eltaszítás
eltaszítás, elvetés: Isten általános üdvözítő akaratának, amely minden ember üdvösségére kiterjed (1Tim 2,4; 2Pét 3,9), korlátokat szab az ember Isten tervével való szembehelyezkedése, ellene hozott szabad és ezért felelősségteljes döntése. Egyszersmind azonban Isten közbelépését és ítéletét is maga után vonja, amely kárhozatot jelent a bűnösöknek. Az embernek Isten elleni állásfoglalását szintén ~nak nevezi a Biblia. – 1. Az ember képes rá, hogy elvesse Istent; ezt az ÓSz egyértelműen tanúsítja. A Sínai-hegyen úgy veti el Izr. Istent, hogy az aranyborjút imádja (Kiv 32); v. azzal, hogy a nép teokratikus rendjével szemben földi királyt kíván magának (1Sám 8; 10,19). Izr. semmibe vette, megvetette az Úr szavát (1Sám 15,23.26; Iz 30,12; Jer 8,9) és Isten útmutatásait, amelyeket a törv. ölel fel (6,19; Ez 5,6). Pedig az Isten szava és törv.-e választott népe iránti szeretetének és irgalmának a megnyilatkozása (Iz 5,1–7). A nép Isten intelmeit is megvetette (Jer 6,27–30; Péld 3,11). – Az ÚSz szintén ismeri ezt a magatartást. Mk 8,31; Lk 9,22; 17,25 szerint a főpapok és az írástudók, ill. a kortársai elvetik és a keresztútra kényszerítik az Emberfiát. Mt 21,42: Jézus a kőhöz hasonlítja sorsát, amelyet az építők elvetnek (vö. Mk 12,1–12). – 2. Isten is elveti az embert, de ezt a Biblia szerint az ember ítéletként vonja magára magatartásával. Isten ítélete utoléri Ézsaut (Zsid 12,17), Sault, az 1. királyt, amiért semmibe vette Isten szavát (1Sám 15,23). A sok eltévelyedés, ® elpártolás miatt az egész népnek számítania kell rá, élén a papokkal és a próf.-kkal, hogy Isten elveti (Oz 4,4–10); ezt elsősorban Jeremiás tanítja igen határozottan (Jer 6,19.30; 7,29; 14,19; 52,3; vö. Siral 2,7 kk.; 5,22; Dán 9,4–19). Azt, hogy Isten elvesse, semmiféle földi erő meg nem akadályozhatja (1Kir 9,6 kk.; 2Kir 23,27). A kiválasztottság sem jelent föltétlen védelmet, ahogy Izr. kiválasztottságát félreértve vélte (Ám 5,18–20; 9,7 kk.). Mt 8,12 szerint az ország fiait kivetik a külső sötétségre (vö. 11,20–24). Krisztus a botlás köve és a botrány sziklája (1Pét 2,8; vö. Mt 21,42 kk.; Mk 12,10; Lk 20,18): a vele kapcsolatos döntésen fordul meg az ember sorsa, üdvössége. – 3. A végső ~nak és Isten irgalmának kérdése. Isten szereti a világot (Jn 3,16); ez a szeretet szabadulást, üdvösséget jelent mindenkinek, aki hisz (Mk 16,16; Jn 3,18). A hitnek Krisztus föltétlen követésében kell megnyilvánulnia (Lk 9,60; vö. 1Kor 9,27). Mindazáltal: Isten nem akarja senkire rákényszeríteni az üdvösséget, hanem őszinte megtérést kíván; a vonakodás, a megtérés elmulasztása végleges ~t von maga után (Mt 25,31–46; Jel 20,15; 22,15). Így a zarándokság idején mindig időszerű a zsoltáros imája: „Ne taszíts el színed elől” (Zsolt 51,13).
