kivonulás Egyiptomból

Teljes szövegű keresés

kivonulás Egyiptomból: 1. A Bibliában a Kiv 1,6 kk. szerzője feltételezi, hogy József halálától azoknak az eseményeknek az idejéig, amelyekről be akart számolni, eltelt bizonyos idő. Olyan király került uralomra, aki Józsefről már nem tudott semmit (1,8). Attól való félelmében, hogy a közben nagyon elszaporodott bevándorlók háború idején esetleg az ellenséghez pártolhatnak, intézkedett további szaporodásuk megakadályozására. Kényszermunkára rendelte őket (® Pitom, ® Ramszesz; vö. MTörv 11,10); amikor ez nem használt, megkísérelte, hogy az újszülött fiúkat a bábák közreműködésével titokban megölje (Kiv 1,15–21); amikor ez sem sikerült, megparancsolta alattvalóinak a héb. fiúgyerekek nyílt meggyilkolását (1,22). Ennek az elnyomásnak az idején született Mózes, a szabadító. Csel révén megmenekült a haláltól és az udvarba került, és itt is nevelkedett (2,1–10). Később kénytelen volt Midiánba menekülni (2,11–22), amelyet az Akabai-öböltől K-re kell keresni (vö. Ter 25,2.4; 1Kir 11,18). Hosszú ideig ott maradt (menekülésekor még fiatal ember volt, a Kiv 7,7 szerint már 80 éves, a MTörv 34,7 szerint pedig 120 éves korában halt meg; mivel azonban fia Egyiptomba való visszatérésekor még nagyon fiatal volt, azt kell föltennünk, hogy a 80 és a 120 év életkorának 3 – egyenként 40 éves – szakaszra osztására vezethető vissza. Közben meghalt a fáraó, a robot azonban folytatódott (Kiv 2,23). Akkor Isten az égő csipkebokorban a ® Hóreben arra hívta meg Mózest, hogy a népet Egyiptomból vezesse el Kánaánba (3,1–4.17; a 6,1–13 mintha Egyiptomot tételezné föl a meghívás színhelyéül). Miután a csapások megtörték a fáraó ellenállását (7,14–12,34), Izr. fiai, akik állítólag 600 000 főnyi népcsoportot alkottak (a nők és gyermekek nélkül: 12,37), a Niszán hónap 14. és 15. napja közé eső éjszakán elköltötték a húsvéti bárányt (12,1–28), és tömérdek zsákmánnyal elindultak Egyiptomból (12,35 kk.). – 2. Az egyiptológiai adatok tanúsága. – a) Amikor Mózes elmenekült, mások példáját követte (pl. Szinuhe). Az egyik egyiptomi papirusz (V. Anastasi-papirusz) egyebek közt beszámol 2 udvari rabszolga szökéséről, akiknek a delta földszorosán át sikerült elmenekülniük. – b) Az Egyiptomban robotra kényszerített apiruk és Izr. fiai közti viszonyra nézve (1,15 kk. 19.22: LXX; 2,5 kk. 11.13; 3,18; 5,3; 7,16; 9,1.13: héberek néven) ® héberek. Azt a munkafolyamatot, amelynek során Egyiptomban a téglát előállították, Rechmirének, III. Tuthmószisz v. Thotmesz (ur. Kr. e. 1490–1436) vezérének sírjában láthatjuk: bottal, ill. ostorral fölszerelt munkafelügyelők (vö. 5,6.10.13 kk.) irányítják a núbiai és szír téglavetőket; más ábrázolásokon írnokok is láthatók (vö. 5,6.10.14 kk. 19), akik ellenőrzik a teljesítményt. Az 5-ben leírtak mellett azok a dokumentumok szólnak, amelyekből kiviláglik, hogy a kemény bánásmód, amelyben a robotolóknak részük volt, olykor lázadáshoz vezetett, és a munka megtagadását vonta maga után (® Izrael fiai Egyiptomban). – c) I. Széti (ur. Kr. e. 1304–1290) visszatért az erősen Ázsia-központú politikához; ennek folyományaképpen a Nílus torkolatvidékén fegyverraktárak épültek, mert a különféle katonai megmozdulásoknak itt volt a kiindulópontjuk. Az Egyiptomból Kánaánba vezető út mentén egy sor erőd is épült. II. Ramszesz egy rezidenciát is épített magának, sőt vsz. ® Pitomban egy templomot is Atumnak. – d) Az ® egyiptomi csapások részben megfelelnek az egyiptomi természeti viszonyoknak. – 3. Forráskritika. – a) A Kiv 1–12 egymástól eltérő irodalmi műfajok tarka egyvelege, amelyek között váltakozva, sőt párhuzamosan is egyaránt megtalálható a Jahvista, az Elohista és a Papi iratok hagyománya. Mózes tört.-e (hogy kitették a Nílusba, Egyiptom királyának lánya azonban megtalálta és örökbe fogadta; 2,1–10) jól illett egy témához, amely más népek irodalmában is föllelhető: egy gyermek, akire nagy feladatok várnak, születése után kimenekül az életveszedelemből. A Kiv-ben ez a mozzanat annál inkább kidomborodik, mivel annak a zsarnoknak a lánya menti meg és neveli föl Mózest, aki Izr. fiainak vesztét kívánja. A bábákról szóló rész (1,15–21) kifejezetten népi elbeszélés, ill. anekdota. 2 bába (1,15) nyilvánvalóan nem lehetett elég egy népnek, amely úgy elszaporodott, hogy a hatalomnak félnie kellett tőle. A szerző – kihasználva, hogy a beduin asszonyoknak a civilizációtól elkényesedett városlakó asszonyoktól eltérően nincs szükségük szüléskor bábára – azt kívánta ironikusan bemutatni, hogy a fáraó mennyire tehetetlen, amikor gonosz tervét keresztül akarja vinni. Hogy a héb. énekeseknek örömük telt abban, hogy a csapások csodás jellegét kiemeljék (7,14–12,34), és így Jahve hatalmát jobban tanúsítsák, az a jahvista hagyománynak a Papi iratok hagyományával való egybevetéséből is kiviláglik. Ugyanez a törekvés érződik a Vörös-tengeren átkelés tört.-ének leírásában is. A prózai elbeszélés epikus jellegű (13,17–14,31). A leírásból az világlik ki, hogy Izr. fiai útkeresés közben olyan helyen vertek sátort, ahonnan nem lehetett menekülni, és így mintegy üldözésre ingerelték a fáraót (13,20; 14,1 kk.). A szerző kiemelte az egyiptomi sereg erejét (14,6 kk. 9.18.23.26), utalt Izr. fiainak ijedelmére és csalódottságára (14,10 kk.), amit csak Mózes határozott föllépése tudott eloszlatni, aki rendíthetetlenül hitt Jahve segítségében (14,14–18). Isten segítsége, az Úr, ill. angyala (14,19) a jahvista hagyományban szemmel látható módon érkezik a felhőoszlopban (13,21 kk.; 14,19 kk. 24). Ami a tenger melletti események jellegét illeti, figyelembe kell venni, hogy a legrégibb hagyománytól a legkésőbbiekig egyre inkább látványos csodává fokozódtak. A jahvista hagyomány szerint Izr. fiai nem vonultak át a tengeren. Jahve olyan zűrzavart támasztott az egyiptomi seregben, hogy fejüket vesztve belerohantak a visszahúzódó tengerbe (14,24.25b. 27a. b.). Az elohista hagyományban az egyiptomiak utána eredtek Izr. fiainak a tengerbe, s itt harci szekereik kerekei benne ragadtak az iszapban és a homokban, ezért nem tudtak a visszaáramló tenger elől elmenekülni (14,25a). A Papi iratok hagyományában a víz Mózes szavára kettévált, s megállt, mintha fal lett volna, középen pedig ösvény keletkezett. Izr. fiai átvonultak az ösvényen; az egyiptomiak követték őket, amikor azonban már a tenger közepére értek, a víz visszaáramlott, úgyhogy elmerültek (14,16–18. 21 a. b. 22 kk. 26.27a. 28 kk.). A tengeren átvonulás költői megfogalmazása a 15,1–18; a régi ének művészi fölépítéséből, a filiszteusok szerepeltetéséből (15,14), valamint az Edomon és Moábon való átvonulásra (15,15) és a jeruzsálemi templomra (15,17) való utalásból kikövetkeztethetően később, vsz. csak Salamon idejében keletkezhetett. A 12,37: megadott szám (mintegy 600 000 gyalogos férfi, családjukat nem számítva) a családokat is számítva 2–3 millió fő lenne. Ez a szám túl nagy Egyiptom akkori, 3 millióra becsült lakosságához képest és a földrajzi körülményekhez viszonyítva is. Továbbá egy ilyen nagy sokaság átvitele egyetlen éjszaka lehetetlen lett volna. A szám vsz. a bené jiszráél mássalhangzóinak számértékéből adódott (ez pontosan 603 000, innen a „mintegy 600 000”). Hasonló hely a Szám 1,46, ahol a ros kol bené jiszráél számértéke 603 550. – b) A népies elemek, az epikai forma, a 12,1–13,16 liturgikus felépítése, a sok csodás elem nem bontja meg a kivonulás tört.-iségét. Az Egyiptomban, vagyis „a szolgaság házában” élés újra meg újra megfogalmazott, pótolhatatlan része Izr. hagyományának (20,2; MTörv 5,6; 6,12; 8,14; 13,6.11 stb. Józs 24,17; Bír 6,8; Jer 34,13; Mik 6,4; vö. Oz 8,13; 9,3; Ez 23,3), és egyetlen szabad nép sem gondol arra, hogy őseit idegen földön élő rabszolgáknak tartsa. Ha viszont ez igaz, akkor ua. áll a kiszabadulásra is, amelyet az egész bibliai hagyomány tanúsít (a Pentateuchuson kívül még: Józs 2,10; 5,4 kk.; 24,6.32; Bír 2,1; 6,8.13; 10,11; 11,13.16; 1Sám 8,8; 10,18; 12,8 stb. Iz 10,26; 11,15 kk.; 43,16 kk.; Jer 2,6; 7,22.25; 11,4.7; 16,14; 23,7; Ez 20,5 kk. 9 kk.; Oz 11,1; 12,14; Ám 3,1; 9,7 stb.). A kivonulás tört.-iségének elvetésével teljesen érthetetlenné válna Izr. fiainak vallástört.-e. A Kiv 12,38 és a Szám 11,4 szerint (vö. Lev 24,10) azok az emberek, akiket Mózes Egyiptomból kivezetett, nem alkottak egységes népet; tehát minden csoportnak saját vallása volt (vö. Józs 24,14; Kiv 20,6–9). A heterogén elemek most nemcsak Jahve nevében egyesültek, hogy Kánaánt meghódítsák és Izr. népévé legyenek, hanem egyre világosabban kibontakozott körükben a jahvizmusnak tisztán monoteista jellege is. Ez magyarázatot kíván. Az egyetlen tört.-ileg elfogadható magyarázat az, amit a Biblia ad: megtapasztalták Jahve szabadító hatalmát, akinek Mózes volt az eszköze. Mózes az elnyomott és kizsákmányolt nomádoknak (= apiruk és a Nílus torkolatánál munkára kényszerített más népcsoportok) Isten nevében, aki neki megjelent a pusztában, szabadságot, vagyis emberi szempontból csaknem teljesen lehetetlen dolgot ígért. A Vörös-tengeren átvonulás csodája arra szolgált bizonyságul, hogy Jahve végtelen hatalmú Isten, s hogy valóban kiválasztotta Izr.-t, Mózes pedig igaz próf. (Oz 12,14). – 4. Az útvonal. – a) Kiv 12,37 és 13,20: Izr. fiai Egyiptomból kimenekülve Ramszesztől először Szukkot felé vették útjukat. Innen Etam felé mentek a puszta szélén. Ezt az egyiptomi htm ’erőd’ szóval hozzák kapcsolatba, ami azt jelenti, hogy azon határmenti erődök egyikével állunk szembe, amelyek a deltavidéket K felől védték a betörések ellen. Közelebbről nézve Széti/Merneptah erődje jöhet számításba. – b) A tengeren átvonulás helyére vonatkozó helyrajzi adatok nem egyértelműek az ÓSz-ben: egyfelől a földszoros É-i részét jelölik meg az átvonulás helyéül, másrészt D-re (a Keserű-tavak és a Vörös-tenger közé) teszik az átvonulás helyét. A D-i útvonal mellett szól a Kiv 13,17 kk. és az a hagyomány, amely az Egyiptomból kivonulók közvetlen célját, a Hórebet a Sínai-félszigetre helyezi (vö. Szám 33; MTörv 1,2; 1Kir 19,3 kk. 8), de ugyanígy a Jam Sufnak (Sás-tenger és Papirusz-tenger) a ® Vörös-tengerrel való azonosítása is (Kiv 23,31; Szám 14,25; 33,10 kk.; MTörv 1,40; Bír 11,16; 1Kir 9,26; Jer 49,21: Vörös-tenger és a LXX). Ezért tekintette az őskeresztény hagyomány a Vörös-tenger É-i sarkánál található sekélyebb részt az átvonulás helyének. Abból a (W. F. Albright és mások által elvetett) föltevésből kiindulva, hogy a Vörös-tengert korábban a Szuezi-földszoros összekötötte a Keserű-tavakkal, az átvonulás helyéül v. ezt a földszorost jelölik meg a D-i Keserű-tó D-i sarkánál, v. a 2 Keserű-tó találkozásának helyét. Pi-Hachirot, Migdol és Baal-Szefon ugyanígy nem azonosítható a földszoros D-i részénél sem megnyugtató módon. Az É-i útvonal mellett szól a Suf származéka a Jam Suf név elemeként. Mivel ez vsz. az egyiptomi tvf-re (= papirusz; vö. Kiv 2,3.5; Iz 19,6) vezethető vissza, kézenfekvő, hogy a Sás-tengert kapcsolatba hozzuk Egyiptomban a deltavidéktől ÉK-re eső sásossal. A Kiv 14,2.9 ugyanezt a vidéket tételezi föl. A 2 vers szerkezete elárulja, hogy eredetileg nem tartoztak össze: a 14,2a és 9b szerint Izr. fiai Pi-Hachirot előtt, Migdol és a tenger között táboroztak, a 14,2b és 9a szerint ellenben a tenger partján; ezen túlmenően: mintha a Baal-Szefonnal szemben kitétel (14,2b.9b) közelebbi (betoldott) meghatározása volna az ismeretlen Pi-Hachirot helyének (vö. Szám 33,7). Épp a Baal-Szefon név miatt lett az egész leírás színhelye a Földközi-tenger partvidéke. Mivel az ugariti szövegek tanúsították, hogy a szemita Baal-Szefon nevet a klasszikus szerzők Casiusként adták vissza, és mert egyebek közt Hérodotosz, Josephus Flavius, Strabo, Ptolemaiosz és a medébai térkép alapján föltehető, hogy Peluszion és Osztracine között volt egy Casius, O. Eissfeldt, G. Beer, M. Noth, H. Cazelles stb. a Kiv 14,2 tartalmazta Baal-Szefont Mahammadije 13 m magas homokbuckáján keresik (ahol Clédat már a sz. elején megtalálta Casius egyik Zeusz-templomát). Ez a föltevés Migdolnak Tell-el-Herrel való azonosításához vezet (ahol a Jer 44,1; 46,14; Ez 29,10; 30,6 tartalmazta Migdol is keresendő). Pi-Hachirot talán az egyiptomi szóra vezethető vissza, amelyet a peluszioni Nílus-ág leágazásaként lehet értelmezni. – A kritika tehát arra a következtetésre jut, hogy Izr.-ben a kivonulás útvonaláról 2 különféle hagyomány élt; ezek föltehetően más-más tört.-i tényekre támaszkodtak (lásd alább). A D-i útvonal föltevése azon a hagyományon alapszik, amely a Hórebet a Sínai-félsziget D-i részére helyezte. Az É-i viszont – Cazelles szerint – D-palesztinai környezetben keletkezhetett, ahol még éltek Jákob fiai, akiknek részük volt a hikszoszok uralmában és még őrizték az Egyiptomból való kivonulás emlékét. A velük rokon népcsoportokkal kerültek ismét kapcsolatba Izr. fiai, Mózes vezetésével, miután hosszabb ideig tartózkodtak Kádesben (Szám 13,26; 20,1.14; MTörv 1,19.46), és onnan egy időre a Hórebhez vonultak; vallási meggyőződésük és megtapasztalásaik alapján szövetségeseikké tették őket, ahogy ez később is történt a kalebitákkal és más népcsoportokkal. Nem lehetetlen az sem, hogy Izr. fiai Egyiptomból kivonulva mindjárt Kádes felé tartottak, és csak onnan kanyarodtak le a Sínai-félszigetre (® pusztai vándorlás). A Papi iratok hagyományában a Sínai-félsziget a kivonulás közvetlen célja, s ezzel az átvonulás helye is D-re tevődött át. – 5. Az Egyiptomból való kivonulás a profán tört.-ben. – a) Izr. tört.-ében a ~ Isten népének megszületését jelenti. Ezzel a közös vállalkozással olvadtak össze a különféle nomád elemek, az apiruk és más népcsoportok, amelyek a sz.-ok folyamán a Nílus-delta K-i részén önként letelepedtek, v. amelyeket mint hadifoglyokat oda telepítettek, s most Mózes vezetésével ki akarták vívni önállóságukat és szabadságukat. Belőlük jött létre Kánaán elfoglalása és bizonyos népelemek fölszívódása, ill. elkülönülése után a 12 törzs szövetsége. Izr. fiainak előrenyomulása idején Kánaán hegyvidéke már többé-kevésbé lakott terület volt, ezenkívül az előrenyomulók nem voltak annyian, hogy ezt a területet rövid időn belül teljesen benépesíthették volna. Tehát egy hosszabb folyamat zajlott le. Közben a behatolók átvették a már letelepültek műveltségét. Valószínűtlen, hogy minden törzs teljes létszámban részese lett volna a Mózes vezetésével lezajlott Egyiptomból való kivonulásnak. Az sem lehetetlen, hogy bizonyos csoportok már korábban elhagyták Egyiptomot (lásd föntebb; Albright 2 kivonulást tételez föl; Kr. e. 14. sz.: József házával; Kr. e. 13. sz.: Mózes és Józsue vezetésével). Annyi kétségtelen, hogy Izr. mind vallási, mind társadalmi szempontból azoknak a népcsoportoknak köszönheti jellegét, amelyek a Mózes vezette kivonulás révén Kánaánba kerültek. A Biblia utalásaiból kikövetkeztethető, hogy ezek elsősorban József házából való csoportok voltak, amelyekből Kánaánban Efraim és Manassze törzse kialakult, továbbá Benjamin és Lévi házához tartozók, bár a Bír 1,1–7 alapján föltehető, hogy Júda és Simeon házából valók is voltak köztük. De kézenfekvő, hogy a többi törzs is megengedte a saját területén olyan csoportok letelepedését, amelyek Mózes vezetésével hagyták el Egyiptomot, v. amelyek később csatlakoztak a Mózes kivezette népcsoportokhoz, ha némelyikük (pl. Káleb) nem is Józsue vezetésével, hanem saját kezdeményezésből hatolt is be Kánaánba. – b) Abban a kérdésben, hogy melyik fáraó volt az elnyomó, ill. kinek az uralma alatt zajlott le a kivonulás, eltérnek a nézetek. Azok, akik a 18. dinasztiára gondolnak (III. Tuthmószisz v. Thotmesz mint elnyomó és II. Amenhotep, mint akinek uralma idején a kivonulás történt), arra a 480 évre építik következtetésüket, amely Salamon Templomának fölépítéséig (Kr. e. 960) telt el a kivonulás után (1Kir 6,1). De ez a szám eléggé mesterséges, azért tört.-i hitele nem egyértelmű. Mégis, ez a korai időpont lehetővé teszi, hogy a kivonulást összekapcsoljuk a hikszoszok kiűzésével, továbbá, hogy az Ígéret földjének elfoglalása egybeessen az amarnai korszakkal, amikor Egyiptom hatalma erősen meggyöngült Kánaánban, és az ország sokat szenvedett az apiruk lázongásai miatt, akikkel Izr. fiai azonosak lehettek. – A 19. dinasztiával számolás (II. Ramszesz az elnyomó, Merneptah az a fáraó, akinek uralma alatt a kivonulás lezajlott) leginkább az irodalmi, tört.-i és régészeti adatoknak felel meg. Azt a nevet, amelyet II. Ramszesz a székhelyének adott, csakhamar fölváltotta a Tanisz név, úgyhogy az izr. szerzők csak olyan hagyományból meríthettek, amely egészen addig visszanyúlik, amikor még eredeti nevén volt ismeretes. Tudvalevő, hogy I. Szeti és II. Ramszesz nagy építkezéseket folytatott a Nílus-delta vidékén. Izr. fiainak pusztai vándorlása föltételezi Moáb és Edom királyságának létét, ezek pedig a régészeti adatok és a Ter 36,31–39; Szám 21,26 egybehangzó állítása szerint csak a Kr. e. 13. sz.-ban jöttek létre. Ugyanezen időszak végén Egyiptom elvesztette Kánaán fölötti hatalmát, a hettita birodalom pedig összeomlott, úgyhogy már nem használhatta ki az egyiptomi politikai gyengeséget. Végül az ásatások tanúsították, hogy a késő bronzkorban addig töretlen kultúráját Kr. e. 1200 k. más műveltség váltotta föl, amelyet ügyetlen építkezés, durván összerótt agyagépületek jellemeznek. Mivel a változás a Kr. e. 13. sz. 2. felében lerombolt Bétel, Debir, Lachis, Hacor városokban egyértelműen megmutatkozik, és mert Merneptah sztéléje is föltételezi, hogy Izr. fiai ekkor már Kánaánban voltak, némelyek a föntebbi nézetet úgy módosítják, hogy I. Szetit tekintik az elnyomó fáraónak, a kivonulást pedig II. Ramszesz idejére teszik, ezzel a kivonulás és az Ígéret földjének elfoglalása közt a ® pusztai vándorlás számára is elegendő időt hagyva. Kérdés, hogy vajon tárgyszerűek-e egyáltalán az olyan megkülönböztetések, mint az elnyomó fáraó és a kivonulás fáraója. Valószínű ui., hogy a Kiv 2,23; 4,19 nem akar egyébre utalni, mint az udvarban végbement változásokra, amelyek Mózesnek lehetővé tették a visszatérést.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages