Jézus Krisztus

Teljes szövegű keresés

Jézus Krisztus (héb. Jesua Hammasiah, gör. Jészousz Khrisztosz, lat. Jesus Christus ’a Fölkent Jézus’, ’a Messiás Jézus’): Isten Fia, a Megváltó. – I. A) Kevés az olyan nem keresztény forrás, amely ~t említi. A pogány gör. és lat. szerzőket nem érdekelték a palesztinai események; csak megvetni tudták a zsidókat. A Kr. u. 1. sz. zsidó szerzői, úgy látszik, szándékosan és következetesen hallgattak a fiatal kereszténységről és alapítójáról. A ránk maradt szórványos adatok igen értékesek, mert azt hitelesen tanúsítják, hogy Jézus tört.-i létét a legrégibb időkben sem vonták kétségbe, a keresztény közösségeken kívül sem. Pogány forrásként csak 2 olyan lat. szöveget tarthatunk számon, amelyekben biztosan szerepel (egy 3. forrás, Suetonius műve vitatható). Amikor Kr. u. 110–120: Tacitus beszámolt arról, hogy Nero korában milyen rendszabályokat hoztak a keresztények ellen, hozzáfűzte: „Ezt a nevet (keresztény) Krisztus miatt viselik, akit Tiberiás uralma idején Poncius Pilátus helytartó kivégeztetett.” E forrás hitelességéhez nem fér kétség, ha talán csak azt adja is vissza, amit a Kr. u. 2. sz. elején Rómában a keresztények eredetéről tudtak. – Az ifj. Plinius Kr. u. 111–113: Bitínia legátusaként tudósította Traianus császárt a keresztények magatartásáról. Egyebek közt ezt írta: „Azt állítják, hogy egy bizonyos napon napkelte előtt összegyűlnek és himnuszokat énekelnek Krisztusnak, mint egy istennek a tiszteletére; egy kései órában is tartanak összejövetelt, hogy egy ártalmatlan eledelt magukhoz vegyenek.” – A zsidó tanúbizonyságok közül Josephus Flaviuséi a legfontosabbak, ha hatalmas műve terjedelméhez mérten, csak szórványosnak látszanak is. Josephus Flavius említi Keresztelő Jánost, ~t és Jakabot. Közli, hogy Annás főpap, az ev.-okban szereplő (Lk 3,2; Jn 18,13; ApCsel 4,6) Annás unokája „néhány más férfival együtt a főtanács elé idézett egy embert, név szerint Jakabot, a Krisztusnak nevezett Jézusnak egyik testvérét” és mint törv.-szegőt megköveztette. Egy másik helyen sokkal részletesebben ezeket írta: „Ebben az időben (értsd: Poncius Pilátus alatt) föllépett Jézus, egy bölcs ember, ha ugyan embernek lehet nevezni. Mert egészen hihetetlen dolgokat vitt végbe és minden embert tanított, aki örömmel befogadta az igazságot. Így sok zsidót és sok más embert is magához vonzott, akik a hellenizmusból csatlakoztak hozzá. És bár Poncius Pilátus népünk legelőkelőbbjeinek unszolására kereszthalálra ítélte, korábbi hívei nem lettek hűtlenek hozzá. Mert harmadnap újra élve megjelent nekik, ahogy az Istentől küldött próféták ezt ezer más csodálatos dologgal együtt előre megmondták róla. És mind a mai napig fönnmaradt a keresztények népe, akik róla nevezik magukat a nevükön.” Ez a rész a legtöbb kritikus szerint egészében véve nem hiteles, v. nagyobbrészt keresztény betoldás. Még kevesebb hitelt érdemel Josephus Flavius művének szláv fordítása, amelyet R. Eissler és J. Carmichael ismét tárgyalt. – A rabbinista irodalom tartalmaz néhány utalást a fiatal kereszténységre; ezek talán a Kr. u. 1. sz.-ban élt rabbik elbeszéléseire vezethetők vissza, így valóban tanúsíthatják ~ tört.-i létét. De a 6. v. 7. sz.-ból származó Jézus élete legenda semmilyen szempontból nem hiteles, és a zsidó körökben sem fogadják el. – A keresztény források közül a legrégibbek Kr. u. 51/52-től Pál ap. levelei. Nagyon valószínű, hogy Pál személyesen nem ismerte Jézust (vö. 2Kor 5,16). Amiről tudósít: Jézus születése (Róm 1,3; Gal 4,4), Ábrahámtól származása (3,16), Dávid házából születése (Róm 1,3), szt. élete, bűntelensége (2Kor 5,21), az Eucharistia alapítása (1Kor 11,23–25), Jézus kereszthalála (2,2; Gal 3,1.13) az Atya iránti engedelmességből és az emberek iránti szeretetből (2,20; Fil 2,8), sírbatétele és feltámadása a 3. napon (1Kor 15,4 kk.), azt Pál a damaszkuszi keresztényektől, valamint Pétertől és Jakabtól tudta (Gal 1,17–19). De ismételten hivatkozott Pál Jézus szavaira is, amelyeket a hagyományból vett át (vö. Róm 12,14 és Mt 5,44; 1Kor 7,10 kk. és Mk 10,11 kk.; Lk 16,18; Gal 6,2 és Mk 9,35; 1Tesz 4,8 és Lk 10,16) és ezzel tanúsította az ev.-okban összegyűjtött Jézusra vonatkozó hagyományt. A 4 kanonikus ev. főleg Jézus közvetlen tanítványainak tanúságtételén és az őskeresztény katekézisen nyugszik. Keletkezésük tört.-ére, tört.-iségükre, továbbá a különféle beszámolók egymáshoz való viszonyára és sajátos teol.-i tartalmára nézve ® evangélium, ® János evangéliuma, ® Lukács evangéliuma, ® Márk evangéliuma, ® Máté evangéliuma, ® szinoptikus kérdés. Az általuk felölelt anyagból világosan látszik, hogy az ev.-ok nem Jézus-életrajzok akarnak lenni, így nem is szabad őket életrajzként kezelni; a feljegyzett eseményeknek, valamint Jézus beszédeinek időrendjét sem lehet teljes biztonsággal megállapítani. A köztudomású teol.-i cél elvben nem csorbítja az ev.-ok tört.-i hitelét, de a módszeres és tört.-kritikai elemzések során mindig figyelembe kell venni, hogy az ev.-ok hitterjesztés és igehirdetés céljára íródtak, a tört.-i Jézus és a hirdetett Krisztus közti különbségtételt, amire az ev.-ok szerzői nem törekedtek, el kell ismerni jogosnak és ehhez a gyakorlatban is igazodni kell. – Lehet, hogy a kanonikus ev.-okon kívül, az ÚSz más kv.-eiben (vö. ApCsel 20,35), továbbá az egyh.-atyák írásaiban v. némelyik papiruszban is megőrződtek Jézusnak hiteles szavai; ® agrafa. Az apokrif ev.-oknak, amelyek közül a legrégibbek is legfeljebb a 2. sz.-ig vezethetők vissza, semmiféle bizonyító erejük nincs. A részletek, amelyekkel a kánoni ev.-okból átvett leírásokat kiegészítik, és az események, amelyekkel a hagyományt gazdagítani kívánták, teljesen legendásak (® apokrif iratok). – A tört.-i Jézus tagadására és az arra irányuló kísérletek, hogy Jézus alakját, ill. eredetét a mitológia területére szorítsák vissza, minden tudományos alap nélküliek. – B) 1. Jézus vsz. Nagy Heródes halála előtt született, aki a róm. időszámítás szerint Róma alapítása után 750 tavaszán halt meg (= a mi időszámításunk szerint Kr. e. 4.; Mt 2,1; vö. Lk 1,5). A Dionysius Exiguus számításaival létrejött keresztény időszámítás 1–2 évet tagadhatatlanul késett. Azt, hogy Jézus születése és Heródes halála közt pontosan mennyi idő telt el, nem lehet megállapítani, mert nem állnak rendelkezésünkre további, tört.-ileg biztos fogódzópontok, kivált, hogy 2,1 kk. adatát (Cirinusz) mind a mai napig vitatják (® népszámlálás). 3,23 szerint nyilvános működése megkezdésekor Jézus kb. 30 éves volt. Azt, hogy Jézus mikor kezdte meg nyilvános működését, hozzávetőleg meg lehet állapítani, mégpedig azoknak az adatoknak a segítségével, amelyekkel Lk Keresztelő János első fellépésének idejét meghatározza: Tiberius császár uralkodása 15. évében – ez Kr. u. 28/29-nek (= 781/782 Róma alapítása után) felel meg, ha Tiberius uralkodása idejét Augustus császár halálától (Kr. u. 14. = 767 Róma alapítása után) számítjuk, v. Kr. u. 26/27-nek, ha Tiberius uralkodásának idejéhez azt az időt is hozzávesszük, amikor társuralkodó volt (Kr. u. 12 = 765 Róma alapítása után), végül lehet Kr. u. 27/28 (= 780/781 Róma alapítása után), feltéve, hogy Lk Tiberius uralkodása első évének K-i szokás szerint azt a néhány hetet tekintette, amely Augustus császár halála (Kr. u. 14. aug. 19.) és a következő polgári év kezdete (Kr. u. 14. okt. 1.) közé esett. Az 1. feltevés szerint Jézus nyilvános működésekor kb. 35/36 éves volt, a 2. feltevés szerint 33/34, a 3. szerint 34/35. – 2. Jézus nyilvános működésének idejét illetően eltérnek a vélemények. Némelyek feltevése szerint mindössze egy évre terjedt ki; de általánosabb az a felfogás, hogy 2 év és néhány hónapig v. kb. 3 és fél évig tartott. Az első feltevés látszólag a szinoptikusokra támaszkodik, de összeegyeztethetetlen azzal, hogy Jn 3 egymás utáni húsvétot említ (2,13.23; 6,4; 13,1), tehát legkevesebb 2 évet és néhány hónapot tételez fel. Van exegéta, aki az 5,1 alapján egy 4. húsvétot is feltételez, s így 3 évvel és néhány hónappal számol. De az 5,1 említette húsvét vsz. azonos a 6,4 által említettel, v. az is lehet, hogy az erre következő pünkösdöt kell rajta érteni: a 6 később hátrább került, eredetileg a 4,54 után állt, ugyanakkor a 7 az eredeti szövegben az 5 folytatásaként szerepelt, amellyel szorosan összefügg. Így Jézus nyilvános működésének ideje 2 évig és néhány hónapig tartott. Ennek a Jn adataira épülő időrendnek nem mondanak ellent a szinoptikusok sem, hiszen ezek Jézus nyilvános működését – általános nézet szerint – mesterséges keretbe illesztik bele, és a részletek náluk is hosszabb időre utalnak, mint egy év – Jézus halálának éve Pilátus helytartósága idejére esett. Pilátus Kr. u. 26 és 36 között volt Júdea helytartója. ~t pénteki napon feszítették keresztre, mégpedig Jn szerint Niszán hónap 14-én (18,28; 19,14.31.42). A szinoptikusok arra engednek következtetni, hogy ~ kereszthalálának napja Niszán 15-re esett (® utolsó vacsora). De elképzelhetetlen, hogy a legszentebb ünnepen, húsvét napján valakit is kivégeztek volna. Niszán 14. a Jézus halála éveként számba jövő években (30 és 33) péntekre esett; ha minden szempontot figyelembe veszünk, leginkább az tehető fel, hogy 30 (ápr. 7.) volt ~ kereszthalálának éve. Mk 15,25: ~t a 3. órában feszítették keresztre. Jn 19,14: Pilátus a 6. órában mondta ki az ítéletet. Jn zsidó szokás szerint napfelkeltétől számította az időt (vö. 4,6; 11,9), a 6. óra tehát dél. Mk vsz. a népies szóhasználatot követte, amely csak a legfontosabb órákat vette figyelembe: a 3., a 6. és a 9. órát, vagyis a negyednapokat (vö. 15,1.25.33); a 3. óra (15,25) tehát a 3. és a 6. óra közé eső időtartamot (9 órától 12 óráig) jelenti. Ha ~t délben ítélték halálra (Jn 19,14), a 3. óra végéig keresztre is feszíthették. Egyébként Mk csak hozzávetőleg adhatta meg az időpontot. – II. ~ személye. A) Az ember. Az ev.-okban ~ személye emberként is úgy áll előttünk, ahogy az ősegyh. hitében és igehirdetésében élt. A következő kép rajzolódik ki: kora ifjúságától fogva tudta, hogy neki Atyja dolgaiban kell fáradoznia (Lk 2,49). Hatalmát soha nem használta fel önző céllal v. a maga dicsőségére; a lemondás és az áldozat útját járta kezdettől mindvégig, hogy az Atya akaratának eleget tegyen (Mt 4,1–11; Lk 4,1–13). Nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem, hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért (Mk 10,45). Sem hozzátartozói (3,31), sem Péter (8,32 kk.) nem tudták eltéríteni annak a feladatnak teljesítésétől, amit az Atya adott neki. Így tanított: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62), és tanítását tettekre is váltotta. Tanítványaitól is megkívánta a tudatos döntést, a teljes elkötelezettséget (9,62; 14,28–33) és azt a mindent feláldozni tudást, amire példát adott (Mk 8,35.38; 10,29 kk.). Azt akarta, hogy övéi jobban szeressék apjuknál, anyjuknál (Mt 8,22; 10,37), langyos megalkuvások helyett határozott választást kívánt (10,34 kk.), és azokkal, akik küldetése teljesítésében gáncsolták, keményen szembeszállt (Mk 3,4; 8,33; 10,14), különösen a farizeusokkal (Mt 23,4–33). És mégis: valóban elmondhatta magáról, hogy szelíd és alázatos szívű, hogy az ő igája könnyű és hogy mindenkin tud könnyíteni, aki a törv. v. bármiféle emberi nyomorúság terhe alatt görnyed (11,28 kk.). Letérdelt tanítványai előtt és mintha szolgájuk lett volna, megmosta a lábukat (Lk 22,28; Jn 13,4–16). Annyira osztozott a kicsik és kisemmizettek sorsában, hogy kijelentette: amit valaki nekik tesz, azt úgy veszi, mintha neki magának tenné (Mt 25,40). Szeretetével elsősorban a szegények, az egyszerűek, az üldözöttek (Lk 6,20 kk.), a bűnösök (Mk 2,5; Lk 7,48), a megvetettek és kitaszítottak (Mt 11,19; 21,31 kk.; Mk 2,15) felé fordult. Ismerte az emberek gyengeségét, tudta, mi lakik a szívükben (Mt 7,11; Jn 2,24 kk.), ezért tanított megbocsátásra (Mt 18,22) és imádkozott azokért, akik arcul ütötték, leköpdösték és keresztre feszítették (Lk 23,34; vö. Mt 5,40). Hirdette a többi ember, sőt az ellenség szeretetét is, úgy, mint előtte még senki (5,22–26.39–47; 6,14 kk.; 7,1.12), továbbá a mennyei Atya határtalan szeretetét és viszontszeretetét (pl. 5,45. 48). Az egész törv.-t összefoglalta az Isten és az emberek szeretetében (22,40; vö. 7,12). A tökéletes szeretet a törv. megtartása (Mk 12,30 kk.; Jn 13,34; 15,12), és az Ő igájának hordozása, amely valóban könnyű a 613 előírás terhéhez képest, amelyre az írástudók köteleztek a törv. nevében. Saját életében az Atya foglalja el az első helyet, sőt olyan szerepet tölt be, amilyet egyes-egyedül csak az Isten tölthet be, teremtmény távolról sem, még anyja, Mária sem, akit gyengéd szeretettel szeretett (Mk 3,33; Lk 2,49; Jn 2,4). Atyja akaratának teljesítését tekintette eledelének (4,34; vö. 5,36; 17,4; Mt 4,4). – B) A Megváltó. Hogy ~ titokzatos alakját első követői az ÓSz kategóriái alapján magyarázták, az kézenfekvő. Az ÓSz kv.-eit úgy tekintették, mint amelyekért Isten maga vállalt kezességet, ezért fogalmait, ill. ezek neveit felhasználták saját keresztény tapasztalataik kifejezésére. Jézus – az ÓSz-gel szemben – tudatában volt egyedülálló küldetésének: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljesíteni” (Mt 5,17). Ez legközvetlenebbül saját személyében valósult meg, amely tökéletesen megfelelt az ósz-i ® messiásvárásnak. Jézus soha nem nevezte magát Messiásnak v. Dávid fiának, mert nem akarta politikai szabadítóra és anyagi jólétre váró zsidó hallgatóinak a reményeit táplálni; az efféléket a Sátán kísértéseként elutasította (4,1–11; Mk 8,27–34). Az Ő országa nem ebből a világból való (Jn 18,36). Ezért parancsolt mindenkinek hallgatást, aki idő előtt ki akarta kiáltani Megváltónak (Mk 1,24 kk.; 34,44; 5,43; 7,36; 8,26.30; 9,9). Csak élete vége felé tudta tanítványait is bevezetni a Megváltót és a megváltást illetően a saját gondolataiba, amelyeknek az ® Emberfia szolgált foglalatául, a szenvedésre vonatkozó jövendöléseivel összekapcsolva. Isten szenvedő szolgájaként Jézus azt a szenvedést, megaláztatást és kínhalált jelentő szűk és köves utat járta, amelyet az Atya szánt neki, s ezért végig kellett járnia (8,31; Lk 17,25; 24,7), hogy „bemehessen dicsőségébe” (24,26). Az egész ® gyermekségtörténet azt akarta tanúsítani, hogy ~ a próf.-k által megjövendölt Megváltó. A szinoptikus hagyományban is Megváltóként szerepel. Keresztelő János utat készít neki (Mk 1,2 kk.; vö. Mal 3,1; Mt 3,3; Lk 3,4 kk.), hirdetve a nála hatalmasabb eljövetelét, aki majd ítéletet tart és megtisztítja Isten népét, Szentlélekkel és tűzzel (Mt 3,11 kk.; vö. Iz 4,4) v. Mk kifejezésével (Mk 1,8; vö. ApCsel 1,5; 11,16) „Szentlélekkel keresztel”, azaz az emberbe oltja Isten megszentelő erejét, a messiási időre ígért lelket (Ez 36,25–27). Amikor ~ megkeresztelkedett, leszállt rá a Szentlélek és az Atya szózata hallatszott: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Mk 1,11). Maga az Atya nyilvánította mindjárt működése elején a Szentlélekkel felkenve (ApCsel 10,38) Megváltónak, a próf.-k jövendölései (Iz 11,2; 42,1; 61,1) szerint. Jézus ® színeváltozása (Mk 9,2–8) pedig már megdicsőülésének előre hirdetését jelenti, amelyben megaláztatásáért és szégyenteljes haláláért lett része (8,31). A színeváltozás a keresztség ellenpólusa: míg a keresztség a beiktatást jelentette, a színeváltozás a megváltói küldetés megkoronázásának tekinthető. ® Jézus Krisztus feltámadása a tanítványok szemében cáfolhatatlan bizonysága volt annak, hogy messiási küldetést kapott és hogy az Isten Fia; Isten királyságában való részesedése kezdetét látták benne (ApCsel 2,36; vö. 5,31), a hatalomba való beiktatásnak tekintették, amely az Atya jobbján a trónon ülve mostantól megilleti (2,33; 5,31; 7,55). – C) Az Isten Fia. A feltámadás ~ titokzatos alakjának már sajátosan keresztény látásmódját tükrözi. Minél inkább behatoltak ~ tanítványai a kinyilatkoztatásba, annál inkább föltárult előttük ~ lénye a teol.-i reflexiók révén, amelyek az ÓSz-ben gyökereztek, de mégis messze felülmúlták azt, amit az ÓSz várt. A végérvényes képhez az is hozzátartozik, aminek az ® Úr és az Isten fia a foglalata. Míg a szinoptikusoknál ~ soha nem nevezi magát Isten Fiának, Jn-ban 6-szor él saját magára vonatkoztatva ezzel a megnevezéssel; mégis, az ev.-okban ~ a legtöbbször egyszerűen Fiúnak mondja magát (Mt 11,27; 24,36: némely kéziratban; 28,19; Jn: 14-szer). Ezért az Isten Fia kifejezés gyakorisága (Mt: 11-szer, Mk: 7-szer, Lk: 9-szer, ApCsel: 2-szer, 1–3Jn: 17-szer, Pálnál 18-szor) arra enged következtetni, hogy ez a kifejezés nem annyira ~ személyes öntudatát, mint inkább az első keresztények hitét tükrözi. A kifejezés jelentéstanilag bővülő tendenciát mutat. A legalsó fokon szinte csak a. m. az ’Isten embere’ (Mt 14,33; vö. Mk 6,51 kk.; Mt 8,29: a megszállott ajkán; Lk 8,28: uo.; Mk 3,11: uo.; vö. 1,24: Isten szt.-je; Lk 4,41: Krisztus); a róm. százados (Mt 27,54) is ilyen értelemben használta v. egyszerűen csak igaz emberre gondolt (Lk 23,47). Sokkal többre utal az Isten Fia kifejezés, amikor a Messiást jelöli. Mária gyermekét a Magasságos (Zsolt 82,6: Eljon) Fiának fogják hívni (Lk 1,32), mert övé lesz Dávid trónja, uralkodni fog Jákob házán (1,33), Ő lesz a Messiás; 1,35 szerint ~ azért lesz az Isten Fia, mert nem férfitól, hanem a Szentlélek erejéből születik. Az Isten Fia kifejezés a ~ megkeresztelkedéséről és színeváltozásáról szóló beszámolókban (Mt 3,17; 17,5) jelent legtöbbet, ahol a mennyei Atya szeretett Fiának mondja ~t. Ez nem azt jelenti, hogy Isten az adott pillanatban Fiává választotta v. Fiául fogadta, inkább arra utal, hogy ~ lesz a Messiás, épp mert az Isten fia. Tehát itt nem annyira a messiási küldetésre esik a hangsúly, inkább Jézus és az Atya közti személyes kapcsolat domborodik ki (vö. 11,25–27; Lk 10,21 kk.). – Ahogy az őskereszténység ~t Istenként kezdte tisztelni, annak megfelelően élt az Isten Fia kifejezéssel az Atyához való viszonya körülírására. Az a hitigazság, amelyre a kifejezés utal (vö. ApCsel 13,33), végső fokon azt jelenti, hogy ~t valóban az Atya Isten idők kezdete előtt született Fiának tekintették. Ezzel kapcsolatban krisztológiailag a következő kérdések vetődnek fel: 1. Vajon ~ maga Isten Fiának tartotta-e magát, és milyen értelemben tekintette magát Isten Fiának és erre – a kifejezést magára alkalmazva – utalt-e? – 2. Az első keresztény közösségek milyen értelemben tekintették ~t Isten Fiának? – 3. Mit értett Pál ap. az Isten Fia kifejezésen? – 4. A jánosi írásokban, amelyek az ap.-i krisztológia legfejlettebb fokát képviselik, az Isten Fia kifejezés milyen értelemben szerepel? – ad 1. Ha ~ a szinoptikusoknál nem is nevezi magát sehol Isten Fiának, egyértelmű, hogy tudatában volt annak, hogy Ő az Isten Fia. Nem csupán igazként, aki a mennyei Atya tökéletességére törekszik (Mt 5,45.48) v. mint – zsidó felfogásnak megfelelő (csupán ember, Dávid házából; vö. 12,23; 15,22; 20,30; Mk 11,1–10) – Messiás, hanem mint Istennek isteni hatalommal bíró küldötte. Erre a tanítványok ~ feltámadása után eszmélnek rá: ekkor bizonyult az Isten hatalmas Fiának (vö. Róm 1,4). Az Isten Fia kifejezés a feltámadással új értelmet kapott. Ezt az evangélisták inkább ~ tetteivel írták körül, nem a szavaival: legyőzi a Sátánt (Mk 3,27), mert már gyakorolja királyi hatalmát, amely Istenként megilleti (Mt 12,28). Megbocsátja a bűnöket (Mk 2,5) Isten joga (2,7). Szava megmarad örökké (13,31), miként Isten szava (Iz 40,8). Tanítása nem kötődik az Íráshoz és a hagyományhoz mint az írástudóké; teljhatalma van (Mk 1,22; Mt 7,28 kk.) és szabadon helyesbíti a törv.-t (Mk 10,1–12; Mt 5,21–48), hogy teljessé tegye (5,18). – ad 2. ~ feltámadásával és a Szentlélek eljövetelével végleg megszilárdul az első tanítványok ingadozó hite (pl. 14,33; Mk 6,51 kk.; 8,17–21). Most már megértik, amin először megütköztek: hogy Mesterük halála része volt messiási küldetésének (10,45), és ugyanakkor feltétele annak, hogy bemehessen dicsőségébe (Lk 24,26.46; 1Pét 1,11). Most már hiszik, hogy ~ az ® Isten szolgája (Iz 53,2–12; ApCsel 3,13.26; 4,30; ® Emberfia), hogy ~t, a Szentet és Igazat (3,14; 7,52; 22,14), aki, ahol csak járt, jót tett (10,38), s akit a zsidók elvetettek és megöltek, Isten feltámasztotta a halálból és megdicsőítette (3,13 kk.), Úrrá és Messiássá tette (2,36; vö. 5,31), tehát valóban részesítette a maga uralmában és királyi hatalmában (vö. Mk 8,38). Ezt a hatalmat gyakorolta az égből, amikor elküldte a Szentlelket (ApCsel 2,33), a világ végén pedig e hatalom birtokában fog ítélkezni az élők és holtak bírájaként minden ember fölött (10,42; 17,31; Róm 14,9 kk.; 1Pét 4,5; vö. Mk 13,26 kk.; 14,62; Mt 16,27 stb.). Mivel az a dicsőség, amelybe a feltámadással bement, tisztán isteni, az Isten Fia kifejezés jelentése kibővült: ’az Isten hatalmába való beiktatás’ mozzanata is hozzákapcsolódott. Egyre inkább előtérbe került az Atya egyetlen igaz Fia, aki földi élete előtt az Atyánál volt és az emberek üdvösségéért lett emberré. – ad 3. Az Isten Fiának ez utóbbi, erősen transzcendens jelentése főleg Pálnál ötlik szembe. Az ap. számára, miként az első keresztény közösségek számára is, ~ a feltámadással a dicsőség Ura lett (Róm 1,3 kk.; 10,9; 1Kor 2,8; Ef 1,20; Fil 2,6–11); ez Istent megillető cím (vö. Hénoch 22,1.14; 27,3.5; Zsolt 24,8; 29,2; ApCsel 7,2; Jak 2,1). Pál leveleiben az Urunk, Jézus/az Úr/Jézus, az Úr sokkal gyakoribb (86-szor fordul elő) az Isten Fiánál. A Jézus az Úr a keresztény hit foglalata (1Kor 12,3) és az üdvösség előfeltétele (Róm 10,9). Az üdvösség közvetítőjeként a megdicsőült Krisztus az Elsőszülött a sok testvér között (8,29), az Elsőszülött a halottak közül (Kol 1,18). Feltámadása révén Isten fogadott fiai (1Kor 15,20–23; 2Kor 4,14), akik részesednek dicsőségében (Róm 8,17), hozzá hasonlóvá válnak (8,29; 1Kor 15,49). Elsőszülöttsége nemcsak arra utal, hogy övé az elsőség mindenben (Kol 1,18), hogy fölötte áll minden teremtménynek égen és földön (Kol 1,16), hanem magában foglalja Isten szeretett Fiának (1,13; vö. pl. Mt 1,17) praeexistentiáját, így különleges elsőszülöttség. Erre utal az a kifejezés, hogy Isten tulajdon Fia (Róm 8,3.32), Őt küldte el az Atya „a bűnös testhez hasonló alakban” (8,3), emberi külsőben (vö. Fil 2,7). Az Isten Fia tehát az előtt is létezett, hogy emberi alakot öltött (vö. Jn 1,14; 1Jn 4,2; 2Jn 7). Pál az Isten üzenetét hirdeti Fiáról, aki test szerint Dávid nemzetségéből született (szó szerint genoménu = lett; vö. Gal 4,4), a szentség lelke szerint azonban a halálból való feltámadásával Isten hatalommal bíró Fiának bizonyult – Jézus Krisztus, a mi Urunk (Róm 1,3 kk.). Ezek a szavak Pál krisztológiájának foglalatát jelentik. Nem arról van szó, hogy feltámadásával lett ~ Isten Fia (a megtestesülése előtt is az volt), hanem arról, hogy életet adó isteni erő vált benne a feltámadással hatékonnyá (vö. 1Pét 3,18), ami Isten fogadott gyermekei feltámadásának is a záloga (Róm 8,11). Pál mélységesen meg van róla győződve, hogy Jézus praeexistens fiúsága (Fil 2,6–11; Kol 2,9) a feltámadásban fejeződik ki, s hogy amikor a keresztények részesednek Jézus feltámadásában, akkor ezzel együtt fiúságának is részeseivé válnak (2,9; vö. Jn 1,16). Ha Pál Krisztus praeexistentiáját és istenségét jobban kiemeli is, mint a szinoptikusok és az első keresztény közösségek hitvallásai, tudatában van, hogy nem tesz hozzá a keresztény hithez semmit (vö. Róm 1,1–4; 1Kor 15,11). Annak feltételezése, hogy Pál ap. a keresztények Isten Fiában való hitét – akarva v. akaratlanul – hellenizálta v. mitologizálta, szöges ellentétben állna szigorú zsidó neveltetésével és szilárd egyistenhitével (Fil 3,5 kk.). Soha nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Krisztus istenségét csak az Atya istensége megnyilvánulásaként lehet elgondolni, aki mindig az őselv, Krisztus számára is (1Kor 3,22 kk.; 11,3; 15,24–27). – ad 4. ev. – amely a kisázsiai hellén keresztények számára készült, a hellén, gnosztikus és alexandriai elképzelések alapján (® Logosz) szemléli ~t, és úgy állítja elénk mint az Isten Fiát, az örök Igét, aki emberré lett, hogy mint az egyetlen közvetítő a kinyilatkoztatást és az üdvösséget közvetítse. Az Ige (= Logosz) kezdetben, amikor az Isten által teremtett világ létezni kezdett (vö. Ter 1,1), már volt; még mielőtt a világ lett (Jn 17,5.24; vö. 8,58), Ő már létezett. Istennél volt (az Atyánál; vö. 1,18; 3,34; 1Jn 1,2), tehát nem azonos az Atyával, hanem öröktől fogva létező valóságos személy, mint maga ~, aki a világ teremtése előtt már volt (Jn 17,5.24), s akivel azonosítható (1,14.18). Az Ige (= Logosz) Isten volt, (vö. 5,20), testet öltött, emberré lett (vö. 1Jn 4,2; 2Jn 7), és mint Isten egyszülött Fia (Jn 1,18; vö. 17,6.25–26; Mt 11,28; Lk 10,22) ez az Ige az emberek között élt, tanítványai látták dicsőségét (1Jn 1,1–3; Jn 1,14; 11,40). Kegyelem és igazság töltötte be, övéi az ő teljességéből részesültek (1,14.16; vö. Kol 1,19; 2,9 kk.). Az Atya odaadta v. elküldte (Jn 3,16 kk.; 1Jn 4,9.14), hogy azoknak, akik hisznek benne, örök életet ajándékozzon (Jn 3,16–18; vö. 5,24; 6,40.47; 8,51; 11,25 kk.; 20,31; 1Jn 3,14). Az Isten Fiának üdvözítő munkája az Atyával való szoros egységén alapszik. Jn egyértelműen tanítja ~ praeexistentiáját és az Atyával való bensőséges kapcsolatát (vö. 5,17.19.22–23.26; 6,46; 7,29; 8,55; 10,15.28–30.38; 14,10–20; 17,5.10–12,21–25). Az idevágó állítások többnyire éppúgy vonatkoznak az Isten emberré lett, mint praeexistens Fiára; máskor, főleg azokon a helyeken, amelyek arról szólnak, hogy Jézus szeretetből teljesen alávetette magát az Atyának, csak Jézus emberi természetéről van szó (8,29.55; 12,49 kk.; 14,31; 15,10). De általában nem különül el Krisztus 2 természete még akkor sem, ha az Atyától való függése kerül szóba v. az, hogy az Atya nagyobb nála (14,28); csak annyiban kisebb az Atyánál, hogy emberi természetet vett magára. Mivel az Atya szereti emberré lett Fiát, engedi, hogy lásson mindent, amit csak tesz, és mindent a kezébe adott (3,35; 5,20; 17,2); az Atya szavakat és tetteket bízott a Fiúra (5,21.30.36; 7,16; 8,26.28.38; 12,49 kk.; 14,10). A tevékenység és a hatalom egységéből a zsidók jogosan következtettek arra, hogy egyenlővé tette magát Istennel (5,18; 10,33). Ezt istenkáromlásnak tekintették, és meg akarták érte kövezni (10,31; vö. 7,1.30). Tanítványai, akikben isteni hatalmának kinyilatkoztatása hitet ébresztett (2,11; vö. 1,14; 20,31), feltámadása után elismerték Uruknak és Istenüknek (20,28), igaz Istennek (1Jn 5,20).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages