elcsábítás
elcsábítás, bűnbe vitel, tévútra vezetés: A mai nyelvhasználatban akkor beszélünk ~ról, ha egy másik embernek v. a ® Sátánnak sikerül valakire erkölcsi vonatkozásban, főleg szexuális téren negatív hatással lenni, és őt a törvények megszegésére rábírni. Ennek kifejezésére a héb.-ben a ’bűnt követ el’ értelmű igék kauzativumát használták, a gör.-ben (ÚSz) pedig az ’elcsábítani’ jelentésű igét és származékait. A fogalmat több bibliai kifejezés is magában foglalja: ® kísértés, ® botrány. – Az ÓSz-ben a Ter 3,1–7 a bűnbeesés tört.-ében finom pszichológiával tárja elénk: hogyan vezette félre az ősszülőket a kígyó (3,13). A Péld 7,6–23 azt mutatja be, hogyan csábított el egy ifjút egy idegen nő. A Kiv 22,15 az érintetlen lány ~ának jogi következményeit rögzíti. A legsúlyosabb, ami Izr.-ben előfordulhatott, a Jahvétól való ® elpártolásra való csábítás volt. Ez a veszély az őslakosság részéről fenyegette Izr. fiait (23,24), továbbá a királyok idegen feleségei részéről (1Kir 21,25; Neh 13,26). A MTörv 13 óva inti a népet, ne hagyja magát az álpróf.-któl és az álomlátóktól, a családtagoktól és a városok semmirekellőitől elcsábítani. A Királyok kv.-einek deuteronomikus tört.-teológiájában kulcsfogalom lett a Jahvétól elfordulásra csábítás, a bűnbe vitel, amely főleg az egyes királyok megítélésében és a próf. üzenetekben fejeződik ki. Az ország kettészakadása után az É-i országrésznek, Izr.-nek csaknem vesztét okozta, hogy első királya, Jerobeám Bételben és Dánban aranyborjút állított fel a népnek (1Kir 12,26–30; 2Kir 10,29), és így bűnbe vitte Izr.-t (1Kir 14,16; 2Kir 17,21). Az utódokról a tört.-író következetesen megjegyezte: Jerobeám nyomába léptek, és ők is elkövették ugyanazt a bűnt. Így Jerobeám mintegy a prototípusa lett Izr. tévútra vezetésének. – A D-i országrészt, Júdát illetően először Manasszéról jegyezték fel, hogy kultikus intézkedéseivel bűnbe vitte, tévútra vezette (21,11.16); ezt nemsokára követte Jeruzsálem pusztulása (21,11–15; 23,26). E szerint a tört.-teológia szerint tehát egy ország megérett a pusztulásra, ha királya arra csábítja a népet, hogy Jahvétól elpártoljon, ami súlyos bűnnek számított. – A zsidóságban Jézus korában az a meggyőződés élt, hogy nemcsak emberek, hanem sátáni hatalmak is elcsábíthatnak; ugyanakkor, kivált az ® apokaliptika révén az ~ban sajátosan a végső idők jelenségét látták. Innen érthető, hogy ellenségei magát Jézust is csalónak nevezték, és azt állították róla, hogy félrevezeti a népet (Mt 27,63 kk.; Jn 7,12.47). Az ún. apokaliptikus beszédekben Jézus is figyelmeztet: „Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket”, ti. a végső időkben fellépő álkrisztusok és álpróf.-k jeleket mutatva, csodákat művelve még a választottakat is megtévesztik (Mk 13,5 kk.; 13,21 kk.; vö. Mt 24,11). A Jel-ben maga a Sátán (12,9; 20,3–10), az ® Antikrisztus álpróf.-ja (19,20), valamint Babilon (18,23) képviselik a tévútra vivő hatalmakat, de a kiválasztottak közösségének már nem árthatnak. János leveleiben az Antikrisztus mintegy a tévedésbe ejtő, félrevezető tévtanítókban, az „antikrisztusok”-ban ölt testet (1Jn 2,26; 3,7; 2Jn 7). Az eszkatologikus ~ a. m. az embereket annak tagadására rábírni, hogy Jézus a Krisztus (vö. 1Jn 2,22).
