húsvét
húsvét: I. Elnevezése. 1. Az ÓSz-ben az arám paszka szónak a héb.-ben a pészah felelt meg (a maszoréta szövegben 49-szer szerepel, s a 2Krón 35,18 kivételével mindig névelővel). A poh igét még a Kiv 12,13.23.27 is tartalmazza, továbbá: 2Sám 4,4; 1Kir 18,21.26; Iz 31,5. Az akkádból és az ugariti szövegekből nem adatolható, de a szír és az arab nyelvemlékekből kimutatható tő alapjelentése alighanem ’sántít’, ebből a kultuszban ’ugrál, táncol’ lett, majd kifejlődött Izr.-ben a rítus teol.-i értelmének kifejezésére az ’átugrani, megkegyelmezni’ jelentés (Kiv 12,13.23.27; Iz 31,5). A szónak az egyiptomi nyelvből való eredeztetése nem valószínűsíthető. A happeszah jelenthet rítust és áldozati állatot. – 2. Az ÚSz-ben az arám szónak mindig (29-szer) a gör. pászka felel meg, ahogy a LXX-ban is. Miként az ÓSz-ben, úgy az ÚSz-ben az ünnepet, a szertartást és az áldozati állatot is jelentheti. – II. Bibliai források. A ~ra vonatkozó előírások az ÓSz-ben: Kiv 23,18 (® Szövetség könyve, a ~ szó szerint való említése nélkül); 34,25; 12,21–27; MTörv 16,1–8; Kiv 12,1–14.43–49; Szám 9,1–14; Lev 23,5 (® szentség törvénye); Ez 45,21–24. A ~ megünneplése: Józs 5,10 kk.; 2Kir 23,21 kk.; 2Krón 30,35; Ezd 6,19–22. A ® kovásztalan kenyér ünnepével kapcsolatos előírások és tények ugyanezeken a helyeken találhatók. De önálló ünnepként is tárgyalja: Kiv 23,15; 34,18; MTörv 16,16; Kiv 13,3–10; 12,15–20; Lev 23,6 kk. (szt.-ség törv.-e); Szám 28,17–25; a tört.-i szövegek közül: 2Krón 8,13. – III. Eredete. A legrégibb bibliai szövegek arra engednek következtetni, hogy az izr. törzsek a ~i szertartást már Mózes idejében ismerték (Kiv 3,18; 5,3; 7,16.26; 8,16.21–24; 9,1.13; 10,3.7–11.24–26). Különösen a 8,21–24 látszik arra mutatni, hogy Izr. fiai kötelezőnek éreztek magukra nézve egy szertartást, amely Egyiptomban, ahol a kosnak számos kultikus helye volt, szentségtörésnek számított. Így J. Wellhausen óta a kutatás a ~ eredetét a nomád pásztorok egy tavaszi ünnepében keresi, amikor is föláldozták a nyájból az első ellést. L. Rost és M. Noth a ~ ünnepének nomád gyökereit keresve kapcsolatba próbálták hozni az Egyiptomból való kivonulásra vonatkozó hagyományt a pásztoroknak a téli legelőről a nyári legelőre való, évente ismétlődő átvonulásával (® Izrael fiai Egyiptomban, ® kivonulás Egyiptomból). M.-J. Lagrange arra a párhuzamra hívta föl a figyelmet, amely a bibliai ~ és az arab nomádok által tavasszal föláldozott első ellés közt felfedezhető. É. Dhorme összevetette a 12,1–14: leírt rítus elemeit a nomád szokásokkal. Ugyanígy J. Henninger is, de ő a jellegzetes vonásokat is kiemelte: tavaszi ünnep, családi ünnep, ezen fő szertartásként a nyáj első ellésének föláldozása és az ajtófélfa megkenése vérrel, áldozati lakoma és a csonttörés tilalma, kísérő szertartásként, majd arra a következtetésre jutott, hogy a bibliai ~ és az iszlám előtti arabok ~ ünnepe közös tőre vezethető vissza. Mindehhez járulnak azok a megfigyelések, amelyeket a mai félnomád népek közt tettek Jordániában. Annyi bizonyos, hogy a bibliai ~ rítusát inkább a nomád és félnomád népek szokásaival kell összefüggésbe hozni, semmint a már letelepült kánaániak szokásaival. – IV. Az izr. ~ a fogságig. Minthogy a nomádok ünnepének és a kivonulásnak körülményei egybeestek, kézenfekvő lehetett Mózes számára, hogy a régi kultikus ünnepet fölhasználja Jahve üdvözítő tetteire való ® emlékezésül (zikkaron; 12,14). Az eredeti szertartások üdvösségtört.-i értelemben való átértékelése egészében véve törvényes volt. Az ünnep neve (peszah) arra utal, hogy amikor Jahve átvonul Egyiptomon, Izr. fiainak házai mellett elhalad (12,14.23.27). A nyáj első ellésének föláldozásával kapcsolatba kerültek Egyiptom elsőszülöttei, akiket a megakadályozott áldozatért Jahve kárpótlásul követelt (12,29). Az ajtófélfák és a szemöldökfa vérrel megkenése, ez az eredetileg bajelhárító rítus most azt jelenti, hogy amikor Egyiptom elsőszülötteire lesújtott, Izr. fiainak elsőszülötteit megkímélte. A keserű saláta, amely a nomádok körében a sót helyettesítette, az egyiptomi szolgaság keserű voltának lett a jelképe. A kovásztalan kenyérre és az útrakész öltözetre – nomád pásztorok körében, akik egy éjszakára összejönnek a szentélynél, ez egészen természetes – a sietség lett a magyarázat, amellyel Izr. fiai Egyiptomból elindultak. Az előírások (12,1–14), jóllehet a Pentateuchus legújabb rétegéhez (P) tartoznak, a szertartást a legősibb formájában megőrizték. A tavaszi hónap (a fogság előtt ® Abib v. az 1. hónap, a fogság után ® Niszán), amelynek holdtöltekor az ünnepet meg kellett tartani nomád szokás szerint, az év kezdetét jelentette, bár Izr.-ben a letelepedéssel őszre tevődött át az év eleje (® naptár). Az ünnep családi ünnepnek látszik, papról nincs szó a leírásban. Áldozati állat csak kecske és juh lehet, ami a nomádok számára a megélhetést jelentette. – A Kánaánban való telepedés után ~ éjszakájához hozzákapcsolódott a kovásztalan kenyér (mazzot) egy hétig tartó ünnepe, amely a nomád ~tól eltérően a földművesek tavaszi ünneplése volt. Jellemző módon a papi hagyományban elkülönül a 2 ünnep. Az 1. kísérlet összekapcsolásukra Józs 5,10 kk.; fejlettebb fokon: MTörv 16,1–8 és teljesen: Ez 45,21. A kultusznak a jeruzsálemi templomban való összpontosítása (MTörv), amely Hiszkija nevéhez fűződik, a ~ra is kiterjedt (vö. 2Krón 30,1). A deuteronomikus törv.-ben (MTörv 16,1–8) a ~nak már nincs családi és nomád jellege; már nagy állatot is föl lehet áldozni és ebből következően az áldozati állatot meg is lehet főzni, azaz föl lehet darabolni. De hogy ez a gyökeres újítás nem vált teljesen általánossá, azt nemcsak a ~ törv.-e (Kiv 12,1–14; Lev 23,5–8: mindkét szövegben a fogság előtti „első hónap” szerepel), hanem az ún. elephantinei papiruszok közül a ~i is mutatja. Kiviláglik belőle, hogy az elephantinei közösségnek nemcsak temploma volt, hanem a ~ot és a kovásztalan kenyér ünnepét is megülte a deuteronomikus törv.-nyel ellentétben, mégpedig a 23,5–9 által meghatározott időpontban. II. Dárius király politikai meggondolásból védte ezt a gyakorlatot. – V. A zsidó ~. A fogság utáni időben a ~ot a deuteronomikus és a papi törv.-t összekapcsolva ünnepelték: az állatot a Templomban áldozták föl, utána családi körben szakrális lakomát tartottak. A Templom elpusztulása (Kr. u. 70) után a rítus első részét el kellett hagyni; ez csak a szamariaiak közt maradt fenn, akik ma is áldoznak föl állatot a ® Gerizim hegyén. A zsidó ~ rítusának napjainkig a Misna Peszahim traktusa jelenti a magvát. Eszerint a Niszán hónap 13. és 14. napja közé eső éjszaka az egész házat át kellett kutatni, nem maradt-e kovásszal sült kenyér; a talált maradékot 14-én de. 11 óráig lehetett elfogyasztani; délben az összes többit el kellett égetni. Naplemente előtt (1430-kor kezdtek hozzá, v. ha Niszán 14. péntek volt, akkor 1130-kor) ® hallelt énekelve leölték a Templomban az áldozati állatokat. A hívő maga ölte le áldozatát; a papok csak fölfogták a vért, odaöntötték az oltár lábához és az égőáldozat oltárán elégették a hájat. Ezután a hívő hazavitte áldozati állatát, ott nyárson megsütötték és a család elfogyasztotta. A „család” lehetett nem vérségi kötelékkel összetartozó emberek közössége is. A zarándokok rendszerint társultak egymással, s Jézus is ilyen közösséget alkotott a tanítványokkal. – Az áldozati állat elfogyasztásakor a Kiv 12,11 előírását (útra kész testtartás, gyorsan evés) már nem tartották; inkább gör. v. róm. lakoma jellegét öltötte a ~i áldozat elköltése. A Misna kifejezetten azt írja elő, hogy még a legszegényebbek is leheveredve fogyasszák el az áldozati állatot, és igyanak hozzá 4 pohár bort. A lakoma menete: áldás az 1. pohár borra, a saláta és a gyümölcspüré, majd a ~i bárány föltálalása, a 2. pohár megtöltése, a Kivonulás tört.-ének elbeszélése, a hallel (Zsolt 113 kk.) első része, ezután a családfő odanyújtott kinek-kinek egy harapás kovásztalan kenyeret, aztán egy falat gyümölcspürébe (haróset) mártott keserű salátát, ezt követte a ~i bárány elfogyasztása a 2. pohár bor kíséretében, amelyet a 3. pohár bor követett hálaadásul a lakomáért (ezért „áldás kelyhe”; vö. 1Kor 10,16), a 4. pohár teletöltése, a hallel második része (Zsolt 115–118; 136), a 4. pohár kiürítése. Az ünnepléskor minden időben mindenkinek úgy kellett magát tekinteni, mintha maga vonult volna ki Egyiptomból: Isten egykori szabadító tette a ~ban jelenvalóvá válik, ugyanakkor eszkatologikus várakozás is vegyül az ünneplésbe. Így kap a ~ szentségi jelleget. – VI. A ~ Kumránban. A kumráni ünnepi naptárból tudjuk, hogy a közösség miképpen ülte a ~ot. E naptár szerint Niszán hónap 14. mindig keddre esett. Mivel ez a naptár nem egyezett a jeruzsálemi templomban érvényes naptárral, és a kumráni közösség is kerülte a Templommal való kapcsolatot, Kumránban nem áldoztak bárányt, hanem más szakrális étkezéssel helyettesítették. – VII. A ~ az ÚSz-ben. Az a vacsora, amelyet Jézus utoljára elköltött tanítványaival, akaratából az ÚSz ~ja (Lk 22,15). Ez a tény függetlenül attól, hogy az ® utolsó vacsora zsidó ~i vacsora formáját öltötte-e v. sem. Annyi bizonyos, hogy Jézus az ÓSz ~ját újjá, az ÚSz ~jává formálta át. Ez azt jelenti, hogy Jézus maga lépett a bárány helyébe (® Isten Báránya), Ő lett „a mi húsvéti bárányunk” (1Kor 5,7). Miként az ósz-i, úgy az úsz-i ~ is ® emlékezés: Isten egyetlen tört.-i üdvözítő tettének megjelenítése a kultikus közösségben a jövendő beteljesedés elősegítésére (Lk 22,16; 1Kor 11,26).
