meghívás
meghívás: 1. Az ÓSz-ben a héb. ’nevén szólít’ kifejezés gyakran ® kiválasztást v. valamely föladatra, szerepre való ~t jelent (Kiv 31,2). Második Izajás a nevén szólít (Iz 43,1; 45,3) kifejezésen kívül egyszerűen a meghív igét (41,9; 42,6; 48,12 stb.) is használja ’kiválaszt’ értelemben. Egyébként Istennek az üdvösség munkálására való fölszólítása is egyfajta ~nak számít (vö. Péld 1,24; 9,15). Lehetséges, hogy ez ’az Isten neve elhangzott fölötte’ (= ’az Isten nevét viseli’; vö. MTörv 28,10; 1Kir 8,43; 2Krón 7,14; Iz 63,19; Jer 7,14.30; 14,9; 15,16; 25,29; 32,34; 34,15; Dán 9,18 kk. stb.) ismert héb. kifejezésre vezethető vissza: Isten a nevét adva magáénak mond valakit, azaz meghívja, hogy az övé legyen (® próféta). – 2. Az ÚSz kv.-ei közül az ev.-okban gyakran szerepel a ~: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14; vö. 20,16; Jel 19,9). Jézusnak ez a paradox mondása minden bizonnyal arra akar utalni, hogy a ~ nem lehet oka az Isten előtti dicsekvésnek, mert a ~ tisztán kegyelem, ajándék (vö. Mt 8,12: ha „az ország fiai” közé tartozunk is, mindig fönnáll „a sötétségre kivetés” veszélye). Jézus egyfelől az ap.-okat hívta meg (4,21), másfelől a bűnösöket (9,13). – Az isteni ~ gondolatával főleg Pálnál találkozunk. A keresztények egész egyszerűen meghívottak (1Kor 1,24; Zsid 9,15), Jézus Krisztus meghívottai (1,6); ~uk a szentségre szól (1,7), és Isten szabad elhatározásának műve (vö. Róm 8,28). Mivel Isten azokat szereti, akik „Jézus Krisztusban vannak”, a Jézus Krisztus közösségébe való ~ Isten szeretetét nyilvánítja ki (1Kor 1,2.9; Júd 1; vö. Jel 17,14). Az Istentől kiinduló ~ra (Róm 11,29; Gal 1,6) gyakran a tisztán kegyelemből való kiválasztás (Róm 11,29; Gal 1,6) szolgál magyarázatul: „Isten … megváltott és a szent hivatásra meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározásából és kegyelméből” (2Tim 1,9). Ezért köteles mindenki megmaradni a kapott hivatásban, ill. állapotban (1Kor 7,20.24), és méltóvá válni a ~ra, arra a nagy kegyelemre, amelyben részesült (Ef 4,1; 2Tesz 1,11). Ez a kegyelem, ill. hivatás mennyei (Zsid 3,1; Fil 3,14), és mindenki számára reménye az üdvösségnek (Ef 1,18; 4,4). Így a ~ mintegy szakkifejezés az egész üdvösségtört.-re vonatkozóan „Evangéliumunk által” (Isten) „épp azért hívott meg benneteket, hogy részetek legyen Urunk, Jézus Krisztus dicsőségében” (2Tesz 2,14; vö. 1Tesz 2,12: „meghívott titeket dicsőséges országába”). Őskeresztény fölfogás szerint a ~sal Isten tényleges változást idéz elő (Róm 4,17; 9,26; Gal 5,8.13; 1Tesz 5,24) az üdvösség tört.-ében (Róm 9,7 = Ter 21,12; Zsid 11,8) és minden egyes keresztény életében (2Pét 1,10). A keresztényeket Isten a Fiával való közösségre hívta meg (1Kor 1,9); ezzel egyértelmű, hogy nem a bűnös életre, a tisztátalanságra, hanem a szentségre (1Tesz 4,7), az örök életre (1Tim 6,12), Isten csodálatos világosságára (1Pét 2,9), az örök dicsőségre (5,10) kaptunk ~t. A keresztényeket Isten Fiával való közösségük egymással is összekapcsolja (az ekkleszia talán fölfogható az Atyától meghívottak egységeként is; vö. ApCsel 2,39): „Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól” (Ef 4,4; vö. Kol 3,15). A hit hirdetői, az „apostolok” külön ~t kapnak (vö. ApCsel 13,2; 16,10; Róm 1,1; Gal 1,15; 1Kor 1,1). Némelyek szerint a meghívott apostol szót egyszerűen ’keresztény apostol’-ként lehet, ill. kell értelmezni (G. Bertram); ® előre elrendelés.
