eszkatológia

Teljes szövegű keresés

eszkatológia (gör. eszkaton ’végső, legutolsó’ és logosz ’tan’ szóból): a teol.-nak az egyén és az emberiség végső sorsát tárgyaló része. A dogmatikában az utolsó fejezet (Tractatus de novissimis), mely a végső dolgokkal kapcsolatos kérdéseket foglalja magába. Századunk eleje óta protestáns körökben, főleg A. Schweitzer kezdeményezésére az egész dogmatikát, különösen az Egyh.-ra vonatkozó részt az ~ fényénél vizsgálják. A katolikus teol.-ban is megnőtt a jelentősége. A biblikus teol.-ban az ~ban a Szentírásnak a végső dolgokra vonatkozó részletei kerülnek vizsgálat alá. Az ~ tárgyáról, ill. annak határairól eltérnek a vélemények. Némelyek szerint az egyén végső sorsára és a világ végére vonatkozó szentírási részek egyaránt beletartoznak az ~ba, mások viszont csak a világ végével és megújulásával kapcsolatos bibliai részeket utalják az ~ körébe. Mivel azonban a Biblia (Szám 23,10; Jer 17,11; Zsolt 49,14; 73,17; Jób 8,7 stb.) az egyén sorsát illetően is sokszor él a végső szóval (héb. aharit, gör. eszkhata), nyilvánvalóan az első fölfogás a helyes. – Az egyéni ~n kívül, amely jórészt az egyén halál utáni életével foglalkozik (® halál, ® halottak feltámadása, ® holtak országa, ® ítélet, ® Jézus Krisztus feltámadása, ® menny, ® pokol, ® temetkezés, ® tisztítótűz), a Biblia még nemzeti ~t is ismer, amely a választott nép jövőjével foglalkozik, továbbá általános ~t, amely az egész emberiség végső sorsára vonatkozó ismereteket foglalja magában. Amikor a jövőbeli üdvösség áttevődik a túlvilágra, transzcendentális ~ról szokás beszélni. A nemzeti és az általános ~t lehet tágabb és szűkebb értelemben venni. A szűkebb értelemben vett ~ra jellemző a világtört. dualisztikus fölfogása; a tágabban értett ~ a mai eón végét taglalja, ami az üdvösség új és örök idejét vezeti be. Ez az egész kozmosz teljes átalakulását és fölemelését fogja jelenteni, ahol bűnnek, szenvedésnek és mulandóságnak semmiféle formában nem lesz helye. – I. Eredete. A bibliai ~ eredetét nem lehet az időnek egy olyan fölfogására visszavezetni, amely az izr.-kat mintegy magától elvezette volna ahhoz, hogy a történelmet fejlődési folyamatnak tekintsék a teremtéstől a kiteljesedésig. Az ő időre vonatkozó fölfogásuk alapvetően ritmikus volt, és így egy vég nélküli kezdetet tételezett föl. Ebből következően tört.-szemléletük teol.-i jellegének magyarázatát másban kell keresni. – Némelyek (H. Gunkel, H. Gressmann) úgy vélik, hogy ezt a forrást meg is találták abban a régi K-i mitológiában, amelyben a világ, ameddig csak fönnáll, egyetlen kozmikus évet alkot s teljes lefutását napéjegyenlőségi (ekvinokciális) pontok tagolják. Amikor – kozmikus katasztrófa után – ez a világév lejár, ismét az idő kezdete érkezik el, amikor is a föld az istenek országa lesz. Így visszatérnek a paradicsomi állapotok. Ebből a fölfogásból az következik, hogy az általános ~ ősibb a nemzetinél. Ezért a próf.-knak azt, ami eredetileg a világ egészére vonatkozott, mintegy meg kellett osztaniuk, hogy a megfelelő részt Izr.-re alkalmazzák. E. Sellin és S. Mowinckel rámutattak, hogy sem a babilóniaiaknál, sem az egyiptomiaknál nem lehet a szó igazi értelmében ~ról, ill. olyan világkatasztrófáról beszélni, amelynek egy idő után szükségszerűen be kell következnie. Igaz, a párszizmus ismert eszkatologikus várakozásokat, de szinte semmi valószínűsége nincs annak, hogy Izr. a fogságban kapcsolatba került volna ezzel a tannal. Ezen túlmenően: az írásos szövegekből nem igazolható az általános ~ elsőbbsége; ellenkezőleg: az egész világot illető várakozások egyértelműen később bukkannak fel bennük. Kézenfekvőbb tehát, ha azt tesszük föl, hogy az általános ~ a nemzetből nőtt ki: Jahve az erkölcsi rend őre és az egyetlen Isten, s mint ilyen, minden néptől megköveteli a természeti törv.-ek megtartását. – Egy másik nézet szerint Izr. ~jának eredete Izr.-nek Istenről alkotott fölfogásából nőtt ki: ismerték etikai követelményeit és olyan élő személynek tartották, aki múltnak és jövőnek egyaránt ura. – Ahogy Izr.-lel bánt, úgy fog majd bánni Jahve a többi néppel is, hogy az igazságosságot győzelemre juttassa. Mowinckel tétele, amelynek értelmében az ~t Jahve trónra lépésének évről évre megült ünnepére lehet visszavezetni, szintén ezen a nézeten alapszik, legalábbis annyiban, hogy állítja: épp Izr.-nek Jahvéban való hite volt az, ami az ünnep tartalma és a szomorú jelen közti ellentmondást át tudta hidalni annak várásával, hogy Jahve majd mindent jóra fordít. – Kétségtelen, hogy ez az istenhit jelentős hatással volt az izr. ~ kialakulására, de csak akkor fogadható el a jellegzetesen jövőbeli megoldásnak a magyarázatául, ha azt a meggyőződést is magában foglalja, hogy az ember valami nagyra van hivatva. S Izr.-ben ez a meggyőződés csakugyan élt is, ezt az ÓSz egyértelműen tanúsítja: Noé áldása (Ter 9,25–27), Ábrahám kiválasztása (12,1–3; vö. 13,14–17), a Sínai-hegyhez kapcsolódó hagyomány, a próf.-k, a zsoltárok stb. Ettől az Istentől kapott s egyre világosabbá és mélyebbé váló meggyőződéstől áthatva foglalták el Izr. törzsei a boldogság zálogául az Ígéret földjét. Dávid óta az eszményi királyságban öltött ez a meggyőződés testet, Babilonban ahhoz adott erőt, hogy átvészeljék a fogságot és higgyenek a dicsőséges jövőben, amikor is újjászületik a szent nép, és minden nép meghívást kap a szent közösségbe; miután hazatértek, az ország helyreállítása terén átélt csalódásból megszületett az a meggyőződés, hogy az ígért üdvösséget egyre inkább az ég ajándékának kell tekinteni; végül az ősegyh. is, amelyet eltöltött ugyan Krisztus föltámadásának ereje, először mégis csalódott, mert Krisztus hamarosan várt eljövetele nem következett be, így ismerte föl a titkot, hogy élete Krisztussal el van rejtve az Istenben (Kol 3,3). Végső fokon tehát a kiválasztottság tudatában gyökerezik Izr. ~ja. – Annak mélyebb ismeretére, hogy Isten mire választotta ki a népét, Izr. csak fokról fokra jutott el, így nem csoda, hogy ez az esemény olykor mitológiából v. néprajzból kölcsönzött színeket öltött (pl. a Paradicsom témája, az állatok békében élése, csodálatos termékenység stb.). De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Izr. hivatása szoteriológiai jelentőségét korán fölismerte, és ez a fölismerés a jahvista és a papi tört.-szemléletben úgy csapódott le, hogy megállapítható: a teremtéstől egyenes vonal vezet a kiteljesedésig. Ez a törtszemlélet Izr. kiválasztásának okát abban keresi, hogy az első ember eljátszotta az ősi boldogságot, és Isten kezében Izr. az eszköz ahhoz, hogy ezt az emberiségnek visszaadhassa (vö. Ter 3,15; 12,3 stb.). – II. Kibontakozása. 1. Az ÓSz-ben. Arra, hogy Izr.-ben élt a jövőbeli boldogság reménye, vsz. a 49,8–12 a legrégibb bizonyíték, egy régi dal Júdáról, amely föltehetően a királyok korának korai szakaszában keletkezett. A 49,8 Júda hegemóniáját tételezi föl a többi törzs fölött, Dávid révén (ezzel ellentétben a MTörv 33,7: a szakadás visszavonhatatlan ténynek látszik), ugyanakkor a Ter 49,10–12 utalást tartalmaz egy nagyobb fejedelemre (Ez 21,32 is így értelmezi az egyébként eléggé rejtélyes sorokat), akinek eljövetele paradicsomi állapot kezdetét jelenti, amely paradicsomi állapot a szerző számára csak álom lehetett. Ez a jövővárás erősen nacionalista színezetű (Júda világuralma); a világ végéről nincs szó. Ugyanez áll a Szám 24,15–19-re is, amely szintúgy nagyon régi jövendölés. A Ter és a Szám későbbi szerkesztője az idézett részleteket azzal vezette be, hogy azok Izr. sorsáról „a napok végével” kapcsolatban szólnak. Mivel az a helyzet, amelyben Izr. a Ter 49,2–27 és Szám 24,15–19 szerint volt, egészében véve egybevág a királyság korai szakaszára jellemző állapotokkal, arra a következtetésre jutottak az exegéták, hogy a szentíró gyakorlatilag erre a konkrét időszakra gondolt, ezt nevezte egyszerűen „a napok végé”-nek, hiszen Jákob v. Bileám szemszögéből még valóban távoli jövőnek számított. Kétségtelen, hogy a héb. kifejezés szó szerint: ’a későbbi, ezutáni időben’ v. az időre vonatkozó héb. fölfogás szerint: ’a jövőben’. A szokásos fordítás tehát nem igazolható minden további nélkül, de az akkádban is előfordul ilyen értelemben. Ezenkívül a héb. gondolkodásmódot is figyelembe kell venni, amely kedvelte az éles ellentéteket és kevéssé ügyelt a fokozatokra és az arányokra. Aztán a héb.-ben nem is volt külön szó a ’későbbi’ és a ’végső’ értelem kifejezésére. Így érthető, hogy a sugalmazott szerző sokáig nem különböztette meg a tört.-i jövőt és a tkp.-i végső időt. Mindamellett ez nem zárja ki, hogy a szóban forgó kifejezés – a szövegösszefüggésből következően – sok esetben ténylegesen eszkatologikus értelmet hordozzon. A Ter 49 és a Szám 24 is bizonnyal erről szól, annál inkább, mivel a várt idilli boldogság éles ellentétben áll az adott, nem túlságosan kedvező tört.-i helyzettel. – Izr. ~jának tört.-ében a próf.-kkal új szakasz kezdődött. Izr. romlásán megrendülve, ugyanakkor látva, hogy a nép kiválasztottsága tudatában a boldog jövőt várja, Ámosz azt kezdte hirdetni a népnek, hogy épp a kiválasztottság lesz az oka annak, hogy a népet Jahve megbünteti (Ám 3,2); Jahve napja nem világosságot fog hozni, hanem sötétséget (5,18). Ozeás és Izajás szintén romlással fenyegették a népet. Iz 2,9–21 még tovább megy: míg Ámosz csak Izr. szomszédainak jövendölt pusztulást (Ám 1,3–2,3), addig itt az egész Isten ellen lázadó, Istenről megfeledkező emberiségre irányul Jahve haragja (egyetemes ~). Az egyetemes ítélet gondolatát Szof 1,2–18; 3,8 is átvette (vö. Jer 25,30–38). Jeremiás hiába figyelmeztette a népet, hogy vigyázzon, mert É-ról ellenség tör rá, maga is megérte népe pusztulását. Ám ez a pusztulás nem totális, nem is végleges. Jeremiás épp élete legsötétebb pillanataiban beszélt Júda sorsának jóra fordulásáról, az eljövendő boldog időről (31,23–26; 32; 33). Az „idők végén” a nép felfogja Jahve büntető ítéletének értelmét (23,19–40; 30,23–24), és visszatér Jahvéhoz (vö. MTörv 4,30–31), aki új szívet ad népének és új és örök szövetséget köt Izr.-lel (Jer 31,31–34). Ezekiel is erről az új szívről és új szövetségről beszél (Ez 36,26; 37,26–28), a halottak kiszáradt csontjainak megelevenedésében a lesüllyedt, szétzilálódott népének újraéledését látja (37,1–14). Ám 5,15: kifejeződik a remény, hogy Jahve megkönyörül József maradékán. Oz 2,1–3.16–25 még világosabban beszél erről a reményről. Miután az asszírok elfoglalták Galileát, Izajás szintén azzal vigasztalja az érintett törzseket, hogy a jövőben ragyogó világosság támad és elűzi a sötétséget (Iz 8,23–9,4). A Dávid házára vonatkozó hite töretlen. Ha méltatlan királyok ülnek is Dávid trónján, majd hajtás sarjad a törzsökből: megszületik az igaz utód, aki helyreállítja az országot és megteremti az örök békét (7,14–15; 9,5–6; 11,1–9; vö. Jer 23,4–6; 33,14–17). Ugyanígy Ám 9,11–15 is Júda királyi házának új dicsőségét hirdeti, Ezekiel viszont nem beszél királyságról; ehelyett az eljövendő boldog országot mintegy hierokráciaként képzeli el, amelynek a Templom a központja (Ez 40–48). Igaz, ebben Dávidnak egy sarja különös szerepet tölt be, de ez fejedelem, nem király (34,23–31; 37,24; 44,3; 45,7–12; 46,2). Ezekiel még mindig bízik a kettészakadt ország egyesülésében (37,15–28; 48; vö. Jer 22,27–30; 30,3–21; 31,17.20). – Ebben a második szakaszban tehát megjelenik egy új Izr.-nek az eszménye, amely a maradékból fog kialakulni, s amelyet majd az igazság és a szentség (Iz 1,26–28; 4,2–5) fog jellemezni, s a népek vallási központja lesz (2,2–5; Mik 4,1–3; Jer 12,14–17). – Deutero-Izajás a beteljesedés időszakát hirdeti: a bűnt levezekelték, az ígért megújulás közel van, sőt, a fogságból való hazatéréssel már kezdetét is vette a megújulás korszaka, de ezt nem szabad csupán tört.-i eseménynek tekinteni; valami újról (Iz 42,9; 43,19; 48,6) van szó, egy második teremtésről (41,20; 43,7; 45,8 stb.: a ’teremt’ ismételt használata!), egy új kivonulásról, amely az elsőhöz nem is fogható (43,16–21; 48,20–21; 49,9–13; 51,9–16). Jahve megkönyörül a foglyokon és a pusztát Paradicsommá változtatja számukra (41,17–20); örök boldogságban lesz részük, mert Isten lesz a vigasztalójuk (51,11–13); Jahve lesz Jeruzsálemben a király (52,7), és minden nép térdet hajt előtte (45,14–16.23–25). A pogányoknak ez a megtérése az ® Isten szolgája szenvedésének lesz a gyümölcse, akinek titokzatos alakja a választott nép elitjét testesíti meg. Ez az esemény (vö. Dán 11,33; 12,3: a bölcs, értelmes emberek vértanúsága) a maga teljes valóságában a zsidó nép virága, a Názáreti Jézus alakjában öltött testet, aki levezekelt halálával minden bűnt. – Aggeus (Ag 2,6–9.20–23) és Zakariás (Zak 2,15–17; 8,20–23) szintén várakozással néz a jövő elé és nagy reményeket táplál; ez utóbbi a papság fölemelkedését helyezi kilátásba (3,1–7), és Zerubbábelben látja a messiási ígéretek megtestesítőjét (4,6–9; vö. 3,8–10; 6,9–14; továbbá Mal 2,17–3,5 is). Az ilyen várakozás meghiúsulásának végül szükségszerűen csalódáshoz kellett vezetnie. Ennek jelei Trito-Izajásnál jelentkeznek: az eszkatologikus boldogságnak (= üdvösségnek) nem ez a világ a színhelye. Első ízben jelenik meg az új ég és új föld (Iz 65,17; 66,22) gondolata. Egy apokalipszis (24,27) szerint az új világ kozmikus katasztrófa után születik meg (24,21–23); Ez 38: Góg föllépése után valósul meg (vö. Jo 2,20; 4 és Zak 14). – A régi eszkatologikus elképzelések mellett a transzcendens változatok jóval jelentősebbek. Dán 7: a boldogság hazája égből alászálló ország; létrejöttét megelőzi az emberiség egy részének föltámadása. Hogy – a szerző fölfogásában – szakadék tátong közte és a jelen közt, az a szerző eszkatologikus kifejezéskészletéből következik. A 4 állat uralmának idejét ui. végső időnek nevezi (8,17; 11,35.40; 12,4.9); máskor „vég”-et emleget (9,26; 11,27; 12,13); 10,14: a klasszikus „végső napok” szerepel (ugyanebben az értelemben később a rabbik, sőt az ÚSz is a gonosz eón kifejezéssel élnek). Míg a 2. és 3. szakaszban a próf.-k a földi Jeruzsálem csodálatos fölvirágzásáról álmodtak, most egy Isten alapította mennyei Jeruzsálemről beszélnek, amely az új eón kezdetekor fog az égből alászállni a földre, hogy a választottak lakóhelye legyen (Hénoch 53,6; 90,28–32; Bár [szír] 4,2–6; 4Ezd 7,26; 10,27.54; 13,6.36 stb.) – ez olyan gondolat, amely a Jel-ben újra megjelenik (21,2–22,5; vö. Gal 4,26; Zsid 12,22). Mózes mennybevétele 10 szerint az eszkatologikus Izr.-t fölviszik a mennybe. A kozmosz átalakulásának gondolata is elég gyakori (Hénoch 45,4; 72,1; 91,14–16; Mózes mennybevétele 10,6; 4Ezd 7,31; 8,52–54 stb.). Mindez oda vezetett, hogy éles határt vonjanak a mostani eón és az eljövendő eón közé. Ebből az is következett, hogy az eljövendő eónt nem lehetett többé a régi, nemzeti színezetű (értsd: erősen evilági) eszkatologikus elképzelésekkel összeegyeztetni. Ezért megoldást kerestek: számoltak az általános ítélettel, amely véget vet ennek a világnak; utána kerül sor az új ég és új föld megalkotására, ahol is egyedül Isten uralkodik; de ezt megelőzi egy boldog időszak, amely még ennek a világnak a rendjébe tartozik; ekkor a Messiás fog uralkodni (4Ezd, Bár [szír], Talmud stb.). Ezt a messiási időt a Messiás ún. jajkiáltásai vezetik be, és föltámadnak a jámborok, akiknek részük lesz a Messiás boldogságában. Ennek a messiási országnak a falai 4Ezd 7,28 kk. szerint 400 évig, Hénoch szerint 33 000 évig fognak fönnállni; a rabbiknál az időhatárok 40 és 365 000 év között mozognak. Ennek az időnek az elteltével meghal a Messiás (más elképzelés szerint fölmegy az égbe) és a messiási emberiség és egy általános föltámadás következik, általános ítélettel: a gonoszokra örök szenvedés vár, a jóknak pedig örök boldogság jut, tehát a jók kétszer támadnak föl (® kiliazmus). – 2. Az ÚSz-ben. Jézusnak és az ősegyh.-nak eszkatologikus tanítását a különféle irányzatok más-más módon értelmezik, ill. értékelik. Az ún. „következetes ~” szerint Jézus egész tanítása nem más, mint a közvetlen közeli vég bejelentése. Ugyannyira, hogy Jézus ezt a véget és vele a saját megdicsőülését kezdetben még a maga életében várta; később halálában látta az eszkatologikus üdvösség föltételét. Nem tekintve azt, hogy ez az irányzat Jézust egzaltált személynek nézi, azt a szerepet is eltúlozza, amit a vég várása időszámításunk elején a zsidó nép körében játszott, és nem veszi figyelembe azokat a szövegrészeket, amelyekből kiviláglik, hogy Isten országa Jézus személyében már el is érkezett. Ezekből a szövegrészekből kiindulva némelyek megvalósult, ill. megvalósuló ~t emlegetnek. Jézus működése így nem csupán előjátéka Isten országának, hanem maga az Isten országa. Eljövetele tehát már be is következett. Ezzel szemben O. Cullmann, G. Delling és mások jogosan hivatkoznak arra, hogy az ÚSz-ben az általános föltámadás (1Tesz 4,13–17; Jn 6,39–40.44 stb.) úgy szerepel, mint ami a jövőben fog bekövetkezni, az „utolsó napon”. Egészen más úton jár K. Barth, P. Althaus, de mindenekelőtt R. Bultmann. Ők az eszkatologikus jövőben a transzcendens üdvösség „mitológiai” elképzelését látják: jóllehet az üdvösség kívül esik a mi világunkon és történelmünkön, és egészen az isteninek a szférájába tartozik, az ember az idő fogalmait szem előtt tartva utal rá. Hogy az ~nak vannak olyan elemei, amelyek „mitológiai”-nak nevezhetők, ez még nem ok egy ilyen radikális „eszkatológiátlanítás”-ra. Végső fokon az a kérdés: lehet-e az üdvösség tört.-éről beszélni, vagyis arról, hogy az emberiség fejlődése az idők folyamán az üdvösség felé tart-e, ill. hogy az időn belül Isten részesítheti-e az embert valamilyen célra irányuló kegyelemben? Az e kérdésre adott felelet összefügg a megtestesüléssel kapcsolatos tényekkel. – Az ÚSz meg van győződve arról, hogy Jézus a tört. csúcspontja, kiteljesedése; benne a történelmi idő végéhez ért és kezdetét vette az eszkatologikus Isten országa (Mt 3,2; Mk 1,15 stb.). Keresztelő János azt hirdette róla, hogy Ő lesz hivatva ítéletet tartani (Lk 3,9.17; Mt 3,7.10.12), és Kaifás előtt Jézus maga is megmondta nyilvánvalóan Dán 7,13-ra utalva –, hogy nemsokára eljön az ég felhőin (Mt 26,64). Jézusnak ezt a kijelentését eszkatologikus beszédével (24; Mk 13; Lk 21,5–36) kapcsolatba hozva kell nézni, ahol is az áll, hogy mielőtt az Emberfia megjelenik az ég felhőin, kozmikus katasztrófák lesznek; ezek a katasztrófák Mt 24,3.29 szerint közvetlenül Jeruzsálem pusztulása után fognak bekövetkezni (Mk 13,24 sokkal kevésbé konkrét, Lk 21,14 pedig – föltehetően az események hatása alatt – Jeruzsálem pusztulása és a ® parúzia közé teszi „a hitetlenség idejét”). Mindamellett: az eszkatologikus beszéd központjában a kiválasztottak egybegyűjtése áll, ezt Mt 25,31–46 utolsó ítéletként írja le, amikor is minden nép végső sorsa eldől. A szinoptikus apokalipszisben nincs szó a halottak föltámadásáról. Pál (1Tesz 4,13–18) vsz. azért tért ki rá, mert néhány haláleset az újonnan megkeresztelteknek hitbeli nehézséget okozott. De hogy Pálnak a parúziáról szóló tanítást ilyen értelemben ki kellett egészítenie, azt is tanúsítja, hogy a kérdés hagyományos tárgyalása nem tartalmazta a halottak föltámadásáról szóló tanítást, a szinoptikus apokalipszis tehát híven tükrözte a hagyományt, ill. annak eredeti változatát. 2Pét 3,10–13: ez a parúzia, amely azonos Jahve napjával, abban is meg fog nyilvánulni, hogy az ég is, a föld is tűz martalékává válik (vö. Mt 3,11: tűzzel való megkeresztelkedés), hogy helyet adjon az új égnek és új földnek, amely majd az igazságosság hazája lesz. – Jóllehet számtalan részlet arra enged következtetni, hogy az idők vége már elkezdődött (ApCsel 2,15–20; 1Kor 10,11; 1Pét 4,7; 1Jn 2,18), ahogy az ÓSz-ben, úgy itt az ÚSz-ben sem következett be a várt vég, ellenkezőleg: az az eón változatlanul fönnáll (2Pét 3,3–10). Ez elvezetett annak mélyebb ismeretéhez és újraértékeléséhez, ami Krisztusban az embernek osztályrészévé vált, mindenekelőtt Jánosnál. Szerinte az örök élet már elkezdődött: aki Krisztusban hisz, nem esik ítélet alá, már átment a halálból az életre (Jn 5,24; 6,40.47; 8,51). 11,24–26: Márta hitet tesz amellett, hogy a halottak föltámadnak az „utolsó napon”, de ehhez hozzákapcsolódik egy „helyesbítés”: Krisztus maga a föltámadás és az élet, s így már most megadja a halhatatlanságot azoknak, akik hisznek benne (vö. 5,25). Krisztus eljövetele is új megvilágítást kap: Krisztus akkor jön el, amikor a híveit kiszabadítja ebből az eónból, hogy fölvigye oda, ahol Ő van (14, különösen 14,3.19), és Krisztusnak ez az eljövetele ® epifánia lesz (14,21.23). 16,16–24 szerint Krisztusnak nemsokára bekövetkező, ígért eljövetelét szintén ilyen spirituális módon kell értelmezni: arról van szó, hogy ennek az életnek rövid ideig tartó szomorúsága után viszontlátjuk Krisztust örökre (16,22). Mindazáltal ez az értelmezés nem zárja ki azt, hogy a tört.-nek egy Istentől meghatározott időpontban vége ne szakadjon. Ismételten szerepel tehát Jn-ban is az „utolsó nap”, amikor is Krisztus föltámasztja a halottakat és akik nem követték tanítását, azokat elítéli (6,39–40.44.54; 11,24; 12,48). – Pálnál a korai levelektől a fogságból írt levelekig változik az ~ról szóló tanítás: egyre inkább előtérbe kerül az a szerep, amelyet az Egyh. betölt az üdvösség szempontjából (vö. pl. Ef 2,5; Kol 2,12; 3,1–4 és Róm 8,24). – A Jel-ben olyan fölfogás tükröződik, amely a kiteljesedés előtt egy hosszabb v. rövidebb messiási időszakot tételez föl. Az ezeréves ország, amelyet a Messiás jajkiáltásai és a föltámadás előznek meg, az Egyh. gyors fölvirágzását jelképezi Róma véres üldözése után (20,1–6), de egyszersmind arra is következtetni enged, hogy ez a korszak, amely majd az idők végével fog lezárulni (20,11–22,5), hosszú ideig is eltarthat. Az 1Kor 15,24–28: a messiási országnak szintén olyan fölfogása tükröződik, amely az utolsó napot előzi meg: az utolsó ellenség legyőzése után Krisztus átadja az uralmat az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages