istentisztelet
istentisztelet: A megfelelő 2 héb. tő (bd és srt) Istenre utal tárgyként és célként. Először is a. m. ’Istennek szolgálni’ a szó legtágabb értelmében. Az ÓSz-ben nagyon gyakran találkozunk vele: „a nép az Úrnak szolgált” (Bír 2,7); „ne szolgáljatok másnak, csak neki” (= az Úrnak; 1Sám 7,3); „Szolgáljatok az Úrnak félelemmel” (Zsolt 2,11); „örömmel szolgáljatok neki” (= az Úrnak; 100,2); az igaz Istent szolgálja, az ő szolgája, a gonosz nem szolgál neki (Mal 3,18; vö. Jób 21,15; 1Krón 28,9 stb.); „Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj” (Mt 4,10; Lk 4,8; vö. MTörv 6,13). Innen érthető, hogy a próf.-k már a fogság előtt is küzdöttek a külsőségessé vált, pusztán rituális, de ® istenfélelemmel nem párosult ~ ellen. Így minden igazán vallásos embert megillethetett az ® Isten szolgája elnevezés (Lev 25,55; Iz 54,17; 65,9; Zsolt 31,17; 69,18.37 stb.), de leginkább mégis Isten választottaira vonatkozott, elsősorban Mózesre (Józs 1,2.7.13 stb.), Dávidra (Zsolt 89,4.21 stb.), a próf.-kra (2Kir 9,7; Jer 7,25 stb.), főképpen pedig Deutero-Izajásra. Az ÚSz-ben a gör. latreuein egyszerűen a. m. ’(Istent) szolgálni’ (Lk 1,74; 2,37; ApCsel 24,14; 26,7; 27,23; Fil 3,3). „Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is” (Mt 6,24; Lk 16,13: itt a profán duleuein ige áll). A kultikus terminusok szellemi tartalommal telítődhetnek: Pál ap. szt. szolgálatnak (leiturgia) tekinti a hívők hitének szolgálatát, az igehirdetést (Fil 2,17; vö. Róm 1,9; 15,16), és a 12,1 figyelmezteti a hívőket: „Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, ez legyen szellemetek hódolata.” 1Pét 2,5 szerint is: a hívőknek „szent papsággá” kell lenniük, hogy lelki áldozatokat mutassanak be. Ugyanígy gyakorlati istenszolgálatot kíván Jak 1,26 kk. is. Az ~ ellentéte a ® bálványimádás (1Kor 5,10 kk.; 6,9; Jel 22,15). – Szorosabb értelemben véve az Isten szolgálata a nép nevében és rendszerint a nép jelenlétében erre hivatalból hivatott személyek közreműködésével végbemenő ~et jelent. Az ÓSz-ben rendszerint az ® áldozat a középpont, s ekkor az Isten szolgálata, ill. az ~ azonos a ® kultusszal, az ~ (későbbi) áldozat nélküli formáitól eltérően. A papok hivatásuk szerint Jahve (az Úr) szolgái (Jo 1,13; 2,17; Zsolt 134,1; 135,1). Az ~i cselekmények központjául és Isten jelenlétének jelképéül a ® láda szolgált, amely Kánaán elfoglalása után hosszú ideig Silóban volt. A törzsi szövetség teokratikus berendezkedésének megfelelően a népi összejövetelek is egyfajta ~nek (= Isten színe előtti szövetségi ünnepnek) számítottak, akár Szichemben tartották (Józs 24), akár Gilgalban (1Sám 11,14). Azután, hogy Dávid Jeruzsálemet fővárossá tette és előkészítette a templomépítést, Sion lett az ~ek szt. helye, amelyekre főleg az ünnepek alkalmával nagy tömegek gyűltek egybe. Mindamellett a kései krónikás leírást nem szabad a korai királyság idejében szokásban volt ~ek hiteles bemutatásának tekinteni. Az azonban nagyon vsz., hogy kezdettől fogva hozzátartozott az áldozattal egybekötött ~hez a kérő- és a hálaadó ima, valamint a dicsőítés. Ehhez járult föltehetően nagyon hamar az üdvösségtört. nagy eseményeinek, Jahve tetteinek elbeszélése és megjelenítése; ez tudatos és éles szembefordulást jelentett a kánaániak természeti ünnepeivel, és határozottan kérügmatikus és hitvalló jelleget adott az ~nek. Gyakorlati szempontból fontos föladata volt még az ~nek a szövetségi kötelezettségek számontartása, ill. emlékezetbe idézése áldás és átok kilátásba helyezésével. A rituális tisztátalanságon kívül különféle erkölcsi-társadalmi vétségek is kizártak az ~ből („bevonulási szertartás”: Zsolt 15 és 24). Ha az ~ külső cselekményeit és formáit szorosabb értelemben véve liturgiának nevezzük, akkor bizonyos ünnepek alkalmával, amelyek mindig az öröm napjai voltak, a kultikus körtáncok is hozzátartoztak a liturgiához (Bír 21,21; 2Sám 6,14; Zsolt 150,4). A nép nagyobb tömegeinek részvétele nélkül lezajló, áldozattal egybekötött, mindennapi ~re a 2Kir 3,20 és 16,15 alapján következtethetünk. – Föltehető, hogy a Templomnál tartott hivatalos ~en kívül a népnek vidéken is voltak különféle magánjellegű ~ei. A Kir és a próf.-k kv.-ei az ilyen ® magaslati kultuszt eltévelyedésnek és bálványimádásnak bélyegezték. De mivel eleinte a nemzeti Istennek, Jahvénak tiszteletére szolgált, ezért papok és leviták is közreműködtek benne (2Kir 23,8 kk.). Mivel a szinkretista rítusnak és a kisiklásnak a veszélye igen nagy volt, Hiszkija és Jozija királyok mindent megtettek azért, hogy a kultuszt Jeruzsálemben központosítsák. – A babilóniai fogság teljesen új helyzetet teremtett. Idegen földön áldozatot nem lehetett bemutatni, és a Sionról szóló öröménekek is elnémultak (Zsolt 137), ugyanakkor a nép sokkal inkább rászorult az összetartásra, a tanításra és a vigaszra, mint valaha. Ezért a fogság idején a próf.-k és papok rendszeres összejöveteleket szerveztek, kérő és bűnbánati ~ekkel egybekötve (Ezd 8,21.23), mégpedig szombatonként és nemzeti emléknapokon. Így kialakultak az áldozat nélküli ~ek. Az áldozatok a 2. Templom fölépülése után újra szokásba jöttek hagyományos formájukban (vö. Ez 20,40 kk.; Ezd 3,3; 7,17–8,35; 9,5 stb.); ugyanakkor a Törv. fölolvasása és magyarázata is egyre nagyobb jelentőségűvé vált (Neh 8,3 kk.; 9,3), és a próf.-k kv.-eit is fölolvasták. A nép hivatalos részvétele is egyre fokozódott. A Krón részletesen leírja a zsoltározásokat és a hangszeres kíséretet. A közösség amennel, allelujával v. rövid responsoriumokkal válaszolt, pl. „Szeretete örökké megmarad” v. „irgalma örökké tart” (1Krón 16,34.41; Zsolt 118; 136). Az ima-~ dicsőítést v. áldást és bűnvallomást foglalt magában (vö. Ezd 9,6–15; Neh 1,4–11; 9,5–37; Dán 9,4–19; Bár 1,15–3,8), és az áldozat mellett egyre népszerűbbé vált. Naponta 3-szor fordultak Istenhez (Zsolt 55,18; Dán 6,11). Mint Dán 6,11 mutatja, a vallásos zsidók otthon is ragaszkodtak az ® ima időpontjaihoz (reggel, délben, este). Végül közösen is tartottak a zsinagógákban ~et Törv.-magyarázattal egybekötve. Hogy a ® zsinagóga intézménye mikor alakult ki, azt pontosan nem tudjuk, de föltehetően a fogság után. A fejlődés folyamán az áldozat fogalma egyre inkább spiritualizálódott; az előírások mindaddig szokásban maradtak ugyan (Sir 35,7), míg a Templom fennállt, de a bölcsességi irodalom és a törv.-tudók működésének virágkorában a jó tettek, a Törv.-hez való hűség és a felebarát szeretete fontosabb lett az áldozatbemutatásnál (Zsolt 51,18 kk.; Péld 21,3; Tób 4,11; Sir 3,3.14.30; 35,1–4). – A próf.-k tanítása még sokáig hatott, így érthető, hogy Jézus korában a Templomot is elsősorban az imádság házának tekintették (Mk 11,17, Iz 56,7 nyomán; Lk 2,37; 18,10). A zsinagógai ~, amely a kereszténység utáni zsidóság körében tovább fejlődött, a régi szokásnak megfelelően főleg imádságból, zsoltározásból, az Írás fölolvasásából és magyarázatából, valamint prédikációból állott (vö. Lk 4,15–31.44; ApCsel 13,5.14 kk.; 17,1 kk. 10.17; 18,4.19). Az első zsidókeresztények Jézus és az ap.-ok példája (2,46; 3,1; 5,20 kk. 25.42) szerint még részt vettek a zsinagógai ~eken, de az üldöztetés és a hitből fakadó új kultusz saját ~i formát kívánt (2,42; 13,2), amelynek középpontjában a ® kenyértörés megünneplése állt (1Kor 10,16; 11,20–26). A kenyértörést eleinte magánházaknál tartották, és a zsidó hagyomány szerint himnuszok éneklése, imádság, tanítás és szentírás-magyarázat tartozott hozzá. Ugyanakkor szakítottak a szombat megtartásával és az ® Úr napjára tették át az ünnepet, az ~et, a kenyértörést (ApCsel 20,7; 1Kor 16,2).
