Isten
Isten: I. Az ÓSz-ben az ~ről szóló kinyilatkoztatás elsősorban nem tanítást jelent, ~ inkább a világ és az ember javára végbevitt tettei és az ezekhez fűzött magyarázatok által adott magáról kinyilatkoztatást. ~nek ez a magáról adott kinyilatkoztatása hosszú tört.-i folyamat. Nemcsak a kinyilatkoztatás szakaszainak egymásutánjában mutatkozik meg, hanem a különféle tanúságok és hagyományok egymásmellettiségében is (vö. Jer 18,18: törv. a papnak, tanács a bölcsnek, beszéd a próf.-nak). Ehhez járul az irodalmi műfajok sokfélesége, amelyekben Izr.-nek ~ről vallott felfogása, hite kifejeződik, valamint az adott körülményekbe való beágyazottságában (Sitz im Leben) megfigyelhető változatosság. A Credóéhoz hasonlítható megfogalmazások ritkák és főleg az üdvösség tört.-ére vonatkoznak. Az a törekvés tehát, amely az ósz-i kinyilatkoztatás ~ének egy rendszerezett „~kép”-ben való összefoglalására irányul, nem vezethet kellő eredményre. De már csak az ÓSz bonyolult keletkezéstört.-e miatt sem könnyű vallás- és kinyilatkoztatás-tört.-i szempontból bemutatni az ÓSz-nek ~re vonatkozó tanítását. Ez és az a vitathatatlan tény, hogy az ÓSz ~ről szóló tanúságai mind a szövetség ~ének megnyilatkozására és személyére irányulnak, azt javallják, hogy a kinyilatkoztatás ~ére vonatkozó kijelentéseket óvatosan foglaljuk rendszerbe. A rendszert nem szabad a dogmatika ~ről szóló tanításából átvenni, hiszen ennek szempontjai távol esnek a Bibliától; ehelyett oly közel kell állnunk az ÓSz vonalvezetéséhez és hangsúlyaihoz, amennyire csak lehetséges, vagyis a biblikus teol.-i szempontokhoz kell igazodnunk. – Az ÓSz-ben ~ magáról adott kinyilatkoztatása a következő jegyeket mutatja: 1. ~ egyetlen, más ~ nincs (® egyistenhit). – 2. ~ transzcendens. A szó szoros értelmében vett monoteizmus nyomai abban a tiszteletben is föllelhetők, amelyben Ehnaton fáraó (Kr. e. 1350 k.) részesítette a napistent, de itt az istenség egészen „a világban lét” (immanencia) jegyeit mutatja. Alapjában véve ugyanez áll minden ősi K-i vallás istenségére Izr. környezetében. Ezzel szemben Jahve annak a kapcsolatnak ellenére is, amelyet a világgal és az emberrel létesített (dinamikus immanencia), megmaradt és megmarad voltaképpeni létében és lényében világfölöttinek, tehát transzcendens ~nek. Jahvénak ez a transzcendenciája különféle módokon és formákban nyilatkozott meg, többnyire fejlődést is mutatva (evolutíve) és más-más hangsúllyal: a) Már az atyák ~e, akit a hagyomány a „mózesi” ~től eltérően – épp ezért tört.-ileg hitelt érdemlően – Jahvénak nevez (egyetemesebb és kevésbé szigorú), nem kötődik országhoz, néphez v. birodalomhoz (ellentétben a helyi istenségekkel; vö. 2Kir 5). Korlátlan hatalma van az egész akkor ismert világ fölött. A sínai kinyilatkoztatás ~e, majd később a jeruzsálemi templom ~e az egész mindenség Ura, akinek a hatalmát nem korlátozza semmi (vö. 1Kir 8,27: „az egek és az egek egei sem képesek téged befogadni, még kevésbé ez a ház”). Már az első író próf. hirdette Jahve uralmának tértől független voltát (Ám 9,2). Ebből a Zsolt 139,7–12 arra következtet, hogy lényéhez hozzátartozik, hogy független a tértől és mindenütt jelen van. Jahve a mindenség Teremtője és föltétlen ura, ezért semmilyen tekintetben nem lehet részük egymás természetében. Az ég csillagzatai is csak „világítók”, tehát dolgok s mint ilyenek, ~ alkotásai (Ter 1,14 kk.). A nemzetek mind semmik a színe előtt (Iz 40,17). Minden, ami van, az Ő teremtő szavára lett és így az Ő szabad, személyes alkotása (Ter 1,1 kk.; Iz 42,5; 45,18; Zsolt 33,6.9; 148,5 stb.). – b) Jahve független az időtől is. Míg az ősi teremtésmítoszokban a teogónia, az istenek születése lényeges elem, Jahve teljesen független az időtől. Csak az zajlik időben, amit az üdvösségtörtben végbevisz, a lénye azonban kívül esik az időn. A nemzedékek váltják egymást, de az atyák ~e ugyanaz marad (Kiv 3,13; Iz 41,4). Sehol nincs szó létrejöttéről, ellenkezőleg: a papi ® teremtéstörténetben (Ter 1,1 kk.) még utalás sincs ~ teremtés előtti létére. Deutero-Izajás ~nek az egész kozmikus és emberi történelmet átfogó létére az első és az utolsó (Iz 41,4; 44,6; 48,12) formulával utal, a Zsolt 90,2–4 pedig teljesen kiemeli az idő kereteiből ~t mint örökké létezőt, akinek életereje legyőzhetetlen és aki változatlanul birtokolja az életet. Hab 1,12 szerint Jahve nem ismeri azt a halált, amelyről a vegetációs mítoszok szólnak. Jahve egyszerűen az, aki él, s akire minden nemzedék esküszik (Bír 8,19; 1Sám 14,39 stb.). Életéből semmi sem vehet el (a bűn sem: Jób 7,20), hozzá sem tehet semmi (az áldozat sem: Iz 1,11 kk., a böjt sem: Zak 7,5, az igazság sem: Jób 22,2; 35,6 kk.). – c) Bármilyen teomorf módon szemléli is az ÓSz az embert, és ebből, valamint más okokból bármennyire antropomorf módon beszél is ~ről, az ~ és a világ alapvetően más voltát még sokkal inkább hangsúlyozza. Már a ® képmás készítésének tilalma is (Kiv 20,4; MTörv 5,8; ® kép), amelynek magva mózesi, azt tanúsítja, hogy Jahve „egészen más”, így semmi nem felelhet meg neki, ami a világból való. Ő egyszerűen a senkihez, semmihez nem hasonlítható (Iz 40,12 kk.; 46,5 kk.). Bármennyire is ~ a termékenység alkotója és ajándékozója, kultuszában nincs helyük a szexuális formáknak, mint a pogány istenpároknál. Az isteni rendelésből az egész teremtett létet átható nemiség nem is jöhet Jahvével kapcsolatban számításba, eleve elutasítják a próf.-k a baalizmus elleni felszólalásaikban. Ha Ozeás, aki a legjelentősebb ellenfele volt mindenfajta szinkretizmusnak, Jahvénak Izr.-lel való szövetségét házassági kapcsolatként értelmezi is, ez a kép azon alapszik, hogy Jahve Izr.-t kiválasztotta, nem pedig magának ~nek a lényéből következik, aki fölötte áll minden nemiségnek. Jahvénak abszolút másságán olyan nagy a hangsúly, hogy ~nek és a ® világnak bármiféle összekeverése kiváltja Jahve „féltékenység”-ét és haragját. Ezért minden bálvány „a féltékenység bálványa” (Ez 8,5). Jahvénak ez a féltve őrzött összehasonlíthatatlansága a legbeszédesebb formában abban fejeződött ki, hogy Ő ® szent. A fogalom először helyhez kötődött (Kiv 3,5; vö. Ter 28,17), de emögött ott rejlett a „mysterium tremendum”, a ’félelmetes titok’, ~ ontológiai és etikai szentségének megtapasztalása, amellyel minden összeegyeztethetetlen, ami nem szent. A papi hagyományban (Lev 11,44 kk.; 19,2; 20,26; 21,8) és a próf.-knál az abszolút isteni fölséget a szentség fejezi ki. Ám 4,2 szerint Jahve saját szentségére esküdött, tehát szentsége az első és az utolsó; Oz 11,8 kk. szerint ~nek lenni ellentéte annak, amit az emberi lét jelent; a szeráfok azzal érzékeltetik ~ lényét, hogy bennük is félelmet kelt fölsége és őket is elvakítja fényessége (Iz 6,3). Ilyen szentség előtt az egyetlen lehetséges magatartás a teremtményi mivoltnak és a bűnösségnek az átérzése (6,5); ez a gondolat Izajásnál és Deutero-Izajásnál újra meg újra visszatér. S annak is ez a végső magyarázata, hogy a Jahvéra való mágikus ráhatás kísérlete minden változatában súlyos bűnnek számított Izr.-ben (Kiv 20,7; MTörv 18,12); ugyanígy az is ebben leli magyarázatát, hogy az áldozat Izr.-ben egészen más jellegű volt, mint a többi vallásokban: az ~ melletti személyes döntés gyümölcse és kifejezőeszköze (vö. Ám 5,21 kk.; Oz 6,6; Iz 1,10 kk.; Mik 6,6 kk.; Jer 7,21 kk.). ~ transzcendenciája volt az ÓSz-nek a környező népek vallásától leginkább eltérő tanítása. Ebből következően a jahvizmus egyszerűen levezethetetlen más vallásokból. Az ÓSz-nek ez az „erkölcsi csodája” azáltal kap nyomatékot, hogy lényének minden transzcendenciája ellenére újra meg újra megnyilvánul a mindenségben és a tört.-ben ~ működésének immanens volta. Ez teszi lehetővé egyebek közt az ~ről antropomorf módon való megnyilatkozásokat, amelyek egészen a kései kv.-ekig megfigyelhetők az ÓSz-ben. Ez a K-en különösen kedvelt képes beszéd az ÓSz-ben nem a világtól elvonatkoztatott létet, hanem Jahvénak a világban való működését állítja elénk, tehát nem mond ellent az ~ transzcendens voltában való hitnek; ellenkezőleg: föltételezi azt (® antropomorfizmus). – 3. ~ mint személyes létező. A héb.-ben a lélek fogalma nem filozófiai értelemben véve bontakozott ki. De ~nek mint szellemi létezőnek a legbensőbb, leglényegesebb vonása, ti. a személyes volta, az, hogy létmódja önmaga birtoklásában és szóban való kimondásában van, ~ kinyilatkoztatásából annyira mély gyökeret eresztett, hogy soha fel sem merült, hogy ~t ne személyként, hanem végtelen valaminek v. akárcsak mint semleges értelemben vett ipsum essének (= maga a lét) gondolják el. Izr.-ben ~ kezdettől fogva az atyák tört.-ében, főleg pedig Mózes és a próf.-k révén személyként nyilatkozott meg, aki beszél és rendelkezik, és olyan mértékben birtokolja az életet, az akaratot és a szabadságot, a tudást és a bölcsességet, mint senki más. A ® Jahve név ~től eredő magyarázata (Kiv 3,14: „Én vagyok, aki vagyok”) ezt a személyességet ~ lényének lényegi vonásaként állítja elénk. Ugyanígy fontos útbaigazítással szolgál a 33,19 is, amelyet soha nem volna szabad szem elől téveszteni („Kegyes vagyok ahhoz, akihez akarok és megkönyörülök azon, aki nekem tetszik”); Iz 46,10 hasonlóképpen: („Azt mondom: tervem valóra válik és amit akarok, mindent végbeviszek”). Itt és a próf.-knál azokon a helyeken, ahol egyes szám 1. személyben szólal meg, ~ egész egyszerűen énnek v. önmagának nyilatkoztatja ki magát. Épp a sok antropomorf kifejezés tölti be azt a szerepet, hogy újra meg újra rámutasson ~ személyes voltára. Ezért van ~nek arca (pl. Szám 6,25 kk.), szíve (Ter 6,6; 1Sám 13,14; Jer 3,15 stb.). ~ belső világának élettel teljességét a nagy érzelmi megindulások, ill. hullámzások érzékeltetik (Oz 11,8 kk.; Jer 31,20) és maga a megbánás (Ter 6,6; 1Sám 15,11; Jer 18,8 stb.). Jahve személyes élettel teljessége teszi elviselhetővé azt a feszültséget, amelyet a szigorúan monoteista ~ fogalom magában rejt az egyetlenség folyományaképpen. Ezenkívül az ÓSz későbbi idejében az isteni ® bölcsesség (vö. pl. Péld 8) és az isteni szó (Zsolt 119,89), valamint a lélek (vö. Iz 63,10; Bölcs 1,7 stb.) megszemélyesítései már mutatják annak a végtelenül gazdag személyes isteni életnek legalább a körvonalait, amely majd az ÚSz-ben rajzolódik ki világosabban. – 4. ~ odafordulása a világhoz és az emberhez. ~ transzcendenciájából következik, hogy a világ és az ember természetszerűen nem lehet partnere. Ha ~ mégis kapcsolatban áll a világgal és az emberrel, gondot viselve rá, ez személyes szabadságának megnyilatkozása. Tehát ~nek az a világhoz fordulása, amelyet a Biblia elénk tár, az Ő saját szabad elhatározásának műve. Ebből a háttérből kell mind a teremtést, mind pedig a ® kiválasztást és a ® szövetséget szemlélni. a) ~ a világot magának teremtette mindazzal együtt, ami benne van, és uralkodik az egész ® teremtésen (® gondviselés). ~ „dinamikus immanenciájá”-nak minden megnyilvánulása az ÓSz összes kv.-ében szemben áll – komplementáris módon, nem pedig antitézisszerűen – az isteni lét transzcendenciájának fönséges voltával. Mivel ~ úgy van jelen minden térben és időben, mint aki kormányozza és gondját viseli a mindenségnek, Ő az előidéző oka minden létezésnek és történésnek. Ugyanakkor nem áll élesen szemben egymással az előidézés és a megengedés, még az emberi szabadság körén belül sem, amely az ember valóságos szabadon rendelkezését jelenti önmagával. Ezért kaphat ua. a tény, így pl. a szív megkeményítése egyszer olyan megfogalmazást, mintha ~ műve lett volna (Kiv 9,12: „Az Úr… megkeményítette a fáraó szívét”), máskor pedig olyat, amely az ember személyes tettének mutatja (9,34: „A fáraó megkeményítette a szívét”). Az ÓSz tehát ~ személyes közreműködését valamely történésben olyan módon értelmezte az emberi szabadsággal szemben, mint a későbbi tomista filozófia (dialektikusan). Az a kérdés, hogy miként egyeztethető össze a világban tapasztalható rossz ~ gondviselésével (teodicea), az ÓSz-ben egyre jobban foglalkoztatta a hívőket, úgyannyira, hogy az ember végül még arra is feljogosítva érezte magát (Jób), hogy ~t vádolja; ennek ellenére sehol nem formált jogot elítélésére (vö. 38–42). Az ÓSz lépten-nyomon arra inti az embert, hogy ~t hagyja meg ~nek és ne kezdje ki mindenek fölötti uralmának és gondviselésének misztériumát, hanem ami számára világos benne, azért magasztalja, ami pedig homályos, azt fogadja el (vö. 1,21; 2,10). – b) Hogy ~ az emberhez különösen is odafordult, az már az „őstörténet”-et felölelő hagyományoknak is közös vonása. A J (Jahvista) szerint az ® emberbe ~ lehelte bele az élet leheletét, így lett élőlénnyé (Ter 2,7), a P (Papi irat) szerint pedig az embert ~ a saját képmására teremtette (1,26). ~ az embert általa megszólítható tenek gondolta el és alkotta meg, és közösségre lépett vele; ezt már az Édenről szóló tört. is tanúsítja. Az ember nemet mondott ~nek, ennek ellenére ~ továbbra is kitartott az ember igenlése mellett, ahogy ezt a 3–11 elénk tárja az ~ büntetéséről és kegyelméről szóló tört.-ekben. ~nek az emberhez fordulása végül Ábrahám kiválasztásában és az Izr.-lel kötött szövetségben öltött testet, amely ha mégoly partikulárisnak látszik is, kezdettől fogva egyetemes jellegű, és az egész emberiség üdvösségének távlatát nyitja meg. Izr.-nek Egyiptomból való kiszabadításakor Jahve szabadító ~nek bizonyult és ennek jegyében adja a Tízparancsolatot („Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából”: Kiv 20,2; MTörv 5,6). ~nek ez az egész üdvtört.-et átható szövetséget akarása annak kinyilatkoztatásában éri el tetőfokát, hogy Jahve atyja a népnek (® atya; Kiv 4,4 kk.; Oz 11,1; Iz 64,7; Mal 2,10 stb.), az atyaság anyasággal párosul benne (vö. Oz 11,1 kk.; Jer 31,9.20; Iz 49,15; 66,13), övéinek ® pásztora (Mik 4,6; Szof 3,19; Jer 31,10; Ez 34; Zsolt 23), népének vőlegénye (Oz 2,16; Jer 2,2; Ez 16,8; Iz 54,5; Én). A szövetség alapvető feltételei (®Tízparancsolat; vö. Ám 5,21 kk.; Oz 6,6; Iz 1,14 kk.; Mik 6,8) az embernek ~hez kötődésén kívül egyszersmind azt is magukban foglalják, hogy ~ kötődik az emberhez és akarja az emberrel való szövetséget. Az emberek közötti étosznak ebben a vallási megalapozásában ismét megnyilatkozik Jahvénak egész emberhez fordulása. Amikor Izr. újra meg újra megszegte a szövetséget, Jahve a messiási kor királyában az Isten megújult népének új főt ígért (vö. Iz 9; 11 stb.), sőt új szövetségre is hajlandónak mutatkozott (Jer 31,31 kk.). Egyáltalán, ~ az egész történelmet (® történelem), amelybe a teremtés és gondviselés, ill. kormányzás révén, valamint a szövetség jegyében véghezvitt tetteivel maga is valósan belelépett, a kiteljesedés felé vezeti (® eszkatológia), sőt egyetemes megújuláshoz (az „új ég és új föld” teremtése: Iz 65,17; 66,22). Akkor Jahve országa (® király, ®Isten országa) teljesen láthatóvá válik (vö. 24,23; 52,7; Zsolt 47; 94; 96–98). ~ miután igazságos ® ítéletet tart (az ® Úr napja) és csodálatos tetteket visz végbe (® feltámasztás, a messiási ® Jeruzsálem); a szövetségnek mint az ~ és az ember tökéletes közösségének megadja végleges formáját (vö. pl. Oz 2,20–25). – II. Az ÚSz az ÓSz-re épül, ennek épp az a legkézenfekvőbb bizonyossága, hogy az ÓSz-nek ~ről alkotott képe az ÚSz-ben is megőrződött (identitás). A gnosztikusok, főleg a Markion által föltételezett ellentét az ÓSz és az ÚSz között merő kitalálás, amelyre az ÚSz szinte minden lapon rácáfol. Az az elterjedt megfogalmazás, amely szerint az ÓSz az igazság, az ÚSz pedig a szeretet Istenét hirdeti, a tények túlzott leegyszerűsítésén alapszik, és sem az ÓSz-ből, sem az ÚSz-ből nem igazolható. A valóságban az ÚSz az ÓSz felölelte kinyilatkoztatást minden részletében teljes szélességében és mélységében tárja elénk és betetőzi. Iránymutatók e vonatkozásban Péter ap. beszédei (ApCsel 3,13–26) és a Zsid 1,1 kk. tömör megfogalmazása: „Azelőtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez. Ebben a végső időben a Fia által beszélt hozzánk…”. – 1. ~ Jézus tanításában a szinoptikusok szerint. Jézus ismételten hivatkozott az ~re, aki az ÓSz-ben kinyilatkoztatta magát. Olykor az „atyák Istene” Jézus ajkán az örökké élőt jelenti, épp ezért eszkatologikus jelleget ölt (vö. Mk 12,26–27; Lk 16,23 kk.; Mt 8,11). A szövetség törv.-e az Ő eljövetelével teljesedik be (Mk 7,9.13; 10,19; 12,29 kk.), és abban ragyog fel újra eredeti fényében ~ arca, hogy akaratát Jézus kiszabadította a számtalan előírás szövevényéből és ~nek és a felebarátnak szeretetében foglalta össze. Ugyanakkor ~ arca egyetlensége és szentsége dicsőségében ragyog, amely minden földinek, így Jézus jóságának (10,18) és tudásának (13,32) is fölötte áll, és amellyel szemben az ég és a föld csak ~ rendelkezésére álló, neki szolgáló dolognak minősül: az ég ~ trónja, a föld pedig zsámoly a lába alatt (Mt 5,34 kk.; vö. Iz 66,1). ~nek ez a világfölöttisége egyszersmind abban is megnyilvánul, hogy Ő föltétlen ura a mindenségnek, aki uralmát Teremtőként (vö. Mk 10,6 kk.? 13,19) és a világra gondot viselve gyakorolja (vö. 6,25 kk.), főleg pedig úgy, hogy a világot és a történelmet elvezeti a tökéletességre (vö. Mt 24). Ha ~ valamit elhatároz és akar, az lényéből következik, és mivel hatalma végtelen, föltétlenül érvényesül az ítéletben, ill. az üdvözítésben (10,28; 11,22; 25,34.41; Mk 10,27.40; Lk 10,12). Jézus sehol nem módosítja v. homályosítja el az ÓSz ~ről alkotott képének azt a vonását, amely a mysterium tremendumban fejeződik ki, sőt még az ÓSz-nél (vö. Oz 11,8; Iz 55,8) is jobban kiemeli, hogy ~ az emberhez képest „egészen más” a ® szeretetében. Ez az ~ közelségéről szóló tanítás mindjárt abban testet ölt, hogy Jézus a korai zsidóságtól eltérően nem helyettesíti az ~ nevet körülírással (kivétel Mt 18,18; Lk 15,7 kk. stb.), és nem emel ~ és ember közé minél több válaszfalat. Egyszerűen ® abbának (= atya) nevezi ~t, és tanítványainak is azt mondja, hogy ezzel a családias megszólítással éljenek, amelyet a kortársak egyáltalán nem éreztek ünnepélyesnek v. nagy tiszteletet kifejezőnek (G. Kittel). Az ~ atyaságát tükröző ósz-i képet (különösen Oz 11,1 kk.) továbbfejlesztette, és ~ atyaságát bemutató példabeszédeiben elénk tárta ~ végtelen jóságát és könyörületességét (Mt 7,9 kk.; Lk 15,11 kk.). Az alkalmatlankodó barátról (11,5 kk.), valamint a szőlősgazdáról (Mt 20,1 kk.), főleg pedig a farizeusról és a vámosról (Lk 18,9 kk.) szóló példabeszédnek szintén ez a tárgya. Az isteni irgalom tette a ® bűnbocsánat és minden megtérő embernek az örök üdvösség. Az ~ egyetemes üdvözítő akaratáról szóló ev.-nak ez a fő üzenete azáltal kapott különleges súlyt, hogy Jézus személyében, tanításában, tetteiben és földi sorsában ~ eszkatologikus uralma már kezdetét is vette ezen a világon. Ennek Jézus nemcsak hirdetője, hanem benne mint az ~ egyszülött Fiában és az ® Emberfiában az eljövendő ® Isten országa már jelen is van és hathatósan működik (® Jézus Krisztus). Ebben múlja felül Jézus igehirdetése az ÓSz üzenetét, de úgy, hogy az ÓSz-nek ~re vonatkozó tanítását csorbítatlanul hagyja, sőt teljes egészében felöleli. – 2. János ev.-ának központi kérdése, hogy Jézus Krisztus öröktől fogva az ~ Fia, aki megtestesült és a világba jött, így a világ isteni életének részesévé vált. Jézusban, ~ örök Igéjében (Jn 1,1), aki egy az Atyával (10,30) az Atya kinyilatkoztatja magát (1,8; 8,19.26 kk.; 10,32; 12,49 kk.; 14,8–20; 15,23 kk.), ill. életet és üdvösséget ad (6,27.32.40.57 stb.), ugyanakkor azonban az ítéletet is rá bízza (5,22–30; 8,16; 9,37; 12,31.48 stb.). Mivel a Szentlelket, akiről már a szinoptikusok is tanúsítják, hogy az Atya az Ő erejével vezeti Jézust (Mk 1,12; Mt 12,28; Lk 4,14 stb.), János személyes vonásokkal ruházza fel a Vigasztalóról szólva (Jn 14,17.26; 15,26; 16,7.12 kk.), Jn-ban már a ® Szentháromság belső életének gazdagsága is elénk tárul. – 3. Pál ap. az ÓSz ~ről szóló tanításának minden lényeges elemét átveszi, de tovább is fejleszti: az ~ Urunknak, Jézus Krisztusnak az Atyja (Róm 15,6; 2Kor 1,3; 11,31; Ef 1,3), akit az emberiség bűne egyfelől haragra, másfelől könyörületre indít. E kettő, az ítélet és a kegyelem paradox egységbe olvad a keresztben, s a megfeszített „a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban… Isten ereje és Isten bölcsessége” (1Kor 1,23; vö. 1,18; Gal 5,12). ~ Jézust feltámasztotta a halálból (Róm 4,24; vö. 6,4; 10,9; Kol 2,12; Ef 1,20), elsőként a halottak közül (1Kor 15,20), és „hatalmával minket is feltámaszt” (6,14). Mindenki, aki „Krisztusban van”, aki „a szentség lelke szerint a halálból való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult” (Róm 1,4), új teremtmény (2Kor 5,17). Az ítélet és az üdvösségre vezetés, amelynek gondolata az egész üdvösségtört.-en végigvonul, egyaránt ~ teljes szabadságát és felfoghatatlanságát tanúsítja. – 4. Az ősegyház többi kanonikus kv.-e egészében véve ua.-t tanítja ~ről, mint az ev.-ok és Pál, de a hangsúly hol erre, hol arra esik. Az ApCsel pl. főként azt domborítja ki, hogy ~ a szerzője mindannak, amit Jézus élete jelent: Jézust ~ elsősorban Izr.-nek adta (3,26); ~ kente föl Jézust Szentlélekkel és erővel (10,38), és saját elhatározásából ő szolgáltatta ki, hogy keresztre feszítsék (pl. 2,23 kk.); az ~ jobbja emelte föl (2,33) és az ~ rendelte az élők és holtak bírájául, aki az idők végén tart majd ítéletet (3,20; 10,42); addig az Ő terve szerint folyik az ev. hirdetése a világban és így alakul az Egyh. tört.-e is. – Ezzel szemben a Jel a mindenség Uraként állítja ~t az üldözött egyh. elé, aki győzelmet ad a Báránynak és népének az ~nek ellene szegülő hatalmakkal szemben. – Összefoglalóan elmondható: az ÚSz-nek az a minden kv.-ben föllelhető fő kinyilatkoztatása ~ről, hogy Jézusban mint Fölkentben ~ végérvényes kinyilatkoztatást adott magáról, de nemcsak Jézusnak és ap.-ainak a tanításában, hanem egész létében (egzisztenciájában) életében és halálában, feltámadásában és megdicsőülésében is. Így eleve csak Jézus Krisztus által, Jézus Krisztusban és Jézus Krisztussal találhat el az ember ~hez.
