ima
ima, imádság: I. Az ÓSz-ben. 1. Szóhasználat. Az ~ jelölésére a hitpallel és az atar ige szolgált. A hitpallelből képezték a tefillah főnevet, amely mondott és énekelt, liturgikus és magán ~t egyformán jelentett (Zsolt 17, 86, 90, 102 és 142 felirata; vö. 72,20; Hab 3). Az atar igéből képzett főnevet a régi fordítások ’áldozati illat’-tal adták vissza (Ez 8,11). Ezt a két igét csak ritkán használták a szt. szerzők, sokkal szívesebben írták körül az ~t. Így a kérő ~ helyett a szólni, szájat megnyitni, hívni, kiáltani, sírni, szívet-lelket Isten elé önteni; a hála~ helyett a magasztalni (® hallel, melynek továbbképzéséből lett a tefillah az egész Zsolt felirata), dicsőíteni, áldani, ujjongani; az éneklés és hangszeres kíséret miatt az énekelni, játszani igék mind az ~t fejezik ki. Ugyanígy az ~ testtartása, a leborulás (proszkünézisz), továbbá a térdel, áll, kezét kitárja és az Isten arcát keresi szintén az ~ kifejezései lettek. – 2. Az ~ alapja. Izr. fiainak az ő egyetlen Istenükhöz, Jahvéhoz kell imádkozniuk, bár lehet, hogy valamiképpen más istenségek is léteznek, de segíteni semmiképp nem tudnak v. eleve, v. azért, mert hatalmuk Izr.-re nem terjed ki. Jahve azonban állandóan készen áll Izr. fiainak megsegítésére. Az első dolog tehát, ami Izr. fiainak ~ját meghatározza: Isten közelsége, jelenléte, elsősorban a szentélyben, de azon kívül is (Zsolt 16,7 kk.; 139,7–10; 145,18). Jahve meghallgatja Izr. fiait, mert ® szövetséget kötött velük, amelyben Jahvénak nemcsak bölcsessége és hatalma nyilatkozik meg, tehát hogy képes is, tud is, akar is segíteni, hanem erkölcsi követelményei és tulajdonságai is megmutatkoznak: igazságossága, hűsége és jósága (héb. hesed; ® kegyelem). Az ~ 1. jogcíme tehát Izr. fiai számára az Isten népéhez tartozás. Később az is indítékul szolgálhatott az ~ra, hogy Jahve teremtette és tartja fönn a világot. Ezeknek a dolgoknak a mérlegeléséből adódott az a bizalom, amely Izr. fiainak ~ját jellemezte. Ami Izr. fiainak vallásosságában elsősorban megragad, az épp ez a kinyilatkoztatáson alapuló Istenbe vetett bizalom (23,4; 27,10; 46,2–4; 91 stb.). Jahve tisztelőit ez a bizalom csaknem minden pogánytól megkülönböztette, azok ui. úgy vélték, hogy isteneiket mágikus eszközökkel (formulák, nevek) mintegy rákényszeríthetik a segítésre. Jahve és népe között a kapcsolat erkölcsi jellegű. Jahvéba vetett bizalmukat elsősorban az a gyakran kifejezett bizonyosság tanúsítja, hogy Jahve meghallgatja őket (13,6; 22,25 kk.; vö. 18). Ugyanakkor nem ritka az sem, hogy ugyanabban az ~ban megnyilvánul az imádkozó aggodalma is: hátha nem talál meghallgatásra. Ennek az olykor követelőzésben, sőt kétkedésben v. Jahvéval való küzdelemben is megnyilatkozó aggodalomnak az ő istenképük az alapja: az Istent élőnek, személyesnek tartották, de sokszor antropomorf módon képzelték el. Nagyon eleven és mélyen emberi istenfélelmük is ennek felelt meg. – 3. Az ~ tartalmát tekintve az egész életet átfogja, de a szellemi javakért való ~ra sokkal kevesebb a példa, mint az anyagiakért, ideigvaló jókért való ~ra. Igaz, imádkoztak az üdvösségért, bűneik bocsánatáért (32; 51; 103; 130), az Istennel való közösségért, s főleg az Isten arcának látásáért v. az igaz úton járásért, a törv.-nek, az igazságnak megfelelő életért (25; 43), a ránk maradt ~k zömének látszólag evilági javak a tárgyai: betegségből gyógyulás, halálveszedelemből kiszabadulás, az ellenség bűnhődése, a népet fenyegető veszedelmek elmúlása. Ez elsősorban azzal függ össze, hogy a túlvilágra vonatkozó képzeteik még kevésbé voltak kifejlődve, így a jót inkább evilági módon képzelték el; másfelől viszont a büntetés és jutalmazás ósz-i gondolata is szerepet játszott benne, amelynek értelmében a földi gondokat-bajokat csak a bűn büntetéseként tudták értelmezni, így a baj megszűnte számukra egyértelmű volt azzal, hogy az embert Isten visszafogadta jóindulatába. Az ÓSz általában nagyon érzékeny az emberi test és lélek egységben látására, ezért pozitíven értékeli a földi javakat. A róluk való aszketikus lemondás teljesen idegen gondolat számukra. Ezt a lemondást és a szenvedés értékelését csak Krisztus hozza el az ő keresztjével. Hasonlóképpen ismeretlen az ÓSz-ben az anyagtól való menekülés, a lélek tisztulásának keresése. Amit Izr. fiai százféle formában ismételten kértek Jahvétől, az az ® élet volt a maga teljességében: hogy még sokáig egészségesek maradjanak, hogy Jahve áldja meg őket jóléttel, nagy családdal, hogy megérhessék népük gyarapodását és láthassák Jeruzsálemet, közelebbről részesei lehessenek ott a pompás Jahve-kultusznak. Az élet tehát valójában nem korlátozódott pusztán anyagi javakra; lényeges szellemi értékeket is magában foglalt: Jahve dicséretébe való bekapcsolódást, a népnek és ezzel az igaz vallásnak sértetlen fönnmaradását. Még kevésbé szabad azonban azt állítani, hogy ennek az életnek elsősorban természetfölötti értelmet tulajdonítottak. Különösebb töprengés és elemzés nélkül Jahve sokra becsült ajándékának tartották az életet; ezt a felfogást híven tükrözi a 128, s ez volt az általános eszménykép. Csak keveseknek sikerült magasabbra felküzdeni magukat, és csak néhányan élték át a minden teremtmény elhagyását követő, már-már úsz-i megtapasztalást az Istennel való egyesülésben. Némelyik zsoltárban már megfogalmazódik a gondolat: „kegyelmed többet ér mint az élet” (63,4), ami az izr. léleknek önmaga odaajánlásával egyértelmű. A 16 az istenközelség boldogságát tárja elénk. De ezeket is fölülmúlja a 73 ismeretlen szerzője, aki az emberiség vallásos nagyjainak egyike. Az ég még zárva van számára, de mert istenszeretete tiszta és buzgón keresi az Istent, azért eljut boldogsága bizonyosságáig, még ha nem is tudja, hogyan fogja azt Jahve megadni neki (73,25 kk.). – Az ÓSz a másokért való kérést, közbenjárást is ismeri: a nép könyörgött a királyért (20,10), imádkozott az országért, ahol száműzetésben élt (Jer 29,7), a hittestvérekért (1Mak 12,11) és a halottakért (2Mak 12,42.44). ® átokzsoltárok. – 4. Az ~ formája. Ünnepélyes tartalma miatt az ~ kedveli a verses formákat, ezért az ~k többségükben költői műként maradtak ránk (® zsoltár). Mind a verses, mind a prózai ~kon belül megkülönböztethető a kérő, a bűnbánati és a hálaadó ~. A ránk maradt legrégibb kérő ~k ezt a szerkezetet mutatják: a) megszólítás, Jahvénak mint Istennek különféle jelzőkkel való megtisztelése, – b) maga a kérés és – c) olykor a kérés megindoklása (Bír 16,28). A Jahve korábbi jótéteményeire való hivatkozással a kérő ~ egyre hosszabbá vált (1Kir 3,6–9). A későbbi időből való, részletező kérő ~k (2Krón 20,6–10; Jud 9) lényegében ugyanezekből az elemekből tevődnek össze, csak terjedelmesebbek, főleg Isten jelzőinek halmozása és a tört.-i visszatekintés, ill. az Isten irgalmának és jóságának korábbi megnyilvánulásaira való hivatkozás miatt. Jellegzetes példa Salamon ~ja a Templom felszentelése alkalmából (1Kir 8,23–53), mely egy hosszadalmasan részletezett kérés az összes olyan lehetséges helyzet felsorolásával, amelyekbe Izr. belebonyolódhat. – A bűnbánati ~ ugyanolyan elemekből tevődhet össze, mint a kérő ~. Sajátos mozzanata a bűn megbocsátásának és a büntetés elengedésének kérése. Ez kifejeződhet a bűn egyszerű megvallásában (Bír 10,10), esetenként azonban összekapcsolódhat a szabadulásért való könyörgéssel (10,15), ill. a hála ígéretével (1Sám 12,10). A részletezőbb bűnbánati ~k (Ezd 9,6–15; Dán 9,4–19) hasonló részekből állnak, csak sokkal hosszabbak és ugyanúgy tartalmaznak tört.-i visszatekintést, mint a hosszabb kérő ~k. – Prózában megfogalmazott hálaadó ~k csak más ~k részeként maradtak ránk (Ter 32,10–13; 2Sám 7,18–29). Megszólítást tartalmaznak és annak beismerését, hogy az ember méltatlan Jahve irgalmára, jóságára; az imádkozó hálája tehát csak közvetve fejeződik ki. A fogság előtti időkből csak kevés kötött ~ formulát ismerünk. Ilyen pl. a papi áldás (Szám 6,24–26), az első termés feláldozásakor (® zsengeáldozat) mondott (MTörv 26,3.5–10: „a kis tört.-i Credo”) és a ® tizedet felajánló ~ (26,13–15). Állandó, kötött formulák csak a fogság után, a zsinagógai istentiszteleteken alakultak ki, és a Biblia olvasásához és magyarázatához csatlakozva fontos részei lettek a zsidó ® kultusznak. Példa erre a ® sema, a ® hallel, a ® tizennyolc ima, valamint a kenyér és a bor megáldásakor (® áldás) mondott ~. – 5. Az ~ helye elsősorban az oltár (Ter 12,7 kk.), a szentély (1Sám 1), később Jeruzsálemben a Templom (Iz 56,7: „minden nép számára az imádság háza”). Egyébként az ~ nem volt egy kultikus helyhez kötve, sőt az általános K-i fölfogástól eltérően még Izr. földjéhez sem. Izr. fiai otthon is szívesen imádkoztak, különösen a csendes, nyugodt emeleti szobában (Tób 3,11; Jud 8,5; Dán 6,11). Ha nem kultikus helyeken imádkoztak, tekintetüket a jeruzsálemi templom felé irányították (1Kir 8,38; 2Krón 6,34; Dán 6,11) v. legalább a szt. föld felé (1Kir 8,48). – 6. Az ~ ideje. A Zsolt 55,18 alapján többen fölteszik, hogy Izr.-ben naponta 3-szor imádkoztak (egyébként az ÓSz nem említi ezt a szokást), a Zsolt 4 esti, a Zsolt 5 reggeli ~. Az ~ összekapcsolódik az áldozattal (54,8; 116,17 kk.; Jón 2,10; Zsolt 22,26–27), a böjttel (Jer 14,12) és a fogadalommal (1Sám 1,11). – 7. Az ~ testtartása. Mint már említettük, az ~ körülírására a testtartást meghatározó kifejezéseket is használtak. A legjellegzetesebb testtartás a leborulás volt, ahogy az iszlámban ma is szokásos. Ezenkívül térdeltek (Zsolt 95,6), tisztelettel álltak (1Sám 1,26), az ég felé tárták (Iz 1,15), mintegy nyújtották kezüket, hogy fogadják Jahve jótéteményeit. – II. Az ~ Kumránban. A kumráni közösség, mely a Templom kultuszában nem vett részt, ugyanolyan, ha ugyan nem nagyobb jelentőséget tulajdonított az ~nak, mint az áldozatbemutatásnak (1QS 9,3–6). Az ~ neve ’jó illatú ételáldozat, az igazságosság illata, az ajkak felszálló áldozata, a dicsőítés gyümölcse, az ajkak osztályrésze, a hárfa húrja és az ajkak fuvolája’. – A kumráni közösség naponta a reggelt és az estét tekintette az ~ idejének. A szombatot, az évkezdetet, a négy évszak kezdetét, a ® szombatévet és a ® jubileumi évet ~ikkal külön megszentelték. A reggeli és esti ~nak a ® Tízparancsolat és a sema volt a magva. Fennmaradt irataikban a kérő ~ra alig találunk utalásokat, az ~t legtöbbször dicsőítésnek és dicséretnek nevezik. – III. Az ~ az ÚSz-ben. 1. Szóhasználat: Az ÚSz szakkifejezése az ~ra a proszeukhesztai ige, amely a profán gör.-ben az istenséghez folyamodás leggyakrabban használt szava; jelentése ’ígérni, fogadalmat tenni’. Ennek megfelelően a Biblián kívüli nyelvhasználatban az igéből származó eukhé főnév fogadalmat is jelenthet (ApCsel 18,18; 21,23). Ezenkívül az ÓSz-hez hasonlóan az ÚSz is él ’imádkozni’ értelemben a „kérni, áldani, hálát adni, leborulni, segítségül hívni, könyörögni” igékkel. – 2. Jézus ~ja. Az ev.-ok, elsősorban Lk (3,21; 5,16; 6,12; 9,29; 10,21 kk.; 11,1; 22,32.41; 23,34.46) Jézust az Atya fő imádójaként állítják szemünk elé. Jézus gyakran imádkozott, elvégezte a szokásos ~kat: étkezés előtt elmondta az áldást, imádkozott fontos tettei, döntései előtt (csodatétel, a tanítványok kiválasztása), éjszakai magányában és tanítványai körében, a Lélek örömében (10,21 kk.) és halálfélelmében. Valójában állandó ~ban élt, lelke mindig együtt volt az Atyával (Jn 1,51), s az Atya, akinek akarata állandóan szeme előtt lebegett (4,32; 8,29), mindig vele volt (8,29). Az Atyához való egyedülálló viszonya Jézus ~jának egész kivételes jelleget adott. Erre az evangélisták kifejezetten utalnak, elsősorban János (pl. 11,41 kk.; 17: ® főpapi ima), de a szinoptikusoknál sem azonosítja Jézus a maga ~ját minden további nélkül a tanítványaiéval. Ugyanakkor a Getszemáni-kertben és a kereszten Jézus ~jában a fájdalmas, emberi vonások is megmutatkoznak (vö. Zsid 5,7). – Mint már az előfutár, Keresztelő János, Jézus is tanította övéit imádkozni. – A keresztények ~jának alapja az az új viszony, amelybe Krisztus által került az ember Istennel: az Isten mennyei Atya, az ember pedig a gyermeke. Ennek a keresztény létnek csak olyan magatartás felelhet meg, amelyet korlátlan bizalom, föltétlen odaadás, az Istenhez fűződő állandó gyermeki kapcsolat és a minden bajban Istenhez menekvés jellemez. Ezt a folytonos ~ra készen álló lelkületet akarja Jézus a szinoptikusok tanúsága szerint tanítványaival elsajátíttatni. Semmilyen körülmények közt sincs ok az aggodalomra: az Atya tudja, mire van szükségük, és kérésükre megad nekik minden jót, megadja a Szentlelket (Mt 6,7 kk.; Lk 11,13 stb.). A maga stílusában János evangélista ugyanezt mondja, amikor a Jézus Krisztus nevében, a Fiúval közösségben, a szőlőtő és a szőlővessző egységében (Jn 15) végzett ~ erejéről beszél. Pál ap. is erősen hangsúlyozza az istengyermekséget és ennek tudatát, amely Krisztus Lelkének ajándéka: a régi szolgai lelkületnek át kell adnia helyét a fogadott fiúság lelkének, a zsidó formalizmust föl kell hogy váltsa az a bensőségesség, amelyet „a Lélek szavakba nem önthető sóhajtásai” jelentenek (Róm 8,15 kk. 26 kk.; Gal 4,6). – A keresztény ~ sajátos vonásait, amelyek jellegét meghatározzák, az ÚSz a következőkben jelöli meg: rendíthetetlen hit és bizalom (Mk 11,24; Lk 17,5 kk.; Jak 1,5 kk. stb.), állhatatosság (Mt 7,7–11; 15,21 kk.; Lk 11,1–13; 18,1–8; Ef 6,18; 1Tesz 5,17), valamint az az őszinte bensőségesség, amelyet főként a Hegyi beszéd hangsúlyoz a farizeusok gyakorlatával szemben. Ezekre vezethetők vissza az olyan föltételek, mint az alázat (Lk 18,9 kk.), a parancsok szem előtt tartása és Isten akaratának teljesítése (1Jn 3,22; 5,14 kk.). Ha az imádkozó megfelel e követelményeknek, akkor az ~ erejének nincs határa. A határtalan bizalom és a hitből fakadó ~ csodatevő ereje – ezek a legszebb megnyilvánulásai a Jézus hozta új vallásosságnak: „ha imádkoztok és könyörögtök valamiért, higgyétek, hogy megkapjátok és akkor valóban teljesül kérésetek” (Mk 11,24; vö. Lk 17,5 kk.). A szinoptikusok e tanításával a 4. ev. is teljes összhangban van: Jn 14,13 kk.; 15,7.16; 16,23 kk. 26 (a Jézussal egységben végzett ap.-i ~ ereje); vö. Jak 5,13–18. Mt 18,19 a keresztény közösségben végzett ~nak különösen nagy erőt tulajdonít. Jézus arra tanította övéit, hogy „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1). Az ~nak az istengyermekség tudatából magától kell fakadnia; nem szabad vég nélküli áradattá silányulnia (Mt 6,7). Másrészt Jézus tanítványait kérésükre megtanította a keresztény ~ klasszikus példájára, a ® Miatyánkra anélkül, hogy ezzel az ~t egyetlen formába szorította volna bele. Az ~ tartalma szempontjából a Miatyánk tanúsága szerint mind az ideigvaló, mind a szellemi javakra kiterjed. A keresztény kéréseinek abba a keretbe kell beilleszkednie, amelyet az Isten akarata, az Isten országa és az ev. szab. Isten uralmának föltétlen elsőbbsége (6,33) azonban nem zárja ki a legegyszerűbb evilági javakra vonatkozó kéréseket sem (Mk 13,18; Róm 1,10). Mégis, az ApCsel és az ap.-i levelek egyértelműen tanúsítják, hogy az első keresztények kívánságait mennyire áthatották az Isten országának érdekei, és a legfőbb értékek (pl. Pál leveleiben a keresztények lelki üdvéért való ~k). A jeruzsálemi közösség éppúgy imádkozott a veszélyben forgó ap.-okért, mint az igehirdetéshez szükséges bátorságért v. a fogságból való szabadulásért (4,24–30; 12,5). Pál és Szilás Filippiben a börtönben zsoltárt énekelve dicsőítette Istent (16,25). Pálnak és a keresztényeknek egymásért való ~ja a szeretet megnyilvánulása és az ap.-i munka egyik fő eszköze (Róm 15,30–32; 2Kor 1,11; Ef 6,19). Az ~ annyira fontos, hogy elég ok arra, hogy érdekében a házastársak egy ideig tartózkodjanak egymástól (1Kor 7,5; 1Pét 3,7). A keresztények nemcsak egymásért, hanem mindenkiért kötelesek imádkozni, a hatalmon levőkért (1Tim 2,1–2), sőt még ellenségeikért és üldözőikért is az Úr tanítása és példája szerint (Mt 5,44; Lk 6,28; 23,34). – Mind az egyéni, mind a közösségi ~ban az Atyához fordultak az első keresztények, Jézus a ® közvetítő volt, akinek a nevében kértek. Mégis, már az ÚSz-ben megtaláljuk nyomait a Jézushoz intézett ~nak. Jn 14,14 szerint búcsúbeszédében maga Jézus is szólt a hozzá intézett kérő ~ról. Biztatása az első keresztények körében hamar visszhangra talált, elsősorban a személyes ~ban; példa erre a haldokló István diákonus (ApCsel 7,59 kk.) v. Pál ap. a testébe kapott tövis kínjai közepette (2Kor 12,8 kk.), de olykor az ünnepélyes ® doxológia esetében is előfordul, hogy bár rendszerint az Atyának szól, mégis Jézus Krisztus dicséretével zárul (2Pét 3,18; Jel 1,6). A mennyei liturgiában (5) a Bárányt imádás és dicsőítés övezi. Az Ef 5,19 és Plinius is tanúsítja, hogy a keresztények úgy dicsőítették Krisztust, mint Istent. Hogy ez az ~ nagyon régi, azt a ® Maran Atha arám formula is tanúsítja (2Kor 16,22; vö. Jel 22,20). Az ~ legelterjedtebb, a régi liturgiába is belekerült változatát az Ef 5,20 (vö. Kol 3,17) őrizte meg számunkra: „Adjatok hálát mindig mindenért, Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.” – Az ~ külső körülményei (idő, hely, testtartás) az ÚSz-ben csaknem teljesen változatlanok az ÓSz-hez képest. A jeruzsálemi keresztény közösség továbbra is eljárt a Templomba imádkozni (ApCsel 2,46), de otthon is imádkoztak (10,9) letérdelve (21,5) v. állva (Mk 11,5). Az ~nak a 6. (ApCsel 10,6) és a 9. óra (2,1; 10,3) volt az ideje.
