élet

Teljes szövegű keresés

élet: I. Fiziológiailag az ~ mind a konkrét szemita, mind az elvonatkoztató gör. gondolkodásmód számára sajátos létforma; főként az állatok és az ember létmódjának tekintették, olyannyira, hogy ha még eredeti értelemben vették, akkor személytelen erőnek v. fluidumnak vélték. Innen érthető: a héb.-ben a szótő tulajdonságra utal (haj), ennek többes számú alakja pedig (hajjim) mint főnév plurale abstractionisnak v. még inkább plurale extensionisnak fogható föl, mivel 1. jelentése nem annyira ’élet (mint olyan)’, hanem sokkal inkább ’~tartam’. Maga az ~ szó az izr.-k körében először a mozgásra irányította rá a gondolatot (Ter 1,28.30; 7,21 kk.; 8,19; 9,3; Zsolt 69,35 stb.). Így olykor élettelen tárgyat is neveztek „élő”-nek, pl. a forrásból felfakadó vizet (Szám 19,17; Jer 2,13; 17,13; Zak 14,8; Jn 4,10; 7,38), növényekre viszont nem vonatkoztatták (a Zsolt 58,10 a forrásokban bizonytalan). Szorosabb értelemben az ~erőt, valami létrehozásának a képességét értették rajta. Ez a jelentés az alapja a szó átvitt értelmű használatának (ApCsel 7,38; Zsid 4,12; 1Pét 1,23), amikor is Isten szavát – az erőnek benne rejlő teljességére való utalással – „élő”-nek nevezték. Konkrétan az ~ a. m. ’vmire képesnek lenni, remélni, működni és élvezni (Préd 9,4–10), valamiben részt venni és a világ javai fölött rendelkezni’, amit másképpen úgy fejeztek ki, hogy ’(meg)látni a nap(világ)ot, a világosságot, a világra jönni’ (Jób 3,20; 33,28.30; Zsolt 36,10; Préd 11,7 kk.); ezeken kívül az ~ jelentett még ’egészség’-et és ’öröm’-et, ’erő’-t és ’eredményes tevékenység’-et, egyszóval annyit mint ’boldognak lenni’. – Arra a kérdésre, vajon az emberben és állatban mi az ~ hordozója és oka, a szemiták különféle feleleteket adtak. Először is: minthogy minden ~ tevékenység a testhez kötődik, kézenfekvőnek látszott egy immanens erő föltevése; ezt nefesnek nevezték, ami lélekkel fordítható, ha ezt a szót nem szenttamási v. arisztotelészi értelemben vesszük. A nefes gyakran változó értelmét magyarul leginkább az ~(erő) v. a lélek ’~erő’ szóval lehet visszaadni (1Kir 17,21 kk.; Siral 1,11.16.19; ApCsel 20,10 stb.). Mivel ez a lélegzetvételben nyilvánul meg, a nefest gyakran a lélegzéssel azonosították (Ter 35,18; Jób 11,20 stb.). Ugyanakkor a Ter 9,4 kk.; Lev 17,14; MTörv 12,23 a vérhez kapcsolja a nefest, abból kiindulva, hogy amikor a vér kiömlik, az ~ megszűnik. – Másfelől arra visszavezethetően, hogy az élőlény lélegzik, s hogy a lélegzés megszűntével az ~ is megszűnik, egy külsőlegesebb ~ elvet is föltételeztek, ez volt a ruah v. konkrétan a nesamak (kb. a. m. ’lélegzet, lehelet’; odem a LXX-ban és az ÚSz-ben). Tehát akiben van lélegzet, aki lélegzik, az él (Ter 6,17; 7,22; Jób 27,3), a lélegzéssel, a lehelettel kezdődik az ~ (Ter 2,7; Ez 37,8–10; Jel 11,11; 13,15); a lélegzés megszűntével, a lélek eltávozásával viszont bekövetkezik a halál (1Kir 17,17; Jób 12,10; Zsolt 104,29–30; Préd 12,7; Mt 27,50; Lk 23,46; Jn 19,30; ApCsel 7,59), nélküle nincs ~ (Zsolt 135,17; Jer 10,14; 51,17; Ez 37,8; Hab 2,19; Jak 2,26). Innen érthető az, hogy a lélek éltet (Jn 6,63; 2Kor 3,6). Tisztán fiziológiai vonatkozásban e téren nincs különbség ember és állat között (Préd 3,19 kk.). – Az ~ drága kincs (Jób 2,4; Préd 9,4), amelyet fenn kell tartani (pl. Mt 6,25), s amelyet gond, a nagy, a súlyos fájdalom, a nélkülözés és a betegség annyira megronthatnak (Ter 45,26 kk.; Zsolt 31,11; Szám 21,8 kk.; Bír 15,17 kk.; 2Kir 1,2; 8,9; Iz 38,9 kk.), hogy az illető már-már a holtak országában érzi magát (Jób 33,22; Zsolt 18,5 kk.; 22,17; 88,4.7; Sir 51,5 kk. stb.); ha viszont elmúlnak a bajok, akkor „újraéled” (2Kir 20,7; Zsolt 30,4; Iz 38,20; Ez 47,9; Mk 5,23; Jn 4,50 stb.). Az ellenség elveheti, üldözheti az ~et, törhet valakinek az ~ére (Ter 37,21; Zsolt 143,3; Jer 4,30; Mt 2,20; Róm 11,3 stb.), de kockáztathatja, veszélyeztetheti birtokosa is (2Sám 23,17; 1Krón 11,19 stb.), sőt föl is áldozhatja, oda is adhatja (Mt 10,39; 16,25; 20,28; Jn 10,11.15.17 stb.). Ha valakinek nagyon hosszúra nyúlik az ~e, „megelégeli” (Ter 25,8; 35,28; 1Krón 23,1; Jób 42,17 stb.); a megöregedés az ~ megfogyatkozását jelenti (Préd 12,1–7), az öreget a fiatalok kigúnyolják (Sir 8,6). Az ~ét az ember nem hosszabbíthatja meg (Mt 6,27; Lk 12,25), tartama korlátozott: 70–80 v. legföljebb 100 év (Zsolt 90,10; Sir 18,9). A rövid ~ az ÓSz-ben annyi, mint a csepp a tengerben v. mint egy homokszem (18,10), hasonlít az álomhoz (Jób 20,8), csupán árnyék, amely „elfogy”, elsuhan, eltűnik (1Krón 29,15; Jób 8,9; 14,2; Zsolt 102,12; 109,23; 144,4; Préd 6,12; 8,13; Bölcs 2,5), tovaszálló felhő (Jób 7,9), lehelet v. fuvallat (7,7.16; Zsolt 39,6; 144,4), esetleg pára, füst (Jak 4,14). Az ~ rövidsége olyan mint a fű, amely elszárad (Zsolt 102,12; 103,15; Iz 40,6 kk.; 1Pét 1,24) v. a virág (Iz 40,6 kk.; 1Pét 1,24). Az ~ szalad, mint a futár (Jób 9,25) v. a takács vetélője (7,6) és gyors mint a sas, amely lecsap a zsákmányra (9,26). Sir 40,1–4: súlyos igának tekinti az ~et, amely a születésétől a haláláig ránehezedik az emberre; Jób 7,1 kk.: az ~ robotot, rabszolgaságot jelent. A sok gond, baj miatt a Préd hiábavalónak minősíti az ~et (1,2.17; 2,11 stb.), a halálnak azonban elébe helyezi (9,4 kk.), vele szemben Sir 30,17; Jer 20,14.18 szerint a keserves ~nél „többet ér a halál”, a nemlét. – II. Teológiailag: Az Isten él. Minthogy az él bizonyos fokig rokonértelmű a tevékenykedikkel, a teremtés és Izr. tört.-e azt tanúsítja, hogy Jahve élő Isten (Józs 3,10; 1Sám 17,26; 2Kir 19,4.16; Mt 16,16; Jn 6,57; ApCsel 14,15; Róm 9,26; Jer 7,2). Épp ezért különbözik Jahve a bálványoktól, amelyek nem tudnak tenni semmit, élettelenek (Zsolt 115,4–7; Bölcs 13,10–14.21; Iz 44,9–20; Jer 10,3 kk.). Az ~ Isten tulajdona (Jn 5,26); Isten ~ének nincs se kezdete, se vége (Sir 18,1; Dán 12,7; Jel 4,9 kk.; 10,6; 15,7), egyedül ő halhatatlan (1Tim 6,16). Minthogy Istentől ered, a ® Logosz részesül Isten örök ~éből, halhatatlanságából (Jn 1,4; 5,26; 1Jn 1,1 kk.). Mivel az isteni ~ a legtöbb, ami egyáltalán lehet, a tanúul hívása, a rá hivatkozás biztosítéka az igazmondásnak, akár Isten esküszik rá (Szám 14,28; MTörv 32,40; Iz 49,18; Róm 14,11), akár ember (Rut 3,13; 1Sám 19,6; Jer 5,2 stb.). A Biblia szerzői meg vannak róla győződve, hogy az ~, az ~ lehelete az Isten adománya (Iz 42,5; ApCsel 17,25; vö. 1Tim 6,13). Ebből következően Isten szabadon rendelkezik mind az ~ leheletével, mind pedig az ~tel (Jób 12,10; 34,14 kk.; Zsolt 104,29 kk.; vö. MTörv 32,39; 1Sám 2,6); ez az élet könyvének képében is kifejeződik (Kiv 32,32 kk.; Zsolt 69,29; Jel 3,5). Jn 5,21; Róm 4,17 kiemeli Isten hatalmát, aki még a halottaknak is visszaadhatja az ~et. A Ter 2,7: az emberi ~nek Istentől eredése erősen antropomorf leírása olvasható. A Zsolt 36,7 kk., bár más módon szintén a teremtett ~ Istentől függésére utal („Te vagy éltetője”); a 36,10: „az ~ forrása” kifejezésen az erőt értették, aminek „éltető” erejét a palesztinaiak közvetlenül tapasztalták, hiszen az alapvető ~föltételekhez tartozott hozzá. Ez a szokásos módja Isten teremtményeiről való gondoskodásának (vö. 104,7 kk.), ami persze nem zárja ki az egyéni erőfeszítést és kezdeményezést (Ter 24,39–40; 2Kir 4,7 stb.). Természetesen Istennek más lehetőségei is vannak az ~ fenntartására (MTörv 8,3; Mt 4,4; Lk 4,4); ezért nem kell az embernek az ~e miatt aggódnia (Mt 6,25 kk.). És nem használnak az ideig való javak, mert egy könyöknyivel sem toldhatjuk meg az ~ünket (6,27; Lk 12,25). – A szemiták felfogásában a bűn olyan tett, amely aláássa az ~et, a lelket megfosztja erejétől és az embert romlásba dönti. Már a torahban benne rejlik a gondolat, hogy az ~tartam – az egyes emberé éppúgy, mint az egész népé – függ az emberek erkölcsi magatartásától, amely erkölcsi magatartás olykor egyszerűen az isteni törv. követésének a folyománya (Lev 18,5; MTörv 4,40; 6,1 kk. 24; 11,8 kk.; 30,15–20; 32,40 stb.), máskor viszont egyes parancsok megtartásában nyilvánul meg (Kiv 20,12; MTörv 22,7: gondoskodás a madáranyáról). Salamonnak Isten hosszú ~et ígér, ha megtartja a parancsait (1Kir 3,14). A próf.-knál szintén az Isten törv.-ének megtartásához kötődik az ~ birtoklása (Ez 14,12–21; 18,33; Ám 5,14). A bölcsességi irodalom sokat foglalkozik az erény és az ~ viszonyával (Jób 5,26; Zsolt 91,16; Péld 3,2.16.22; 4,10.22; 10,16.27; 16,31; Sir 1,12.20; 3,6). Minthogy az ~nek a bölcsesség és az igazságosság a forrása, a Péld 3,18; 11,30 az ~ fájaként (vö. Ter 2,9) szerepelteti őket (vö. Péld 13,12; 15,4; Iz 55,1 kk.). Ugyanakkor a rövid ~et és a korai halált a bűn büntetésének tekintik (Jób 15,32; 22,16; Zsolt 9,18; 26,9; 31,18; 55,24; Péld 10,27; 22,23; Sir 40,8 kk.). Az ~ és a halál egymást föltételező fogalmak, mint a jó és a rossz (11,14; 15,17), az áldás és az átok (MTörv 30,16 kk.). Ezzel függ az is össze, hogy egész sor bűnre halálbüntetést szabtak ki, pl. a házasságtörésre is (Lev 20,10; MTörv 22,22; vö. Péld 6.26.30 kk.; 7,27), s hogy Isten is halállal büntetett sok bűnt, ahogy azt a vízözön kora nemzedékének (Ter 6,5–8.11 kk.), Szodomának és Gomorrának (Ter 18), Korachnak (Szám 16) v. Uzának (2Sám 6,6 kk.) példája mutatja. Az izr.-k túlvilágról alkotott elképzeléseiből (halál, holtak országa) az is érthető, hogy az ~et, amely az igazság tettekre váltásához kötődött, a síron túl keresték. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az evilági ~et azonosították a földi javakkal, v. hogy az ~ egyedüli céljának a földi javak élvezetét tekintették: az egészség, a gyermekáldás, a termékenység (a földeken és az állatoké), a béke és a boldogság, valamint a sok év (Préd 8,15; 9,8 kk.) szerintük csak Isten jóakaratát (2,24 kk.; 3,12 kk.; 5,18 kk.; 9,7) mutatta. Erre vezettek vissza minden jót, örömük forrásának ezt tekintették és a zsoltárokban meg is énekelték. Ez a fölfogás tette lehetővé azt, hogy az ~et oda lehessen adni váltságul, hogy elégtételt lehessen nyújtani, tehát hogy az ~ a kiengesztelődés eszközévé válhasson. – Az üdvösségtörténetben: Az ÓSz-ben a Bölcs 2,23 szerint Isten az embert halhatatlanságra teremtette; a Ter 2 (J) szintén ezt a gondolatot tükrözteti az ~ fájának ősi motívumával, s erre utal a Sir 25,24 is. E jahvista teol. értelmében a halhatatlanság elvesztése után egy másik bűnnek (ti. az Isten fiai és az emberek lányai közti nemi kapcsolatnak) lett a következménye, hogy az ~ tartama legföljebb 120 évet tehet ki (Ter 6,3). A papi irodalom az emberi ~ tartamának fokozatos csökkenését mutatja: Ádámtól Noéig 900-ról 700 évre (5), Szemtől Terachig 500-ról 200-ra (11,10–32), Ábrahámtól Jákobig 200-ról 100-ra (25,7.17; 35,28; 47,9). Ez a bűn elszaporodásának a következménye (® öregség). – A MTörv 30,19 kk. szerint a törv.-hez igazodó ~ szép (6,10 kk.; 8,7 kk.), nemcsak az ígéretül/örökségül kapott „tejjel-mézzel folyó ország” miatt (Kiv 3,8.17; 13,5; 33,3; Szám 13,27; 14,8), hanem amiatt az öröm és boldogság miatt is, amit Jahve szerető gondoskodása jelent. Csakhogy Izr. nem tartotta meg a törv.-t, s ezzel elvesztette jogát az ~re, amely a törv. megtartásának lehetett volna a gyümölcse. A próf.-k tehát pusztulással fenyegették, s arra tanították a népet, hogy ezt a sorsot csak megtéréssel lehet elkerülni (Oz 6,1 kk.; 14,29; Ám 5,6.14 stb.). S minél kevésbé volt szavuknak foganatja, annál inkább erősödött a hit abban, hogy lesz egy maradék, amelyik megmenekülve majd a megtisztult Jeruzsálemben élhet, ahol csak szentek élhetnek (Iz 4,3), és a Paradicsommá változott Palesztina lesz a hazája (11,6; Ám 9,13 kk.). Egy évszázaddal azután, hogy az ítélet utolérte Izr.-t, Jeremiás a káldeusok előtti meghódolásban jelölte meg az ~ fönnmaradásának zálogát (Jer 21,8 kk.; 38,17 kk.), s arra tanított, hogy – bár szégyenletes –, ez az ~ nyit utat a jövőnek, azaz a Palesztina földjén való megújulásnak (30,12 kk. 17 és 23,3.8; 29,14; 30,10.18; 31), amelyből soha meg nem szűnő boldogság fakad (30,19; 31,4.12 kk.). Hab 2,4 azoknak ígéri az ~et, akik hűségesek Jahvéhoz; Ez 37,1–14 azt kísérli meg, hogy a szétzilálódott és bizalmát vesztett Izr.-t visszavezesse az Isten ígérte saját hazában való boldog ~be vetett hithez; az ~nek ez a megújulása Isten lelkének lesz a műve. Ez ugyanakkor hangsúlyozta az egyéni közreműködés szerepét is (3,18 kk.; 13,22; 18,33). Az az ~, amelyet Ez az igazaknak ígért, az üdvösség idejének javaiból való részesedéssel azonos, amely idő – mint hitték – a Palesztinába való visszatéréssel köszönt be, és az elveszett paradicsomi állapotokat fogja visszahozni – erre utal 40–48 az ~adó vízzel (Ter 2,10–14), a minden hónapban gyümölcsöt hozó fával az ~ fájára emlékeztetve. Mivel azonban az igazságra törekvés és a földi Paradicsom megvalósulása nem esett föltétlenül egybe, Ez határozott megfogalmazásai nyomán előbb v. utóbb tudatosulnia kellett a hívő izr.-kban, hogy az ~nek van egy magasabb formája is. Ezt az ® Isten szolgájáról szóló énekek közül az utolsó vetíti elénk a legszemléletesebben miután ő odaadta ~ét engesztelő áldozatul, látni fogja a világosságot (a LXX szerint) és hosszúra nyúlik ~e (Iz 53,10 kk.). Bár nem egészen világos a szöveg, föltehető, hogy a szerző a fizikai értelemben vett ~be való visszatérésre gondolt, és a győzelem utáni zsákmányosztás képében a föltámadás utáni ~re utalt (53,12). Abban a meggyőződésben, hogy az ígért ~ nem a jelenlegi világ rendjéhez tartozik, 65,17–25 új eget és új földet vár, ahol az ~ tartama azonos lesz ismét a bűnbeesés előttivel. Erről az örök eszkatologikus ~ről szól a 25,7 kk. is, de az, hogy ez a halálból való fizikai föltámadásnak lesz a gyümölcse, amire 26,19-ből lehet következtetni, nem állítható egyértelműen. Mindazáltal: Dán 12,1 a föld porából való föltámadásnak tulajdonítja ezt a boldog ~et, amelyet ugyanakkor öröknek is nevez (vö. 2Mak 7,9.14), azzal, hogy bár a jókkal együtt a gonoszok is föltámadnak, az ~ csak a jóknak lesz javára. Minthogy a szemiták a ® halált nem úgy fogták föl, mint a létet fenntartó ~elvnek a test porhüvelyéből való eltávozását, hanem valamiféle elerőtlenedésnek, az egész létező összeomlásának, minden ~erő elenyészésének tekintették, a halál után eredetileg semmiféle ~et nem tudtak elképzelni, még a ® halottak feltámadása révén sem. Csak a Kr. e. 1. sz.-ban kerül bele a szent kv.-ekbe az emberi ~nek a halál utáni folytatódása. Ez az emberi természetnek új értelmezését tételezte föl, amely először hellén hatásra Alexandriában fogalmazódott meg (Bölcs). A hagyományos antropológiai fölfogással szemben a Bölcs 3,1–4 azt tanítja, hogy a lélek a testen kívül tovább él, továbbélése halhatatlanság. Ezért lehet a 3,3 szerint azt mondani, hogy akik mártírhalált haltak, „békességben vannak”, azaz boldogok. Ennek vágya tükröződik a Zsolt-ban (49,16; 73,26), bár a remény itt még nem fejeződik ki (49,8) (® élet a halál után). – Az ÚSz-ben: a szinoptikusoknál az ~ (zoé) főnév, aránylag ritkán fordul elő (Mt-nál 6-szor, ebből 3-szor örök jelzővel; Mk-nál 4-szer, ebből 2-szer örök jelzővel; Lk-nál 5-ször, ebből 3-szor örök jelzővel). Az örök jelző arra utal, hogy az az ~, amelyet Mt 19,16.29; 25,46; Mk 10,17.30; Lk 10,25; 18,18.30 említ, különbözik a jelenlegi, a földi ~től. De ahol az ~ nem áll jelzővel (12,15; 16,25 kivételével), ott is a jövőbeli ~ről, a par excellens értelemben vett ~ről van szó. 10,28 az él igét ilyen értelemben alkalmazta. S mintha Máténál (Mt 18,8; 19,17; 25,46) ennek az ~nek a leírásában az Isten országának gondolata is benne lenne (az ~re bemenni). Hogy az ember ezt az ~et elnyerje, meg kell tartania a parancsokat (19,16 kk.; Mk 10,17 kk.; Lk 10,25 kk.; 18,18 kk.), még oly értékes javainak (Mt 18,8 kk.; Mk 9,43.45), sőt földi ~ének (Mt 10,39; 16,25) árán is. Ezért figyelmeztet Jézus is – hebraizmussal élve –, hogy az ~re vezető út keskeny (7,14), s Jak 1,12 is ezért beszélhet az ~ (győzelmi) koszorújáról. Akik pedig mindent elhagynak Isten országáért, Krisztusért, ill. az ev.-ért (Lk 18,29 kk.; Mt 19,29; Mk 10,29 kk.), biztosak lehetnek, hogy jutalmul megkapják az ~et, amely az utolsó ítélet leírásából kikövetkeztethetően az idők végével kezdődik (Mt 25,46). Krisztusnak, „az ~ szerzőjé”-nek (ApCsel 3,15) és az ~ birtoklásának gondolatát a szinoptikusok tovább nem fejtik ki. – Legkorábbi leveleiben Pál – a szinoptikusokhoz hasonlóan – csaknem mindig az eljövendő ~re gondol, de azzal a különbséggel, hogy ezt egyértelműen Jézus halála és föltámadása gyümölcsének tekinti (1Tesz 5,10). Ez a gondolat újra meg újra visszatér nála: Krisztus, a második Ádám nemcsak „élő lény”, hanem „éltető lélek” is (1Kor 15,45), az ő ~e a mi üdvösségünk (Róm 5,10; vö. 5,18; 6,1 kk. 23; Kol 3,4; 2Tim 1,1.10 stb.). A későbbi levelekben Pál kiemeli, hogy a keresztényeknek már most részük van a megdicsőült Krisztus ~ében: a ® keresztség nemcsak záloga annak, hogy egyszer majd együtt fognak élni Krisztussal (Róm 6,8), hanem már most is lehetővé teszi az Istennek élést Krisztusban (6,11). Bár még a földön élnek, a hit által (vö. 1Tim 1,16), az ~et tápláló tanításban (Fil 2,16) már most megvan bennük Jézus eszkatologikus ~e (2Kor 4,10 kk.; Gal 2,20); már most bennük lakik annak Lelke, aki Jézust a halálból föltámasztotta (Róm 8,11), tehát már föltámadtak, de új ~ük Krisztussal el van még rejtve az Istenben s csak Krisztus dicsőséges eljövetelekor lesz látható (Kol 3,1 kk.). Így tehát az örök ~ reménye valóban biztosabb, valósabb mint a földié (Tit 3,7). János, az ~ evangélistája még határozottabban megfogalmazta azt a gondolatot, hogy az eszkatologikus ~ már itt a földön birtokolható (5,24 kk.; 11,25 kk.). Krisztusban, akinek az Atya által ~e van (5,26) és ezért magát az ~nek nevezheti (11,25; 14,6) és akit akar, azt ~re keltheti (5,21), megjelent az ~ a földön (1Jn 1,2). Az Ige testet öltésének épp az örök ~ megosztása volt a célja (Jn 3,16; 6,40; 10,10; 17,2; 1Jn 5,11). Ez az ~ világosság (Jn 1,4; 8,12), mert az egy igaz Isten megismerését jelenti (17,3). Ezt az ismeretet csak a Fiú mondhatja magáénak (Mt 11,27), mert Ő az egyetlen, aki látta az Istent (Jn 1,18; 3,13; 6,46; 1Jn 4,12). Tehát csak a Jézus szavában való hit vezethet el az ~re (Jn 3,15.36; 5,24.40; 6,40.47; 11,25 kk.; 20,31; 1Jn 3,15; 5,11 kk.). Ennek a hitnek engedelmességben, mindenekelőtt az emberek szeretetére vonatkozó parancs megtartásában kell megnyilvánulnia (Jn 5,29; 1Jn 3,14 stb.). Az ~re vezető út mindenki előtt nyitva áll (Jn 3,15; vö. 1,4.7.12). 4,10–14: Jézus Krisztus tanítása úgy szerepel, mint élő víz, amely abban, aki hittel issza, az örök~ áradó forrása. A csodálatos kenyérszaporítás leírása az ~ kenyeréről szóló tanítást foglalja magában. Először Jézus magát mondja az ~ kenyerének (6,35.48.51); hittel kell enni (6,29.35.40), így ~et ad (6,53). Második beszédében a hangsúly a kenyérre esik, amelyet Jézus ad (6,51b); itt tehát nem általában van arról szó, hogy mit jelent Krisztus az embereknek, hanem konkrétan arról, hogyan adja Ő az ~et a világnak, ti. úgy, hogy testét és vérét adja, vagyis hogy ~ét áldozza a juhaiért (10,11–18), ill. hogy „fölemelik” (3,14 kk.; 12,24). Az eucharisztikus lakomán, amikor is az Egyh. a Krisztusra ® emlékezést ünnepli (Lk 22,19; 1Kor 11,24 kk.), a kenyér és a bor színe alatt Krisztus föláldozott teste és kiomlott vére a hívek ételévé és italává lesz, ezáltal a hívek egyesülnek Krisztussal és örök ~et nyernek. De ez csak előíze az eszkatologikus ~nek, amely majd a föltámadás után fog kiteljesedni (Jn 5,28 kk.; 6,40; 11,25).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages