képmás
képmás: I. Az ÓSz-ben. Az, hogy az ember egy istenség ~ára alkotott teremtmény, az antik irodalomban (Ovidius), főként pedig a babilóniai irodalomban (Gilgames) általános nézet volt. Erről számol be a Papi irat is: „Teremtsünk embert képmásunkra (selem) magunkhoz hasonlóvá” (demut; Ter 1,26). Az 1,27 („Isten megteremtette az embert, saját képmására”) és a 9,6 („Isten saját képmására teremtette az embert”), ahol is csak ~ szerepel, arra enged következtetni, hogy a ~ (selem) és a hasonlóság (demut) valójában ua.-t jelenti. A papi szerző szerint ez az Istenhez hasonlóság nem a lélek halhatatlanságán alapszik, de nem is csak az emberi test formáján. Minthogy a leírás során minden ® antropomorfizmust elkerült, ezzel tanújelét adta annak, hogy Istent nem emberi alakban képzelte el (L. Koehler más véleményt képvisel). Az ember úgy hasonlít Istenhez (5,1), mint a fiú az apjához (5,3): valami istenit „örökölt” Teremtőjétől (vö. 2,7), szellemi képességeit és külseje nagyszerűségét (vö. Zsolt 8,6). Mint Isten ~a az ember Istent képviseli a többi teremtmény előtt, ahogy Babilóniában a király Marduk ~a az alattvalói között. Ezért az ember élete szt. és sérthetetlen (Ter 9,6). A Zsolt 8,6 kk. szerint az embert mint egy másodrangú istenséget dicsőség és fönség koronázza (= látható módon kisugárzó hatalom és méltóság), király az ember, akit Isten minden más élőlény fölé rendelt (Ter 1,28; Zsolt 8,7–9; Sir 17,3). Arról, hogy ez az Istenhez hasonlóság mintegy veszendőbe ment, a Papi irat nem tud semmit. Csak később (Bölcs 2,23 kk.) alapszik az ember Istenhez hasonlósága a halhatatlanságon, amely a teremtéskor megadatott neki, de a Sátán elrabolta tőle. – II. A zsidóságban a vőlegény megáldása: „Légy áldott Urunk, Istenünk, mindenség Királya, aki az embert a magad képére, a magad mintájára alkottad”. A kumráni antropológia a Ter 2,7-hez csatlakozik. Az ember porból (agyagból) lett, és bár lelke (ruah) Istentől van, a maga erejéből semmi jóra nem képes (vö. különösen 1QH 1,31 kk.). Az a gondolat, hogy az ember Isten ~a, nem fejeződik ki. – III. Az ÚSz-ben a ~ (eikón) mindig az őskép látható formában való megjelenése és megjelenítése; ezért a Zsid 10,1: a törv. csak árnyéka, nem a ~a az eljövendő javaknak. Amikor Pál a férfit Isten ~ának és dicsőségének mondja (1Kor 11,7), a Ter 1,27-hez csatlakozik; mivel a férfit közvetlenül Isten alkotta, azért ő a képviselője és a visszfénye az Istennek. De mégis, amilyen az ember, aki a föld porából lett (Ádám: 2,7), olyanok a földből való, földi ember szülöttei, a földiek is, nem mennyből valók, mint a 2. ember (Krisztus), a mennyből való (1Kor 15,45 kk.). A keresztény arra van kiválasztva, hogy Isten Fiának ~át öltse magára (Róm 8,29), tehát hogy a mennyei ~ának hordozójává váljon, azaz hasonlóvá váljon a megdicsőült Krisztushoz. Ezért a kereszténynek mint embernek, a földi Ádám ~ának teljesen át kell alakulnia, hogy a 2., a mennyei Ádámnak, vagyis a megdicsőült Krisztusnak ~ává lehessen, aki magának Istennek a ~a (2Kor 4,4; Kol 1,15). Minthogy Krisztus, az Isten Fia, az Isten alakjának hordozója szolgai alakot öltött, hasonlóvá vált az emberekhez (Fil 2,6 kk.: homoioma = demut), azért a szó teljes értelmében Isten ~a (2Kor 4,4; Kol 1,15), azaz tökéletes képviselője és hirdetője Atyjának az emberek körében (Jn 1,14.18; 12,45; 14,9; Zsid 1,3; vö. Bölcs 7,26).
