Isten lelke

Teljes szövegű keresés

Isten lelke: I. Az ÓSz-ben. 1. Bevezetés. Ha a Bibliának az ~re vonatkozó tanítását meg akarjuk ismerni, akkor a ruah (’lehelet, lélegzet, szél’) szóból kell kiindulnunk. Izr. fiai a leheletet ’az élet lehelete’-ként értelmezték, és a szelet titokzatos, hatalmas és félelmetes erőnek tekintették (Kiv 15,8.10; 2Sám 22,16; 1Kir 19,11; Préd 11,5; Iz 11,4; 40,7). Mint Jahve karjáról (40,11; 51,5), kezéről (Kiv 9,3; MTörv 2,15), arcáról (Ter 33,10), orráról (Kiv 15,8) v. szájáról (Zsolt 33,6), úgy beszéltek leheletéről (héb. nesamah; Jób 32,8; 33,4) és éltető erejéről v. lelkéről is, amely nem kevésbé hatalmas, mint maga Jahve. Így nem csoda, hogy a nagy hatalomra valló, titokzatos és rendkívüli eseményeket – akár a természetben találkoztak velük, akár az emberben fedezték fel – Jahve leheletének v. lelkének tulajdonították. – 2. ~ mint pszichikailag ható erő. ~ mindenekelőtt erő, amely bizonyos emberekben a hatalomnak, a hősiességnek rendkívüli, csodálatos, de csak átmeneti megnyilvánulásait hozza létre, v. amely próf.-i elragadtatás állapotába juttatja az erre kiválasztottakat. ~ töltötte el és vezette Sámsont (Bír 13,25; 14,6), így képes volt rá, hogy széttépje puszta kézzel az oroszlánt (14,6), megöljön 30 embert (14,19) és szétszaggassa a köteleket, amelyekkel a filiszteusok megkötözték (15,14 kk.). Leszállt ~ Otnielre (3,10), Gedeonra (6,34), Jiftachra (11,29), Saulra (1Sám 11,6 kk.), így ezek az emberek rendkívüli hősi tetteket vittek véghez és nem remélt győzelmeket arattak. ~ sugallatára jövendölt Bileám (Szám 24,2); a próf.-k (1Sám 10,5–13; 19,20–24; 1Kir 22,10–12.21), a vének (Szám 11,25), Saul emberei, sőt maga Saul is (1Sám 10,10; 19,19–24) elragadtatásban, amikor ~ leszállt rájuk. A hasonló jelenségekben, amelyek az átlag emberi tetteket felülmúlták, Izr. Fiai ~nek működését sejtették (vö. 1Krón 12,18–19; 2Krón 15,1; 20,14; 24,20; Ez 3,10–15; 8,3; 11,1–24; 37,1; Jo 3,1 kk.), de előfordul, hogy ~ nem csupán átmeneti jelenségekben mutatja meg erejét, hanem maradandó hatalom, amelyet Isten valamilyen feladat elvégzésére, tisztség betöltésére ad egy embernek. ~ nyugszik Mózesen (Szám 11,17.25) és Józsue is részesedett belőle (27,18; MTörv 34,9); ~ szállt le Dávidra és fölkenése napjától vele volt (1Sám 16,13), beszélt általa (2Sám 23,2); az ~ töltötte el a művészi tehetséggel megáldott mesterembereket (Kiv 28,3; 31,3; 35,31). Elizeus Istennek Illésen nyugvó lelkéből részesedett (2Kir 2,9), így érthető, hogy a próf.-kat a lélek emberének lehetett nevezni (Oz 9,7). ~ nyugszik a Messiás királyon (Iz 11,2) és munkatársain (28,6), az Isten szolgáján (42,1), azon a próf.-n, aki az örömhírt hirdeti (61,1). Végül ~ közli a próf.-k közvetítésével Jahve útmutatásait a néppel (Neh 9,30; Zak 7,12; vö. Iz 48,16); sőt a bölcsek magukénak mondhatják (Jób 32,8.18; Sir 39,6; Bölcs 7,7; 9,17). – Szembeötlő, hogy néhány próf.-i helyet nem tekintve (Iz 4,3 kk.; 11,2–5; 28,6), amelyek vsz. nem a fogság előtti időben keletkeztek, a régebbi felfogás Jahve lelkének nem erkölcsi, hanem csak pszichikai hatást tulajdonít. De a pszichikai hatásokban felismerték az erkölcsi célzatot: azt jelentik, hogy Izr. Istene teljesíti a szövetség ígéreteit, mert átmeneti v. végérvényes adományával képessé teszi az erre kiválasztottakat népe vezetésére v. megmentésére. – 3. ~ mint éltető és teremtőerő. Az ember normális életét csak a viszonylag kései kv.-ek tulajdonítják kifejezetten ~nek (Jób 27,3; 33,4; 34,14 kk.; Zsolt 14,29; Préd 12,7; Iz 42,5; Ez 37,1–14; vö. Bölcs 12,1), jóllehet az a gondolat, hogy az élet lehelete Jahvétól való (Ter 2,7; vö. 6,3.17; 7,15.22) nagyon régi. Néha a teremtésben közreműködő erőként állítja elénk a Biblia az ~t (1,2; Zsolt 33,6; Bölcs 1,7; Iz 32,15), költői szövegekben, amelyekben Jahve lelke a szél (Kiv 15,8.10; 2Sám 22,16; Zsolt 18,16; 147,18; Oz 13,15; Iz 40,7; Jób 4,9; 26,13; 37,10). – 4. ~ mint erkölcsi erő. Az ~nek az új szövetség vallási és erkölcsi megújulást köszönhet, ahogy az ó szövetségben az az erő volt, amely által Jahve a szövetséggel kapcsolatos ígéreteit teljesítette; ilyenformán jele az eljövendő új szövetségnek. Iz 11,1–6 szerint az eljövendő Messiáson ~ fog nyugodni, és nemcsak intellektuálisan, hanem erkölcsileg is irányítani fogja; felülmúlja az emberi természetet a bölcsesség, a tudás és az istenfélelem formájában. Munkatársaiba Jahve az igazság és a hősiesség lelkét oltja (28,6). Az ~ fog nyugodni az Úr szolgáján, hogy az új szövetség közvetítőjévé és a népek világosságává legyen (42,1.6), és a próf.-n, aki Jahve örömhírét hirdeti és helyreállítja az igazságosságot (61,1–4). A magasságból árad ki a Lélek, aki érvényt szerez a jognak és az igazságnak (32,15–17; vö. 44,3–5). Az ítélet lelke és a tűz lelke megtisztítja Sion leányát bűnétől (4,4), de nemcsak a közösségnek, hanem minden egyes embernek meg kell tisztulnia és újjá kell születnie, az ~t befogadva; ez viszi végbe, hogy Isten parancsai szerint éljen: az új lélek (Ez 36,25–27; vö. 39,29; Jer 31,31–34; 32,38–40). Ezt a próf.-k által csak a távoli jövő számára ígért, belső megváltozást kéri a zsoltáros (Zsolt 51,12–14) a maga kora számára. E zsoltárrészletben az ÓSz eléri csúcsát: az ~ isteni erőként jelenik meg, amely az embert képessé teszi Isten parancsainak megtartására. Hasonló tanítást tartalmaz a gör. Bölcs, ahol „a fegyelem szent lelke” (® Szentlélek), aki azonos a bölcsességgel (1,4–6; 7,22–24; 8,7–10; 9,10–14.17) isteni erő, amely az embereket átformálja, hogy elnyerjék az igazi bölcsességet, azaz szert tegyenek az igazi istenfélelemre (7,7), és a jóra segíti (8,7–10; 9,15; 9,10–14.17). Ezt az isteni erőt azonban, mint ahogy a Zsolt 51,13 is tanúsítja, csak az igaz ember kapja meg (Bölcs 1,4; 7,25; Benjamin testamentuma 8,2; Simeon testamentuma 4,4; Jubileumok könyve 1,21.23). Így elkülönül az Ez ígérte és az ÚSz hirdette (Jn 3,3–8; 1Kor 6,11; Tit 3,3–5) Szentlélektől; ez ui. a bűnöst új teremtménnyé formálja át (2Kor 5,17; Gal 6,15). Más helyeken az ~, mint a bölcsességi irodalomban a bölcsesség, inkább tanító és vezető, aki az embereknek (Zsolt 143,10; vö. 27,11) v. Izr.-nek (Neh 9,20; Zak 7,12; Iz 59,21) a jó utat mutatja, mert hatalmánál és erejénél fogva képes rá, hogy az embert, ill. Izr.-t belülről megerősítse. – 5. Vajon hiposztázisz-e ~? Az eddigiekből nyilvánvaló: Jahve lelke v. a szt. lélek az ÓSz-ben nem személy, sem skolasztikus, sem régi szemita értelemben véve a szót (vagyis az, akinek saját teljhatalma van és önállóan cselekszik), hanem erő, amelynek felhasználásával Jahve belenyúl az emberek életébe és magától Jahvétól nem különbözik jobban (Zsolt 139,7; Iz 30,1; 40,13), mint a keze (2Kir 3,15; Iz 8,11; Ez 1,3 stb.) v. az ajka (pl. Iz 34,16). Ha a szerző mégis mint valami konkrét dolgot állítja elénk, amely külön válhat Jahvétól és tőle függetlenül is képes hatni, akkor ez Izr. fiainak primitív gondolkodásmódjából következett, amely erőt v. hatást nem tudott elvontan, materiális szubsztrátum nélkül elgondolni. Jahve (= az Úr) lelke, amely eredetileg Jahve leheletével volt egyértelmű, úgy „működött” Jahvén kívül, mint a lehelet, amely az élőlény száját elhagyja. Ezért mondták, hogy Jahve küldi, adja v. árasztja ki (Zsolt 104,30; Iz 32,15; 48,16; 63,11; Ez 39,29; Jo 3,1 kk.), hogy jelen van Izr.-ben mint Izr. oltalmazója (Ag 2,5), irányítója v. mint a kinyilatkoztatás közvetítője (Neh 9,30; Iz 59,21; Zak 4,6; 7,12). Ez a megszemélyesítés ritkán fokozódott odáig, hogy az ~nek érzelmeket (Iz 63,10: „megszomorították”) v. intellektuális tevékenységet (2Sám 23,2 és 1Kir 22,24: szól; Bölcs 1,7: „tud minden szóról”) tulajdonítsanak. Ezt a szóhasználatot metaforikusnak kell tekinteni, és abból kell magyarázni, hogy a ruah ’az érzelmek és az intellektuális tevékenység székhelye, központja’ is lehetett. Sem az ÓSz-ben, sem a korai zsidóságban, sem pedig a rabbinista irodalomban nem fejlődött az isteni lélek hiposztázisszá v. közvetítővé az Isten és a világ között. Az Isten és a világ között az angyalokat tekintette a zsidóság közvetítőnek; előfordult, hogy az ~ által kifejtett hatásokból némelyeket nekik tulajdonítottak (Zak 4,1.4; Dán 8,16 kk.; 9,21; 10,5.16 kk.); de alapvetően másnak tekintették őket, mint az ~t. – II. A zsidóságban az ~ többnyire szt. lélek (® Szentlélek). Mindenekelőtt isteni erőnek tekintik, amely a próf.-kat képessé tette arra, hogy belelássanak a jövőbe v. az elrejtett dolgokba (Sir 48,24; Dán 13,45 kk.; Lévi testamentuma 2,3; Hénoch 71,6; 91,1; 4Ezd 12,3 kk.; Mózes mennybemenetele 11,16 és általában a rabbinista irodalom), s amely a szt. kv.-ek szerzőit írásra ösztönzi (4Ezd 14,22–45). De rendkívüli lelki állapotokat is tulajdonítanak neki, mint amilyen az elragadtatás, a próf.-i látomás (Hénoch 61z11; 70,2; 71,11; 4Ezd 5,22; Jubileumok könyve 25,14; 31,12; „a prófétálás lelke” a Ter 41,38; Kiv 31,3; Szám 11,25 Targumában), továbbá hősi tetteket („az erő lelke” a Bír 6,34; 11,29 stb. Targumában). Az ósz-i apokrif iratokban nem egyszer isteni erő, amely az igaz ősatyáknak jutott osztályrészül, hogy gyarapodjanak az erényekben (Simeon testamentuma 4,4; Benjamin testamentuma 4,5; 8,2; Jubileumok könyve 1,20–23, valamint a kumráni iratok), s amely a messiási korban, a megújuláskor Izr. minden fiára kiárad (Júda testamentuma 24,2 kk.; Lévi testamentuma 18,11; SalZsolt 18,8; vö. Hénoch 5,7 kk.). Többnyire az a nézet az uralkodó, hogy a lélek hatásai a múltéi, és sajnálják, hogy Aggeus, Zakariás és Malakiás próf. óta a szt. lélek elhagyta Izr.-t (vö. 1Mak 4,46; 9,27; 14,41), pedig volnának méltó rabbik a befogadására, akiknek tanítását a ® sekina v. egy ’égi hang’ igazolta. A szt. lélek háttérbe húzódását Izr. bűneinek tulajdonítják, és remélik, hogy a messiási időben újra sugalmaz majd próféciákat és megújítja a lelkeket. ® Kumránban az ~ szintén Istentől teremtett lélek; Isten adja az embereknek, hogy elsegítse őket az erkölcsi megújulásra és a helyes ismeretre (különösen Isten helyes ismeretére). Ezzel a ’szt. lélek’-kel v. ’az igazság lelké’-vel szemben áll és szembeszegül, amíg csak fennáll a világ, ’a tisztátalanság és a gonoszság lelke’. Csak a világ végén győzi le ’az igazság lelke’, a ’szt. lélek’ végérvényesen. – III. Az ÚSz-ben. 1. Bevezetés. Az úsz-i kv.-eknek az ~t illető felfogása az ÓSz felfogásához kapcsolódik. Azok a kifejezések, amelyek az ÓSz-ben az ~ megjelenési formáira utalnak, zömükben föllelhetők az ÚSz-ben is: felülről érkezik, az égből száll alá (Mk 1,10; Jn 1,32 kk.; ApCsel 10,44; 11,15; 1Pét 1,12), az Atyától származik (Jn 15,26; vö. 16,13), az Atya küldi, adja, ill. árasztja ki (Lk 11,13; ApCsel 2,16; Róm 8,15 kk.; Gal 4,6; Tit 3,5 kk.; 1Jn 3,24); eltölti az embert (Lk 1,15; 4,1; ApCsel 2,4; 4,8), rajta nyugszik (Jn 1,33) v. benne lakik (Róm 8,9; 1Kor 3,16). – 2. Az ~ mint pszichikailag ható erő. A szt. lélek az a természetfölötti erő, amely által Isten olykor v. átmenetileg hatása alá vonja az embert, hogy csodát tegyen, amilyen pl. az ördögűzés (Mt 12,28; Lk 11,20: az Isten ujjával), a gyógyítás és a felsőbb hatalom más megnyilvánulásai (dünameisz; 1Kor 12,10), mint a természetfölötti fogantatás (Mt 1,18.20; Lk 1,35: a Szentlélek itt párhuzamban áll a Magasságos erejével) v. a természetfölötti pszichikai jelenségek. Ez utóbbiak sorába tartoznak a próf.-i felismerések, meglátások, látomások, indíttatások és megnyilvánulások (Lk 1,41.67; 2,25 kk.; ApCsel 7,55; 8,29.39; 11,12.28; 20,23; 21,11; 1Kor 12,8–10 stb.), a pünkösdi csoda (ApCsel 2,4.17 kk.), a nyelveken, ill. az elragadtatás nyelvén szólás adománya (10,44–46; 19,6; 1Kor 12,10; 14,2–28), a nyelvek, az elragadtatás nyelve értelmezésének adománya (12,10; 14,13.27 kk.), a szellemek elbírálása (12,10; 14,29; 1Tesz 5,19–21; 1Jn 4,1), a csodatevő hit stb. Az ~nek ezek a hatásai rendszerint nem maradandók; így érthető, hogy olyan valakit, aki telve volt Szentlélekkel, bizonyos körülmények közt eltöltött a Szentlélek (pl. István diákonus: ApCsel 6,3.10; 7,55: az eltelve itt történés, folyamat!). – Másfelől a Szentlélek szorosan hozzákötődik bizonyos tisztségekhez, hivatalokhoz. Nemcsak a próf.-kat, hanem a tanítókat (1Kor 12,29), a 7 diákonust (ApCsel 6,3.5.10; 8,29), de elsősorban az ap.-okat (1,8; 2,4; 5,3.9; 8,14–17; 15,28; 1Kor 12,28; 7,40; vö. Jn 14,16 kk. 26; 16,13; 20,22; 2Tim 1,14) állandóan eltölti ez az erő, hogy megfelelhessenek feladatuknak, küldetésüknek. Az ApCsel szerint valóban a Szentlélek kormányozza az ap.-ok és munkatársaik révén az Egyh.-at (1,8; 13,2; 15,28; 20,28; vö. 1Tim 4,14; 2Tim 1,6). A Szentlélek leszállása és rajta nyugvása bizonyította ünnepélyesen, hogy Jézus a Fölkent és Isten választotta (Mt 3,16; Lk 4,18; vö. Jn 1,32 kk.), ahogy a próf.-k megjövendölték (Iz 11,2; 42,1; 61,1) és ahogy a kortársak várták (Hénoch 49,3 kk.; 62,2; Júda testamentum 24,2; Lévi testamentum 18,7; SalZsolt 17,42; 18,8). Megkeresztelkedésekor Isten Jézust fölkente Szentlélekkel és hatalommal = erővel, vagyis igazolta: Jézus a Messiás (Krisztus, Fölkent), akit vártak (vö. Róm 1,4), mégpedig nyilvános működése megkezdésekor (Mt 4,1; Mk 1,12). – 3. Az ~ mint megszentelő erő. Keresztelő János vízzel keresztelt, megtisztulásul és előkészületül az Isten országára, amíg el nem érkezik az, aki majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel. Vagyis amíg a Messiás eljövetelével sor nem kerül a nagy megtisztulásra és megújulásra (Mt 3,11). Ez a Szentlélek közreműködésével megy végbe, tehát az az isteni erő működik közre megvalósulásában, amely a bűn elítélésével a népet megtisztítja bűnétől (vö. Iz 4,4; Hénoch 62,2), másfelől a tűznek lesz benne szerepe, amely megszabadít a bűn salakjától (vö. Iz 66,15; Ám 7,4; Mal 3,2). A Mk 1,8 és az ApCsel 1,5; 11,16 megőrizte formula pozitívan is megfogalmazza ezt a megszentelődést: „Én vízzel keresztellek, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket”; „János csak vízzel keresztelt, de ti … a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni”. Vagyis: aki hatalmasabb, az fogja erejét kiárasztani rátok, és ez az erő a próf.-k reménye szerint (Jer 31,31.34; Ez 36,25–27) átformálja, megújítja az új szövetség népét mind erkölcsi, mind vallási szempontból. – A Szentléleknek ez a kiáradása az első pünkösd alkalmával (ApCsel 1,8; 2,3 kk.) annak volt a jele az ap.-ok számára, hogy elérkeztek „az utolsó napok” (2,16; vö. Jo 4,1 kk.), és itt az üdvösség ideje, továbbá hogy Jézus, aki nekik ezt az isteni erőt adta az égből (ApCsel 2,33) azért, hogy tanúivá tegye őket (4,31), az Atya jobbján ül és királyként uralkodik (2,36). Mert mielőtt megdicsőült volna, vagyis mielőtt végbevitte volna a megváltást (vö. Jn 3,14 kk.; 12,32 kk.), addig a Lélek nem működött bennük (7,39; 16,7), hiszen a Szentlélek az az erő, amelyet Jézus azért ad, hogy természetfölötti életük legyen a benne hívőknek (7,37–39; vö. 3,14 kk.; 10,10). Ettől a pillanattól azonban a Szentlélek állandóan munkálkodik a Krisztustól megszenteltekben (1Kor 1,2), nemcsak szellemileg, hanem mint megszentelő erő (6,11), mint az örök élet elve (Jn 3,5–8; 6,63; 7,37–39). Nemcsak a foglaló (2Kor 1,22; Ef 1,13–14), amely „Isten (igaz) Izraelének” (Gal 6,16) biztosítja az örökséget, az örök dicsőséget (vö. Róm 8,23), hanem az az isteni erő is, amely a Krisztus Jézusban való életet létrehozza (vö. 8,2 kk.). Az új szövetségben, amely „nem a betűé, hanem a léleké” (2Kor 3,6), aki hisz: Krisztushoz tartozik (Róm 7,4). Kereszténynek lenni annyi, mint birtokolni Krisztus lelkét (8,10) v. a Szentlelket (5,5), a Lélek szerint élni (8,9), ill vezettetni (8,14), hagyni, hogy a Lélek benne lakjon az emberben (8,11). A Lélek a záloga Isten gyermekei dicsőségének és annak, hogy a test megszabadul a mulandóság szolgai állapotától (8,20 kk.), úgy hogy maga a test is „szellemi”-vé válik a feltámadáskor (1Kor 15,44). Az éltető és megszentelő Lélek oly szoros kapcsolatban van Krisztussal, hogy Pál nem tesz különbséget, egyaránt beszél a Krisztusban és a Lélek által való igazzá válásról (Gal 2,17 és 1Kor 6,11) és megszentelődésről (1,2 és Róm 5,16); ugyanígy Ef 1,13: „Benne (értsd: Krisztusban) kaptátok meg … a … Szentlélek pecsétjét” és Ef 4,30: „akivel (értsd: ~vel) meg vagytok jelölve”. Ebből következően Pál kijelenti: az Úr ugyanis Lélek (2Kor 3,17). A Krisztusban való új életet (Róm 6,4.11) a keresztségben kapja meg a keresztény (6,3; Gal 3,27; 1Kor 6,11) „a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjében” (Tit 3,5; vö. ApCsel 2,38; 19,2–6). A ® kézföltétellel (MTörv 34,9) is megkaphatják a megkereszteltek a Szentlelket (ApCsel 8,17–19; 19,6; vö. 9,17); de ez nem a megszentelődésükre van, hanem a Léleknek egy különleges adományáról van szó (vö. 1Tim 4,14; 2Tim 1,6). – 4. Az ~ mint személy. Az ~ (a Szentlélek) az ÚSz legtöbb helyén úgy áll előttünk, mint erő. Ez nem csupán az úsz-i és az ósz-i felfogás közti összefüggésből következik, hanem az a sok kifejezés is tanúsítja, amelyben a Lélek ’valami’-ként szerepel, nem ’valaki’-ként (pl. a ’Szentlelket kiárasztani, kioltani’; ’Szentlélekkel’ v. ’a Szentlélekben keresztelni’; ’a Szentlélekkel megpecsételni, fölkenni, átitatni, írni, eltelni, telve lenni’; ’a Szentlélek tölti el’; ’leszáll rá a Szentlélek’ (Mk 1,8; Lk 1,15.41; ApCsel 1,8; 2,33; 1Kor 12,13; 2Kor 3,3; Ef 1,12; 5,18), valamint a Lélek, ill. a Szellem és az Isten ereje (Lk 1,17.35; ApCsel 1,8) közti párhuzamokból is. Ebből következően a Szentléleknek szellemi tevékenységet tulajdonítanak (’ír, indítást ad, lakik’: 8,29; Róm 8,9); nem szabad minden további nélkül személynek tekinteni; hasonló kifejezésekkel elvonatkoztatásokban, megszemélyesítésekben is találkozunk, pl. a test ’vágyik’ (8,6), a törvény ’mond’ (7,7). Ugyanígy nem tekinthető a Lélek káromlása (Mt 12,31) sem föltétlenül bizonyítéknak arra, hogy a szt. lélek személy, mert Jézus a Szentlélek elleni bűnnek, káromlásnak minősíti, hogy az Isten erejével (Isten ujjával: Lk 11,20 = ~vel: Mt 12,28) végbevitt ördögűzéseit Belzebubnak tulajdonítják. 28,19 (® Szentháromság) kivételével a szinoptikusoknál sehol nem szerepel a szt. lélek egyértelműen személyként. Az ApCsel-ben is többnyire ’erő’-ként szerepel, nem személyként áll előttünk; mindenekelőtt adomány (2,38; 10,45), amelyben Isten az ev. hirdetőit részesíti. Néhány helyen megszemélyesítve áll előttünk; beszél a próf.-k szájával (4,25; 28,25), szól az ap.-okhoz (10,19; 11,12; 13,2; 20,23; 21,11), küldi őket (13,4), megtilt (16,6) v. nem enged meg nekik valamit (16,7), elöljárókat rendel az egyh. élére (20,28); az ap.-okat félrevezetni egyértelmű a Szentlélek v. Isten félrevezetésével (5,3–4) és az ~nek próbára tevésével (5,9). E kifejezések azonban az isteni erő megszemélyesítéseiként is felfoghatók. A 15,28 („A Szentlélek is, mi is úgy láttuk jónak”) természetesen személyre utal. – Pál leveleiben, ahol a lélek 146-szor szerepel, az ember v. gyakrabban az Isten, az Úr, a Fiú v. Jézus Krisztus lelkeként, az ~nek személyessége világosabb, „A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben” (Róm 8,15), és így szólítja az Istent: Abba, Atya (Gal 4,6; vö. Róm 8,15); segítségünkre siet (8,26), benne él, lakik a keresztényekben (1Kor 3,16), mint Isten (14,25) v. Krisztus (Róm 8,10). 1Kor 2,10: itt mintha a Lélek tudása független volna Istentől; de ha összevetjük az ember lelkének az emberre vonatkozó ismeretével (2,11), akkor inkább azt kell föltennünk, hogy Pál itt nem annyira arra gondolt, hogy ~ személy, inkább az isteni természetet tartotta szeme előtt. Más a helyzet a Szentháromságról szóló tanítása megfogalmazása esetében (12,4 kk. és 2Kor 13,13). – A 4. ev.-ban a Szentlélek (Jn 14,26) az igazság lelke (14,16; 15,26; 16,13; vö. 1Jn 4,6; 5,6; Jubileumok könyve 25,14), a más Vigasztaló (Jn 14,16; vö. 1Jn 2,1: Jézus a szószóló) v. egyszerűen ® Vigasztaló (Jn 14,26; 15,26; 16,7). A Szentlélek azért a „más Vigasztaló”, mert Krisztus mennybemenetele után helyette az ap.-ok mellett állt, megtanította őket (ApCsel 14,26; vö. 1Jn 2,27) arra, amit magától Jézustól nem hallottak, kinyilatkoztatta nekik a jövőt (Jn 16,13) és emlékeztette őket a Krisztustól hallottakra (14,26; 16,12 kk.). Amikor majd eljön, tanúságot tesz Jézusról (15,26; vö. 1Jn 5,6–10) és megdicsőíti (Jn 16,14). Így a Szentlélek mint Krisztus helyettese az Egyh.-ban egyértelműen személy; ezt az is tanúsítja, hogy a rá vonatkozó gör. kifejezés hímnemű (ekeinosz: Jn 16,8.13 kk.), jóllehet a pneuma egyébként semleges nemű. Mindebből következik, hogy János személyre gondolt, aki különbözik az Atyától és a Fiútól (14,16.26; 15,26; 16,7), és aki a megdicsőült Fiúval (14,18 kk.) és az Atyával (17,21–23) együtt jelen van a hívő keresztényekben és munkálkodik.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages