Izajás könyve
Izajás könyve, Iz: protokanonikus ósz-i prófétai könyv, az 1. a ® nagypróféták sorában. A protestáns kánonban Ézsaiás próf. kv.-e. – I. Keletkezése. A fejezetek címei (1,1; 2,1; 13,1), a közbeiktatott 6–8. f. okozta törés, a válogatás nélkül alkalmazott címek és visszatérő rímek arra mutatnak, hogy az 1. rész (1–35) nem alkot egységet, hanem próf.-i jövendölések és tört.-ek gyűjteménye. Némelyek úgy vélik, hogy Ez és Jer (LXX) szerkezetét mutatja: a büntetés megjövendölése a saját népének (1–12), az idegen népeknek (13–23) és az üdvösség, a szabadulás hirdetése (24–35). Vagy különféle gyűjteményekből egybeszerkesztett egésznek tekintik, amelyet – mielőtt összeszerkesztették, ill. egybeszerkesztésük során – új részletekkel toldottak meg (B. Duhm, O. Procksch). Mások szerint ~ eredetileg egységes mű volt, amely a későbbi átrendezés során a kihagyások és betoldások révén kapta mai alakját (K. Budde), v. talán 3 nagyobb és néhány kisebb gyűjteményből állították össze, amelyek a változtatások és kiegészítések ellenére is 3 részre tagolódó egységet alkotnak: 1–12; 13–23; 24–35 (S. Mowinckel). A kv. előtört.-ét jelenlegi alakjából nehéz megállapítani. A fölhasznált anyagból sok összetartozó rész elszakadt egymástól, ugyanakkor nagy fejezetek összefüggő egészre engednek következtetni. A jelenlegi elrendezésnek különféle okai lehetnek. Mindezen nehézségek ellenére vannak exegéták, akik a szabályos versszakokra tagolódásra hivatkozva nagymérvű egységességet tételeznek föl (Kissane). – Ugyanígy verstani okokból foglalnak némelyek (C. A. Briggs, A. Condamin, E. J. Kissane) állást a 2. rész (40–66. f.) egységessége mellett is, sőt van, aki a fő f.-ekben művészi fölépítést fedezett föl (K. Budde). Ennek ellenére a legtöbben a 40–55 f.-et mintegy 50 mondásból és énekből álló gyűjteménynek tekintik, amelyeket v. maga a próf., v. a tanítványai rendeztek el időrendben és tartalmi szempontból (P. Volz, K. Elliger), ill. címszavak szerint (S. Mowinckel). Mások 2 részt különböztetnek meg (40–48 és 49–55), amelyek más-más szerzőtől valók, és nem is egy időben keletkeztek. Ezt a föltevést a szókészletre, a stílusra és a gondolatokra hivatkozva többen elutasítják, mégpedig jogosan, és az énekek egymásnak kölcsönösen megfelelő kettős tagolódását tételezik föl (Ciruszra, Sionra, a szolgára, Izr.-re stb.). Az Ebed Jahve-énekek szerzőségét illetően ® Isten szolgája. Mivel az 55,8–13 visszautal a 40,3–5-re, az 55. f.-et záró f.-nek tekintik. Az 56–66. f.-ekben nincs meg az az egység, amelyet a 40–55. f.-ek mutatnak, ezért az összetartozó egészre vonatkozó föltevést el kell vetni. A 2 rész tartalmilag is, stílusában is nagymértékben eltér egymástól; a 60–62. f. egységet alkot, rokon az 57,14–19 és 66,6–16-tal, és emlékeztet a 40–55. f.-re. Ezért sok exegéta ugyanazon szerzőnek v. közvetlen tanítványainak tulajdonítja ezeket a részeket. Más részletek önállónak látszottak, mint a magában álló zsoltár (59) v. a bűnbánati ima (63,7–64,12), s hozzácsatolták őket a jövendölésekhez. – Az eredetiség kérdését nézve az 1. rész jövendöléseinek zöme Izajás próf.-ra vezethető vissza, amint az a szír–efraimita és asszír háborús eseményekhez kapcsolódva kikövetkeztethető. Kritikusan nézve néhány részlet (2,2–4; 9,1–6; 11,1–10), ill. f. (13,1–14,23; 24–27; 32; 34) eredetisége vitatható, mert más felfogást tükröz és más korra vall. A népek elleni jövendölések némelyikét szintén nem tartják eredetinek (15; 19; 23) időrendi, irodalmi és teol.-i érvekre hivatkozva (ha a kv. tanítása biztosan fejlődést tételez föl). Természetesen ellenérvek is fölhozhatók (főleg a szókészletet érintők). Némelyik eszkatologikus, ill. apokaliptikai rész annyira eredeti, hogy korábbi időponthoz aligha kapcsolható. De egy gyűjteményben a betoldások, kiegészítések is természetesek. Tehát az eredetiség szempontjából külön-külön meg kell minden f.-et vizsgálni. – Egészen a 18. sz.-ig a 2. részt is Izajásnak tulajdonították. A zsidók közül Ibn Ezra volt évsz.-okon át az egyetlen, aki Izajás szerzőségét kétségbe vonta, és a 40–66. f.-et egy babiloni fogságban élő próf. művének tartotta. Amikor J. G. Eichhorn újra felülvizsgálta a kérdést (1782), és magáévá tette Ibn Ezra föltevését, a kritikusok is mind csatlakoztak hozzá, s az ismeretlen próf.-t ® Deutero-Izajásnak nevezték el. A felsorakoztatott érvek irodalmi, filológiai, tört.-i és filozófiai természetűek. Irodalmi szempontból nézve: az 1. rész f.-ei, a plasztikus képek, a szemléletes leírások igazi próf.-ra vallanak, aki mestere volt a nyelvnek. Ezzel szemben a 2. rész költő-teológus műve, aki lírai hangon és nagy pátosszal a megváltást hirdeti és hallgatóit dicsőítésre indítja. Hosszú, ünnepélyes mondatokat szerkeszt, sok igenevet használ, de a mellékmondatokkal sem fukarkodik, így nagymértékben eltér Izajás rövid mondatokra tagolódó, erőteljes nyelvétől. Szókészletében is eltér a 2. rész az 1. résztől, s inkább Jóbbal, valamint a Zsolt egy részével, végül bizonyos fokig Jeremiással rokon. Ami a tört.-i hátteret illeti, a 2 részt nagy tér- és időbeli távolság választja el egymástól: az 1. rész színhelye Júda, a szír–efraimita, ill. az asszír háború idején (a Kr. e. 8. sz. második fele), a 2. részé Babilónia, ahol Cirusz trónra jutása (Kr. e. 539) már a fogság végét jelenti. Filozófiailag a kritikusok valószínűtlennek tartják, hogy egy próf. több évsz.-nyi időt figyelmen kívül hagyva a távolabbi jövőt képzelje maga elé, és egy későbbi nemzedékhez forduljon, s kortársai ennek ellenére értsék a szavát. A hagyományos gondolkodásmódhoz erősen ragaszkodó (ortodox) kutatók megpróbálták ezeknek az érveknek a súlyát mérsékelni: a filozófiai ellenvetést azzal hárítják el, hogy sz.-okat átfogó jövendölések nemcsak lehetségesek, hanem valóban elő is fordulnak. A 2 rész egysége mellett azt hozzák föl érvül, hogy a kifejezőeszközökben szembeötlő egyezések is mutatkoznak: pl. Jahvénak Izrael Szentje a neve (az 1. részben 14-szer, a 2. részben 12-szer, egyébként az egész Bibliában mindössze 5-ször v. 6-szor), Egyiptom Rahab néven szerepel (Iz 30,7; 51,9). Ezenkívül: valószínűtlen, hogy egy ennyire jelentős kv. szerzője ismeretlen maradjon, továbbá már Kr. e. 180 k. egyazon szerző műveként tartották számon az egész kv.-et (Sir 48,24–25), s ezt 1QIsa is támogatni látszik. A Biblikus Bizottság megerősítette a hagyományos álláspontot (1908. VI. 29.). Azóta az ellenérvek, kivált az újbabilóniai irodalommal való érintkező pontok földerítése révén kedvezőbb megvilágításba kerültek, úgyhogy csaknem minden katolikus exegéta elfogadja a babiloni fogság idejéből való adatolást. – Míg az összefüggő egésznek tekinthető 40–66. f. szerzőjéül elismerik Deutero-Izajást, az utolsó f.-ek eredetiségét illetően később kétségek támadtak. 1892: B. Duhm az 56–66. f.-et egy ismeretlen próf.-nak tulajdonította, aki a fogság után Jeruzsálemben élt, s elnevezte ® Trito-Izajásnak. Bár az 56–66. f.-et többen elkülönítik az előző f.-ektől, Trito-Izajás mellett csak kevesen foglalnak állást (E. Sellin, K. Elliger, H. Odeberg), főleg azért, mert ezek a f.-ek egymással nem alkotnak egységet; vsz. egy olyan gyűjteményből valók, amely részint Deutero-Izajástól, részint tanítványaitól eredő fejezeteket ölelt föl. – II. Tartalma. ~ 2 részre (1–35 és 40–66) oszlik; a 2 részt Hiszkija tört.-e (36–39) választja el egymástól. Az 1. rész egy sor jövendölésből áll; ezek egymástól nagymértékben eltérő csoportokat alkotnak. Az 1. f. előszó jellegű. A 2–5. f. Sionra vonatkozó, fenyegető jövendöléseket tartalmaz; ezeket megszakítja egy ének, amely Sion eljövendő dicsőségét hirdeti (2,2–5) és az Úr szőlejéről szóló ének (5,1–7). Az életrajzi részt (6,1–9,7), amely részben egyes szám 1. személyben (6,1–13; 8,1–4) van írva, részben pedig egyes szám 3. személyben (7,1–16; vö. 20,1–6), a küldetésre vonatkozó látomás nyitja meg, a magvát pedig az ® Emmánuelt illető jövendölések alkotják. Ehhez az É-i országrész és az Asszíria elleni jövendölések csatlakoznak (9,7–10,34). Ezután a Dávid házából származó Messiásra vonatkozó ígéret következik (11), amelyhez 2 hálaének csatlakozik (12). Ezt követik a fenyegető jövendölések Babilon (13,1–14,23), a szomszédos és a távolabb élő népek (14,28–17,14), végül Jeruzsálem, Tírusz és Szidon ellen (22–23). A következő 4 f. a teljes pusztulás képe (24–27), ezért Izajás apokalipszisének is nevezik. Az 1. részt egy sor jajkiáltás zárja, Júda és Jeruzsálem miatt (28–31), valamint a végső üdvösség leírása (32–35). – A 2. rész egy kis bevezetéssel kezdődik (40,1–8), ezután egy sor ének szól arról, hogy Izr. kiszabadul Babilonból (40,9–48,22). A teofánia áll előtérben (40,9–31): Isten megkönyörül Izr.-en és Círuszban szabadítót küld neki (41–45), ezért Bábel istenei pusztulásra vannak ítélve (47). A Jeruzsálem szabadulását hirdető himnuszoknak, amelyek sorát megszakítja az ® Isten szolgájáról szóló ének (49), a hazatérés a fő tárgyuk (50–55). Az 56. f.-től hiányzik a babilóniai háttér. A vigasztaló beszédekhez figyelmeztetések és rituális követelmények (a szombat megülése, áldozat, böjt) csatlakoznak. A bűnök hátráltatják az üdvösséget (56–59). A 60–62. f. az új Jeruzsálem bemutatása. Az Úr bosszújáról: Edom vesztéről szóló részt (63,1–6) bűnbánati zsoltár zárja (63,7–64,11). Ezt követi Jahve válasza és egy apokaliptikus befejező rész: az ellenség bűnhődése és az igazak üdvössége (65–66). – III. ~nek teológiája. A templomi látomásban Izajást magával ragadta Isten nagysága és szentsége, ezért a legszívesebben Izrael Szentjének nevezi Istent. Jahve mindenhatósága az egész világot átfogja, ellenségeit is beleértve. Jahve mindent előre elhatározott terv szerint irányít, a középpontban Izr. áll, az ellenségek csak eszközök, s mint ilyenek alárendelt szerepet töltenek be. Jahve király (6,5), és egyszer, az ® Úr napján uralma mindenek előtt nyilvánvalóvá válik. Az embernek teljes hittel és bizalommal mindenben rá kell hagyatkoznia Jahvéra; a hittől függ Izr. jövője (vö. 7,9; 30,15). A földi hatalmakban kár bizakodni, azoktól nem várható szabadulás. Izajás ismételten visszatér ahhoz a kis csoporthoz, amely megfelel Jahve elvárásainak; ez a ® maradék hordozza az ígéreteket, amelyek középpontjában a Dávid házából származó Messiás, az eszményi uralkodó áll. Izr. szabadulása egyértelmű ellenségei vesztével. Az apokaliptikus részben (24–27) az ellenségek veszte, Júdának és a népeknek a megmenekülése gyakorlatilag az általános végítélettel esik egybe. Ebben az összefüggésben meglepő a ® halottak feltámadásában való hitnek egyértelmű kinyilvánítása. – A 2. rész több pontban tovább fejleszti ezeket a gondolatokat. Isten ismételten Teremtő, Ő a Kezdet és a Vég, neki van alárendelve a mindenség: az egyistenhit teljesen kifejlett megnyilatkozása. Isten mindenhatóságának legfőbb bizonyítéka a próf.-k jövendöléseinek beteljesedése. A középpontban Izr. áll: a választott nép kedvéért, amely egészen bensőséges viszonyban van vele, Jahve mozgósítja Círuszt és elpusztítja Bábelt. Jahve Király és Izr. a szolgája; ez a cím megtiszteltetést jelent, de egyszersmind szolgálatra kötelez. A szolgálat mindenekelőtt a népből (legalábbis bizonyos vonatkozásban) kiválasztott különleges szolgára hárul, az Isten szolgájára. Az ő bemutatásában emelkednek a teol.-i gondolatok a legmagasabbra: megfogalmazódik az üdvösség egyetemessége és a vezeklés, a másokért vállalt szenvedés értéke. Ezek a jövendölések a Messiásra vonatkoztatva teljes egészükben eltérnek az 1. részbeli elképzelésektől, de csak így kap kellő magyarázatot az ev.-okkal egybehangzó sok részlet. A fogságból való visszatérésben, amelyet a szerző úgy ír le, mint 2. kivonulást, valamint a Szolgáról szóló ének némelyik részében az üdvösség gondolata különösen előtérbe kerül. Az üdvösségnek, amely Jeruzsálemhez kapcsolódik, a maradék a várományosa. Az utolsó f.-ekben az üdvösség el nem érkezte a bűnök következménye. A bűnöktől csak a liturgia megújulása és a törv. hűséges megtartása révén, a Templomhoz való szoros kapcsolódás jegyében remélhető szabadulás. E f.-ben tehát az üdvösség részint nemzeti, részint személyes színezetet kap.
