ember
ember: 1. Az ÓSz-ben az ~ mindkét teremtéstört.-ben (Ter 1,1–2,4a; 2,4b–7) úgy szerepel, mint a Teremtő legfontosabb alkotása (vö. Zsolt 8). Isten az ~t utolsóként teremtette, a maga képmására; ebből következően az ~ a földön minden más teremtmény fölött áll (Ter 2,4b–7). Isten a föld porából alkotta az ~t, és belelehelte az élet leheletét (2,4b–7). Ugyanakkor az ~ nevet adott az állatoknak (2,20) – ez jelzi, hogy ura a természetnek (vö. 1,26.28). Az ~ élete Isten színe előtt folyik (17,1–2; 24,40; 1Sám 2,35; Zsolt 56,14 stb.), aki törv.-t szab neki, és teljes odaadást vár tőle (MTörv 6,1 kk.; 1Kir 9,4 kk.). Az ~ nem bújhat ki a személyes felelősség alól: nem rejtőzhet el Isten elől (Ter 3,8 kk.; 4,9 kk.). – A héb.-ek a fogamzást titoknak, a mindenható Isten művének tekintették (2Mak 7,22 kk.; Jób 10,8–12; 31,15; Zsolt 119,73; 139,13; Préd 11,5), az életet pedig Isten akaratára vezették vissza (Jób 31,15; 34,14 kk.; Zsolt 104,29 kk.; Iz 42,5); ha Jahve megvonja az éltető erőt, az élet leheletét (Jób 34,14 kk.; vö. 27,3; Zsolt 104,30), az ~ visszatér a porba (Ter 3,19; Jób 10,9; Zsolt 146,4), amiből az Isten alkotta (Ter 2,7; Jób 10,9). – Bár a héb.-ek megkülönböztették, de nem állították egymással szembe az ~ lelkét és a testét; az egész ~t léleknek (= élő lénynek) és testnek (= gyenge, mulandó lénynek) tekintették. A testre csak egy ’hús’ értelmű szavuk volt. A lelket nem tudták test nélkül elképzelni, az ~t mindig egészként szemlélték, így szinte minden különbség nélkül állították az ~ről, a lélekről és a testről (= a húsról), hogy érez, akar, remél, kíván, meghal, az egész ~t értve rajta. S a test (= a hús) feltámadását (® halottak feltámadása) is úgy tekintették, mint ami szükségszerű velejárója a megváltásnak. A trichotómiának semmi nyoma az ÓSz-ben: a test (= a hús), a lélek és az éltető lélek sehol nem szerepel sem egymás mellett, sem egymással szembeállítva; de a test (= hús) és a lélek többször előfordul együtt (Zsolt 63,2; 84,3); s a test (= a hús) és az éltető lélek (Jób 12,10) szintén. Ugyanígy nem ismeri az ÓSz a dichotómiát sem: az ~ és a lelke (pl. Zsolt 49,16), az ~ és a teste (= a húsa; pl. 16,9 kk.), az ember és (éltető) lelke (31,6), a lélek és az arc (= a személy; 139,7) egyenértékű fogalmak. Ebből következően az ÓSz a lélek halhatatlanságát sem ismeri. – Az ember életének központja – mind fizikai, mind lelki vonatkozásban – éppúgy lehetett a lélekben, mint az éltető lélekben, a testben (= a húsban) és a szívben (pl. Bír 16,15; 1Sám 25,37; Zsolt 22,27; 102,5; Péld 5,12; 31,11; Iz 1,5), bár az értelmi tevékenységet és az akarati elhatározásokat elsősorban a szívnek tulajdonították (pl. 1Sám 14,7; Zsolt 19,15; Péld 15,30; Iz 10,7). De más ® testrészek is szerepelnek az ÓSz-ben a gondolatok és érzelmek székhelyeiül, így pl. a vesék, a belek és a máj. Az ~ az ÓSz-ben nem egyed, hanem a törzs, a nép tagja, annak sorsában osztozik, jó és rossz napokban egyaránt (Ter 34,7; Kiv 20,5; Bír 1,24 kk. stb.; ® szolidaritás). Az Isten előtti személyes felelősség tudata (Kiv 15,26; MTörv 28; 1Sám 15,22; Zsolt 40,7–9; Oz 9,17 stb. ® engedelmesség, ® megtérés) megvédte az ~t attól, hogy önálló személyiségét elvesztve beleolvadjon a közösségbe. Mint az emberiségnek (Ter 8,21 kk.; 9,1 kk.; 12,1 kk.), ill. annak a népnek a tagja, amelyet Isten tulajdonául lefoglalt (Kiv 19,4 kk.) az egyes ~ részese annak a párbeszédnek, amelyet Isten folytat a tört.-ben az emberiséggel (MTörv 18,15.18; 30,11 kk.; Iz 45,18 kk.; Jer 21,8 stb.; ® szövetség, ®történelem). Ugyanakkor az ~ azt is megtapasztalhatja, hogy milyen ® bűnös, hogy szíve mennyire szembe tud szegülni Istennel (Ter 6,5; 8,21; 1Kir 8,46; Jer 3,17.25; Zsolt 106,6 stb.; ® bűn). Így az ~ rászorul arra, hogy Istent kérje: bocsásson meg (Jer 3,21 kk.; 14,7.20 kk.; Oz 14,3) és adjon új szívet neki Jer 31,31; Ez 36,26). – 2. Az ÚSz-be sok kifejezés, fordulat átkerült az ÓSz-ből (test, lélek), de Pál a gör. hagyományból is merített (lelkiismeret, ész, értelem stb.). Mindazáltal az ÚSz Philótól és a rabbiktól eltérően nem tartalmaz tanítást az ~ természetére, alkotóelemeire és tulajdonságaira vonatkozóan; az ~ mint az ÓSz-ben, ugyanúgy az ÚSz-ben is mindig a maga egészében jelenik meg (Mt 10,28; 6,25 stb.). A szinoptikusoknak nincs külön tanításuk az ~ről, de az ev.-ok hátteréül egyértelmű, tiszta ~ képet tételeznek föl: az ~ a teremtés koronájaként Isten szerető gondviselésének tárgya (6,26–30; 10,29 kk.), Isten arra teremtette, hogy őt dicsőítse (5,16), hogy életében gyümölcsöt hozzon (7,17 kk.; Lk 13,6 kk.; 17,7 kk.). De az ~ keményszívűségében (19,8) nem azt teszi, amit Isten akar: teremtményi mivoltát félreértve (Lk 16,15; 18,10 kk.) önkényesen megváltoztatja Isten törv.-ét (Mt 5,21 kk.; Mk 7,9), nem bízza rá magát Istenre (Mt 6,25 kk.; Mk 4,40), így kockára teszi az életét (8,35 kk.; Lk 13,1 kk.). Ezért Jézus bűnbocsánatot, megtérést hirdet (Mk 1,15; 6,12; Lk 13,1 kk.; 15,11 kk.), de sokan semmibe veszik Istent, aki uruk és bírájuk (Mt 7,13 kk.; 24 kk.; 18,23 kk.; 25,14 kk.), s aki folytonosan tanújelét adja üdvözítő akaratának (Mk 10,45; Lk 15; 23,34). Ebből következően a megváltott ~nek az az alázatos szolgálat az alaptörv.-e, amellyel Isten munkálja az ~ üdvösségét (Mt 5–7; 11,28 kk.; Lk 22,24 kk.). – Pál szerint az ~ létének az az alapja, hogy Isten már az idő kezdete előtt szerette, és kiválasztotta, hogy Jézus Krisztusban a gyermeke legyen, kegyelmének dicséretére (Ef 1,4 kk.; Róm 8,29). Az ~ fölismerte Istent (1,19 kk.; 1Kor 1,21), de nem akart hálás lenni iránta, ezért a mindenség (® világ) erőinek hatalmába került, így ezek határozzák meg élete folyását (Ef 2,1 kk.; Kol 1,13). Hatásukra az ~, aki hálátlanságában elnyomta az igazságot (Róm 1,18), oktalanná vált, eltévelyedett (1,19.22; 1Kor 1,20; Ef 4,18), így nem képes többé az igazság fölismerésére (1Kor 1,18.23; 2,14). A léte alapját és értelmét nem látó ~ maga akarja az életét kitölteni és a létét biztosítani, ebből következően dicsekszik Isten és a többi ~ előtt (Róm 2,17; 3,27; 1Kor 4,7; 5,6; Ef 2,9) és kicsapongásra adja magát (Róm 1,24 kk.; Gal 5,16 kk.; Ef 2,3; 4,22). Így egyre távolabb kerül az igazságtól, élete pedig kiüresedik (Róm 1,28–31; 1Kor 4,6.18 kk.; 8,1). A reménytelenségnek ez az állapota minden ~re kiterjed (Róm 3,23; 7,7 kk.; 11,32; Ef 2,1 kk.), és a ® Törvény révén válik az ~ben tudatossá (Róm 3,20; 7,7 kk.; Gal 2,16). Most (Róm 3,21) ez a helyzet alapvetően megváltozott, mert Isten Fiának föláldozásával új életnek vetette meg az alapját, s erre az ev. által minden ~t meghívott (3,24 kk.; 2Kor 5,19 kk.; Gal 1,6; 5,13). Így az ~ ismét odaadhatja Istennek az életét, azáltal, hogy meghal Krisztussal (Róm 6,2 kk.; Gal 5,24; Kol 3,3), akiben új alapot vetett életének (1Kor 1,2.5.30; Gal 2,20; Ef 1,3 kk.; Kol 3,4), és aki tanú rá: Isten ereje föltámasztja az ~t a halálból (Róm 6,4; Ef 1,19 kk.). Következésképpen, aki hisz és megkeresztelkedik, új teremtmény (2Kor 5,17; Gal 6,15). A föltámadt és megdicsőült Krisztus által (Róm 8; 2Kor 3,4; Ef 1,3 kk.), akinek arcán fölragyogott az ~ előtt Isten dicsősége (2Kor 4,6) a régi ember egyre inkább átalakul új emberré (Ef 2,15; 4,24), Krisztus képmásává (2Kor 3,18). Így Krisztus, a második Ádám (Róm 5,14; 1Kor 15,45) az ~iséget saját testévé formálja át (Ef 4,4.16; Kol 3,15; ® Egyház), és tökéletesen végbeviszi, amit Isten, az Atya eredetileg akart (Róm 8,29 kk.). Az ~nek ezt az új létét mindvégig fenyegeti a világ (Ef 6,10 kk.) és a saját szíve (Róm 13,14; Gal 5,16). Csak a régi ember állandó legyőzésével, ismételt föláldozásával (Róm 13,12; Ef 4,22 kk.; Kol 3,8 kk.) lehet megőrizni, valamint a hitben való kitartással, amivel együtt kell járnia az Isten ismeretében (Ef 1,17 kk.; 3,14 kk.; Fil 3,10 kk.) és a szeretetben való gyarapodásnak (Róm 13,10; Ef 3,17; 4,1 kk.; 2Tesz 1,3), továbbá a reménynek, hogy Isten, aki életre kelti a halottakat és létbe szólítja a nem létezőket (Róm 4,17), mindent megad minden ~nek (4,18; 5,2.5; 8,24; Ef 1,18; 4,4; 1Tesz 2,16). – Jánosnak az ~ről való fölfogásában alapvető az a meggyőződés, hogy az ~t az eredete határozza meg (Jn 1,13; 3,3 kk.; 8,44; 1Jn 3,10; 4,4 kk.). Mivel ez a világ, amelynek a Sátán az ura (Jn 12,31; 14,30; 16,11) sötétség (8,12; 12,25.46; 1Jn 1,5 kk.; 2,8 kk. 11), az ~, aki belőle származik (Jn 3,6) szükségszerűen vak (9,39 kk.; 12,40; 1Jn 2,11), a hazugság tartja fogva, így nem képes fölfogni az igazságot, amely Krisztussal jött a világba, aki a világosság (Jn 1,5.10; 3,19; 14,6; 1Jn 2,21). Amíg az ~ ragaszkodik eredetéhez, nem érti az Isten szavát (Jn 8,43 kk.). Mivel a világ, amely az ~ számára az életteret jelenti, Isten szavára lett (1,3 kk.), az ~ben eleve benne él a sejtelem: van Isten; sőt a vágy is fölébred a szívében az Isten után, aki a világosság, az élet és a kenyér az ~ számára (4,15; 6,32 kk.; 7,34; 8,21). Kétségtelen, hogy az Isten Fiának eljövetele ® ítélet lesz, mert az ~nek végérvényesen döntenie kell: kitart-e a világ mellett, v. Istent választja, elfogadva őt új élete forrásául (3,1 kk. 19; 12,31). De Isten úgy akarja, hogy ez az ítélet az ~ sorsának jóra fordulását, az ~ megmenekülését, üdvösségét jelentse (3,16 kk.; 6,44 kk.; 1Jn 4,9.14). Már most Istenben kell az ~nek az élet vizét és az élet kenyerét, az élet világosságát, a föltámadást és az életet megtalálnia (Jn 4,10; 6,27 kk.; 8,12; 11,25; 14,6), Jézus tanítását híven megtartva és szeretetében kitartva (15,7.9.16; 13,1 kk.; ® lábmosás).
