megigazulás
megigazulás: a bűnös ember igazzá válása Isten előtt. Minthogy a folyamat egyes részei túlhangsúlyozhatók, és a zsidóság főleg az egyéni igazságszolgáltatásra korlátozta jelentését, még ma is nehéz pontosan meghatározni, hogy az ÚSz-ben, s azon belül Pál leveleiben mit is kell ~on érteni. – I. Forrásai. Isten ® igazságosságának úsz-i fogalma, amelynek az ember ~át köszönheti, nem a gör. erénytanból, hanem a héb. gondolkodásból ered, ha a fejlődés az ÓSz-ből az ÚSz-be nem is volt törés nélküli. Az ÚSz szempontjából alapvető, hogy az ® igazság Isten igaz módon való viselkedése az emberrel szemben és viszont, az embernek igaz módon való viselkedése Istennel és a többi emberrel szemben, de nem egyfajta ® jog alapján, hanem a közösségi viszonyból következően úgy, hogy Izr. a ® szövetségben újra meg újra megtapasztalja Isten segítségét, gondoskodását élete fennmaradása érdekében, annak föltételeként (2Sám 18,31; Zsolt 22,32; 40,10; Iz 51,5–8; Jer 23,6 stb.). Így Izr.-től teljesen idegen az a gondolat, hogy Isten igazságossága lesújthat rá. Ha Izr. nem igazodik Isten igazságához, akkor saját magát bünteti, mert az életnek Isten felajánlotta föltételeit utasítja el. Az a kép, amely Istennek Izr.-lel, ill. a népekkel folytatott jogi vitáját állítja elénk (Zsolt 50; Iz 41,1.21; 43,26; 50,8 kk.), a törvénykezés jegyeit mutatja, de Isten azért megmarad továbbra is, főleg a fogság idején az eszkatologikus szabadulás Istenének (Zsolt 97,2.11; 98,2; Iz 45,21 kk.; vö. 43,16–21; 54,10), mégpedig egyetemes értelemben (Zsolt 96,10; Iz 45,24; 51,11; 62,2). – A korai zsidóság teol.-ja eltérő módon értelmezte Isten igazságosságát. Az ® apokaliptikában, amelynek jelentősége az ÚSz szempontjából egyre inkább nyilvánvalóvá válik, az ember igaz volta nem a parancsok teljesítésétől függ, hanem a törv. igenlése v. tagadása az alapvető, amellyel az ember állást foglal: Istent v. ® Beliált akarja-e követni. Így Isten az ember számára az igaz élet forrásává és fenntartó erejévé válik, de az emberi döntést természetesen megelőzi az isteni hívás (Hénoch [etióp] 1,1; 38; 40,5; vö. 1QH 15,15.17; CD 1,19; 2,14–16). Itt tehát a törv.-hez való hűség csak az igaznak igaz voltát nyilvánítja ki, és viszont, az eszkatologikus ajándékok sem az igaz fáradozásának jutalmát jelentik, hanem ugyanúgy csupán igaz volta kinyilatkoztatására szolgálnak (Lévi végrendelete 8,1; Benjamin végrendelete). A kumráni iratokban szintén azt a segítséget jelenti Isten igazságossága, amelyet a rászorulónak nyújt Isten (1QS 10,25; 11,12). Ennek köszönhető, hogy a jámbor a „szövetség”-be beléphet és benne megmaradhat (1QH 7,19; vö. 1QS 4,22 kk.). Így a kiválasztott már most részese Isten igazságának, azaz eszkatologikus erejének (1QH 14,15–16, CD 20,19–21), amelynek a jelenlegi időben, a bukás korában természetesen még be kell igazolódnia (1QH 14,20; 1QS 5,8.22–27). A jámbor azonban tudja, hogy egyelőre még csak viszonylag tökéletes életet képes élni (1QS 14,16), és hogy igaz voltát Istennek köszönheti: „Azt mondom Istennek: én igazságom” (1QS 10,11; vö. 11,13–15; 1QH 4,35–37). Így az „igaz” (Kumránban) az Isten jósága által (1QH 13,17; vö. 1QS 3,3; 4Ezd 8,31 kk., 36.) elfogadott bűnös, aki végleges ~át Isten igazságosságától várja (nem éli 1QS 11,12). – Mivel a rabbinista teol.-ban háttérbe szorult a már elkezdődött ® eszkatológia gondolata, egyszersmind elhomályosult az Isten igazságosságának a jelenben való segítéskénti elképzelése is. Jóllehet itt is a törv. szolgálatában megvalósuló jámborság jelenti az igazságot (SalZsolt 1,2 9,5; 14,1), mégis, mivel Isten ítélete fenyeget, ezek a törv. szerinti cselekedetek már nem Isten dicsőségére szolgálnak, mint Kumránban (vö. 1QS 1,18 kk. 21 kk.; 1QH 10,12), hanem Isten elismerését tanúsítják. Így a ~ farizeusi értelmezése az ÓSz tanításának egyoldalúvá válását jelenti: bizonyos elemek túlzott hangsúlyt kaptak (a mózesi törv. és ennek megtartása; ® judaizmus), mások viszont háttérbe szorultak (az Isten irgalma és kegyelme, továbbá az a belső átalakulás, szellemi változás, amelyet a próf.-k a messiási időre jövendöltek). A farizeus zsidó attól várta az üdvösséget, hogy Jahve ítélő szavára halála után v. az ® ítéletkor megigazul, azaz a törv.-hez való hűségéért megszabadul bűneitől és Isten haragjától és bebocsátást nyer a messiási országba, ill. a Paradicsomba (az Éden kertjébe). Az igaz szabad akaratból tartja meg a törv.-t (miként a pelagianizmusban, Isten segítségének eszközeként a kegyelemnek gyakorlatilag nem jut szerep), és ilyen módon jogot szerez a ~ra, ha érdemei többet nyomnak a latban vétkeinél. Az egész folyamatot teljesen mechanikusnak képzelték el, olyannyira, hogy Sammai és Hillel iskolái azon vitáztak, mi történik, ha a törv. szerinti tettek egyforma súllyal esnek latba a törvényszegésekkel. A farizeusi ~ tehát kimerült Isten ítéletének kimondásában, a valóság egy már adott tényének megállapításában; így meglehetősen külsőleges volt, nem jelentett szükségszerű összefüggést a belső megszentelődéssel (iustitia forensis). A farizeusi igazság tehát a személyes tetteknek, a törv. teljesítésének a gyümölcse, amit Pál ap. törvény szerinti tetteknek nevez, tehát személyes teljesítmény, saját erőből eredő ~, amivel az ember dicsekedhet. Az embernek kötelessége a törv.-t megtartani, s ugyanígy Isten is tartozik az embert megjutalmazni. Nyilvánvaló: a zsidóságnak a kazuisztikához, a formalizmushoz, a külsőségességhez való ragaszkodása és a valódi erkölcsösségtől, a belsőleg átélt, őszinte vallásosságtól való eltávolodása szoros összefüggésben áll az Isten és ember közti viszonynak ezzel a szigorúan jogi szempontból való értelmezésével (® lelkiismeret, ® Törvény, ® farizeusok). – II. A Pál ap. előtti kérügma. Róm 3,24–26: itt Pál ap. a hagyományban már megfogalmazódott tételhez kapcsolódik, azt magyarázza; ebből arra következtethetünk, hogy már Pál előtt is fontos teol.-i szerepe volt az Egyh. igehirdetésében az ember Jézus halála általi ~a tételének (hasonlóképpen: 8,29 kk.; 1Kor 1,30; 6,11). Így az ember ~a a szövetség elleni vétségektől való megváltást jelenti. „Isten azzal mutatta meg igazságosságát, vagyis a szövetséghez való hűségét, hogy Jézus Krisztusban engesztelést szerzett azokért a bűnökért, amelyekkel Izrael az Istennel való szövetséget sokféle módon megsértette. Így igazságossága az irgalomban mutatkozik meg” (K. Kertelge). – III. Pál ap. leveleiben újra meg újra vitába szállt a judaista csoportokkal, ennek ellenére helytelen volna Pál ap.-nak az ember ~áról szóló tanítását (Róm 1,17; 3,5.21–26; 10,3; 2Kor 5,21; Fil 3,9; vö. Róm 2,13; 3,20; Gal 2,16 kk. stb.) egyszerűen úgy értelmezni, mintha az ap. elsősorban e csoportok ellen akart volna érveket felsorakoztatni. Inkább arról volt szó, hogy a már kész megfogalmazást (Isten igazságossága) felhasználta arra, hogy az üdvösségről szóló tanítást újra értelmezze és rámutasson: az üdvösség Jézus Krisztusban valósul meg, mert általa mutatta ki Isten az igazságosságát (Róm 3,25), nem csupán a bűnök megbocsátásával és a szövetség megújításával, hanem ezen túlmenően az Isten tervezte eszkatologikus üdvösség kinyilatkoztatásával is, amely most (3,21) – kegyelemből – mindenki előtt nyitva áll, aki hisz Jézus Krisztusban. Mivel így Krisztusban, a törv. végső céljában (10,4) már jelen van az eszkaton (a végső idő), a hívő, aki magára ölti Krisztust, új teremtmény Krisztusban (2Kor 5,17) és ezért megigazultnak számít. – Éppen ezért Pál fáradhatatlanul tanította: az ember nem a törv. szerinti tettek, hanem a Krisztusban való hit révén válik igazzá, vagyis Jézus megváltó kereszthalála örömhírének elfogadása által. Ez az alapvető és újra meg újra szóba kerülő ellentét: az ember a hit révén igazul meg, nem a törv. útján, a törv.-nek megfelelő tettek által. A hit és a törv. szerinti tettek Pál számára a zsinagógával szemben más-más nagyságrendet képviselnek, amely a hitet egy síkra helyezte a törv. többi követelményének teljesítésével. A rabbinista irodalom is idézi a Ter 15,6-ot és a hit példáját látja Ábrahámban (vö. Róm 4), ezt az Isten ígéretében való hitet azonban törv. szerinti tettként értékeli. (Ezzel szemben az apokrif iratokban és Philónál, valamint a kumráni szekta dokumentumában [1QS] és a régebbi időkben a hit még a vallási élet ösztönzőjeként szerepel, és így magasabb rendű értéket képvisel.) A keresztények ~a nem kiérdemelhető, nem megszerezhető jog, hanem Isten ajándéka, kegyelem (Róm 3,24: „ingyen kapják”; 4,4 kk.; 11,6: „kegyelem alapján”, „nem tettek fejében”; Tit 3,7). A hit nem „tett”, amely érdemnek számít, hanem Isten adománya (Ef 2,8), a lélek készsége, az a belső lelkület, amely hozzásegíti az embert Istentől való függése elismerésére, és így megnyitja Isten irgalma előtt. A keresztény nem magával dicsekszik, hanem mint Ábrahám, Istent magasztalja (Róm 4,20); a hit annak az embernek belső magatartása, aki nem a maga dicsőségét keresi, hanem a megváltást (= bűnei bocsánatát) dicsőíti (Ef 1,7; Kol 1,14), és a ~t Isten kegyelmének tulajdonítja, nem a maga érdemeinek (Róm 3,27; 4,4 kk.; 1Kor 1,30 kk.; Gal 6,14; Ef 2,8). Ugyanígy nem beszélhet a keresztény saját igaz voltáról, a maga ~áról sem, mintha ez a tetteinek volna a gyümölcse, hanem csak arról a ~ról, amely a hit révén Isten ajándékaként vált osztályrészévé (Fil 3,9). – E helyekből az is egyértelműen kiviláglik, hogy Pál felfogásában a ~ fogalma a bűnöktől való megszabadulást és a megszentelődést is magában foglalja. Ugyanígy biztos az is, hogy Pál szóhasználatában (= ahogy ő a ~ról beszél) ezek a folyamatok nem mindig fejeződnek ki nyilvánvalóan, s az is, hogy – a Pál használta forrásokból érthetően – gyakran törvénykezési vonásokat is mutatnak (így utalásokat az ítéletre és az ítélet kimondására). Mihelyt megigazultról v. ~ról esik szó, nyomban Isten tettére esik a hangsúly, amelynek folytán Isten az embert igaznak fogadja el. Ez egyértelműen következik Pál szóhasználatából: megigazulni ugyanazt jelenti, mint igaznak számítani (Róm 4,3–24; Gal 3,6; vö. általában, hogyan él Pál az igével, az ÚSz-nek ezzel a jellegzetesen páli kifejezésével: pl. Róm 2,26; 9,8; 2Kor 5,19; vö. 2Tim 4,16). Természetesen szerepe volt ebben a Ter 15,6 (Ábrám hitt Jahvénak, és ez beszámított neki megigazulására) gyakori idézésének is. De hivatkozott Pál a Zsolt 32,1 kk.-re is, és nem véletlen, hogy a 3 paralelizmusból épp az utolsót választotta ki: „Boldog az az ember, akinek az Úr nem tartja számon vétkét” – nem mintha Isten nem bocsátaná meg valóban a bűnt, hanem mert a ~ elsősorban elismerést, ítélethozatalt és beszámítást jelent Isten részéről. Zorell is elismeri, hogy a gör. dikaiun a LXX-ban rendszerint törvénykezési műszóként szerepel, ugyanígy Pál érvelési rendszerének más fő helyein (143,2; vö. Róm 3,20; Gal 2,16) is, ahogy ez a paralelizmusból („Ne menj ítéletre szolgáddal, az élők közül senki sem igaz színed előtt”) következik. Így tehát biztosra vehető, hogy Pál az igaznak számítást és a ~t Isten olyan kijelentéseként és ítéleteként értelmezte, amely a pogány múltban v. abban az időben elkövetett vétkek bocsánatát is magában foglalja, amikor az ember még törv. szerinti tettekre törekedett, amelyek semmit sem használnak az embernek, nem képesek rajta segíteni. De ugyanígy biztos az is, hogy Isten a szavával, ítéletével az embert nemcsak igaznak nyilvánítja, hanem valóban igazzá is teszi, azaz megbocsátja a bűneit és eo ipso megszenteli. Amint Zorell helyesen jegyzi meg, nem csoda, hogy a dikaiun ige a profán gör.-ben soha nem élt ’igazzá tesz’ értelemben. Az embernek nem áll hatalmában egy másik embert igazzá tenni, az ember legföljebb leszögezheti az ítéletet: ez az ember igaz. Az Isten és az ember közötti viszonyban egészen más helyzettel állunk szemben. Isten valóban igazzá teszi az embert (Róm 4,5). Amint tény, hogy Ádám bűnbeesésével minden ember bűnös lett, ugyanúgy az is, hogy Krisztus engedelmességével mindnyájan megigazultunk (5,19). Elképzelhetetlen, hogy Isten igaznak tartson valakit, aki nem valóban igaz. Ugyanebből a meggondolásból a ~ időpontját Pál az ítélet napjáról v. a halál órájáról a megtérés pillanatára teszi át, amikor az ember elfogadja az ev.-ot és megkeresztelkedik (5,1.9; 8,30; 1Kor 6,11). Ezzel nincs ellentétben, hogy bizonyos helyeken (Róm 3,30; Gal 5,5) úgy szerepel Pálnál a ~, mint amire még várnunk kell. Ez esetben is, mint sok más esetben Pál a keresztény létről (exisztencia) vallott felfogásának egyik jelenségéről van szó: a keresztény már birtokolja ugyan az üdvösség javait, de csak a Lélek „foglalója”-ként; véglegesen akkor veheti majd őket birtokba, amikor mindenek elérik a teljességet. Már most Isten gyermeke, a tökéletes istengyermekségre azonban csak a feltámadáskor és Krisztus újraeljövetelekor jut el (vö. pl. Róm 8,14–25). – A ~ nem csupán bűnbocsánatot, bűntől való mentességet jelent, hanem ezen túlmenően pozitív tartalma is van: az ember belső megszentelődése. Az a szó, amivel az Isten kimondja az ember igaz voltát, nem más, mint a holtakat életre keltő (4) és az Istennel békében élésre meghívó (5,1) isteni szó. Az a szó, amely a meghívottat, aki a meghívásra hittel válaszol (10,9 kk.; vö. 3,4), újjá teremti (2Kor 5,17; Gal 6,15; vö. Róm 8,29 kk.; 1Kor 6,11), mégpedig magának Krisztusnak az érdeméből (Gal 2,19 kk.; Fil 3,9). Ezért Pál küzdött azok ellen, akik a hitet elfogadták, de aztán ismét túlzott jelentőséget tulajdonítottak saját tetteiknek, aminek következtében saját életükben akadályozták Istent kegyelmi erejének megmutatásában (Gal 2,21–3,14; 5,4). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindegy: milyen életet él a megigazult, mert éppen az Isten által meghívott az, akit az a cél, amelynek elérésére meghívást kapott (Fil 3,12–14: az égi hivatás jutalma) új életre kötelez. Az üdvösséget, amelyet Isten Jézus Krisztusban az ember számára készített, az embernek el kell fogadnia és el kell érnie (Róm 6,17.19; Kor 5,7; Gal 5,25). Így a megigazuló arra van hivatva, hogy életében bizonyságát adja új létének, nem mintha Isten ~t szerző tette emberi kiegészítésre szorulna, hanem mert maga ez az új lét kötelez bizonyos következtetések levonására (Róm 6,12–23; 8,12 kk., 12–15; Gal 5,22 kk.), másrészt mert ebben az időben az új lét állandó veszedelemben forog (Ef 6,10–20; vö. 1Kor 9,24–27; Fil 3,12–14). – IV. A Pál utáni szentírási könyvek. 1. A szinoptikusok közül csak Máté foglalkozott az Isten, ill. az ember igazsága kérdésével (Mt 5,6.10.20; 6,33; 12,20; 21,32). Isten igazsága nála is olyan tett, amely eszkatologikus üdvösségre irányul (5,6; 12,20; vö. 18,23–33; 20,1–16). Ez egy új igazságra kötelezi a hívőt (5,20), aminek szintén határtalan jóságban és korlátlan megbocsátásban kell megnyilvánulnia (5,21–26; 43,48; 7,1 kk.; 18,1–35; 20,15). Csak így remélheti a keresztény, hogy amikor Isten végső ítéletét kimondja, nem zárja ki az üdvösségből (18,33–35; 25,31–45). – 2. Jakab olyan szóhasználattal taglalja (Jak 2,14–26) a hit és a tettek közötti viszonyt, amely erősen emlékeztet Pál szóhasználatára, ugyanakkor azonban teljesen ellenkező irányba mutat: „Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában” (2,24; vö. Róm 3,28; Gal 2,16). „Ábrahám, a mi atyánk, nem a tettei alapján igazult meg, amikor odatette fiát, Izsákot áldozatul az oltárra?” (Jak 2,21; vö. Róm 4,2). Az ellentét csupán formálisnak látszik, de Luthert annyira megtévesztette, hogy elvetette a levelet. Pedig már az egyházatyák (Aranyszájú Szt János, Szt Ágoston) is látták, amit napjainkban a katolikus exegéták általában elfogadnak és – bár bizonyos fenntartásokkal – sok protestáns magyarázó is elismer, ti. hogy itt a Jak szerzője nem helyezkedett szembe Pál tanításával, hiszen sem a hit, sem a tett, sem a ~ fogalmával nem olyan értelemben él, mint Pál ap. Jakab a tetten nem törv. szerinti tettet értett (ez a kifejezés elő sem fordul nála), nem is még általánosabb értelemben vett tettet, amely Pálnál a ~ról szóló tanításhoz kiindulásul szolgál; Jakab ehelyett az embertársak szeretetéből fakadó jó tettre gondolt (Jak 2,15–17), amilyen a vendégszeretet (vö. 2,25), a rászorulók felkarolásában megnyilvánuló tiszta vallásosság (1,27; vö. 2,22), amelyre a keresztényeknek törekedniük kell. A hit, amelyet ezzel Jakab szembeállít, csupán értelemmel elfogadása egy tannak, aminek az életre nincs kihatása, „halott” hit (2,17.26), amely inkább a gonosz lelkek hitével vethető össze (2,19), semmint a Pál tanította hittel, amely „a szeretetben teljesedik ki” (Gal 5,6), és teljes szívvel elfogadja a keresztény üdvösségről szóló tanítást (Róm 10,9). Végül az igazság is inkább szentség (értsd: az elfogadott tanítás és az élet közti összhang), semmint Isten kegyelme, amelyet ingyen kap a bűnös. A Jakab és Pál közti alapvető összhang igazolására J. Chaine jogosan hivatkozik egy olyan helyre, mint Jak 1,18. – Ha tehát nincs is áthidalhatatlan ellentét Jakab és Pál ap. tanítása között, akkor is szembeötlő, hogy míg a tanításuk ellentétesnek látszik, szóhasználatuk megegyezik. Ezt nem lehet egyértelműen megmagyarázni. A legtöbb katolikus exegéta arra gondol, hogy Jakab olyan keresztények felfogásával szállt szembe, akik Pálnak a hitről és a ~ról szóló tanítását félreértették és arra a helytelen következtetésre jutottak, hogy a keresztény az örök üdvösséget csupán a hittel is elnyerheti a keresztény erények gyakorlása nélkül. Maga Pál is panaszolta, hogy tanítását félreértették (a ® judaisták szándékosan félremagyarázták) és szabadosságként magyarázták (vö. Róm 3,8; 6,1; 2Pét 3,16).
