ítélet

Teljes szövegű keresés

ítélet: A Biblia abban, hogy Istent bíróként állítja elénk, aki tettei alapján ítélkezik az emberek fölött, megegyezik a régi K vallásaival. Mezopotámiában ® Samas volt az ég és a föld bírája, aki törv.-eket szabott a királyoknak és ügyelt betartásukra. Az egyiptomiak is meg voltak róla győződve, hogy az istenek védik a rendet és a jogot. Jellemző, hogy hittek a személyes v. a halál utáni ~ben. A régi birodalomban a napisten, Ré tartotta ezt az ~et, de csak a fáraó fölött ítélkezett; azt vizsgálta, hogy miként kormányozta a birodalmat, s hogy igazságos volt-e. A középső birodalom idejétől a halál utáni boldog élet nem csak a fáraó kiváltsága; a birodalom nagyjai, sőt az egyszerű nép is elérhette, ha a személyes ~kor méltónak bizonyult rá. Ez az egyetemesség azonban módosította az ~ menetét már nem Ré, hanem a halottak istene, Ozirisz előtt folyt le az ~, és az általános emberi igazságosságból adódó kötelességek teljesítése szolgált alapjául. A gör. gondolkodók azt tanították, hogy Zeusz mindig győzelemre segíti az igazságot, de az ő ~e nem terjed túl a földi lét határain. A halottak lelke fölötti személyes ~et csak Pindarosz, Aiszkülosz és Platón tanította és védelmezte. – I. Személyes v. külön ~. Az ÓSz-nek egyik alapgondolata az, hogy Jahve szemmel tartja az embereket és ítélkezik erkölcsi magatartásuk fölött. Jer 31,29; 32,19; Ez 18 hangsúlyozza az Isten előtti személyes felelősséget. Péld 5,21; 15,3; Jób 11,11; 34,21; Zsolt 11,4; 33,13 kk.; 94,7–11 stb.: Jahve nevelő, aki szemmel tartja az ember útjait, mérlegre teszi, megvizsgálja az ember szívét és lelkét (Péld 16,2; 21,2; 24,12; vö. 1Sám 2,3; Jób 31,6), és megfizet kinek-kinek a tettei szerint (Péld 12,14; 24,12; Sir 16,12 kk.; Zsolt 62,12). Abban a meggyőződésben, hogy őrködik a jog, az igazság fölött, az elnyomottak és az igazságtalanul üldözöttek imádkoznak Istenhez és kérik: ítélkezzen és büntesse meg üldözőiket (7,9; 26,1; 35,24; 43,1). Isten ~e, amely egyértelmű a bűnösök elítélésével, megbüntetésével (vö. 1Sám 3,13; Ez 7,3; 8,18 stb.; Dán 9,12; Jób 21,22) és a jámborok igazolásával (vö. Bír 11,27; 1Sám 24,13.16; 2Sám 18,19; Iz 1,17 kk.; 33,22; Zsolt 7,12 kk. stb.) helyesbíti az emberi igazságszolgáltatást, és mindkét félnek megadja, amit érdemel (Préd 3,16 kk.; Zsolt 75), mert részrehajlás nélkül (MTörv 10,17 kk.; vö. Iz 11,3) és igazságosan ítél (Zsolt 9,9; 67,5; 96,13; 98,9); Jahvét nem lehet megkerülni, Ő a szívek és vesék vizsgálója (Jer 11,20). – A ® büntetésre és a halál utáni ® életre vonatkozó régi fölfogás szerint az ~nek még itt a földön utol kell érnie az embert. Sehol nincs egyértelműen szó az embernek halála után bekövetkező személyes megítéléséről, a külön ~ről. A Sir 7,17 gör. szövege említi ugyan a bűnöst utolérő büntetést (vö. Iz 66,24; Mk 9,48; ® Gehenna), a héb. eredeti azonban inkább a teljes megsemmisülésre céloz, amelynek minden ember áldozatául esik. Sir 11,26 és 18,24 ebben az összefüggésben ezen a világon bekövetkező büntetésre utal, ha ez a halál napja is, amelyen a korábbi boldogságnak v. boldogtalanságnak vége szakad. 2Mak 12,32–45 semmit nem tartalmaz arról, hogy milyen állapotba kerülnek a túlvilágon az elesettek, s arról sem, hogy túlvilági sorsuk halál utáni külön ~nek a következménye-e (® tisztítótűz); az isteni ~ még életükben érte őket utol, ezért estek el (vö. 12,41). Makkabeus Júdás az áldozatot engesztelésül mutatta be a bűneikért, hogy így eljussanak a feltámadás dicsőségére, amelyet a jó ügy szolgálatába állított buzgóságukkal érdemeltek ki. A föld nagyjaira váró ~, amelyre a Bölcs 6,5 kk. utal, szintén a földön következik be (vö. Iz 14,3–21; Ez 31,1–18; Dán 4): Isten megbünteti a gőgös uralkodókat. Először a rabbinista irodalom említi (Kr. u. 2. sz.) a személyes v. külön ~et, de még a testre és lélekre vonatkozóan. – Az ÚSz-ben Mt 16,27 és Róm 2,6 az ósz-i fölfogást tükrözi, ti. hogy Isten mindenkinek megfizet a tettei szerint. Kifejezetten arról, hogy közvetlenül a halál után az ember ~ alá esik, sehol nincs szó. Az éberségre való figyelmeztetés (Mk 13,37), az éjszaka érkező tolvajról (Mt 24,43 kk.), az okos és balga hajadonokról (25,1 kk.) és a talentumokról v. minákról (25,14 kk.; Lk 19,12 kk.) szóló példabeszéd egyedi jellege folytán értelmezhető ugyan halál utáni külön ~re való utalásként, de a szövegkörnyezet inkább általános ~ként való értelmezést sugall Krisztus újraeljövetelekor (® parúzia). – A Zsid 9,27 (halál és ~) a következő verssel való párhuzama (halál és Krisztus újraeljövetele) folytán fölfogható utolsó ~re való utalásként is, de mégis inkább a külön ~et kell belőle kiolvasnunk, mégpedig abban az értelemben, ahogy az ~et legkésőbbi formájában a Bibliának a jutalmazásra és büntetésre vonatkozó tanítása a ® halálhoz kapcsolta. De míg eredetileg úgy gondolták, hogy a halál után ugyanaz a sors vár a jókra is, a rosszakra is, az ÚSz idején a testi halálban már nem a véget látták, hanem átmenetnek tekintették egy más, jóllehet csak ideiglenes állapotba, ahol szigorúan elkülönülnek az igazak és a bűnösök (vö. Lk 16,19–31; 23,41 stb.). – II. Egyetemes v. utolsó ~. Az ÓSz szerint nemcsak az egyes embernek, hanem az egész emberiségnek is Isten ~étől függ a sorsa. A bűnös ősembert Isten a vízözönnel pusztította el (Ter 6,5 kk.); a bábeli torony építőinek gőgjét azzal törte meg, hogy összezavarta nyelvüket és szétszórta őket (11); Szodomát és Gomorrát erkölcstelensége büntetéséül tűznek adta martalékul (18,16–19,28). Ám 1,3–2,3 pusztulással fenyegeti az Izr.-lel szomszédos országokat, mert az igazságosság és az emberszeretet törv.-eit semmibe vették. Iz 10,5–19: Jahve már fölemelte kezét, hogy az asszírok gőgjét megtörje (vö. 14,24–27; 30,27–33). 23,1–18: Isten véget vet Tírusz és Szidon szembeszegülésének (vö. Ez 28,1–10). 29,1–16: Jahve Egyiptom elbizakodottsága ellen fordul. Ebben a népek elleni küzdelemben (vaticinia contra gentes; Iz 13–27; Jer 46–51; Ez 25–32) azért sújt le Isten újra meg újra ezekre a népekre, mert gyűlölik választott népét (vö. pl. 25; Jer 46,28; 49,2; 50,33 kk.; 51; Hab 3,12). Ugyanakkor a népek Izr. ellen fordulása is Isten büntetése választott népe hűtlenségéért (vö. Iz 10,5 kk.; MTörv 32,21 stb.), mert a ® kiválasztással Izr. nem lett megtámadhatatlan. A választott nép kötelességeit összefoglaló mózesi törv. szükségszerűen büntetést is kilátásba helyezett, s ez egyszersmind az ~et is magában foglalja (27–30). Így Jahve ismételten ítélőszéke elé idézi népét (Oz 2,4; 12,3 kk.; Jer 2,9.35; Ez 20,36; Mal 3,5), és elítéli (Ez 5,10.15; 11,9; 16,41; 25,11 stb.). A próf.-k újra meg újra pusztulással, elhurcolással fenyegetik a hűtlen népet; ebben ölt az Isten ~e konkrét formát a tört.-ben (® maradék). – Izr. nagyon korán fölfigyelt arra, hogy Isten beleavatkozik a tört.-be; ezt nevezték az ® Úr napjának. Kezdetben abban a meggyőződésben éltek, hogy ez a nap Izr. számára a győzelem napja lesz, de a próf.-k Ámosz óta ( kk.) elsősorban az ~ napját látták benne, az emberi gőg és szembeszegülés megtörésével, Isten dicsőségének helyreállítására (Iz 2,10–17). Az Isten ~e kozmikus félelemmel kapcsolódik össze (13,9 kk.; Szof 1,15; Jo 4,15 kk.). Minden nép ~ alá esik (Iz 13,5.11; 24,1–6.18–23; 34,1–4; Jer 25,30–33; Szof 1,17; Jo 4,1–16; Abd 15; Zak 14,12–21), mert Jahve az egész föld bírája (Ter 18,25; Zsolt 94,2; vö. 67,5; 96,13; 98,9). Ha a régebbi próf.-i irodalomban olykor még kétségbe vonják is a meghirdetett ~ általános (universalizmus!) és végérvényes voltát, az apokaliptikus irodalomban egyértelműen megfogalmazódik, hogy a jelenlegi világ az egész mindenségre kiterjedő ~tel véget ér, és kezdetét veszi az új ® eón, a szentségnek és az igazságosságnak az ideje. A végső idők titkait kutató Dán (8,17; 9,26; 11,27.35.40; 12,4.9.13) leírja a törv.-széket (7,13 kk. 26 kk.; vö. 2,34.44), amely az Isten-ellenes hatalmakra kimondja az ~et (vö. 7,11); ezzel a Fölséges Isten uralma végérvényessé válik. Ebbe az összefüggésbe illeszkedik bele a feltámadás is (12,1 kk.). Az eljövendő utolsó és általános ~ben való hit az apokrif iratokban is megtalálható (Hénoch [etióp] 10,6; 16,1; 19,1; 90,20 kk.; 91,15; 4Ezd 6,18 kk.; 7,31 kk.; 12,3 kk. stb.). Mivel az ~ következményeként felfogott üdvösséget és kárhozatot megfelelő és végérvényesen „megfizetés”-nek tekintették, érthető, hogy az ~et nem korlátozták az adott időben élő emberekre, hanem a halottakra is kiterjesztették, legalábbis akkor, ha életükben nem kapták meg tetteik jutalmát. Így némely kv.-ben az ~et, amelyen végérvényesen eldől az igazak és a bűnösök sorsa, megelőzi a feltámadás (7,31 kk.; Bár [szír] 50 és vsz. Dán 12,2 is). Azt, hogy Isten a halottak fölött is ítélkezik az utolsó ~kor, már a Bölcs 3,7.13; 4,20–5,23 is megfogalmazza, bár a feltámadást kifejezetten nem érinti (® halhatatlanság). – Az ÚSz-ben szilárd a meggyőződés, hogy Isten ítélkezni fog az emberiség fölött. A szinoptikusoknál Keresztelő János a közelgő ~re való tekintettel hirdeti a bűnbánatot (Mt 3,7 kk.; Lk 3,7 kk.). Ez az ~ Isten ® haragjának lesz a megnyilvánulása. Az ~et csak bűnbánattal lehet elkerülni: a bűnbánatra kész ember számára örök üdvösség forrása lesz az ~. 3,10 kk. azok mellett, akik bűnbánatot tartanak, azokat is említi, akik jót tesznek; ez a bűnbánat őszintesége jelének tekinthető és a megtérés konkrét formájaként értelmezhető. Ugyanakkor a Mt 3,2 és 3,7 párhuzamából arra lehet következtetni, hogy az ® Isten országának kezdete az ~tel függ össze (vö. 25,34). Jézus átvette Keresztelő János szavait (4,17; Mk 1,15), de jobban kiemelte a megtérés erkölcsi következményeit és a velük kapcsolatos áldozatot: az életre vezető út keskeny (Mt 7,14), harcot és önmegtagadást kíván (5,29 kk.; Lk 13,24), továbbá megbocsátani tudást, felebaráti szeretetet (Mt 5,22; 18,34; Lk 16,19–31 stb.) és igazságot (Mt 5,20). Csak így kerülheti el az ember a megsemmisülést (11,20 kk.; 12,41; 21,31 kk.; Lk 19,13 kk.; 11,32; 13,3.5 stb.), és így lehet már most részese Isten országának (vö. Mt 13,38). Dicsőségesen csak az idők végén, az ~kor érkezik el Isten országa, amikor is elkülönülnek az igazak a bűnösöktől (13,30; 25,31–46), és mindenki megkapja tettei jutalmát (16,27); ezeken a helyeken Jézus Krisztus a bíró; más helyeken az Atya, aki a rejtekben is lát, s a jókat megjutalmazza, a bűnösöket pedig megbünteti (6,4.6.18; 10,28; 18,35; Lk 12,5; 18,7 kk.), Krisztus viszont tanúságot tesz övéi mellett (Mt 10,32 kk.). Az ~ nemcsak azokat éri utol, akik a földön élnek (24,30; 25,31; Mk 3,28; 16,15 kk.; Lk 21,35), hanem a korábban élőket, az előző nemzedékeket is (Mt 10,15; 11,24; 12,41 kk.), így – mint az apokaliptikus hagyományban – a feltámadás megelőzi az utolsó ~et. – Az ApCsel-ben és Pál ap. korai leveleiben hasonló fölfogással találkozunk. Péter ap. Jo 3,1 kk. alapján a pünkösdi csodát az ~ nagy napja előzményének tekinti (ApCsel 2,16–21; vö. 17,30; 24,25); a Róm 1,18; 2,1–11 (vö. 1Tesz 1,10; 5,2 kk. 9) viszont a harag napjának mondja az ~ napját. A bűnbánat és a Jézus nevébe vetett remény megmenthet az elveszéstől (ApCsel 2,38–41; 3,19–21); Jézus megmenti övéit Isten haragjától (1Tesz 1,10; vö. 4,16 kk.). Az utolsó ~kor Jézus lesz az Istentől kijelölt bíró (ApCsel 10,42 kk.; Róm 2,16), akinek ítélőszéke előtt mindenkinek meg kell jelenni (2Kor 5,10). Ezért az ~ napja az Úr napja (1Kor 1,8; 5,5; 2Kor 1,14; 1Tesz 5,2; 2Tesz 2,2). Jézus lobogó tűzzel és szája leheletével megsemmisíti a bűnösöket (1,7 kk.; 2,8; vö. 1Kor 15,24 kk.). Az utolsó ~ tehát Isten végleges győzelme lesz a rossz fölött. A fogságban írt levelekben ez a végső győzelem már mint jelenvaló esemény szerepel Krisztus halála és feltámadása révén (Kol 2,14 kk.; Ef 1,20 kk.; 4,8). – Jn-nak egyik jellegzetessége az eszkatológia elővételezése. A hagyományos fölfogás mellett, hogy ti. az Emberfia az utolsó napon, a feltámadás után ~et tart az emberek fölött (5,22.27 kk.; 12,48; vö. 6,39 kk. 44.54; 11,24), több helyen szerepel az is, hogy az ~ már most végbemegy (5,25; 12,31). Aki nem hisz, az már magára vonta az ~et (3,18.36), aki azonban hisz, az nem esik ~ alá, hanem már átment a halálból az életbe (5,24). Ez összefügg a megtestesüléssel: Jézus nem azért jött a világba, hogy elítélje (3,17; 12,47; vö. 8,15), hanem hogy megváltsa, hogy életet adjon a halottaknak (3,17; 10,10), azoknak pedig, akik sötétségben élnek, világosságot hoz (12,46). Aki tehát habozik hinni benne, maga ítéli el magát, mert elzárja maga előtt a világosságra és az életre vezető utat. – Az emberi ítélkezést illetően: ® jog, ® igazságszolgáltatás.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages