,1; 68,20). Ugyanakkor sok személynévben is találkozunk vele: Eliel (’~ Isten’, 1Krón 11,46), Eljada (’Isten ismer’, 2Sám 5,16), Elizeus, Izmael, Jezréel stb. Az ~hez gyakran megkülönböztető elem is társul: El-Saddai, El-Roi (’a megjelenő Isten, az Isten, aki lát engem’, Ter 16,13), El-Bétel (’a Bételben megnyilatkozó Isten’ 28,16–22) stb. De még gyakoribb az ~ az efféle kapcsolatokban: atyád Istene (26,24; 28,13; 31,29) v. atyáitok Istene (Kiv 3,13 kk.), Ábrahám Istene (Ter 24,12.27; 26,24), Izsák Istene (28,13; 46,1.3), ami arra utal, hogy ~ kinyilatkoztatta magát atyádnak, atyáitoknak, Ábrahámnak, Izsáknak, és kapcsolatban van tisztelőivel, tehát nem egy bizonyos helyhez v. szentélyhez kötődik, hanem egy törzs tagjaihoz, mégpedig a maga szabad elhatározásából (12,1–3; 15,7–17, de főleg 17,1–14) olyannyira, hogy szövetséget kötött Ábrahámmal és utódaival, s ettől kezdve ~ számít Izr. Istenének (33,20), a többi istenek idegenek (35,2.4; Józs 24,20.23; Bir 10,16). Az Istenek Istene (Zsolt 136,2) v. a legfölségesebb Isten (’el-’elim, Dán 11,36) v. az ’elohim (MTörv 10,17; Zsolt 136,2) arra utal, hogy ~ a teljességét birtokolja az istenségnek. ~ többi tulajdonságának emlékét (igazságosság, fölség, atyai szeretet, uralom, hatalom stb.) számos személynév őrzi.
