Lukács evangéliuma
Lukács evangéliuma, Lk: protokanonikus úsz-i könyv, a 3. a szinoptikus evangéliumok csoportjában. – I. Keletkezése. 1. Olvasói. Az 1,3: említett Teofil azokat képviseli, akiknek Lukács evangélista ev.-át szánta. A keresztény tanításnak, valamint az ÓSz gör. fordításának (LXX) ismeretét eleve feltételezte. Az ÓSz lukácsi értelmezésében mutatkoznak olyan vonások, amelyek a hellén zsidó szórványokból is kimutathatók, elsősorban az alexandriaiakból. Azokat a megszólításokat, amelyeket a szerző Jézusra vonatkoztat (úr, szabadító, jótevő, mester) a hellén K-en szokásos értelmükben használja, ugyanakkor elejét veszi annak is, hogy Jézust Theosz epiphanésznak, ’földre szállt Isten’-nek tekintsék, amely épp e szóhasználatból következően fordulhatna elő. Egyébként is kerüli az evangélista azokat a kifejezéseket, amelyeket a hellén gondolkodású olvasók félreérthettek volna. Így azt lehet mondani, hogy az evangélista a hellén zsidókeresztények, talán az alexandriaiak számára írta ev.-át, mégpedig a leírt eseményektől időben bizonyos fokig már eltávolodva, másfelől viszont még akkor, amikor Pál levelei még nem lehettek annyira ismertek, hogy Pálnak Lukács rajzolta képe már ne hódíthatott volna teret, tehát az 1. sz. utolsó harmadában. – 2. Szerzője. A keresztény hagyományban egészen a 2. sz.-ig nyomon követhető, hogy a ~ szerzője a Kol 4,14; 2Tim 4,11; Filem 24 által is említett ® Lukács volt, Pál ap. kísérője (így a ~hoz írt antimarkionita előszó, a ® Muratori-töredék, Ireneusz stb.). – 3. Forrásai. A 3. f.-től Lukács lényegében Mk-hoz igazodott, amennyire ezt saját elgondolása lehetővé tette. Nagyobb kihagyás Mk 6,45–8,26; nagyobb betoldás: Lk 6,20–8,3 és 9,51–18,14, ahol is az „úti beszámoló”-val kezdődően az a (részint Mt-val közös anyag) épül bele ~ba, amelyet a szerző más forrásokból merített. A különféle forrásokat a stílusbeli sajátosságok alapján nemigen lehet meghatározni, ill. elkülöníteni; annál kevésbé, mivel a szerző kitűnően értett hozzá, hogy a teol.-i cél eléréséhez a megfelelő stíluseszközökkel éljen (pl. irodalmi konvenciók átvétele a korabeli profán irodalomból; LXX-beli megfogalmazások alapulvétele). – II. Tartalma. A szerző az előszóban elénk tárja kettős műve (~ és ApCsel) célját, ezt követi az ún. ® gyermekségtörténet (1,5–2,52). Ez a Jézus nyilvános működését előkészítő „előtörténet”, amely annyiban bevezetés, hogy már kifejeződik benne az az üdvösségtört.-i szerep, amelyet a ~ fő részében az evangélista Jézussal kapcsolatban előtérbe állít (a bevezetésnek és a fő résznek épp ez az összhangja tanúsítja, hogy a gyermekségtört. eredetileg is hozzátartozott ~hoz). Ezután Keresztelő János működésének bemutatása következik bebörtönzéséig (3,1–20), Ezt követi a ~ főrésze: Jézusnak, mint ® Messiásnak az életútja (3,21–24,53). Ebből a 3,21–4,13 a „kezdetet” mutatja be (vö. 3,23; 23,5; ApCsel 1,22; 10,37): Jézus megkeresztelkedése Keresztelő Jánosnál, ezzel kapcsolatban Jézus családfája és megkísértése a pusztában; Lk 4,14–9,50: Jézus Galileában való működése; 9,51–19,27: Jézus útja Galileából Jeruzsálembe (az ún. úti beszámoló); 19,28–21,38: Jézusnak Jeruzsálem közelében és a Templomban való tartózkodása; 22,1–23,56: a ® szenvedéstörténet; 24,1–53: a Feltámadott megjelenései a mennybemeneteléig eltelt 40 nap alatt (24,51). – III. Teológiai sajátságai. Azt a helyzetet, amelyet ~ szerzője szem előtt tartott, mindenekelőtt az határozta meg, hogy már meglehetősen nagy időbeli távolság választotta el a leírt eseményektől, így már lezártaknak tekintették őket és nem a küszöbön álló ítélet előjeleit látták bennük, ahogy azt a Lk 21 felölelte parúziabeszédnek Márk leírásával való egybevetése v. ~ megfelelő helyein Mk 1,15 és 9,9–13 kihagyása tanúsítja. Mivel a kortársak megtapasztalták, hogy Jézus fellépése és várt újraeljövetele (parúzia) közt egyre több idő telik el, figyelmük a jelen felé fordult, és a hétköznapi dolgokra összpontosult. Ezért az igehirdetés szembekerült azzal a követelménnyel, hogy a hagyományok megbízhatóságát igazolja, Jézus fellépésének maradandó értékét, a későbbi nemzedékek szempontjából is életbevágó voltát kiemelje, végül elhárítsa azt a veszélyt, amely a vég be nem következtével a hitet fenyegette. – 1. A szerző nem csupán a hagyomány továbbadását tekintette feladatának; ezt előtte már sokan megtették (vö. Lk 1,1–4). Arra törekedett, hogy az események lefolyását kezdettől nyomon kísérje a hagyománytört.-i szempontok szem előtt tartásával, hogy így folytonosságát bebizonyítva a ® hagyomány megbízhatóságára és hitelességére annál inkább rámutathasson. Ez a törekvése magyarázza azt is, miért foglalkoztatta annyira a tanúul kiválasztott ap.-ok pontosan meghatározott köre. – 2. Jézus élete tört.-ének jelentőségét ~nak szerzője azzal igyekezett kidomborítani, hogy beillesztette az egész üdvösségtört.-be, és meghatározta az időpontokat és a helyszíneket. – a) A Szentlélekkel és hatalommal felkent (ApCsel 10,38) Jézusnak egész élete és működése, az ® Isten igéjének (rhéma, ’dabar’ értelemben; vö. Lk 2,15.19.50 kk.; ApCsel 5,20) beteljesedése, ahogy azt az üdvösség ósz-i rendjében a törvény és a próféták előre hirdették (vö. Lk 1,70; 24,27.44). Mégis, az üdvösség Jánosig terjedő (vö. 16,16) ósz-i ideje és a Jézusban megvalósult új szövetség (vö. 22,20) között csak annyiban van meg a folytonosság, amennyiben ez ® Jézus családfájában (3,23–38) és a gyermekségtört.-ben Jézus szűztől való születésének hírüladásában (1,26–38) kifejeződik: a Dávidnak adott ígéret Jézusban teljesedett be; de Jézus nem egyszerűen Dávid utóda, ahogy a nép várta, hanem egyszersmind az új Dávid is (ennek jele, hogy mint az 1. Dávid, Jézus is Betlehemben született), akivel Isten – ígéreteit teljesítve – mindent teljesen újra kezdett. Ennek az új kezdetnek, amelyet a Szentlélek kiárasztása előtt maguk a tanítványok sem voltak képesek felfogni, fő jellemzője az, hogy a Sátán hatalma megtört és elkezdődött Isten uralma: Jézus életében, halálában és feltámadásában megnyilvánult az Isten szeretete. Így Jézus élete, ill. az az idő, amelyet a földön töltött, az üdvösség tört.-ében „az idő közepe” lett (H. Conzelmann): az üdvösség ósz-i ideje előkészítette, a következő időnek, az Egyh. idejének pedig megvetette az alapját. Pünkösdkor a Szentlélek eljövetelével kezdetüket vették „az utolsó napok” (ApCsel 2,16), amelyekben Jézus mennybemenetele által Jeruzsálemtől kezdve az egész földön minden népnek (vö. Lk 24,47; ApCsel 1,8; 2,5) megnyílt az út az üdvösségre. – b) Így „ennek az életnek” (ti. Jézusénak, 5,20) egész befolyása, tört.-e útmutatás az igehirdetéshez. A szenvedés megjövendölése és a szenvedéstört. pedig arra utal, hogy Jézus élete, a konkrét tört.-i helyzeten túlmutatva mintaképül szolgál. Épp ezért az evangélista úgy mutatja be mint utat, amelyen Jézus előre ment és amelyen a tanítvány követi (Lk 9,57; 14,27). Jézus életének az üdvösségre vezető út ősmintájaként való bemutatása volt az evangélista célja az „úti beszámoló”-val, nem pedig az, hogy Jézus vándorlásait tört.-i hitelességgel leírja (a helyszínre és az időpontokra vonatkozó adatai homályosak). Annál nagyobb hangsúlyt kap viszont Jézus állandó úton léte, és állandó tudatos Jeruzsálem (= az Istennel való találkozás helye) felé törekvése (9,51; 13,22.32 kk.; 17,11; 19,11; vö. 2,22.41). Jézus egész életében tanúsított magatartása a feltámadással kapta meg igazolását (ApCsel 16,17; vö. 3,15). Ezért Jézus feltámadásának tanúsítása az alapja Jézus útja maradandó voltának, érvényben maradásának és az üdvösség útjaként való hirdetésének. – 3. Jézus életének útként való értelmezése, ill. bemutatása Lukács egész tanítására hatott. Jézus hittel való megvallása, amely útjának követésével egyenértékű, a végsőkig való hűségben kap igazolást (Lk 8,15; 14,28 kk.; 21,19), ha az Emberfia eljön, így talál majd hitet a földön (18,8). A szorongatások és a mindennapi gondok egyaránt veszélyeztetik a hitet (vö. a magvetőről szóló példabeszédet Lukács megfogalmazásában 8,4–15), ezért kívánja meg Jézus minden tanítványától, hogy minden nap vegye vállára keresztjét (9,23), állandóan és szünet nélkül virrasszon és imádkozzon (18,1–8; 21,34–36), s őrizkedjen főleg a gazdagságban rejlő veszélyektől (12,13–34; 14,33; 18,18–30).
