kinyilatkoztatás

Teljes szövegű keresés

kinyilatkoztatás: I. Az ÓSz-ben. 1. Az ÓSz teol.-jában elképzelhetetlen dolog, hogy az ember magától eljuthasson az Isten ismeretére. Istent csak az ismerheti, akinek ezt Isten megadja, vagyis akinek magát kinyilatkoztatja. Az ósz-i ember mélységesen meg volt róla győződve, hogy milyen nagy dolog a ~, és hogy az ember mennyire méltatlan rá. (Pl. MTörv 4,32–34: Isten Izr.-nek adott ~a egészen egyedülálló esemény, soha nem fordult elő még a földön, hogy egy istenség kinyilatkoztatta volna magát egy népnek, ahogy Jahve kinyilatkoztatta magát Izr.-nek; ezért Izr. meg van róla győződve, hogy minden más népet fölülmúl, ill. megelőz; vö. Zsolt 147,19–20.) Egyébként az idők folyamán Izr. csakugyan úgy összenőtt a ~sal, hogy a későbbi bölcsességi irodalom már nem is tud igazi életet elképzelni a ~ nélkül; tehát a ~ egyet jelent az élettel (1,1–3; 19,8 kk.; 119). – Jahve azonban nemcsak abban különbözik minden más istenségtől, hogy ő kinyilatkoztatta magát, hanem abban is, hogy ő képes erre. A régi K-i ember számára ez sem volt egészen magától értetődő. Az volt az ősi K-en a felfogás, hogy az az istenség, aki az embernek kinyilatkoztatja magát, az ember hatalmába kerül. A Ter 32,22–32 tartalmazta titokzatos tört.-ben Jákob végül elismeri, hogy a földöntúli lény hatalmasabb nála, mert kinyilatkoztatta neki a nevét, ugyanakkor a saját nevének ~a elől kitért (32,29: „Miért kérdezed a nevemet?”), éppen mert meg akart maradni hatalmasabbnak, Jákob fölött állónak. Ugyanezt a felfogást tükrözi a Bír 13,18 is. Ha akarja, Jahve ki tudja a nevét nyilatkoztatni (Kiv 3,13–15; 6,2 kk.) anélkül, hogy ezzel megcsorbulna a hatalma. – 2. A héb.-ben nincs olyan ige, amely csak az isteni ~ra vonatkozna; így az emberi cselekvések köréből átvitt igék jelölik az Isten és ember közötti kapcsolatban végbemenő történéseket, az emberi, főleg a héb. gondolkodásmódnak megfelelően. A ~t a héb.-ben főleg a glh, a jd és az ngd tő származékaival fejezték ki. – a) A ’kinyilatkoztat’ szó a ’fölfed, leleplez, kitakar’ értelmű glh tőben maradt meg. Ugyanakkor a képes beszéd a héb.-ben kétfelé ágazik: kinyitható az ember füle v. a szeme, hogy képessé váljon egy igazság felfedezésére, de fölfedhető valamely elrejtett dolog is, hogy látható legyen. Ennek megfelelően Isten valamely bizalmas közlés számára megnyitja az ember fülét (1Sám 9,15; 2Sám 7,27 = 1Krón 17,25; Jób 33,16; 36,10). A zsoltáros kéri Jahvét, nyissa meg szemét, hogy láthassa a törv. csodálatosságát (Zsolt 119,18; vö. Jób 36,15). A kétféle elképzelés olykor összefonódik, egymásba folyik. 33,15 kk. szerint Jahve álomban nyitja meg az ember fülét. Bileám megnyitott szemű ember (Szám 24,16), aki lát (24,4) és egyszersmind hallja és felfogja Isten szavát. A Damaszkuszi iratban is az, aki a figyelmeztető beszédeket mondja, tanítványainak meg akarja nyitni a fülét és a szemét, hogy felfogják: Isten irányítja a történelmet (CD 2,2.14). De gyakrabban utal a kifejezés arra, hogy valami, ami el volt rejtve, az kitudódik, nyilvánosságra kerül. Így tárja fel Isten is a rejtekhelyeket (Jer 49,10). Elárulja, tudtul adja titkos szándékait, elhatározásait választottainak, a próf.-knak (Ám 3,7). A ~nak elsősorban maga Jahve, ill. az ő szava a tárgya (Ter 35,7; 1Sám 2,27; 3,21; 3,7; Dán 10,1; vö. MTörv 29,28), továbbá Jahve dicsősége (Iz 40,5), igazsága, igazságossága (Iz 56,1; Zsolt 98,2) v. karja (= ereje: Iz 53,1), de pl. Edom vétkeit (Siral 4,22) szintén feltárhatja Jahve. Az ósz-i értelemben vett ~nak – ahogy Izr. fiainak körében ez a fogalom kibontakozott – a MTörv 29,28 nyújtja klasszikus megfogalmazását: „Ami rejtve van, az az Úr, a mi Istenünk ügye; de a kinyilatkoztatott dolgok ránk s gyermekeinkre tartoznak mindörökre, hogy e törvénynek minden szavát megtartsuk”; azaz: Isten előtt nincs titok, s abból, amit tud, valamennyit népének is kinyilatkoztatott a törv.-ben. A ~ tehát az embernek az a tudása, amelyet Isten a magáéból megosztott vele, ajándékképpen. – b) A jd tő jelentése: ’tudtul adni, megismertetni’ gyakran a glh szinonimájaként szerepel (pl. Zsolt 98,2), s a ~ lényegére utal: Jahve megismerteti magát. Ez a ~ Izr.-nek szól, Jahve neki nyilatkoztatja ki magát, neki mutatkozik be (Kiv 6,2 kk.; Ez 20,5) és hozzá beszél (Kiv 25,22), Izr.-t vezeti ki Egyiptomból (Ez 20,9), Izr.-ért tesz csodát (1Kir 18,36), Izr.-t vigasztalja (Iz 66,13). Izr. nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is részesül ~ban. Ezzel szemben a pogány népeknek csak közvetve nyilatkozik meg, amikor ítéletet tart fölöttük (Zsolt 9,17; Ez 35,11; 38,22 kk.). Csupán Egyiptomnak mutatkozik majd meg különleges módon az idők végén: megfenyítése után szabadítót küld neki; az egyiptomiak akkor megismerik Jahvét és az ő népévé lesznek (Iz 19,18–25). – Az is ~nak számít, ha Jahve megmondja a nevét (64,1 kk.; Jer 16,21; vö. Ez 39,7), megmutatja a hatalmát (Zsolt 77,15; 106,8; Jer 16,21; vö. MTörv 8,3), tudtul adja a tetteit (Hab 3,2), feltárja igazságosságát, igaznak bizonyul (Zsolt 98,2). Ez mind Jahvéra magára utalás. Ugyanakkor mindig a tört.-ben működő és a maga üdvözítő akaratát megvalósító Isten ~áról van szó. Amit Jahve tudtul ad, az főleg olyan valami, amit ő a tört.-ben és az emberekkel végbevisz. Így Sámuelnek azt adta tudtára, hogy kit kell fölkennie királynak (1Sám 16,3), Dávidnak, hogy a háza felől mit határozott (2Sám 7,21), Jeruzsálem lakóinak, hogy a szőlejével mit szándékozott tenni (Iz 5,5); Jeremiás előtt feltárta: szülővárosában testvérei és rokonai mit terveznek ellene (Jer 11,18); Dánielnek megmutatta: mi történik majd a harag végső idején (Dán 8,19). Hasonló elképzelésre vall, hogy a régi tört.-írás azt a kérést adta Mózes ajkára, hogy Jahve mutassa meg neki útjait, vagyis amit népével tenni készül (Kiv 33,12 kk.) A gondolat a fogság utáni időben is tovább él a zsoltárköltészetben (Zsolt 103,7). Jahvénak a tört.-ben végbevitt tettei tehát egyszersmind tárgyai is a ~nak, nem csupán a ~ egyik formáját képviselik. – De a zsoltárokban az Isten útjai kifejezés nem mindig arra utal, amit Isten a népekkel és az emberekkel kapcsolatban eltervez és végbevisz, hanem útjai és ösvényei (25,4–5; 143,8), ill. az élet útja jelenthetik a törv.-t is. Ugyanígy gondolkodik a bölcsességi irodalom is, amikor a bölcsességet nevezi meg a ~ tárgyaként (51,8: „taníts meg a bölcsesség titkára”; vö. 51,15: „utat mutatok a tévelygőknek”). Tehát Istennek a tört.-ben végbevitt tettein kívül a törv. is olyan valami, amit Jahve kinyilatkoztat, és ami által magáról ~t ad. Később azonban már magát az írott törv.-t, ill. a Szentírást értették ~on (® sugalmazás). – A jd ige mellett nemcsak a kinyilatkoztató Isten, hanem a ~t továbbadó ember is szerepelhet cselekvő alanyként. Ilyen feladatot olyan kimagasló személyiségek kapnak, mint Mózes (Kiv 18,16.20), Sámuel (1Sám 10,8) v. a papok (Ez 44,23); rajtuk kívül a megváltottak és az igazak (Zsolt 105,1 = 1Krón 16,8; Zsolt 145,12) hivatva vannak rá, hogy hirdessék Jahve tetteit (Iz 12,4; Zsolt 105,1 = 1Krón 16,8; Zsolt 145,12). – c) A leggyakrabban előforduló ige a ~ jelzésére az ngd. Jelentése: valamit felmutatni, világosan valaki elé állítani, azaz előadni, közölni, tudtul adni. A két előbb említett szónál sokkal gyakrabban használják emberi viszonylatokban, s mindig olyan ismeretek közlését jelenti, amik rejtve maradnának, ha egy beavatott ember nem közölné (így már Ter 3,10). Olykor az ngd a. m. ’valamely titkot elárulni’ (31,20; Józs 2,14.20), ’a szív belső titkát feltárni’ (Bír 16,15–18), s e jelentések különösen fontosak a ~ szempontjából. Az emberfölötti szférában ui. ilyen titok egy isteni lény neve (Ter 32,30; Bír 13,6). Azok a titkok, amelyeket Jahve kinyilatkoztat: a terve és szándékai (Ter 41,26; Ám 4,13), ami jó és amit az embertől ő kíván (Mik 6,8), a Tízparancsolat (MTörv 4,13), ami a múltban történt, ami a jövőben fog történni (Iz 48,3.5), az új dolgok (42,9), az embernek szánt üdvösség (43,12), Isten hatalma (Zsolt 111,6), elrejtett bölcsessége (Jób 11,6), végül szava, igazsága és törv.-e (Zsolt 147,19). A 147,19 egyszersmind a ~ ósz-i fogalmának egyik fontos elemére is rávilágít: azt tanúsítja, hogy a ~t nem valami egyszer történt dologként értelmezték, hanem olyan valaminek tartották, ami folyamatosan történik. Jahve nemcsak a múltban adott ~t az embernek, hanem (a Szentírásban) folytonosan szól az emberhez. A próf.-knak egyszerűen tudtul kell adniuk ezt v. azt. Ugyanakkor erre utalás nélkül is nyilvánvaló, hogy amit a próf. tudtul ad, annak Jahve a forrása (1Sám 9,8; 10,16). Más helyeken a próf. kifejezetten azt adja tudtul, amit Jahve mondott neki (MTörv 5,5; 1Sám 3,17 kk.; Iz 21,10; Jer 16,10; Ez 24,19 kk. stb.). – 3. A ~ formái: a) Isten megjelenése. A legközvetlenebb amit Isten adhat az embernek, az magának Istennek a látása; ® teofánia. Isten látása után a Szám 12,6–8 szerint a ® látomásban v. ® álomban kapott ~ következik a sorban, amely kiválasztott embereknek jut osztályrészükül. Jahve néhány kiválasztotton kívül az egész népnek is megjelenik a kabodban; ® Isten dicsősége. A ~ e formáit tanúsító szövegek azt mutatják, hogy az ÓSz az Isten látása dolgában – mind közvetlen, mind közvetett formában – roppant tartózkodó volt, s ehhez még azt is hozzá kell vennünk, hogy a megjelenik ige héb. megfelelője sokszor eléggé homályos értelmű, s nem annyira látomásra enged következtetni, mint inkább hallásra. Így Kiv 20,22: „Magatok láttátok, hogy az égből beszéltem hozzátok”; 3,16: „Jahve, atyáitok Istene… megjelent nekem, kijelentve:…”. Sámuelnek – amint azt az elbeszélés egésze tanúsítja (pl. 1Sám 3,10 kk. 17) – hallás útján adta Jahve a ~t. Mindenesetre az ÓSz Isten láthatóvá válását ritka kivételnek mutatja; a ~ „szokásos” módja az volt, hogy Isten szólt az emberhez; a szava által nyilatkoztatta ki magát Isten. – b) Isten szava. A szóban adott ~t Izr. kiváltságának és olyan ajándéknak tekintették, amellyel Jahve a népét tüntette ki (MTörv 4,8; Zsolt 147,20); mégis, az ÓSz nemigen tud róla, hogy Jahve közvetlenül az egész néphez szólt volna. Igaz, van szó róla, hogy a Sinai-hegyen az egész nép hallotta Jahve szavát (mindenekelőtt: MTörv 4,10–13), de a Kiv sokkal tartózkodóbban írja le a Sinai-hegyen történteket. A nép látja ugyan a villámlást és a füstölgő hegyet, s hallja a mennydörgést és a harsonazengést, de olyan félelem fogja el, hogy arra kéri Mózest, ő beszéljen Jahvéval; „Isten ne szóljon hozzánk, nehogy meghaljunk” (20,18 kk.). S valóban, a szövetségkötésről szóló régi beszámolóban (24,3–8) Mózes az, aki kihirdeti a népnek az Úr minden szavát. Az ÓSz-ben mély gyökeret vert az a meggyőződés, hogy Isten ugyan az egész néphez intézi szavait, de nem beszél közvetlenül a néphez, hanem csak azokhoz a választottakhoz, akikre szavai közvetítésének feladatát bízza. Isten szavának közvetítői valójában a ® próféták; de mindnyájukat felülmúlja Mózes (Szám 12,6–8; vö. MTörv 18,15–19; 34,10). Ahol csak – a szigorúan vett próf.-i leírásokat nem számítva – megszólít Isten egy embert, ez az ember mindig olyan valaki, akinek Isten üdvözítő tervében valamilyen különleges szerepet szán (Ter 2,16; 3,9–19; 4,6–15; 6,13; 7,1 stb.; Bír 6,11 kk.; 1Sám 3.1 kk.). Jahve szava kezdettől fogva közösségi szerepet tölt be. – A próf.-k korától nem egyszerűen szól Jahve (Elohim), hanem egy új formula lesz jellemző: Jahve szózatot intéz valakihez; már a Ter 15,1 (JE) is az Úr szava megnyilatkozik kifejezéssel él; a szerző ui., aki már a próf.-i korban él, Ábrahám és Jahve találkozását nem tudja másként elképzelni, csak próf.-i ~ként. Azzal, hogy az isteni szó a próf.-k ajkára került, elkezdődött Jahve szavának egyfajta önállósodása és személyessé válása, ami egyre határozottabb formát öltött, mígnem elérte tetőpontját: Iz 55,10 kk. és Zsolt 119. A szóban adott ~ önállósodását az is előmozdította, hogy Izr.-ben egyre nagyobb szerephez jutott a leírt szó. A gyökerek a legrégibb időkig nyúlnak vissza; már a szövetségkötésről szóló régi beszámolóban olvasható, hogy Mózes leírta Jahve szóban közölt akaratát (Kiv 24,4). De idővel az az elképzelés, hogy a ~ Isten írásban rögzített szava (az Írás), egyre inkább előtérbe került és mind egyértelműbben megfogalmazódott: úgyannyira, hogy a fogság utáni időből a hagyomány olyan legendás elképzelést is megőrzött, hogy maga Jahve írta le a Tóra alapszövegét, ill. a Tízparancsolatot (24,12; 34,1; MTörv 4,13; 10,4). Először a MTörv fogalmazta meg, hogy Isten népének egész életének a ~hoz kell igazodnia, amelyet – írott formában – a Tóra tartalmaz (31,9–11) s ezt az írott művet csaknem személynek tekintik: tanúnak számít egész Izr. ellen (31,24–26). Mózes közvetítő szerepe véget ért, próf.-k sem hallatják szavukat, míg az eszkatologikus próf. föl nem lép (18,15–18), addig Jahve szava a Tórában van Isten népe körében jelen; ® sugalmazás. – A kumráni közösség némileg másképpen fogta fel a Tóra és a ~ közti viszonyt; szerinte a Tórát Jahve nem kinyilatkoztatta, hanem elrendelte, parancsul adta. – c) Az ÓSz felfogása szerint Isten főleg a tört.-ben végbevitt tetteivel nyilatkoztatja ki magát. A ~ e formájának a szóban adott ~ alá van rendelve, mint a tört.-ben adott ~ értelmezése; ® történelem, ® történetírás. – d) Jahve ~ának tekinti az izr. teol. a teremtést is; e tanítás klasszikus megfogalmazása a Zsolt 19,2–5. Az egek és az égbolt szavak nélkül is hirdetik Isten dicsőségét, s bár hang nem hallható, a hír eljut a föld határáig. Hogy a teremtésben adott ~t is Isten szavának (szóbeli ~nak) tekintik, azt az ilyen – szóbeli közlésre utaló – kifejezések tanúsítják, mint hirdet, vall, továbbadja a szót, jelent, beszéd, hír, szó, hang. A 19,2 arra mutat, hogy a teremtés az ember számára mindig hozzáférhető, folyamatos ~. Ugyanezt a gondolatot tükrözi Jób is. Jób fölteszi Istennek a kérdést, hogy miért kell ártatlansága ellenére is szenvednie (30,35: Felelj nekem!), tehát ~t vár az Istentől, de Isten válaszában (38–41) a teremtéshez utasítja: a teremtést kínálja fel Jóbnak Isten ~ul, belőle az ember megismerheti Istent annyira, amennyire szükséges neki. A természet kimeríthetetlen gazdagsága megsejteti a bibliai költészet művelőivel Isten végtelenségét, hosszúságát és szélességét, magasságát és mélységét, az egyszerűségben megnyilatkozó gazdagságát és változatosságát. Mégis, Izr. fiai soha nem becsülték úgy a teremtést, mint törv.-t. A Zsolt 19 első felét a természetben adott ~nak szentelte a szerző, második részét viszont a törv.-ben adott ~nak, de ezt nem tekinthetjük egyszerűen csak párhuzamba állításnak, hanem inkább fokozást kell benne látnunk (a minore ad maius): a nap hangtalanul hirdeti Isten dicsőségét, a Szentírás viszont kimondott szó; a nap kívül marad az emberi szíven, a szó ellenben behatol az ember szívébe; a napban adott ~ az egész emberiségnek szól, a Szentírást csak Izr.-nek adta Isten. – 4. Ki adja és ki kapja a ~t? A ~t mindig Isten adja és az ember kapja. A teremtésben adott ~nak nincs határa. Jahvénak a tört.-ben kinyilatkoztatott tettei is túlmutatnak Izr. határain. Gyakran meg is fogalmazódik az ÓSz-ben, hogy a ® pogányok megismerik Jahvét a tört.-ben végbevitt tetteiből (Kiv 7,5.17; 8,6.18; 9,14 stb.; Ez 25.5.7.11.17 stb.), és hogy az igazaknak hirdetniük kell Jahve tetteit a népeknek. Ugyanakkor a szóban megfogalmazott ~ Izr. kiváltsága. Izr. szinte soha nem beszélt az Isten szaváról, hanem mindig csak az Úr (= Jahve) szaváról: amikor Isten beszél, nem az egyes emberekhez intézi szavait, hanem Jahve szól a szövetség népéhez (a kiválasztott emberek, akik közvetlenül hallják, csak közvetítői Isten szavának). Csak ha elérkezik az üdvösség ideje, akkor válnak a népek is részeseivé a Tóra ajándékának (Iz 2,2–4; 42,4). – II. Az ÚSz-ben a ~ egyetlen közvetítője ® Jézus Krisztus. Ugyanakkor az ő személye, tanítása, megváltó műve az egyetlen tárgya is a ~nak. A ~ fogalma a legfejlettebb Pálnál és Jánosnál. – 1. Pál ap. tanítása a ~ról. Pál főleg az apokalüptein = ’leleplezni, fölfedni’ és a phanerun = ’nyilvánvalóvá tenni, megmutatni’ igékkel él. Műszóhasználata (a ® misztérium, amely eddig rejtve volt, most azonban nyilvánvalóvá válik és így lelki bölcsességet ad) nem a hellenista misztériumvallásokból ered, hanem teljes egészében megmagyarázható a zsidó bölcsességi irodalom és az apokaliptika nyelvhasználatából. – A ~ fogalmát Pál Isten Krisztusban megvalósuló üdvözítő terve megismertetéseként értelmezi. Az isteni terv folyamatosan valósul meg, így a ~hoz is hozzá tartozik a folyamatosság és a fejlődés. Következésképpen Pál nem annyira tárgyi-passzív értelemben fogta fel a ~t, a kinyilatkoztatott igazságok összességeként, hanem inkább személyes-cselekvő értelmet tulajdonított neki. Nem tekintette a ~t lezárt, elmúlt valóságnak, hanem Isten eszkatologikus művét látta benne, amely sokkal inkább teremtő és üdvözítő tevékenység, semmint az e tettekre vonatkozó ismeretek értelemnek szóló közlése. Természetesen a ~ fogalma azért Pálnál is magában foglalja a közlést, a lelki ismeretekben való gazdagodást, de azoktól az erősen intellektuális vonásoktól, amelyek később a skolasztikus teol.-ban hozzá tapadtak, Pálnál mentes a ~ fogalma. – Az első és az egyetlen kinyilatkoztató személy az Isten. A misztériumot az ő mindenhatósága, teljesen szabad akarata, kegyelme és végtelen bölcsessége tervezte el; öröktől fogva benne volt elrejtve, amikor pedig az idők teljessége elérkezett, akkor megvalósította Jézus megváltást szerző kereszthalála és a mindenségnek Krisztusban való összefoglalása által, aki a fő és az első szülött (Róm 3,25; 16,25 kk.; Ef 1,9 kk.; 3,9–11; Kol 1,18.26). Pál szemében Krisztus nem annyira az, aki kinyilatkoztat, mint inkább a ~ tárgya, foglalata, mivel ő a misztérium voltaképpeni tartalma, halála és feltámadása, mint megváltás, a teste pedig, az Egyház mint mindeneket átfogó misztikus egység (Róm 3,21–24; 16,25; Gal 1,16; Ef 3,3.5; 1Tim 3,16; 2Tim 1,10 stb.; vö. 1Pét 1,20). Ebből következően az ap.-ok is kinyilatkoztatók, mert igehirdetésük révén árad szét Krisztus „jó illata” (2Kor 2,14). Az ev. hirdetése útján terjed Isten ® igazsága (vö. Róm 1,17); a messiási idő áldott „most”-jában a misztériumot Isten föltárta magának Pálnak (Gal 1,16; Ef 3,3), a Lélekkel eltelt ap.-oknak és próf.-knak (Ef 3,5), valamint az összes szt.-nek (Kol 1,26). Az ap. szenvedése is Jézus szenvedésének ~a „testünkben” (2Kor 4,10 kk.). – Ez a kincs, amely cserépedényben van (4,7) nem egyszerűen személyes kiváltság, hanem arra kötelezi azokat, akiknek osztályrészül jut, hogy hirdessék az ev.-ot mindenkinek: zsidóknak és pogányoknak (Róm 1,6), minden népnek (16,26). A ~ nem valamilyen, csak a beavatottaknak szóló titkos tant jelent, mint a hellenista misztériumvallásokban, hanem egyfajta leleplezést, a fátyol föllebbentését (a szó eredeti értelmében) az emberiség üdvösségére (Ef 3,10). A misztérium el volt rejtve (vö. pl. Ef 3,4), hiszen az ÓSz-ben a próf.-k titokzatos módon utaltak rájuk írásaikban (Róm 16,26; vö. 1Pét 1,10–12), sőt az ap. pneumatikus exegézise még a ® Törvényben is felfedez különféle mély értelmű utalásokat az ÚSz-ben megvalósult üdvösségre vonatkozóan (Ábrahám mint a hit atyja: Róm 4; Hágár és Sára allegóriája: Gal 4,21–31 stb.). Az ÓSz-nek ezt az igazi értelmét Krisztus korában még nem fogták fel; a tragikus hitetlenség, amely a zsidók látását elhomályosította, fátyolt borított rá, ill. késleltette ennek fellebbentését (2Kor 3,13–16). És – bár Krisztusban feltárta Isten – az Ev. még most is rejtély, amely felfoghatatlan és áttekinthetetlen e világ bölcseinek, sőt balgaság (1Kor 1,18–25; 2Kor 4,3 kk.). Csak a Krisztusnak való engedelmességben megnyilatkozó ® hit számára válik felfoghatóvá (Róm 1,17). Így a ~ Isten ajándéka, de nem olyan ajándék, amelyet az ember tetszése szerint elfogadhat v. elvethet. Az ember azzal, hogy elfogadja v. elveti, mintegy ítéletet mond ki saját magára, maga az emberiség pedig 2 táborra oszlik (vö. Jn 3,18–21). – A Krisztusban adott ~ még nem teljes; eszkatologikus teljességét csak a parúziában és a parúzia által, valamint a feltámadással éri el, amikor is teljes egészében feltárul Krisztus dicsősége és vele a mi dicsőségünk (2Tesz 1,7; 1Kor 1,6; Kol 3,3 kk.; vö. Lk 17,30; 1Pét 1,7.13; 4,13; 5,4), ill. az istengyermekség dicsősége és az eljövendő mennyei dicsőség (Róm 8,18–23; vö. 1Pét 5,1). – Ezen a Krisztusban kapott ~on kívül Pál az Isten megismerésének egy természetes módját is ismeri: a teremtésen való elgondolkozást (Róm 1,19–21; 1Kor 1,21) és a lelkiismeret szavára való figyelést (Róm 2,14 kk.). De ez esetben Pál (az 1,19 ellenére) aligha beszélne ~ról, mert ez az ún. természetes ~ nem függ össze közvetlenül Krisztussal és nem a természetes ember elől elrejtett misztériumra vonatkozik, hanem épp arra, amit Pál az Isten megismerésének tekint, vagyis amit az értelem saját erejéből is felfoghat. – 2. János evangélista teol.-ja teljesen a ~ fogalmára épül, ennek ellenére a ~ (apokalüpszisz) főnévvel egyáltalán nem találkozunk nála, a kinyilatkoztat ige gör. megfelelőjével is mindössze egy helyen, egy ósz-i idézetben (Jn 12,38). De éppen így hiányzik Jn-ból a misztérium szó, valamint a vele kapcsolatos 2 kifejezés is: elrejt és fölfed. János evangélista nyelvhasználatára nem hatott a zsidó apokaliptika és bölcsességi irodalom, mint Páléra. János nyelvhasználata – föltehetően szándékosan – nem jellegzetesen zsidó, sokkal inkább a hellenizmus vallási áramlataival (gnózis, misztika) vág egybe, amelyeket János – a kereszténységgel összeegyeztethetetlen elemeket kiiktatva – be akart építeni teol.-jába. János ennek jegyében az általánosabb értelmű ’megismertetni, nyilvánvalóvá tenni’ igével él és jellegzetesen „jánosi” fogalmakat használ, mint: a ® világosság és a sötétség, Istent és a mennyei dolgokat látni és szemlélni, valamint az igazságról beszélni és tanúságot tenni (® János evangéliuma). János a kereszténységet – még sokkal inkább, mint Pál – kinyilatkoztatott vallásnak tekintette. A központ Jézus Krisztus, a ~ közvetítője. Jézus kereszthalálával megváltást szerzett; az Ev.-ban (Jn) mégis elsősorban úgy jelenik meg, mint aki kinyilatkoztat, ugyanakkor azonban maga az ® élet és a világosság is (vö. 1,4); amikor emberré lett, a világ világosságaként lépett a világba, hogy az embereknek, akik hisznek, életük legyen (8,12: „övék legyen az élet világossága”). A ~ról szóló tanításnak Jánosnál az a kiindulópontja, hogy Istent nem lehet látni, ill. megismerni (1,18; 6,46; 1Jn 4,20). Az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú. De Isten elküldte a Fiát, a Logosz emberré lett, a tanítványok látták dicsőségét, hallották tanítását: Jézusban Isten láthatóvá és tapinthatóvá vált (pl. Jn 1,14; 1Jn 1,1 kk.). Jézus megismertette az emberekkel Istent, akit senki soha nem látott (Jn 1,18), tanúságot tett a mennyei dolgokról (3,11–13) és beszélt az Atyáról (8,38). János tehát egyértelműen elhatárolja az ósz-i ~tól a Krisztus hozta ~t; csak Krisztusban lett osztályrészünk az igazság (1,18). A Krisztusban kapott ~ valami egészen új, amivel a régi ~t a „jánosi” igazság természetfölötti jellegéből következően össze sem lehet hasonlítani. János szerint a ~t lényegében az emberré lett Logosz személyében adta Isten; következésképpen a ® megtestesülés, ® megváltás „nyilatkoztatta ki” a Fiút (vö. 1Jn 3,5.8), ez jelenti annak az életnek a megjelenését, amely „az Atyánál volt” (1,2). Jézus küldetése és kereszthalála a csúcsa az Isten szeretete ~ának, a szeretet ~ának, ami az Isten (4,7–9; vö. Róm 5,8). Minthogy Krisztus a Fiú, kinyilatkoztatja az Atyát: „Aki engem látott, az Atyát is látta” (Jn 14,9; vö. 12,45). Krisztus tehát a saját személyében nyilatkoztatja ki az Atyát a tettei révén, amelyek a Fiúságát és a Fiúnak az Atyával való egységét tanúsítják (5,36; 9,4; 10,37 kk.; 14,10), főleg pedig a szavaival (1,18; 3,11–13; 6,46; 8,28.38; 12,49; 14,10; 17,6–8), amelyekkel az igazságról tesz tanúságot (18,37). A ~ annak szavait jelenti, aki maga a ® Logosz, az ® Isten igéje, az Ige. – Az ember válasza a ~ra a hit, amit János olykor látásnak nevez (6,40; 12,45; 14,19). Amit tehát Isten kinyilatkoztatott, az már jelen van. Ezzel függ össze, hogy a ~ vonatkozásában az ® eszkatológia némileg háttérbe szorul Jánosnál: Isten emberré lett Fiával a ~ lényegében teljes lett és lezárult. De mégis érintkezik János tanítása Páléval, amikor levelében arról ír, hogy Krisztus újraeljövetelekor nyilvánul meg Isten gyermekeinek dicsősége (1Jn 2,28; 3,2). – Magától értetődő, hogy János a „természetes” ~ fogalmát nem ismeri; csak a maga voltaképpeni értelmében szerepel nála a ~: ez a Fiúnak és az Atyának természetfölötti módon való ~a a Fiú által az emberré lett Igében.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages