Joel könyve
Joel könyve, Jo: protokanonikus ósz-i prófétai könyv, a 2. a ® kispróféták sorában. – I. Keletkezése. Sokan úgy vélik, hogy a 3–4. f. más szerzőtől való, mint az 1–2. A 3–4. f.-et egy későbbi apokaliptikus szerzőnek tulajdonítják, aki az 1–2. f.-be is beiktatott egy-két saját f.-et Jahve napjáról (1,15; 2,1b–2a.10a.11b). A. Jepsen szerint eredetileg az egész kv.-et Joel próf. írta ugyan, de egy későbbi apokaliptikus szerző – mind a 4 f.-be betoldásokat iktatva – eszkatologikus értelemben átdolgozta. Mégis, a legtöbb szerző azt az álláspontot képviseli, hogy a ~ egységes kv. Korábban általános volt az a vélemény, hogy a fogság előtti időből való, mert az ellenségek sorában sem az asszírok, sem a babilóniaiak, sem az arámok nem szerepelnek. Sok exegéta úgy vélte, hogy akkor keletkezett, amikor Joás király még fiatal volt (kb. Kr. e. 830), mert ~ nem említ királyt; mások Uzija (Azarja) korához kapcsolták (kb. Kr. e. 760), arra hivatkozva, hogy a kánonban Oz és Ám közé esik, így Ozeás és Ámosz próf.-k kortársának tekinthető; ismét mások Hiszkija, Manassze v. Jozija király korával számoltak. Sok újabb kutató szerint helyesebb a fogság utáni időből keltezni, egyfelől vallási tartalma miatt (Izr. mint az igazak közössége – ez jellegzetesen fogság utáni gondolat), másfelől azért, mert a 10 törzs birodalma nem szerepel benne, Isten pedig megígéri, hogy „többé” nem uralkodnak Izr.-en a népek (2,19 kk.; vö. 2,17; 4,17; vö. 4,2). Némelyek mégis a fogság idejéből valónak tartják. M. Treves csak a Kr. e. 300 k.-i időből, Ptolemaiosz Szótér korából eredezteti, A. S. Kapelrud viszont arra gondol, hogy Joel próf. Kr. e. 600 k. működött, de ~ csak a 4. v. 3. sz.-ban nyert végleges irodalmi formát. – II. Tartalma. Fő témája az ® Úr napjának közeli elérkezése. Az előjelet az épp átélt szörnyű sáskajárásban látta a próf., amely először a vidéket pusztította (1,2–12), aztán a fővárost (2,1–11). A próf. mindkét alkalommal megtérésre intett (1,13–20; 2,12–17), majd megjövendölte, hogy hamarosan bőséges kárpótlásban lesz a népnek része azért, amit a sáskák elpusztítottak; egy későbbi időpontban még gazdagabb áldásban lesz Isten népének része; ezt az Isten Lelkének különleges kiáradása fogja jelenteni (3; vö. ApCsel 2,16–20); Izr. ellenségei elpusztulnak (apokaliptikus leírás), paradicsomi állapotok fognak uralkodni, Isten népe újjáéled (4. f.) – III. Értelmezése. A korábbi bibliamagyarázat a sáskajárást rendszerint allegóriának fogta fel, és a sáskákban Izr. ellenségeit látta, amelyeknek rá kellett törniük v. már rá is törtek az országra. Több mai exegéta viszont apokaliptikus alakoknak tekinti a sáskákat, amelyek a végső idők borzalmait érzékeltetik (vö. Jel 9). Az általános nézet mégis az, hogy Jóel próf. idején a sáskajárás tényleges csapás volt és arra indította a próf.-t, hogy bűnbánatot hirdessen és ecsetelje az Úr közelgő napját. A 2 szózatban vázolt csapásokat a legtöbb kutató egynek veszi, némelyek azonban a 2. szózatbeli csapást az 1. szózatbeli folytatódásaként értelmezik; az 1. csapás már elérte az országot, a 2. Jeruzsálem felé közeledik. Vannak, akik az 1. csapást jelentő sáskajárást valóságosnak tekintik, a 2. csapást (= sáskajárást) viszont az előrenyomuló ellenség jelképeként értelmezik. – IV. Teológiája. A bűn elítélése, ami a korábbi próf.-knál annyira jellegzetes, Jóel próf.-nál hiányzik. Ő csak rituális bűnbánattartást ismer Isten színe előtt, aki „jóságos és irgalmas, nagy a türelme és csupa könyörület” (Jo 2,13). Az Úr napja már nem erkölcsi értelemben vett választást jelent, szakítást a korábbi életmóddal; ehelyett Isten népe felemelésének és a pogányok megszégyenülésének ideje. A pogányoknak, akik gonoszságokat művelnek, nem lesz részük az eljövendő áldásokban; a Lélek csak Izr.-re árad ki. Ez fogság utáni partikularizmus. A ~ voltaképpeni értéke abban rejlik, hogy a legrébibb ránk maradt zsidó apokaliptikát képviseli. Nagy népszerűségét annak a jövendölésnek (3,1 kk.) köszönheti, amely szerint Jeruzsálem közösségét az Úr napján újra teremti a Lélek, úgyhogy elragadtatottak közössége lesz (vö. ApCsel 2).
