idő
idő: A K-i ember elképzelése szerint olyan egyenes vonal, amelyre az események egymás után, mintegy elkülönítve felfűzhetők. Az adott ~pontból (a mostból v. a mából) kiindulva jövőnek számított az előtte álló, hátralevő ~ és múltnak az, ami már mögötte volt, elmúlt. A vonalat mindkét irányban korlátlanul meg lehetett hosszabbítani. Ezt az ~ fogalmat a gör.-ben, különösen a filozófiai nyelvben a kronosz szóval jelölik. – Az ÓSz-ben az ~ fogalmát a leggyakrabban (297-szer) a het szó jelöli; ezt sok kutató a ’válaszolni, valamivel foglalatoskodni’ értelmű hanah tőre vezeti vissza, mások a jahad tőből eredeztetik, amely a. m. ’találkozás időpontjában megegyezni’. Hogy a het a gör. kronosz elvont jelentését nem hordozza, már abból is kikövetkeztethető, hogy a LXX csak 3-szor v. 4-szer fordítja a kronosz szóval (Jer 30,2; 37,7; 38,1 és Eszt 5,13), ezzel szemben a kairosz szóval 162, a hora szóval pedig 26 alkalommal adja vissza, egyébként még különféle időhatározószókkal v. időre utaló melléknevekkel él. Neh 2,6; Eszt 9,27.31; Sir 43,7 és az ÓSz arám részeiben az arám eredetű zeman kifejezés szerepel. A hosszabb ~ tartamra, az élettartamra, a nemzedékre v. a tört.-i korszakra a dor szóval (Ter 6,9; 7,1; 15,16; Kiv 3,15; MTörv 32,7 stb.) utaltak, de az ’x napjai’ értelmű kifejezéssel is gyakran éltek (Ter 5,4 kk. 8.11.14.17.20; Józs 4,14; 24,31; Rut 1,1 stb.). Az ÚSz-ben (eredeti nyelven) szintén gyakori a „…napjaiban” fordulat (Mt 2,1; 11,22; 23,30; 24,37; Lk 1,5; 4,25; ApCsel 5,37; 7,45–46 stb.), a kairosz ’kedvező időpont’ v. ’jó alkalom’ és a kronosz azonban szintén előfordul, de az utóbbi nem elvont értelemben, ahogy a gör.-ben egyébként használatos (Jel 10,6–7: itt sem arról van szó, hogy az ~ mint olyan megszűnik, hanem, hogy a vég van közel). ® eón, ® év, ® hónap, ® nap, ® örökkévalóság. – Míg Ny-on az ~ fogalom mennyiségi jellegű, addig a K-i gondolkodásban a minőségi jelleg domborodik ki. Az izr.-k, miként a gör.-ök is, a naphoz és a holdhoz igazodva mérték az ~t. De míg a gör.-ök a nap és a hold mozgását vették alapul (innen érthető módon égitesteket emlegettek), addig az izr.-k az általuk kibocsátott fényhez szabták az ~t (ezért világítóknak nevezték őket: Ter 1,14.16; Zsolt 136,7). Ebből következően az izr.-k érzékileg megtapasztalhatónak, megfoghatónak, a gör.-ök viszont matematikailag levezethetőnek tekintették az ~t. Így érthető, hogy Izr. fiai azonosították a világosságot a nappallal, a sötétséget pedig az éjszakával (Ter 1,5). De megnyilatkozott az ~vel kapcsolatos konkrét szemléletmódjuk a napszakok meghatározásában is (18,1: a meleg napszakban; 1Sám 11,9.11: mire a nap melegen süt; 2Sám 4,5: a déli hőség idején; Neh 7,3: míg a nap melegen nem tűz; Ter 3,8: a nappali szellőben, értsd: amikor Palesztinában a Ny-ról érkező, hűvös szél fúj; 15,12.17: amikor a nap lenyugodott). – Más természeti jelenségeket is alapul vettek az ~ jellemzéséhez és meghatározásához: az esőt (Lev 26,4; MTörv 11,14; 28,12; Jer 5,24; Ez 34,26; Zak 10,1; Ezd 10,13) és a kiszáradt patakot (Jób 6,17). Így ha nem volt is eszközük az ~ méréséhez, teljesen világos volt számukra a holnap ebben az időben kifejezés (Kiv 9,18; Józs 11,6; 1Sám 9,16; 20,12; 1Kir 19,2; 20,6; 2Kir 7,1; 10,6), hiszen a konkrétan átélt pillanat szolgált mértékül az események ~beli rögzítéséhez. Az izr.-k az év v. a napok végére is konkrét ~ szemléletet tükröző módon utaltak: a termés betakarításának idejével kapcsolták egybe (Kiv 34,22) v. a csépléssel (23,16). A tavasz ugyanakkor a természet fölébredésével (= az esztendő visszatérésével) volt számukra egyértelmű (2Sám 11,1; 1Kir 20,22.26; 2Krón 36,10: az eredetiben) – közben az évet halottnak tekintették. Hogy az izr.-k nem mennyiségi oldalról ragadták meg az ~t, azt az is mutatja, hogy a ® napot nagyon későn osztották órákra. – A héb. ~ fogalom konkrét jellegéből következően nem kerülhet bármikor sor a cselekvésre, valaminek a bekövetkeztére, megtörténésére; ehelyett megvan mindennek a maga ideje (vö. Préd 3,1–8), s ez a felfogás a Ny-i nyelvhasználatban is tükröződik. – Az ~ ad életritmust a teremtett világnak. Megvan a kellő ideje a gyümölcstermésnek (Zsolt 1,3; Mk 11,13), az ellésnek (Jób 39,1 kk.), a madarak költözésének (Jer 8,7), a hold fölkeltének, a csillagok feljöttének (Jób 38,32), az aratásnak, a betakarításnak (Jud 8,2; Jób 5,26; Jer 50,16; Oz 2,11), a cséplésnek (Jer 51,33), a metszésnek (Én 2,12; vö. gézeri naptár: a metszés hava; más fordításban: az éneklés ideje), a jószág beterelésének (Ter 29,7), az evésnek (Rut 2,14; Zsolt 104,27; 145,15; Préd 10,17), a hadba szállásnak (2Sám 11,1; 1Krón 20,1). Eszt 1,13 alapján föltehető, hogy voltak bölcsek, akik értették az ~ket és tanácsot tudtak adni az embereknek. Ha egy ~ nem felel meg a rendeltetésének, nem olyan, amilyennek lennie kellene, törlik a naptárból (Jób 3,3–6; vö. Jer 20,14), visszatér a ® káosz (Jo 2,2; Ám 8,9) v. a tört.-i ~t fölváltja az üdvösség ideje (Iz 60,20; Zak 14,7). – Az ember életének is megvan a maga ritmusa (Préd 3,2–8; vö. Ter 38,27; Oz 13,13: a születés ideje; Ez 16,8: a szerelem ideje; Lev 15,25: a havibaj ideje; 1Kir 11,4; 15,23; Zsolt 71,9: öregség; Jób 22,16; Préd 7,17; 9,12: a halál ideje). Ha új erőre kap, akkor az ember megfiatalodik, visszatér ifjúkora napjaihoz (Jób 33,25; vö. Zsolt 103,5; Iz 40,31). Az ember napjainak a felelősségteljes életmód (vö. Jób 27,6) és Isten éber őrködése, gondviselése (Zsolt 31,16; 37,18; vö. 33,18 kk.) adja meg a jellegét. – Istennek is megvan a maga ideje: kegyelmének (69,14; Iz 49,8; 2Kor 6,2), haragjának (Zsolt 21,10; Jer 18,23), látogatásának, büntetésének (6,15; 8,12; 10,15; 46,21; 49,8; 50,27; 51,18), bosszújának (51,6; vö. MTörv 32,35), gyógyításának (Jer 8,15; 14,19), de elsősorban az ® Úr napja az Ő ideje. Néha úgy látszik, mintha az ember sorsa (szó szerint ideje) elkerülné Isten figyelmét, mert az ember hiába várja a napokat, amikor Isten megmenti az igazat (Jób 24,1); ennek ellenére az ember bízvást ráhagyatkozhat Istenre (Iz 33,6). Az az ~, amikor Isten belenyúl a tört.-be, természetesen elsősorban annak az ideje, akit ez érint (9,3: Midián; 13,22: Bábel; Zsolt 137,7; Ez 7,7 kk.; 22,3: Jeruzsálem; 21,30: Cidkija; 21,33 kk.: Ammon; 30,3 kk.: a pogány népek ideje, hogy bevonuljanak Egyiptomba; vö. Lk 21,24; Préd 8,5 kk.: az ember). – Üdvösségtört.-i szempontból nézve: a Biblia szerint Istennek a világban való működése meghatározza az ~ struktúráját és ezzel az emberiség sorsát, így az ApCsel 17,27 állíthatja, hogy Isten előre meghatározta a népek „itt lakásának” idejét, ill. sorsát a földön. Az ~ben valósul meg Isten gondviselése (vö. MTörv 2; 7; 8; 11; Bár [szír] 48,2; 4Ezd 13,57 kk. CD 2,8; 6,2). Isten üdvözítő terve is szükségszerűen az ~ben és az ~ folyamán valósul meg, így az ~ üdvösségtörténetté válik. Ez két végpont, a teremtés (Ter 1,1 kk.; Bölcs 2,23 kk.; Mt 19,4.8; Mk 10,6; Jn 1; 8,44 stb.) és a vég v. a kiteljesedés (Mt 13,39 kk.; 24,3; 28,20; Zsid 9,26; ® eszkatológia) közt zajlik, amely a kozmosz (® világ) megújulásával fog bekövetkezni az Úr napján, a maga idejében, amikor is elérkezik az igazak számára az aratás (Gal 6,9). Hogy ez mikor lesz, azt ember nem tudhatja (Mt 24,36; ApCsel 1,7; 1Tesz 5,1 kk.; 1Pét 1,11; 2Pét 3,10). Dán 8,17.19; 11,35.40; 12,4.9 a kiteljesedést közvetlenül megelőző ~t végső időnek mondja (® eszkatológia). A kettő közé esik az Isten Fiának emberré levése egy olyan ~pontban, amelyet a Gal 4,4; Ef 1,10 és Mk 1,15 az idők teljességének mond. Ez az apokaliptikus fordulat (vö. Tób 14,5; Dán 11,35; Bár [szír] 40,3; 4Ezd 4,36 kk.; 5,50 kk.; 6,18 kk.; 9,5; 11,40) föltételezi, hogy az ~khöz, vagyis a tört. menetéhez Istentől megszabott tér tartozik, amelynek be kell telnie, mielőtt az üdvösség elérkezne (vö. Dán 2; 7; 8; 11), de arról sehol nincs szó, hogy ez milyen tört.-i keretek közt valósul meg. Jézus élete egy olyan végpont, olyan csúcs felé tartott, amely egészen az ő ideje, az ő ® órája volt (Mt 26,18; Jn 2,4; 7,6.8; 8,20; 12,23; 13,1; 17,1). Azóta megtapasztalhatja az ember, ellentétben a megelőző ~vel, a „tudatlanság” idejével (ApCsel 17,30), hogy most van az a meghatározott ~, amikor Isten szavát hirdetik (1Tim 2,6; Tit 1,3). Az üdvösségnek Isten ajándékozta ideje követelményeket támaszt az emberrel szemben: az embernek az üdvösség idejét mint olyat el kell ismernie (Róm 13,11), és bölcs életvitel formájában okosan, jól kell vele gazdálkodnia (Ef 5,16; Kol 4,5); aki nem ismeri fel Isten látogatása idejét (Lk 19,44), az Isten ítéletét vonja magára (1Pét 4,17).
