Pál apostol
Pál apostol: I. A) A források. ~ életrajzához mindenekelőtt levelei és az ApCsel szolgálnak forrásul. Vitatott kérdés, hogy a ~ neve alatt ránk maradt levelek közül mennyi származik közvetlenül tőle, és így mennyi vehető minden további nélkül figyelembe ~ megértéséhez, hiszen neve alatt maradtak fenn olyan levelek is, amelyek biztosan nem tőle valók, ennek ellenére részben még a régi bibliai kéziratokban is megtalálhatók (így egy Korintusiaknak írt 3. levél, egy Laodiceaiaknak írt levél, sőt ~nak egy Senecához írt levele is). Az irodalomkritika az ÚSz tartalmazta Pál-leveleket illetően arra a következtetésre jutott, hogy a Róm, 1–2Kor, Gal, Fil, 1Tesz és a Filem egész biztosan ~tól származik. A 2Tesz és a Kol a legtöbb exegéta szerint szintén hiteles, de az Ef vonatkozásában megoszlanak a vélemények; a ® pasztorális leveleket az exegéták nagy része „Pál utáni”-nak minősíti. Az ApCsel történetiségére nézve ® Apostolok Cselekedetei. Ha a források terén ezt a helyzetet szem előtt tartjuk, nem lehet kérdéses, hogy amikor az ApCsel és a Pál-levelek közt ellentmondás mutatkozik, akkor inkább a Pál-levelekre kell támaszkodnunk, közülük is leginkább az ún. fő levelekre. – B) A Pál-levelek közül egyik sem őrzött meg számunkra olyan dátumokat, amelyek lehetővé tennék, hogy ~ életében pontos időrendet állapíthassunk meg. 2 adat azonban mégis biztos az ApCsel-ben: Heródes ® Agrippa halálának időpontja: Kr. u. 44. (12,20–23; ZsidTört 19,5.1) és ® Gallió prokonzulságának ideje: Kr. u. 51/52 v. 52/53 ápr.–jún. (ApCsel 18,12–17). Ha ~t Kr. u. 52 jún./júl.-ban idézték Gallió elé (18,12), akkor Kr. u. 50 vége felé v. Kr. u. 51 első hónapjaiban kellett Korintusba érkeznie (18,11). Így az ® apostoli zsinat (ApCsel 15,6 = Gal 2,1–10) idejét Kr. u. 49-re tehetjük, ~ megtérésének időpontját pedig ennél 14 (v. 17) évvel korábbra (2,1; vö. 1,18), attól függően, hogy a 14 évet az 1,18 említette jeruzsálemi úttól számíthatjuk-e (tehát Kr. u. 35/36 v. 33/34). Itt megjegyzendő: a „14 évvel később” v. „3 évvel később” kifejezés az ókori szokás figyelembevételével úgy értendő, hogy a megkezdett év is teljes évnek számít. Az után, hogy Gallió elé idézték, ~ „még jó ideig” ott maradt Korintusban (ApCsel 18,18), majd Antióchiába ment és „egy ideig” még itt tartózkodott (18,19–23). Amikor tehát 3. missz. útját megkezdte, Kr. u. 53 lehetett. Kb. 5 évig tarthatott a 3. missz. út, ebből kb. 3 év Efezusra esett (19,8.10; 20,31), 3 hónap Achájára (20,3), több hónap utazgatással telt el Frígiában, Galáciában (18,23) és talán Illíriában (Róm 15,19; vö. 20,3–21,14), továbbá a Tíruszba és Cezáreába való visszautazással (ApCsel 20,3–21,14), ahol ~ „néhány napot” töltött (21,10); a 3. missz. út Jeruzsálemben ért véget: ~t letartóztatták (ennek vsz. időpontja: Kr. u. 58). Jeruzsálemben és Cezáreában Félix (52–59) és Fesztusz 2 évig fogva tartotta ~t (24,27); fogsága Kr. u. 60 k. ért véget. Ekkor Rómába küldték, ahova 61 tavaszán érkezett meg; itt 2 évig (Kr. u. 61–63) enyhe fogságban tartották (28,17–31), de fogsága felmentéssel végződhetett (Filem 22). Élete hátralevő idejére csak a pasztorális levelekből vannak adataink, de erősen vitatott kérdés, hogy ezek a levelek tőle magától valók-e. 1Tim 1,3; Tit 1,5; 3,12: még egyszer elment Kisázsiába, sőt a ® Muratori-töredék szerint (38/39. sor; 2. sz.) a Róm 15,24 említette tervének megfelelően még Hispániába is. 2Tim 1,15–18; 4,9–21: ~ újra fogoly Rómában (a Róma égése nyomán fellángolt keresztényüldözéssel összefüggésben?). Ez a fogság ~ elítélésével végződött. Halála évének a legtöbben Kr. u. 67-et tartják (így már Euszebiosz, Epiphaniosz, Szt Jeromos). – A legrégibb levelek (1Tesz és 2Tesz) Kr. u. 51/52-ből valók, a Gal és 1Kor Kr. u. 54/57-ből, a 2Kor Kr. u. 57-ből; a Róm írásának ideje Kr. u. 57 végére v. Kr. u. 58 elejére tehető, a ® fogságban írt levelek 61/63 k. keletkezhettek. – II. Pál élettörténete. A) ~ a gör. művelődés és tudomány egyik központjában, a kilikiai Tarzuszban született (ApCsel 21,39). Zsidó családból származott, Benjamin törzséből (Róm 11,1; Fil 3,5). Minthogy István vértanú megkövezésekor (Kr. u. 33/34 v. 35/36) még ifjú volt (értsd: kb. 30 éves) és mert a Filemonnak írt levelében (Kr. u. 62/63) már öregnek nevezte magát (Filem 9), a keresztény időszámítás első éveiben születhetett. Szülei az arámul beszélő zsidók (vö. Fil 3,5) és a ® farizeusok (ApCsel 23,6; Fil 3,5) közé tartoztak. Apja Tarzusz város polgára volt (ApCsel 22,28); így jómódú lehetett. Születése után a 8. napon körülmetélték (Fil 3,5) és a Saul (’kiesdett’) nevet kapta. Ehhez kapta – másik névként – a róm. Pál nevet (ApCsel 13,9). Gyermekkorában arámul beszélt (13,9), és a törv., a hagyományok szigorú megtartására nevelték (Fil 3,6b). Zsidó szokás szerint 5. életévétől tanulta a héb. Bibliát. Ugyanígy tanulta ifjú korától kezdve Tarzusz város nyelvét, a gör. nyelvet is. Hogy ebben a fontos gör. művelődési központban valamelyik gör. iskolát is látogatta, azt farizeusi származására hivatkozva kétségbe vonják, de ha figyelembe vesszük, hogy milyen jól ismerte a gör. nyelvet és fogalmakat, a ® diatribe módszereit, mégsem tarthatjuk lehetetlennek. Kb. 15 éves korában feltehetően elküldték Jeruzsálembe, hogy alaposan megismerje az Írásokat és elsajátítsa a rabbinista hagyományokat, módszereket. (Egy feltevés szerint szülei már akkor Jeruzsálembe költöztek, amikor ~ még kis gyermek volt; vö. W. C. van Unnik.) Jeruzsálemben Gamálielnek volt a tanítványa (ApCsel 22,3), aki békés természetű, jámbor és nyitott ember (vö. 5,34–39) lehetett, s a gör. művelődést sem üldözhette. Vezetésével ~ alaposan megismerkedett az ÓSz-gel és a rabbik exegetikai módszereivel. Lelkes híve lett Jeruzsálemben a farizeusoknak (22,3: „az atyai törvény szigorú megtartására tanítottak”; Gal 1,14: „vakbuzgó követője voltam atyáim hagyományainak”). Zsidó szokás szerint ~ mesterséget is tanult: sátorkészítő lett (ApCsel 18,3). Ez v. azt jelenti, hogy erre a célra vásárolt, durva takaróból sátrat varrt, v. azt (ez a valószínűbb!), hogy maga szőtt ilyen takarókat (Kilikia nevezetes volt a kecskeszőrből szőtt takarókról, amelyekből sátrat v. úti köpenyt készítettek). Ap.-i munkája során is folytatta mesterségét, hogy meglegyen a megélhetése (18,3; 1Kor 4,12; 1Tesz 2,9) és független maradhasson (1Kor 9,15). – B) ~ nyíltan megvallja, hogy üldözte az ősegyh.-at (15,8 kk.; Gal 1,13 kk.; Fil 3,5 kk.), ezért tartja magát az utolsónak az ap.-ok közt, aki „arra sem méltó, hogy apostolnak” nevezzék (1Kor 15,9), de hogy ennek mi volt a háttere, indítéka, azt nem említi sehol. Az erre vonatkozó szövegek alapján csak azt tehetjük fel, hogy hite védelmében meggyőződésből üldözte azokat, akik az őskeresztény tanítást magukévá tették. Egyébként az egyh. üldözésénél sokkal fontosabb ~ megtérése. Ezt ~ is (15,8; Gal 1,15 kk.; vö. 1Kor 9,1), az ApCsel is (9,3–6; 22,6 kk.; 26,13–18) egy különleges kinyilatkoztatásnak tulajdonítja, amely által egyszersmind arra is meghívást kapott, hogy a pogányok ap.-a legyen (vö. Róm 15,15 kk.; Gal 2,7 kk.). Azt a feltevést, hogy a megtérés a törv.-ben csalódott ~ hosszú belső harcának eredménye, ma már szinte mindenki elveti. Hogy a damaszkuszi élményt eltérő módon írja le ~ és az ApCsel és az ApCsel-ben olvasható 3 beszámolóban is mutatkozik eltérés, az abban leli magyarázatát, hogy ~nak és Lukácsnak teol.-i szempontból más-más mondanivalója volt. ~ számára a Feltámadottal való találkozás arra szolgált bizonyságul, hogy ő ugyanolyan ap., mint akiket Jézus nyilvános működése elején választott ki (1Kor 10–13; Gal 1). Eldöntetlen, hogy teol.-i szempontból ~nak mely tételei vezethetők vissza közvetlenül erre az élményére. Vajon azt ismerte-e fel a farizeus, aki feddhetetlen volt a törv. megtartásában (Fil 3,5), hogy nem a zsidó törv. számos rendelkezésének megtartása tesz Isten előtt igazzá, hanem csak Isten üdvözíthet a megfeszített és feltámadott Krisztusban, akinek hitben fenntartás nélkül át kell magát adnia az embernek? Vagy az „apokaliptikus” ~ vont le következtetéseket? „Pontosan a törvény szerepét ~nál mint keresztény teológusnál a krisztusi életmű tölti be. De éppen azért, mert a krisztusi életmű teljesen és mindenestül beleépül az isteni kiválasztás történetének apokaliptikus koncepciójába, Krisztus evangéliumának közvetlen következménye épp a törvény radikális elvetése apokaliptikus értelemben véve… ~ gondolkodásmódját megtérése előtt és után az üdvösség történetének a zsidó apokaliptikában adott vázlata határozta még” (U. Wilckens). – C) Az apostol. A következőkben főként az ApCsel alapján megpróbáljuk vázolni Pál ap.-i munkájának tört.-ét, de a következő tények óvatosságra intenek: (1) Az ApCsel időrendje nem abszolút biztos; csak vsz. időpontokkal számolhatunk. – (2) Ha Lukács ~ missz. útjainak bemutatásakor esetleg támaszkodhatott is egy úti beszámolóra (itinerarium), akkor is kérdéses marad, hogy ez a (szóbeli v. írott) beszámoló csak egy szemtanúnak köszönhető-e v. esetleg többnek. A gondos elemzés arra a következtetésre vezet, hogy ha felhasznált is Lukács úti beszámolót, akkor is alaposan átdolgozta. – (3) Az ApCsel egész felépítése és ezzel a különféle események rendje is Lukács teol.-i szemléletére és mondanivalójára vezethető vissza, ezért nem felel meg mindig pontosan az események tényleges lefolyása rendjének. – Ezekből az okokból következően ott, ahol az ApCsel és a Pál-levelek adatai ellentmondók, inkább ~ személyes emlékeire kell támaszkodnunk. (Egyébként sem ~, sem Lukács nem törekedett a pontos időrend követésére.) – 1. Főleg a Pál apostoli munkájának kezdeteiről szóló beszámolók térnek el az ApCsel-ben attól, amit ~ maga írt róluk. A Gal 1,17 szerint Pál a damaszkuszi úton átéltek után azonnal Arábiába ment, amin nem valamiféle pusztát kell értenünk, hanem a nabateusok területét. Később ~ visszatért Damaszkuszba. Hogy mennyi időt töltött ott, mielőtt első ízben – már mint keresztény – elment Jeruzsálembe, nem lehet megállapítani, de az biztos, hogy ~ nem a maga szántából hagyta el Damaszkuszt, hanem menekült Aretász király helytartója elől (2Kor 11,32 kk). Ebből esetleg arra is lehetne következtetni, hogy ~ Arábiában eredménytelenül térített, és felkeltette Arábia királyának gyanúját, ezért tért vissza Damaszkuszba. Aretász újra megkísérelte, hogy elfogassa, ezért ~ (3 évvel az osztályrészéül jutott kinyilatkoztatás után) továbbmenekült Jeruzsálembe (Gal 1,18). Innen nem sokkal később újra Szíriába, ill. Kilikiába ment, mégpedig azután, hogy Jeruzsálemben az ap.-ok közül csak Péterrel és Jakabbal tudott megismerkedni, Júdea egyh.-aival pedig nem került személyes kapcsolatba (1,18–24). – Az ApCsel 9,20–25 mit sem tud ~ arábiai tartózkodásáról; mindjárt Damaszkuszban elkezdte a térítést és tanította a zsinagógában, hogy Jézus a Messiás. Az ApCsel szerint tehát a zsidók voltak azok, akik meg akarták ölni. De az ApCsel-nek ~ 1. jeruzsálemi útjáról szóló beszámolója is (9,26–30) eltér attól, amiről a Gal 1,18–24 tudósít; ez azzal magyarázható, hogy a leírásba Lukács azt is belefoglalta, ahogyan ő az ősegyh. és ~ közötti viszonyt értelmezte. ~t „nemcsak Krisztus hívta meg, hanem az ap.-ok is elismerték és így minden szempontból ’rite vocatus’ volt” (E. Haenchen). – Tarzuszból ~t az ApCsel szerint Barnabás Antióchiába vitte, s ott mindketten buzgón és eredményesen térítettek (11,25 kk.). – Viszont további nehézséget okoz a 11,29 kk. magyarázata; itt arról van szó, hogy ~ Barnabással újra Jeruzsálembe ment, amit a Gal 1 nem említ. Ez a hallgatás azért érdemel figyelmet, mert itt ~ azzal érvel, hogy ha valaki más ev.-ot hirdet, mint amit ő hirdet, átkozott legyen; tekintélyének ez a védelme arra enged következtetni, hogy tévedéssel került szembe (vö. B. Rigaux). Ehhez járul, hogy az éhínség, amelyről az ApCsel 11,29 kk. tudósít, legkorábban Kr. u. 46 és 49 közé eshetett, I. Heródes Agrippa király viszont már előbb, Kr. u. 44: meghalt (12). Az ApCsel szerint ~ és Barnabás még Heródes Agrippa halála előtt vitte el Jeruzsálembe az ottani keresztények megsegítésére összegyűlt adományokat. Mivel a 15 és a Gal 2 ~nak feltehetően ugyanarról a (2.) jeruzsálemi útjáról számol be, egyre többen elfogadják azt a feltevést, amely szerint Lukács itt összekapcsolt két különféle hagyományt (Agabusz jövendölése egy éhínségről és gyűjtés Jeruzsálem megsegítésére, ill. ~nak ezzel kapcsolatos jeruzsálemi útja), hogy még egyszer bemutassa az anyaegyház és a leányegyház (Jeruzsálem–Antióchia) viszonyát, és egyszersmind az 1. missz. utat is előkészítse (ApCsel 12,25). – 2. Az első missziós út (Kr. u. 44–49: 13,1–14,28). Az ApCsel ezt az utat az antióchiai egyh. vállalkozásaként mutatja be (13,1–3; 14,27). Barnabás és ~ János Márkkal Szeleukiából Ciprusba hajózott, ahol már voltak keresztény egyh.-ak (11,19). Szalamiszban hirdették Isten szavát és az egész szigetet bejárták egészen Páfuszig, ahol Szergiusz Paulusz helytartó is megtért, egy Barjézus nevű zsidó varázsló pedig szeme világa elvesztésével bűnhődött, amiért el akarta a hittől téríteni a helytartót (13,4–12). Páfuszból Pamfiliába, Pergébe hajóztak; itt Márk elvált tőlük és visszatért Jeruzsálembe. Egy veszedelmes út (2Kor 11,26) után ~ és Barnabás a pizidiai Antióchiába érkezett. Itt a szavukra először a zsidók és az ® istenfélők közül sokan a keresztény hitre tértek, de a zsidók irigységből megrágalmazták őket, s erre teljesen a pogányok felé fordultak, egy idő elteltével pedig arra kényszerültek, hogy elhagyják a várost (ApCsel 13,45–52). Ugyanígy történt ez Ikóniumban is. Jó ideig ott maradtak, de aztán D felé menekültek (14,1–7). Lisztrában meggyógyítottak egy bénát, ezért isteneknek nézték őket, akik emberi alakot öltve földre szálltak. Néhány nap múlva zsidók érkeztek Antióchiából és Ikóniumból, s fellázították ellenük a népet; ~t megkövezték (vö. 2Kor 11,24; 2Tim 3,10 kk.). Másnap ~ Barnabással Derbébe ment; itt sok zsidót megnyertek a Jézus Krisztusban való hitnek (ApCsel 14,8–20). Egy idő elteltével mindketten visszatértek – Lisztrán, Ikóniumon, Antióchián (Pizidia), Pergén és Attálián át – a szíriai Antióchiába (14,21–28). – 3. Az apostoli zsinat (Kr. u. 49; 15; vö. Gal 2,1–10). Az antióchiai egyh. örömét, amelyet a sok pogány megtérése szerzett, csakhamar megzavarták némelyek azok közül a zsidókeresztények közül, akik Jeruzsálemből érkeztek. ~ és Barnabás befogadta a pogányokat a keresztény közösségbe anélkül, hogy körülmetélték v. a zsidó törv.-ek megtartására kötelezték volna őket. Ezzel Antióchiában mindenki egyetértett. Jeruzsálemben azonban a keresztények egy része még elengedhetetlennek tartotta a törv.-ek megtartását (ApCsel 21,20), ezért azt kívánta, hogy a keresztény hitre tért pogányok is vessék alá magukat a körülmetélésnek: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek” (15,1). Ez ellentétben állt ~ tanításával (az ember nem a törv. szerinti tettek, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén igazul meg), s ugyanakkor a keresztény hitnek a pogányok közti terjesztését is kérdésessé tette. Hogy a vitának véget vessenek, ~t, Barnabást és Tituszt néhány más testvér kíséretében elküldték Jeruzsálembe (Gal 2,1). A vitás kérdést az ún. ® apostoli zsinaton tárgyalták meg és ~ tanításának megfelelően döntötték el. – 4. Vita Szt Péterrel (Kr. u. 49; 2,11–24). Az ap.-i zsinat úgy határozott (® apostoli határozatok), hogy a keresztény hitre tért pogányokat nem kell kötelezni sem körülmetélkedésre, sem a mózesi törv.-ek megtartására (ApCsel 15,10.19.28; vö. Gal 2,8), anélkül azonban, hogy a megkeresztelkedett zsidókat is feloldotta volna a törv.-ek alól. Antióchiában a zsidókeresztények és a pogánykeresztények egyaránt részt vettek a közös étkezéseken. Péter ap. Antióchiába érkezve szintén így járt el: együtt evett a pogányokkal, ám amikor néhányan Jakabtól is átmentek Antióchiába, Péter ap. visszahúzódott a pogánykeresztényektől. Ezt a példát sokan követték, köztük Barnabás is. ~ felismerte a veszélyt és határozottan szembeszállt vele; küzdött a szabadságért: „a szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk” (5,1). A 2,5 kk. alapján feltehető, hogy a vita ~ javára dőlt el. – 5. A második missziós út (Kr. u. 49–52; ApCsel 15,36–18,22). ~ csak rövid ideig maradt Antióchiában. Szilással sorra meglátogatta az egyh.-akat Szíriában, Kilikiában, Derbében, Lisztrában és a pizidiai Antióchiában. Lisztrában maga mellé vette Timóteust, aki az egyik leghűségesebb munkatársa lett (15,36–16,5), aztán bejárta Frigiát és Galáciát (Gal 4,13–15), majd Mízián átvágva lement Troászba. Az ApCsel 16,6–9 szerint Pál a Szentlélek szavára Görögországra is kiterjesztette a térítést: engedelmességből ~ és kísérői Troászból Makedónia felé vették útjukat. Másnap Neapoliszba értek, ahonnan a Via Egnatián Filippibe mentek. Itt egy csaknem teljesen pogánykeresztényekből álló virágzó egyh.-at alapítottak (16,11–40; 1Tesz 2,2), amely mindvégig sok szeretetet tanúsított alapítója iránt (Fil 1,3–8.10–16). Filippiből ~ kísérőivel a Via Egnatián Amfipoliszon és Apollónián át Tesszalonikába utazott (ApCsel 17,1 kk.). Itt 3 hétig tanított a zsinagógában és megtérített számos istenfélőt és néhány zsidót is. (Hogy az egyes városokban a zsinagógai istentisztelethez csatlakozás mennyiben tartozott hozzá ~ hittérítői gyakorlatához, ill. mennyiben függ össze Lukács teol.-i mondanivalójával, ill. rendszerével, vita tárgya.) Sokakat tanított ~ egyenként is, házaknál (1Tesz 2,11 kk.), főleg esténként, mert nappal a mesterségét űzte (2,7–10). Annak ellenére, hogy a zsidók elzárkóztak (2,14 kk.), ~ itt is virágzó egyh.-at alapított, amely főleg pogánykeresztényekből állt. A zsidók bevádolták a város vezetőségénél, ezért el kellett hagynia a várost. Szilással Berea felé vette útját. Bereában sok zsidó és tekintélyes pogány megtért, de Tesszalonikából a zsidók utána mentek és nyugtalanságot keltettek. Emiatt ~ – Szilást és Timóteust Bereában hagyva – elment Athénba (ApCsel 17,1–15). Timóteus követte Athénba, amint meghagyta neki, de ~ innen újra Makedóniába küldte (1Tesz 3,1–6). Athénban ~ a zsinagógában és a piacon tanított. Szavai az epikureista és a sztoikus bölcselők közül is felkeltették némelyek érdeklődését, mások azonban kigúnyolták. Az ApCsel szerint felszólították, hogy az ® Areopáguszon is adja elő gondolatait, de amikor itt az ítéletről és a feltámadásról beszélt, megint kinevették. Csak néhány férfi és egypár előkelő nő lett keresztény. Ez a sikertelenség elcsüggesztette ~t (1Tesz 3,3 kk.) és kedvét szegte (vö. 2Kor 2,3). Elhatározta, hogy félretesz minden szónoki fogást és emberi bölcsességet, és csak a megfeszített Krisztust fogja hirdetni. Ezzel az elhatározással érkezett Korintusba (1Kor 2,2 kk.). Itt Aquilánál és ennek feleségénél, Priszkánál lakott. Hétköznapokon folytatta mesterségét, szombatonként pedig tanított a zsinagógában. Szavai hatására megtért néhány zsidó, köztük a zsinagóga elöljárója, Kriszpusz a családjával (ApCsel 18,18; 1Kor 1,14) és sok pogány, főleg a kevésbé művelt alacsonyabb néprétegből (1,26). Több mint másfél évi ott-tartózkodása alatt (ApCsel 18,1.11; Kr. u. 50 végétől v. 51 elejétől 52 végéig) írta meg a Tesz-t. 52 derekán a zsidók vádat emelhettek ellene Gallió prokonzulnál, hogy „törvénnyel ellenkező” tanokat hirdet. Gallió elutasította őket. ~ jó ideig még ott maradt Korintusban, aztán Aquilával és Priszkával hajóra szállt és Szíriába vette útját. Efezusban elvált volt házigazdájától és feleségétől, s útját folytatva Cezáreában szállt partra, hogy üdvözölje az egyh.-at, majd Antióchiába ment (ApCsel 18,18–22). – 6. A harmadik missziós út (Kr. u. 53–58; 18,23–21,14). Antióchiából ~ nemsokára megint útra kelt, bejárta Galáciát (vö. Gal 4,13), Frígiát és a hegyvidéken átkelve a Meander-völgyön át Efezusba érkezett (Kr. u. 53 végén v. 54 nyarán), ahol közben Aquila és Priszka terjesztette tanítását: egy alexandriai származású művelt zsidónak, ® Apollónak, aki már hallott Jézusról, „pontosan elmagyarázták az Isten tanítását” (ApCsel 18,24–28). Apolló egyébként helyesen beszélt és bátran tanított Jézusról a zsinagógában. ~ maga a 19,2–7 szerint többeket megkeresztelt Efezusban Keresztelő János tanítványai közül, és 3 hónapig tanított a zsinagógában. Minthogy a zsidók zöme nem hitt, ~ a pogányokhoz fordult; egy bizonyos Tirannusz (vsz. gör. rétor volt) iskolájában tanította őket. Az ApCsel ~ efezusi működéséről nem nyújt részletes beszámolót, csak kiragadott részleteket közöl: betegek gyógyítása, ördögűzések, a bűbájosok kv.-eiből soknak elégetése (19,11–19) és a Demeter szította lázongás, amely miatt ~ arra kényszerült, hogy elhagyja Efezust (19,23–20,1). Egyébként az Úr szava „egyre terjedt” egész Kisázsiában (19,20.26). Az ap. „ajtót nyitott” Efezusban. Ő maga v. munkatársai (Timóteus, Titusz, Erasztusz, Gájusz, Arisztarchusz és Epafrász: 19,22–29; 2Kor 12,18; Kol 1,7) egész sor egyh.-at alapítottak Kolosszéban, Laodiceában, Hierapoliszban (1,7; 2,1; 4,12 kk.), Troászban (ApCsel 20,5–12; 2Kor 2,12), sőt talán Szmirnában, Pergamonban, Tiatirában, Szárdeszban és Filadelfiában is (Jel 1,11). Efezusban ~t sok megpróbáltatás érte: üldöztetés a zsidók részéről (ApCsel 20,19; vö. 21,27), s valami nagyon súlyos, erejét már-már felülmúló teher nehezedett rá, amely miatt már az életbe vetett reményét is elvesztette (betegség, életveszély; vö. 2Kor 1,9 kk.; 11,23), vadállatokkal való küzdelem (1Kor 15,32; némelyek szó szerint értelmezik, de helyesebb átvitt értelemben hatalmon lévő emberekkel folytatott harcra gondolni); végül említ ~ egy olyan életveszélyt (Róm 16,4) is, amelyből Aquila és Priszka szabadította ki. Ezt az eseményt minden bizonnyal szintén Efezushoz kell kötnünk. Mindehhez járult, hogy némely egyh.-ért aggódnia kellett. A galaták abban a veszélyben forogtak, hogy Jeruzsálemből érkezett zsidókeresztények hatására elforduljanak tőle, ill. tanításától, ezért írt nekik levelet (Gal). A korintusiak erkölcsi szempontból kerültek veszélybe. Egy elveszett levélben (1Kor 5,9) tehát ~ figyelmeztette őket, hogy ne barátkozzanak romlott emberekkel, és elküldte Timóteust és Erasztuszt Korintusba (ApCsel 19,22; 1Kor 4,17). Ezután Sztefanász, Fortunátusz és Achaikusz levelet vitt ~nak, amelyben a korintusiak különféle kérdéseket tettek fel az ap.-nak. Válaszában (1Kor) ~ megoldotta a nehézségeket s tisztázta a félreértéseket, amelyek az egyh.-i közösségben felütötték a fejüket (vsz. Kr. u. 55). Közben más zsidókeresztények érkeztek Korintusba, akik kétségbe vonták az ap. tekintélyét; erre ~ úgy határozott, hogy elmegy Korintusba (vö. 2Kor 2,1; 12,14; 13,1 kk.). Erre a látogatásra „szomorúságában” gondolt (2,1), mivel a korintusiak bizalmatlanságát nem tudta eloszlatni (2,5; 7,12; vö. 12,21). Egy rövid ott-tartózkodás után az ap. visszatért Efezusba; innen „sűrű könnyek között” egy 3. levelet is írt a korintusiaknak (2,4.9; 7,8.12); ebben a Titusszal küldött, elveszett levélben engedelmességet kívánt a közösségtől (2,9). Miközben ~ arra várt, hogy levele és Titusz látogatása meghozza a várt eredményt, arra kényszerült, hogy elhagyja Efezust és Makedóniába menjen (ApCsel 20,1; 2Kor 2,2 kk.) Troászon át, ahol azt remélte, találkozik Titusszal. Miután ez nem sikerült, egyedül folytatta útját Makedóniába; itt aztán összetalálkozott Titusszal (vsz. Filippiben). Makedóniából írta Kr. u. 57: a 2Kor-t. Miután meglátogatta a makedóniai egyh.-akat és talán Illíriába is betért (Róm 15,19), sort kerített a korintusiaknak oly régóta ígért meglátogatására is (1Kor 16,5 kk.), és 3 hónapig ott maradt náluk. Korintusból írt ~ a rómaiaknak (Kr. u. 57 vége v. 58 eleje: Róm) Rómába tervezett útjának előkészítésére (ApCsel 12,21). ~ még el akart menni Szíriába azokkal, akik az egyh.-ak képviseletében ® gyűjtést rendeztek a jeruzsálemi egyh. megsegítésére (Szopater, Arisztarchusz, Szekundusz, Gájusz, Timóteus, Tichikusz és Trofimusz), de mert a zsidók az életére törtek, Makedónián és Filippin át, ahol Kr. u. 58: a húsvétot töltötte, Troászba ment. Itt új veszedelmek vártak rá. Troászból az ap. Milétoszba hajózott; innen az ApCsel szerint magához kérette az efezusi presbitereket; elbúcsúzott tőlük, mert azt hitte, többé nem látja őket (20,1–38). Milétoszból lementek Tiruszba; itt próf.-k megkísérelték lebeszélni róla, hogy Jeruzsálembe menjen, de ~ folytatta útját Ptolemaiszba, majd Cezáreába. Itt eltöltött néhány napot Fülöpnél, a kiválasztott 7 diákonus (6,5) egyikénél. Egy Júdeába való próf., Agabusz megjövendölte neki, hogy Jeruzsálemben fogság vár rá; a 21,10–15 szerint ~ küszöbön álló elfogatásában is Isten üdvözítő akarata valósult meg. – D) A fogság (Kr. u. 58–63; 21,17–28,31). 1. Jeruzsálemben való utolsó tartózkodása idején, ahova ~ azért ment, hogy az ottani egyh. megsegítésére összegyűlt adományokat személyesen adja át (vö. Róm 15,30 kk.), az ApCsel szerint Jakab azt tanácsolta ~nak, hogy alkalmazkodjon bizonyos zsidó szokásokhoz, és így hárítsa el a zsidókeresztények gyanúját. Ez alkalommal a felizgatott tömeg rátámadt a Templomban. Meg akarták ölni, amikor megérkezett a helyőrség ezredese és letartóztatva megmentette életét; a katonák azt hitték, hogy egyiptomi bandavezér. Amikor az ezredes megtudta, hogy róm. polgár, nem ostoroztatta meg, hanem a főtanács elé állította, de nem ért el eredményt, mert a főtanács véleménye megoszlott. Amikor a helyőrség vezetője hírét vette, hogy 40 zsidó megesküdött: megölik ~t, biztos őrizetet rendelt mellé és elküldte Cezáreába, Félix prokurátor elé. – 2. Cezáreában (Kr. u. 58 végétől 60-ig; 23,33–26,32) ~t azzal vádolták, hogy lázít, szekta élén áll és meg akarta gyalázni a Templomot. ~ sikeresen védekezett, felmentését azonban elnapolták, mert Félix bízott abban, hogy ~ pénzen fogja megvásárolni a szabadságát. Így eltelt 2 esztendő (vsz. Kr. u. 58 végétől 60-ig). Félixet Fesztusz váltotta fel. A zsidók megpróbálták rávenni, hogy ~t küldje Jeruzsálembe. Fesztusz a kedvükben akart járni, ezért megkérdezte ~t, beleegyezik-e hogy Jeruzsálembe küldje. Ez ellen ~ tiltakozott; arra hivatkozott, hogy róm. polgár, ezért nem szabad kiszolgáltatni; a helytartó nem tehetett egyebet, tiszteletben kellett tartania ~ jogait. – 3. Utazás Rómába (Kr. u. 60 végétől 61 tavaszáig; 27,1–28,16). Néhány más fogollyal együtt ~t rábízták egy századosra és a császári sereg néhány katonájára. A tesszalonikai Arisztarchusz és Lukács (?) elkísérték (vö. 27,2). Kisázsia partvidéke és Kréta szigete mentén hajózva viharba kerültek, és a napokig tomboló szél Málta szigetéhez sodorta őket. A hajótörés áldozatai a szigeten töltötték a telet, s vsz. január végén szálltak újra hajóra; először Szirakúzába futottak be, majd rövid régiumi tartózkodás után végül Puteoliban kötöttek ki; itt a keresztények 7 napon át vendégül látták őket, utána a Via Appián megérkeztek Rómába. – 4. Rómában (Kr. u. 61 elejétől 63-ig; 28,16–31) ~ engedélyt kapott, hogy a katonával, akinek őrizetére rábízták és néhány társával (vö. Kol 4,10) saját lakást szerezhessen és mindenkit fogadhasson. Hamarosan megérkeztek többen a munkatársai közül és az egyh.-ak küldöttei: Timóteus (1,1), Márk (4,10), Epafrász Kolosszéből (1,7 kk.), Tichikusz Ázsia róm. tartományból (vsz. Efezusból; 4,7), Epafroditusz Filippiből (Fil 2,25), Démász (Kol 4,14), Jézus, másik nevén Jusztusz (4,11), Lukács (4,14), Onezimusz, egy szökött rabszolga (Kol 4,9; Filem). Ketten osztoztak ~lal a fogságban: a tesszalonikai Arisztarchusz (Kol 4,10; vö. ApCsel 27,2) és Epafrász (Filem 23). Szembeötlő viszont, hogy Péter ap.-t, aki feltehetően már Rómában tartózkodott, nem említik a levelek (a Róm sem). Az ApCsel 28,17–28 szerint ~ viszonylagos szabadságát arra használta fel, hogy hirdesse az ev.-ot, megint a zsidók körében, de az őt őriző katonáknak és még másoknak is (vö. Fil 1,12 kk.). Rómában írta ~ az ún. ® fogságban írt leveleket (Ef, Kol, Fil, Filem). Ezek némelyikében fel-felcsillan a szabadulás reménye (Kol 1,26; 2,24; Filem 22). Mintha az ApCsel is engedne erre következtetni (egyébként nem számol be ~ további sorsáról). ~ utolsó éveiről – római Szt Kelemen feljegyzéseit nem tekintve – csak a pasztorális levelek alapján tudunk némi fogalmat alkotni. – III. Pál apostol személye. A) Az ember. ~t emberi mivoltában is damaszkuszi élménye felől közelíthetjük meg: legmélyebb énjéig magával ragadta Krisztus kinyilatkoztatása (Gal 1,15 kk.; 2,20; Fil 3,12), úgyhogy magát Jézus Krisztus szolgájának tekintette (Róm 1,1; Gal 1,10; Fil 1,1), és mindent feltétlenül Istenre vonatkoztatott, aki Jézus Krisztusban megkönyörült rajtunk (Róm 3,21; Gal 1,6; 3,1 kk.; vö. Ef 2); az emberek iránti magatartását is ez az istenélmény határozta meg (1Kor 9,22; vö. Róm 15,1–3; Fil 2,1 kk.). – Jézus Krisztus kinyilatkoztatása mélységes szabadsággal ajándékozta meg ~t (3,7–9; vö. 2Kor 3,17 kk.; Gal 5,1.13). Ugyanakkor felismerte – ő, az üldöző – azt is, hogy Isten irgalma végtelen, és teljesen független attól, hogy az ember érdemes-e rá (1Kor 15,8–10; Gal 1,15; vö. Róm 9,15 kk.); hogy erre az ő válasza csak a maradéktalan és hálás odaadás lehet (Gal 2,20; Fil 3,7 kk.; 1Tesz 2,4), ami minden ember üdvösségének feltétlen munkálásában is megnyilvánul (Róm 15,16; 1Kor 9,19–22; 2Kor 11,29). Így mindenekelőtt magára ~ra áll: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” (1Kor 15,10). Bár ~ természeténél fogva hajlott a könyörtelenségtől sem visszariadó buzgalomra (Gal 1,13 kk.; ApCsel 9,1 kk., de vö. 1Kor 4,8 kk.; 2Kor 11,16–21; Gal 1,8 kk.; 2,13; Fil 3,2), s olykor ellenfelének még a jóakaratát sem tudta elismerni (Gal 6,12 kk.; Fil 2,21; vö. 1,15 kk.), amikor másokat akart megnyerni Isten irgalmának, egyre inkább felülkerekedett benne a gyengédség (1Tesz 2,7–12; vö. 1Kor 4,21; 2Kor 1,24; 12,14 kk.; Gal 4,19 kk.). Hogy a rá jellemző keménység és irónia teljesen soha sem kopott ki belőle, az azzal a mérhetetlenül sok szenvedéssel magyarázható, amelyet saját népe és az „álnok testvérek” okoztak neki (2Kor 11,23–33; vö. ApCsel 9,29 kk.; 14,5.19; 2Kor 4,6 kk.), amiért küzdött Isten üdvözítő művének szabadságáért. Ennek akart a szolgája lenni és kellett is szolgálnia (1Kor 9,16; 2Kor 5,19 kk.; ® apostol), jóllehet természeténél fogva nem volt erre különösképpen alkalmas (1Kor 2,3; 2Kor 12,7–9; Gal 4,14). Ellenfelei szemrehányásai alapján is feltehető, hogy első látásra ~ nem volt magával ragadó (2Kor 10,1 kk., 10), úgyhogy először sokan nem is igen vették észre, hogy más, mint egy azok közül a vándorprédikátorok közül, akik a maguk hasznát keresték (lásd ~ védekezését. 4,2 kk.; 8,20 kk.; Gal 1,10; 1Tesz 2,3 kk.). Így az a neki szenvedést okozó feszültség, amelyet a maga tehetetlensége és Istennek benne vitathatatlanul működő ereje közt érzett, nem egyszer kulcsa ~ teol.-jának, s elengedhetetlen annak eldöntéséhez, hogy ~nak ezt v. azt a tételét általános érvényűnek v. relatívnak kell-e tekintenünk, – B) Pál apostol levelei valódi levelek, nem levél formában megfogalmazott fejtegetések, s elsősorban arra szolgálnak, hogy személyes segítséget nyújtsanak a címzetteknek (egy-egy egyh.-i közösségnek), nem irodalmi művek. Ez a magyarázata annak, hogy csak bizonyos kiragadott kérdéseket taglal bennük anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelne a retorika törv.-einek. Így érthetők a levelekben a stilisztikai szempontból mutatkozó kisebb-nagyobb egyenetlenségek, a félbeszakadt mondatok stb., sőt a látszólagos ellentmondások is a különféle levelekben foglaltak között. Gondolatai formába öntése terén ~ egyfelől a rabbinista magyarázatok példáját követi, másfelől a hellenista diatribe hatása alatt áll. „Nyelve teljesen megfelel szellemiségének, egy olyan zsidónak a nyelve, aki a hellén ökumené tágasságában él és lélegzik, s aki művelt, de semmiképpen sem író vagy tudós ember; a feladat iránti odaadás, a szenvedélyes vallásosság és a kétségbevonhatatlanul nagy lángész ezeket a leveleket a görög nyelvtörténet nagyszerű dokumentumaivá avatják” (O. Kuss). – IV. Pál apostol teológiája. Teológusként ~ nemcsak az ősegyh.-ban foglal el különleges helyet; gondolatai a későbbi időkben is újra meg újra megtermékenyítették az Egyh. teol.-ját. – A) A források. ~ teol.-ját az osztályrészéül jutott kinyilatkoztatás határozta meg, hiszen ezt ő olyan eseménynek tartotta, amely rajta túlmenően az egész világnak szólt (2Kor 4,1 kk.; Gal 1,15; vö. Róm 1,17; 3,21); de ugyanígy része volt kibontakozásában annak a gondolatvilágnak is, amelyben felnőtt és élt. Ezért fontos tudni, hogy ~ két művelődési körhöz tartozott: a zsidóhoz és a hellénhez. Hogy a kettő közül melyik hatása érvényesült nagyobb mértékben, az még ma is vitatott kérdés. – Ha az a régi hagyomány, amely szerint ~ már kora ifjúságában Jeruzsálembe ment és ott Gamáliel tanítványa lett (ApCsel 22,3), nem is vehető teljesen biztosra, az tagadhatatlan, hogy gondolkodásmódja és a palesztinai-farizeus gondolkodásmód szoros kapcsolatban van egymással. Ez elsősorban az ellentétpárokban való gondolkodásban és az Írás magyarázatának módjában (Róm 3,10–18; 1Kor 10,1–5; Gal 4,21–26.30) mutatkozik meg. De számolnak a kutatók ~ teol.-ja esetében bizonyos apokaliptikai áramlatok hatásával (Róm 5,14; 1Kor 15,26–28.45), valamint annak a teol.-nak a hatásával is, amelyet klasszikus formában a kumráni iratok tükröznek (test-lélek, kísértés stb.). Vita tárgya és egyértelműen eldönthetetlen az a kérdés, vajon az ún. gnosztikus gondolkodás formái (® gnózis) ~nál (különösen Kol és Ef) kumráni hatásra vezethetők-e vissza, v. pedig a hellenista misztériumvallások nyelvhasználatára, v. esetleg az ósz-i bölcsességi irodalom továbbfejlesztésével állunk-e szemben. – A 20. sz. elején keletkezett írásokkal ellentétben ma tartózkodóbban nyilatkoznak a szerzők ~ teol.-jának a hellenista misztériumvallásoktól való függősége kérdésében, ha a Róm 1,18 kk.; 28; 2,15; Fil 4,8 stb. esetében a hellenizmus közvetett és többnyire csak formális hatása vitathatatlan is. Ezzel szemben egyre világosabbá válik, mennyire meghatározta ~ teol.-ját az ap.-i hagyomány (a közvetlenül Jézus által meghívott ap.-oké; 1Kor 11,23–27; 15,3–7; Fil 2,6–11; Kol 1,15–20; vö. Róm 1,3 kk.); ugyanakkor ~ teol.-jának a tört.-i Jézushoz való viszonya továbbra is kérdéses (2Kor 5,8). – B) A tanítás. Ha nem lehet is ~ leveleiből az ő teljes teol.-i rendszerét kielemezni, abból következően, hogy a levelekben foglalt kérdések mindig valamely konkrét helyzetben merültek fel egy-egy egyh.-i közösségben, s ez eleve kizárta a teljességre törekvést, mégis felfedezhetők a levelekben bizonyos alapvető ismeretek, amelyek ~nak minden levelében fellelhetők. ~teol.-jának kulcsa a megfeszített és feltámadott Krisztus. Ennek a Krisztusnak ap.-ává hívta meg és tette meg Isten (Gal 1,15; vö. 2Kor 3,5 kk.; 5,18). Ezért ~ ev.-ának ő az egyetlen tárgya (Róm 1,16 kk.; vö. 16,25; 1Kor 1,17; Gal 1,6 kk.). ~ számára egyedül benne ragyog fel Istennek az ismerete (2Kor 4,6), aki Jézus Krisztus Atyja (Róm 15,6; 2Kor 1,3; Kol 1,3), és nekünk is Atyánk, mert már a világ kezdete előtt arra rendelt minket, hogy Jézus Krisztusban gyermekeivé legyünk (Róm 8,15.29 kk.; Gal 4,5; Ef 1,3). Krisztus, akit az idők teljességének elérkeztekor (Gal 4,4) Isten elküldött a világba, ~ számára szenvedésével és halálával kinyilatkoztatta Isten végtelen türelmét, könyörülő irgalmát és azt, hogy az embert feltétlenül üdvözíteni akarja (Róm 3,25; 8,3 kk.; Ef 1,7). Jézus feltámadása és megdicsőülése a jele és a biztosítéka az Isten irgalma végleges győzelmének, aki mindnyájunk iránt ki akar engesztelődni (2Kor 5,18–21; vö. Róm 5,10 kk.; Ef 2,14–18; Kol 1,18 kk.; ® kiengesztelődés). Krisztus, az új ® Ádám (1Kor 15,45; vö. Róm 5,14) célja és ősmintája az egész emberiségnek (Kol 1,15–18; vö. Róm 8,29; 1Kor 15,20; Ef 1,10.21–23) és így mint Feltámadott (® Jézus Krisztus feltámadása) kezdete az új teremtésnek (Kol 1,15; vö. 2Kor 5,17; Gal 6,15); Isten dicsősége révén fokról fokra mindnyájunknak új teremtménnyé kell válnunk (2Kor 3,18; vö. Ef 3,16; Kol 1,11) azáltal, hogy egy vagyunk ezzel a Krisztussal és egész életvitelünkben hűségesek maradunk hozzá (Róm 6,3 kk.; Gal 3,26 kk.; 5,24; ® Eucharisztia, ® keresztség). Mindebből következően ~ számára az ember helyzete Krisztus óta és Krisztusban reménnyel teljes (Ef 1,18; 4,4; vö. Róm 5,2; 7,24 kk.; 8,24; 2Kor 3,12). – Isten győzelmes üdvözítő akaratát felismerve, amelyet Krisztus életműve tár elénk, ~ a zsidóság és a pogány népek tört.-ét alapvetően üdvösségtört.-nek tekinti, amelyet két törekvés mozgat, ill. határoz meg: egyfelől a maga dicsőségét kereső, önző ember ellenszegülése, aki Istent elutasítja, így szükségszerűen újra meg újra elbukik (Róm 1,18–2,24; 1Kor 1,19–21; Ef 2,1–3) és másfelől a feltartóztathatatlanul növekvő kegyelem, amely épp ezért tiszta ajándéknak bizonyul (Róm 5,15–20; vö. 3,24; Ef 3,7). Amikor Isten a Fiában mégis kiüresítette magát és magára vállalta az ember tehetetlenségét és halálra szántságát (Fil 2,6 kk.; vö. 2Kor 8,9), és így ennek a világnak minden bölcsessége ellenére megvalósult üdvözítő akarata (1Kor 2,7 kk.; vö. 1,19 kk.): hogy a mindenség Fiában célhoz érjen és elérkezzen a teljességre (Kol 1,19 kk.; 2,9 kk.; vö. Ef 1,10.23; 4,13), kiengesztelődött az ember iránt és anélkül, hogy kiérdemelte volna, megigazulttá tette (Róm 3,25; 5,1.10; 1Kor 1,30; 2Kor 5,19; ® megigazulás), s így most már az egész mindenség a végleges megváltás felé tart (Róm 8,18–23; 9–11; Kol 1,20) a Feltámadott Lelkének (® Isten lelke) erejéből (Róm 8; 1Kor 12,11.13; 2Kor 3,17 kk). – Azzal a valósággal szemben, hogy Isten minden emberi bölcsesség ellenére munkálja az üdvösséget, ~ nem ismer mást ezen a világon, csak ugyanazon szegénység és tehetetlenség feltétlen akarását (1Kor 1,17 kk.; 2Kor 4,7; 11,30; 12,5.9 kk.). Ezért fáradhatatlanul hirdeti: a megváltás kegyelem (Gal 2,16; vö. Róm 3,24; 9,16; Ef 2,8 stb.), ami által az ember megszabadult a ® Törvény könyörtelen követelményei alól (Gal 3,10.13; vö. Róm 7,4; Ef 2,15; Kol 2,14). Egyedül a ® hit az, ami az ember részéről válasz lehet Isten kegyelmére (Róm 1,17; 3,28; 4,18 kk.; Gal 2,16; 3,5 kk.; Fil 3,9). Hogy ez nem áll ellentétben Jak 2,14–19 tanításával, azt a Róm 7,4; Gal 5,22; Fil 1,11; Ef 5,9; Kol 1,10 stb. egyértelműen tanúsítja, és ma általánosan el is ismerik. – Isten üdvösséget munkáló működésének határtalansága egyszersmind azt jelenti ~ számára, hogy az egyén az emberiség tagjaként válik részesévé az Isten munkálta üdvösségnek (Róm 5,12–19; 1Kor 15,21–23.45–49; Ef 2,14–18), amely emberiséget Krisztus fogja össze és építi fel a testében (2,16; 4,4.12.16; Kol 1,18; vö. Róm 12,12 kk.; 1Kor 12,13). Ezért jelenti az ® Egyház egysége az ap. legfőbb gondját (1,10 kk.; 3,3 kk.; 4,6 kk.; 11,17–22; vö. Róm 15,5; Ef 4; Fil 2,1–5); ennek jegyében a jeruzsálemi egyh. megsegítését is szívén viselte (1Kor 16,1 kk.; 2Kor 8,9; Gal 2,10). – Amikor ~ Istent és az Egyh.-at szolgálta, az a tudat hatotta át, hogy útban van az embert üdvözíteni akaró Istenhez és Urához, Jézus Krisztushoz (Fil 1,23; 2,16; vö. 2Kor 1,14; 1Tesz 2,19 kk.). Ha Krisztus eljövetelének (® parúzia) várását illetően módosult is a felfogása (vö. Fil 1,23; 1Tesz 4,15–17), abban az egyben mindvégig biztos volt, hogy végül Isten lesz „minden mindenben” (1Kor 15,24–28).
