Jelenések könyve
Jelenések könyve, Apokalipszis, Jel: deuterokanonikus ósz-i prófétai könyv, az egész Szentírás utolsó könyve. – I. Keletkezése. A szerző Jánosnak nevezi magát (1,2.4.9; 22,8), aki próf. (1,1–20; 22,9), és tanúságtétel végett Patmosz szigetén van (1,9). A hagyomány ezt a Jánost azonosította az ap.-lal és a 4. ev. szerzőjével. A vélemények kezdetben megegyeztek (Jusztinosz, Muratori-töredék, Ireneusz, Tertullianus, Alexandriai Kelemen, Origenész), de később, főleg a ® kiliazmus híveinek visszaélései miatt kétségbe vonták, hogy a ~ az ap. műve. Így a ~ több K-i egyh.-i szerzőnél hiányzik a ® kánonból, de végül a K-i egyh. is elismerte kánoninak. Viszont mindmáig vitatott kérdés maradt, hogy vajon a ~ a többi ún. jánosi mű szerzőjétől ered-e. Jóllehet a régebbi kritika nem alaptalanul hangsúlyozta, hogy a ~ és a 4. ev. között igen nagy eltérések mutatkoznak nyelvtani és stilisztikai szempontból, az újabb kritika a kölcsönös megfelelésekre, hasonlóságokra irányítja rá a figyelmet, és állítja: az eltérések nem olyan nagyok, hogy miattuk a hagyományos álláspontot föl kellene adni. Ha a más-más irodalmi műfaj sok mindent megmagyaráz is, tagadhatatlan, hogy irodalmi szempontból még nincsenek a fölmerülő kérdések kellően tisztázva. A ~ keletkezésének idejét is nehéz teljes bizonyossággal megállapítani, mert a merőben „kortörténeti” magyarázat tarthatatlannak bizonyult és a tört.-i adatokra való utalások (pl. 11,1: a jeruzsálemi templom; 13,8: Nero legendája, Nero neve) igen bizonytalanok. Megbízhatóbb támpontot nyújtanak a kisázsiai egyh.-nak írt levelek. Ezeknek buzgósága a ~ keletkezésének idejére lelohadt, már bizonyos üldözéseken is áteshettek, újabb üldözések pedig a küszöbön állhattak (13). Ez nem annyira Nero korára illik rá, mint inkább Domitianus uralmának utolsó éveire (Kr. u. 94–96). – Bár a ~ kifejezetten soha nem idézi az ÓSz-et, mégis sokat átvett az ÓSz, főleg Ez, Zak, Jo és Dán gondolataiból, képeiből és szókészletéből. A ~ személyes alkotás: a szerző sokszor hivatkozik személyes élményeire (1,19; 4,1; 5,1 stb.). Az ÓSz-ből átvett részleteket a szerző nagyon önállóan értelmezte, a zsidó apokaliptika közvetlen hatása kétséges. Ha bizonyos mitológiai és asztrológiai elemek, elképzelések kimutathatók is művében, nem eredeti értelmükben szerepeltette őket a szerző, hanem saját gondolatainak kifejezésére szolgálnak. – II. Tartalma. A ~ „Jézus Krisztus kinyilatkoztatásá”-t tartalmazza, „amelyet azért adott neki az Isten, hogy szolgáinak megmutasson mindent, aminek csakhamar be kell következnie” (1,1). János látomásai révén elsősorban a kívülről és belülről egyaránt fenyegetett kisázsiai egyh.-akhoz szól, hogy szorongatott helyzetükben bátorítsa őket és erőt adjon nekik, nem utolsósorban a tört. értelmezésével, amely elsodrással fenyegette őket. – 1,1–20: prológus és a látnok küldetését elénk táró látomás. 2,1–3,22: levél a 7 kisázsiai egyh.-hoz. 4,1–5,14: a trónon ülő (= Isten) és a Bárány látomása. 6,1–8,1: a 7 pecsét feltörése (Isten terveinek föltárása). 8,2–11,19: a 7 harsona látomása. 12,1–14,5: a sátáni hatalom támadása Isten népe ellen. 14,6–20: az ítélet. 15,1–16,21: a 7 csésze látomása. 17,1–19,10: Babilon bűnhődése. 19,11–22,5: Krisztus eljövetele és győzelme, az új ég és az új föld. 22,6–21: a látnok szavahihetősége és Krisztus újraeljövetelének ígérete. – Kétségtelen, hogy a ~ képes beszéde, számmisztikája és dualisztikus világszemlélete révén is – összefügg a zsidóság apokaliptikus irodalmával, de mondanivalója, teol.-i tartalma szempontjából teljesen önálló, sőt egyedülálló mű. Mert: míg az ® apokaliptika Isten mindenek sorsát eldöntő ítéletét a jövőben várja, a ~ már visszatekint az ítéletre, az üdvösség elérkeztére (12. f. vö. 1,18; 5,5.9–14). Éppen ezért ez sokkal inkább hat a hívők konkrét magatartására, mint ahogy az a többi apokaliptikus műben megfigyelhető (vö. 2,1–3,22). Ez az egész történelmet meghatározó esemény a ~ számára Jézus Krisztus halála és feltámadása: „Eljött Istenünk üdvössége… letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt” (12,10). Krisztus mint a Bárány ezzel a szeretetből fakadó megváltó tettével érdemelte ki a tört. fölötti uralmat (5,6.9 kk.; 12). A hívő sem élhet másként, csak úgy, ha követi a Bárányt (14,1–5; vö. 7,13 kk.; 12,11). Az egyes ember életét meghatározza az az elkeseredett küzdelem, amelyet a Sátán, aki lényegében már csatát vesztett, ebben az időben egyre fokozódó dühvel folytat az Isten és az Isten országa ellen (12,9.12–18: 13; vö. 11,7–10), ezért az ember számára nem áll fönn a semlegesség lehetősége Isten és a sárkány között (vö. Jel 3,16). Lényegében csak Istenünk szolgái (7,3; vö. 9,4; 14,1–5) és a föld lakói (13,8) léteznek, és a látnoka számára elképzelhetetlen, hogy a hívők közösségének része legyen ebben a világban (8,4 kk.; vö. 2,12–17.18–29), v. hogy a világ egyszer a hívők létébe beletörődjön (11,7–10; 13,14–17). Lehetnek nyugalmasabb korszakai a hívőknek (7,3; 8,1; 12,14), de a föld lakóihoz képest mindig az alulmaradottak, a legyőzöttek lesznek (2,13; 6,9–11; 11,7; 13,7; vö. 14,20; 18,24; 19,2.13) anélkül, hogy a föld lakóinak ellenségeivé válhatnának. Papok Isten színe előtt (1,6; 5,10; 20,6) és első termés Isten és a Bárány számára (14,4c), akik állhatatosságukkal (1,9; 2,2.19; 3,10; 13,10; 14,12) tanúságot tettek hitükről, hogy az Isten legyőzi a világot. – Az a magatartás, amelyet a hívőknek „a föld lakói” iránt tanúsítaniuk kell, bizonyítja hogy mindannak ellenére, ami ennek a világnak a pusztulására mutat, Isten örök evangéliumot hirdetett meg (14,6 kk.), és ennek az örök ev.-nak az Egyh. a tanúja, létében és konkrét megvalósulásában (vö. 1,5 kk.; 13,9 kk.; 14,4b; a tanúság fogalmára nézve vö. 1,2.9; 2,13; 6,9; 11,7 stb.). A ~ látnoka számára a meghirdetett katasztrófák is csak annak jelentik egyik módját, ahogyan az Isten mint a tört. ura (4,1–11; vö. 6,2.4.8; 7,2; 8,2) az embert megtérésre szólítja föl (vö. 9,20 kk.; 14,7; 16,9.11 és 2,5.16.21 kk.; 3,3). Innen érthető módon a ~ különféle himnuszai nem egyszerűen stiláris eszközök, hanem az Isten szavát értő Egyh. válaszai annak az Istennek, aki egyes-egyedül azért gyakorolja bírói és kormányzói hatalmát, hogy elvezesse a teremtett világot az üdvösségre (vö. 1,6 kk.; 5,13; 11,17 kk.; 12,10 kk. stb.). Így a ~, amely első pillanatra az ítélet és a büntetés kv.-ének látszik, alapjában véve a kegyelmet és a békét hirdeti a hűséges és örökkévaló, mindenható Isten szavaként (1,4 kk.), amelyről az Egyh.-nak sohasem volna szabad megfeledkeznie, hiszen Isten legbelsejéből fakad (1,12–16), és minden ítélet ellenére is vigaszt nyújt, és nincs hatalom, amely megingathatná (1,17 kk.). – III. Műfaja. A ~ének formája erősen emlékeztet az apokaliptikára. Látomások szerepelnek benne, képek, jelképek szolgálnak kifejezőeszközül; ugyanaz a jelkép különféle személyeket, dolgokat állít elénk, és megfordítva: ugyanarra a személyre v. dologra különféle jelképek vonatkoznak. A ~nek nyelve szokatlan stilisztikai eszközökkel él és hemzseg a szemitizmustól. Stílusa általában egyhangú, egészében véve mégis ünnepélyes, emelkedett légkör árad belőle, elsősorban az ÓSz-re való számos utalás, szó szerinti idézet következtében és részben a gondolatritmusnak köszönhetően. Ez utóbbi nem korlátozódik csupán a kisebb egységekre (8,1–6; 18,1–24), hanem egy, nyilván előre megállapított terv v. séma alapján az egész kv.-re kiterjed (vö. a 7 pecsét, 7 harsona és 7 csésze 3 sorát, amely sorok mindegyike 4+3 tagolást mutat). Következetesen él a ~ az elébevágás, az ellentét, az ismétlés és a számszimbolika eszközeivel (vö. 1,12.16; 3,1; 5,3.6; 8,2 stb.). Mindebből előre megtervezett, egységes írásműre lehet következtetni. Azt a nézetet, amely szerint a ~ több zsidó és keresztény írás átdolgozása, ill. régi források egyszerű összeötvözése révén keletkezett, ma már eléggé általánosan elvetik. A legvalószínűbbnek azt a föltevést tartják, hogy a szerző különböző hagyományokat nagyon önálló módon dolgozott fel. – IV. Értelmezése. Minthogy a ~ fő mondanivalója teol.-i természetű, a tisztán kortört.-i magyarázat, amely szerint a kv. az 1. sz. tört.-ét akarta jövendölés formájában elénk tárni, nem állja meg a helyét. Ha a ~ben itt-ott akadnak is utalások konkrét tört.-i eseményekre és személyekre (róm. birodalom, róm. császár), ezek egyszersmind egy mélyebb valóságnak is jelképei. A tisztán egyháztört.-i magyarázat (J. de Fiore, W. Bousset, Holzhauser), amely szerint a ~ben felfedezhetők az egyháztört. különféle korszakai, szintén tarthatatlan. Sokkal elfogadhatóbb az a nézet, hogy a ~ az egész történelmet értelmezi a keresztény kinyilatkoztatás fényénél.
