király
király: a monarchikus államok rendszerint örökléssel trónra került uralkodója. – I. Az ókori K ~-eszméje. 1. A ~ önmagában nézve isteni lény, mert halandó testben a halhatatlan ~ságot hordozza. Mivel az ősi Közel-K-en nem tettek világos különbséget az istenség tevékenysége és lényege között, a ~t gyakorlatilag egyenrangúnak tekintették az istenekkel (a mezopotámiai hagyományban az emberi ~ság szerepét tekintve részesedés az anutuban, vagyis a legfőbb istenségnek, Anunak a méltóságában). A ~t nagyon gyakran együtt említik az istenekkel; mintegy isteni dicsfény (nimbusz) övezi; szava is hatékony, mint az isteneké stb. A ~nak az istenekkel egy sorba helyezését a legegyértelműbben Egyiptomban lehet tapasztalni: itt a fáraó nem csupán isteni méltóságra emelt halandónak számított, hanem teljes mértékben egyenrangúnak tekintették az istenekkel. A ~ „isteni” jellege az ún. udvari stílusban is megnyilvánult (R. Kittel, de főleg H. Gressmann): ebben a túlzó (hiperbolikus) stílusban istenségnek kijáró díszítő jelzőkkel halmozták el a fáraót (a fáraó az istenek fia, alattvalóinak napistene stb.). De megnyilatkozott a fáraó „isteni” jellege abban is, hogy ékírásban a fáraó neve elé is oda került az a jel, amely egyébként csak az isteneket illette meg; ezen túlmenően hivatkoznak még a némely fáraó tiszteletére kialakult kultuszra, a hierogámia rítusára, arra, hogy a fáraók ennek v. annak az istenségnek voltak a fiai stb. Meg kell azonban jegyezni, hogy Mezopotámiában nem volt szó maradandó = isteni ~ságról; ellenkezőleg, a királyság átmeneti jellegű volt, s bizonyos kultikus mozzanatokhoz kapcsolódva függött az istenek tetszésétől. Egyiptomban, ahol az egész műveltség sokkal statikusabb, állandóbb jellegű volt, a fáraó sokkal inkább beilleszkedhetett az istenek világába. – 2. Az istenekhez viszonyítva a földi ~ a nemzeti isten megbízottja, helyettese, akit képvisel, mintegy jelenvalóvá teszi az alattvalók számára az istenséget. A régi sumer ensi elnevezés egyszerűen ’helytartó’-t jelent. Ebben gyökereznek a földi ~ előjogai, a törv.-hozó, a bírói és a végrehajtó hatalom, az istenektől való kiválasztottság folyományaképpen. Minden istenségnek megvan a maga szerepe a ~ törv.-es uralkodóvá nyilvánításában. A kozmikus istenségek (a termékenység istenei) és a nemzeti istenségek életet adó, kegyes rátekintésükkel közösen biztosítják védencük boldogulását. – 3. A nép uralkodójaként a ~ alattvalói boldogulását van hivatva szolgálni, az isteni kegy és erő csatornájának szerepét tölti be (S. Mowinckel). Valójában a közösség szakramentális-misztikus képviselője v. pedig „a néplélek eszményi megtestesítője”. Az istenek minden adománya elsősorban a ~t illeti meg, de nem egyénileg, hanem mint a népet megtestesítő személyiséget. A ~ ügye azonos a nép ügyével. Mindent, ami jó, ami igazságos, ami üdvöt hoz és szabadulást jelent, az ellenség fölötti győzelmet, sőt a papi közvetítést is ide értve, elsősorban a ~nak, mint nagy embernek tulajdonítanak, a sumer lugal elnevezés szerint. A ~ságnak ilyen módon való értelmezése kétségkívül szemben áll a K-i kényurakra, erőszakos monarchákra vonatkozó általános fölfogással. A ~ az igazságosság ~a és mint ilyen áldás a népnek: az igazságnak érvényt szerezni, igazságot szolgáltatni elsőrendű vallási feladata a ~oknak. A ~ az isteni áldás eszköze, a „béke fejedelme”, azaz létrehozója minden békének, a béke teljességének. A valóságban a ~ a nép, a nemzet oltalmazója, palladiuma: mindennek, ami a ~nak osztályrészül jut, annak népe is részese, legyen az átok v. áldás. Ebben az értelemben a ~ mintegy jelkép: alattvalói föltekintenek rá, és mindenkinek minden az ő bőségéből jut osztályrészül. – II. A ~ság eszménye Izr.-ben. Ha összehasonlítjuk a ~ra vonatkozó K-i fölfogást Izr. vallási meggyőződésével a ~ságot illetően, akkor kiderül, hogy a személyes Isten eszménye, aki nem véletlen szülte alakban testesíti meg a személytelen „isteni”-t, a ~sággal kapcsolatos képzeteket is megváltoztatta. Itt most csak a legfontosabb eltérésekre és egyezésekre utalunk az ősi K-i és az izr. felfogás között. – 1. Izr.-ben komolyan nem kerülhetett sor „istenítésre”, arra, hogy embert istennek tekintsenek, istenként tiszteljenek. Itt teljesen világosan elkülönült a személyes egy Isten és a ~ mint ember. Még ha az „isteni” a ~ fokozott szentségére és természetfölöttiségére korlátozódott is (Mowinckel), akkor is egyértelmű maradt a szövetség irgalmas Istene és a földi uralkodó emberi személye között a különbség. Azok az érvek, amelyeket annak bizonyítására sorakoztatnak fel, hogy a ~t Izr.-ben „istenítették”, nem tanúsítanak egyebet, mint hogy Izr.-ben a ~ságot Isten kegyelme tartja fönn: „A földkerekségnek Isten az Ura. Ő rendel föléje a kellő időben jó vezetőt” (Sir 10,4). – 2. Izr. fiainak ~át, de mindenekelőtt a Messiást egy belső kötelék állandó kapcsolatban tartja Jahvéval. A ~ Izr. Istenét képviseli (2Sám 14,17: Isten angyala). Különösen a Messiásról áll, hogy Isten hasonmása (alterego), hiszen senki nem áll olyan közel Istenhez, mint az Örök Atyának és a Béke Fejedelmének (Iz 9,5) ~i alakja. A fölkenéssel és a beiktatáshoz hozzá tartozó egyéb szertartásokkal a ~ „más emberré” lett (1Sám 10,6), mindenekelőtt magára öltötte Isten szentségét és érinthetetlenségét. Ez főleg a nagy ~ra, Dávidra állt, és „Dávid kedvéért” az ő földi utódaira, „mindörökké” (Zsolt 18,51; 45,7 stb.). A Júda házából való ~t arra választotta ki Jahve, hogy az ő „királyságának trónján üljön Izrael fölött” (1Krón 28,5). Végső fokon a földi ~ csak részesedett Jahve örök ~ságából (vö. Iz 33,22); az a körülmény, hogy az uralkodói hatalom a személyes Isten uralmában gyökerezett, arra épült, nagyban növelte a júdeai ~ok tekintélyét, másfelől viszont azt jelentette, hogy a ~ sokkal mélyebb kapcsolatba került Istennel. – 3. Az egész ÓSz emlegeti a szabadító ~t. Izr. fiainak ~a érvényt szerez a szegény jogának, őt illeti „az igazság jogara” (Zsolt 45,7; 72,1 kk. 4.12). A szabadulás, amelyet a ~ szerez, olykor a szt. háborúban kivívott győzelem formáját ölti (1Sám 8,20; 9,16; 2Sám 3,18; 2Kir 6,26). Némely szöveg magának a Messiásnak is katonai erényeket, ill. tetteket tulajdonít (Zsolt 2,9). Bizonyos értelemben pap is Izr. fiainak ~a, de nem az áldozat tényleges bemutatójaként, hanem mint a kultuszban a nép első és teljhatalmú helyettesítője: a ~ok olyan értelemben mutatnak be áldozatot, hogy gondoskodnak föláldozni valóról, és mindenki más előtt fogadják Jahve megígért áldását. Minthogy a ~ övéinek pásztora (2Sám 5,2), népe létének, fönnmaradásának elengedhetetlen föltételét jelenti: a Siral 4,20 találóan mondja, hogy a Fölkent „Orrunkban a lehelet”, neki köszönhető az élet, mind a testi, mind a szellemi. Az eszményi ~ maga a Messiás (Zsolt 72,7.16; Jer 23,5; Ez 34,23–24; 37,24). Jahve ~ságára nézve ® Isten országa.
