kegyelem
kegyelem: Az ÓSz-ben teol.-i értelemben, tehát Isten természetfölötti ajándékaként nincs megfelelője. A mi fogalmainknak leginkább még a héb. hen és heszed felel meg. A héb. hen hozzávetőleg a. m. a gör. kharisz (a LXX-ban rendszerint ez szerepel); mindenekelőtt kedvességre, kellemre, bájra (pl. Zsolt 45,3; Péld 5,19; 31,30: a szépséggel párhuzamban), ebből következően tetszésre, kegyre is utalhat (pl. Eszt 2,16), de nem a mi fogalmainknak megfelelő értelemben. Azokban az állandósult szókapcsolatokban is, amelyekben a mi fordításainkban a hennek sokszor ~ felel meg, pl. kegyelmet találni valaki szemében v. valaki előtt (pl. Ter 19,18; 34,11; Kiv 33,12–13.16–17), ill. elnyerni, megszerezni valakinek a kegyeit (vö. pl. 3,21), szintén nyilvánvaló, hogy a hen ’kegy, jóindulat, tetszés’ értelmet hordoz. Ugyanakkor a héb. heszed egyfajta magatartásra vonatkozik, amely kölcsönösségi viszonyból következik, s mindenekelőtt a szövetségben lévők magatartását jelöli (1Sám 20,8.14 kk.). Ez esetben nem annyira érzületről van szó (arra a héb. emet ’hűség’ utal), hanem sokkal inkább segítségnyújtásról a szövetségi hűség jegyében; így érthető a kegyelmet gyakorolni (szó szerint: adni), kegyesnek lenni fordulat is (pl. Ter 24,12; 40,14; vö. 1Sám 20,14 kk.). Minthogy ez a hűséges megsegítés, mint maga a hűség is, amellyel gyakran összekapcsolódik, kölcsönösségi viszonyból adódó kötelezettség, a heszedet a joggal v. az igazságossággal együtt kívánják meg az embertől (pl. Oz 12,7; Mik 6,8 és Iz 16,5; vö. Péld 20,28). A segítségnyújtás jóságból is fakadhat; így a heszed jóindulatra, kegyre is utalhat. Elsősorban akkor, ha Isten hűségéről, hűséges segítségéről van szó, mert Istent a heszedre a ® szövetség kötelezi (1Kir 8,23; Iz 55,3), amellyel önként elkötelezte magát népének, Izraelnek. Isten az, aki megtartja a szövetséget és azok iránt, akik szeretik és megtartják parancsait, jóindulattal, irgalommal van (MTörv 7,9; 1Kir 8,23; Neh 9,32; Zsolt 89,29; Iz 55,3; Dán 9,4). Az igaz ember tudja, hogy számíthat Isten kegyelmére, jóindulatára, segítségére, ha maga is megtartja a szövetséget, vagyis teljesíti Isten parancsait (pl. MTörv 7,12; 1Kir 8,23; Oz 10,12), de meg nem követelheti azt. Ha Izr. meg is szegi a szövetséget, Jahve akkor is hűséges marad, csak népe térjen hozzá vissza; mert ő „irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag a heszedben és a hűségben”; kegyelmét megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, a hibát, a bűnt (Kiv 34,6; Szám 14,18; vö. Neh 9,17; Zsolt 86,15; 103,8; Jo 2,13; Jón 4,2). Itt a heszed nem egyszerűen segítésre kész hűség, hanem már a bűn megbocsátására való készség is (vö. Zsolt 51,3); innen érthető, hogy a heszed mellett gyakran szerepel a rahamin ’könyörület, irgalmas szeretet’ (51,3; 25,6; 40,12; 69,17; Iz 63,7). – II. Az ÚSz-ben. A) A szóhasználat. A gör. kharisz szó nagyon gyakran szerepel Pál és Péter ap.-nál, de elég gyakran él vele a Zsid szerzője és Lukács is, egyébként azonban csak elvétve találkozunk vele (6-szor Jánosnál, egy ízben Júdásnál). Mint a klasszikus gör.-ben, úgy az ÚSz-ben is többféle jelentést hordoz. Eredetileg arra utalt, ami örömöt szerzett, fizikai v. erkölcsi értelemben vett minőséget, pl. szépséget, bájt, kedvességet jelölt (Lk 4,22: a Jézus ajkán fakadt szavakkal kapcsolatban; Kol 4,6: szíves beszéd). Ebből fejlődött ki a szó ’kedvesség, jóindulat’ jelentése aktív és passzív értelemben egyaránt (Lk 2,40; ApCsel 14,26; 15,40 és 4,33; 7,46; 1Pét 2,19 kk.), azaz jóakarattal lenni valaki iránt, ill. elnyerni v. élvezni valakinek a jóindulatát, tetszését. A keresztény levelekben az üdvözlő formula általában a „~ és békesség,” más szóval Isten v. Krisztus jóindulatát (pl. Róm 1,7; 1Kor 1,3; 1Pét 1,2) és az üdvösség Krisztustól hozott javainak békés birtoklását kívánták egymásnak. Gyakran vonatkozik a jóakarat megnyilvánulására, a tetszés kifejezésére (vö. a héb. heszeddel), valamint a jóindulatból fakadó tettekre is (amilyen a Pál által rendezett gyűjtés is volt a jeruzsálemi hívek megsegítésére, 1Kor 16,3; 2Kor 8,6 kk. 19), de mindenekelőtt Isten v. Krisztus kegyelmére, tettekben, segítésben megnyilatkozó jóakaratára (pl. Róm 3,24; 4,4; 5,15; Gal 2,21). Vonatkozhat Isten kegyelmi művére is, azaz az üdvösségnek Krisztus által létrehozott új rendjére (pl. Róm 5,2; 6,14 kk.; 2Kor 6,1; Gal 5,4; Zsid 12,15; 1Pét 5,12), sőt magára az üdvösség örömhírére is (ApCsel 13,43; Zsid 13,9; vö. ApCsel 20,24.32), az embernek adott természetfölötti kegyelmet szintén jelentheti (Jn 1,14.16; Róm 1,5; 2Kor 1,12; 12,9; Tit 2,11 kk.; 1Pét 3,7). Isten kegyelmi ajándékai rendszerint a ® karizmákkal azonosak v. egyszerűen csak adományok, ajándékok (Róm 1,11; 5,15 kk.; 6,23; 1Kor 7,7; Ef 2,8; 3,7; 4,7). Végül a kharisznak lehet ’hála, köszönet’ (Lk 17,9; Róm 7,25; 1Kor 10,30; Kol 3,15 kk.; 1Tim 1,12; 2Tim 1,3) v. ’jutalom’ jelentése is (Lk 6,32–34; 2Kor 9,8). – B) A ~ tanát elsősorban Pál és János fejlesztette ki. – 1. A szinoptikusoknál, ahol a kharisz szó szinte teljesen hiányzik, Jézus az Isten atyai szeretetét hangsúlyozza; az Atya még a bűnösök iránt is szeretettel van (Mt 5,45). A bűnbánó bűnösöknek megbocsátja még a legsúlyosabb bűnüket is (18,23–35; Lk 15,12–23; 18,13 kk.), keresi őket (15,3–10) és örül megtérésüknek (15,10.32), érdemtelenül is megadja szolgáinak a jutalmat (Mt 20,1–15). Isten legnagyobb kegyelme maga Jézus Krisztus, aki legyőzte a Sátánt (Mk 3,27) és akivel az eljövendő ® Isten országa kezdetét vette (Lk 11,20). Az Isten országában való részesedést az ember nem érdemelte ki (17,7–10), az tisztán ~ v. az Isten ajándéka (Mt 20,1–15; 22,1–14) és Isten segítsége nélkül nem is érheti el az ember (Mk 10,26 kk.). Ezt a tanítást Pál továbbfejlesztette. – 2. Pál, aki saját életében megtapasztalta Isten kegyelmének erejét (1Kor 15,10; Gal 1,15 kk.; 1Tim 1,15 kk.) és a törvény erőtlenségét (Róm 7,21 kk.), különösen hivatva volt arra, hogy a ~ teol.-ját továbbfejlessze. Minthogy a zsidók és a pogányok egyaránt vétkeztek és nélkülözik Isten dicsőségét (az Isten erejében és életében való részesedést értve rajta), megigazulásukat ingyen, ajándékként kapják Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán (3,24 kk.). A bűnös ® megigazulása tehát tisztán Istennek, a szeretet Istenének (2Kor 13,11), minden ~ Istenének (vö. 1Pét 5,10) ajándéka, amely tanúsítja Isten végtelen szeretetét (Róm 5,8; Ef 2,4–6) és Krisztus szeretetét, aki meghalt a bűnösökért (Róm 5,6). Ezért Pál éppen olyan sokat beszél Krisztus kegyelméről (2Kor 12,9; Gal 1,6; vö. ApCsel 15,11), mint Isten kegyelméről. Hangsúlyozza, hogy Isten az embereknek ingyen adja a megigazulást, nem a törv. szerinti tetteikért (Róm 3,20.28; 11,6; Gal 2,16). Ami ~ből származik, az nem lehet egyszersmind a tettek jutalma (Róm 4,4), mert akkor a ~ már nem volna ~ (11,6). A hit, amely alapja a megigazulásnak és a hívőnek megigazulására szolgál (4,3; Gal 3,6; vö. Ter 15,6), vagyis az igazság tettének, ill. tettekre váltásának számít, maga is Isten ajándéka (Ef 2,8 kk.; Fil 1,29), így a megigazulás Isten meg nem érdemelt kegyelme (Róm 9,16; 11,5 kk.; Ef 2,8 kk.; vö. 1Kor 1,26–29). Isten kegyelmének legfontosabb megnyilvánulása Fiának elküldése, eljövetele. Isten a saját Fiát küldte el a világba és halálra adta értünk (Róm 8,32; Tit 2,11; 3,4–7), hogy kiszabadítsa „a világ elemeinek” szolgaságában (zsidók és pogányok) és a törv. szolgaságában (zsidók) állókat (Gal 4,3–5). A vételárat Krisztus fizette meg a vérével (1Kor 6,20; 7,23). Krisztus a vérével megpecsételte az új szövetséget (11,25), amelyben az ember a Krisztusban való hit révén (Gal 3,26) teljesen új kapcsolatba került Istennel: az Isten gyermeke (® istengyermekség Róm 8,14–17; Gal 4,4–7) és az üdvösség örököse lett (Róm 8,16 kk.; Gal 3,29; 4,7). Minthogy ez a teljesen új kapcsolat az Istennel tisztán Isten és Krisztus kegyelmének műve (Róm 8,29 kk.; 5,15), azért Pál ~nek nevezi (amelyhez a Krisztusban való hit révén jutunk hozzá; 5,2); ezért mondja Pál azt is, hogy a keresztény nem a törv.-nek alávetve él, hanem a ~ben (6,14 kk.), a Lélek vezeti (Gal 5,18), és aki a törv.-ben keresi a megigazulást, az elszakad Krisztustól, elveszti kegyelmét (5,4; vö. 2,21). – Az üdvösségnek ez az új rendje az éltető Lélek műve. Isten Lelke (Róm 8,14) v. Krisztus Lelke (8,10), akit a hívő Krisztusban kap meg (Gal 3,2; Ef 1,12), tisztára mossa, megszenteli és igazzá teszi a hívőt (1Kor 6,11; 2Tesz 2,13; vö. Tit 3,3–7), megadja neki az újjászületést (3,5), új teremtménnyé formálja át (2Kor 5,17; Gal 6,15; vö. Jer 31,31–34; Ez 36,25–29), Isten gyermekévé és örökösévé teszi (Róm 8,14–17; Gal 4,4–7). Az Isten Lelke, a Szentlélek (Róm 5,5) tehát a természetfölötti v. ahogy Pál nevezi, az új élet elve (6,4), a Krisztusban való élet (8,2) elve, más szóval megszentelő Lélek. Isten tisztán ~ből adja meg a hitért (Gal 3,2; Ef 1,13; 2Tesz 2,13) a keresztségben (1Kor 6,11; Tit 3,5–7); a Lélek gyümölcse a keresztényben minden erény (Gal 5,22) és az örök élet (6,8) is. Isten Lelke azonban nem kényszerítő erő; Pál figyelmezteti a hívő keresztényeket, akik megkapták a Lelket, hogy a Lélek szerint éljenek (5,16.25), ne szomorítsák meg a Lelket (Ef 4,30). Pál tudja, hogy még vannak, akik nem nőttek fel Krisztushoz, akik még testiek (1Kor 3,1–3). A ~ szükségessége Pál tanításában éppen abból következik egyértelműen, hogy a pogányok is, a zsidók is természetüknél fogva esendők, hajlanak a bűnre, valamint abból, hogy az ember magától nem képes a jóra. – 3. Péter levelei Pál tanításához csatlakoznak: az üdvösség, amelyet Krisztus a halálával érdemelt ki, ~ (1Pét 1,10.13), az irgalmas és könyörülő Isten ajándéka (3,21). Aki a keresztséggel részesedik ebben az ajándékban, azt Krisztus vére megváltja (1,18 kk.), újjászületik elpusztíthatatlan magból (1,23), amelyből az isteni élet fakad és kiteljesedik (1,3 kk.; 4,13). A keresztény a kegyelmi élet örököse (3,7); rajta nyugszik a dicsőség Lelke, az Isten Lelke (4,14; vö. Iz 11,2); a Lélek, aki benne záloga a dicsőség elnyerésének (vö. Róm 8,11; Ef 4,30), és megszenteli őt (1Pét 1,2), és úgy látszik, azonos a maggal, amelyből újjászületik az örök életre (1,23; vö. 1Jn 3,9). – 2Pét 1,3 kk.: a kereszténynek Isten (v. Krisztus; vö. 2Pét 1,2) ereje mindent megadott az Isten szerinti jámbor élethez: annak (= Istennek v. Krisztusnak) ismeretével, aki dicsőségével és erejével meghívta. Ezzel az isteni dicsőséggel (= hatalom; vö. Róm 6,4; 9,23) nagy és értékes ígéretek birtokába került, hogy részesévé váljon az isteni természetnek, miután megmenekült a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében. A megigazulást a szerző Isten (v. Krisztus) műveként állítja elénk: a keresztény ~ből kapja a meghívást a hitért mindazzal együtt, ami a jámbor élethez szükséges, vagyis a szükséges kegyelmekkel együtt; a meghívás az isteni életben való részesedésre szól (vö. az Atyával és a Fiúval való közösséggel: 1Jn 1,3; az isteni életben való részesedéssel: Jn 3,15 kk.; 5,24.26; a Krisztussal való életközösséggel: Jn 15,5; 17,23; Róm 6,3–6; Gal 2,20). – 4. Bár Jánosnál maga a ~ szó ritkán fordul elő, írásai hangsúlyozzák az üdvösségben az isteni elemet, azaz azt az isteni életet, amelyet az ember Istentől kap. Isten végtelen szeretetének legfőbb bizonysága a Fiú elküldése, hogy „aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16; 1Jn 4,9; vö. Róm 5,8; Tit 3,4–7). Isten emberré lett Fiának az elküldése (Jn 1,14) az élet megjelenése (1Jn 1,2), mert a Fiúnak az Atya megadta, hogy élete legyen önmagában (Jn 5,26), mert Ő az élet (11,25; 14,5), és ezt az életet adja a benne hívőknek (5,21.24; 10,10.28). Aki hisz benne, nemcsak az utolsó napon (5,28 kk.; 6,39 kk. 54), hanem azonnal elnyeri az örök életet (3,15 kk. 18; 5,24; 6,40.47.50), és már át is ment a halálból az életre (5,24; 1Jn 3,14; vö. Jn 3,16; 8,51; 11,25 kk.). Az örök életben az ember a Krisztusban való hit, a keresztség (3,5–8), Krisztus testének vétele (6,51–58) révén részesül. De maga a hit is Isten ajándéka (6,37.44.65; 8,47; 18,37; 1Jn 5,1; 4,6), bár egyszersmind az ember szabad akaratú elhatározását is magában foglalja (Jn 6,29) és az ember erkölcsi magatartásától is függ (3,18–21; 8,44–47; 1Jn 2,29; 3,8–10; 4,7). Az örök v. isteni élet nem fakadhat mulandó, emberi elvből, hanem csak egy isteni, örök elvből, a Lélekből (Jn 3,6; 6,63). Ezt a Lelket adja meg a megdicsőült Krisztus (7,37–39; 4,10.13 kk.). Az embernek ezért a Lélekből kell születnie (3,5.8), hogy eljusson Isten országába v. az életre (3,3.5; vö. Mt 25,34.46; Mk 9,43–47). Ezt a születést, amely egyszersmind újjászületés is, a keresztség jelenti (Jn 3,5; vö. Tit 3,5). Aki Istenből született, abban benne marad Isten magja (1Jn 3,9), azaz a Lélek (Jn 3,5.8), akit Isten kiáraszt. Aki benne marad (1Jn 3,24; 4,13), az nem vétkezik, nem is tud vétkezni (3,9; vö. 3,6). Ez nem azt jelenti, hogy aki újjászületett, az erkölcsileg teljesen feddhetetlen, hanem hogy nem vétkezik és nem is vétkezhet, ameddig közösségben marad Istennel (3,6; 5,18), és hogy a bűn nem fér össze benne az isteni élet elvével (3,9). Hogy János nem arra gondolt, hogy a keresztény életében nem fordulhat elő bűn, az egyértelműen következik gyakori figyelmeztetéseiből, amelyekkel a bűntől való óvakodásra, a Krisztus szeretetében (Jn 15,9) és az igaz tanításban való megmaradásra, kitartásra (1Jn 2,24 kk.), valamint a világtól való elfordulásra int (2,15). Az örök élet isteni elve a ~ v. a Lélek, ezért a bűn kiolthatja az örök élettel együtt.
