Pentateuchus

Teljes szövegű keresés

Pentateuchus (gör. ’öt részből álló könyvtekercs’), Mózes öt könyve: I. Jellege. A) Történeti-teológiai szempontból. A zsidó törvény öt része: a ® Teremtés könyve (Genezis), a ® Kivonulás könyve (Exodus), a ® Számok könyve (Numeri), a ® Leviták könyve (Leviticus) és a ® Második Törvénykönyv (Deuteronómium) egységes egészet alkot; egységességét a zsidók, akik a Tóra nevet adták neki, éppúgy elismerik, mint a gör.-ök, akik Pentateukhosznak nevezték el. Ezt az egészet csak gyakorlati okból osztották ősidőktől fogva öt részre; a felosztás ellenére olyan szoros az öt rész közt a kapcsolat, hogy a kritikai szempontból felvetődő nehézségeket csak az egészre vonatkozóan lehet taglalni, ill. kiküszöbölni. – Ez nem jelenti azt, hogy a ~ alkotóelemei a Biblia más kv.-eivel nem állnak kapcsolatban és rokonságban. A Józs pl. úgy kezdődik, hogy „Mózesnek, az Úr szolgájának halála után” (1,1), és tartalmaz egy törv.-t is (20,1–9), amely a Tórába is beleillene. Innen érthető, hogy a kritika ismételten megkísérelte, hogy ne szorítkozzon a ~ra, hanem ® Hexateuchusról, sőt ® Oktateuchusról beszéljen. Ezzel szemben napjainkban az egyik kritikai iskola csak 4 kv.-et tekint egységet alkotónak, és ezért Tetrateuchusról beszél, a MTörv-et pedig a nagy deuteronomikus műhöz csatolja, amely egészen a 2Kir végéig tart. Ez már egymagában is jelzi, hogy az irodalmi szempontból felmerülő kérdések mennyire összetettek és bonyolultak. Ha a zsidó hagyományhoz igazodunk, akkor a ~ a Tórának felel meg, és így alapvető egységet alkot. Sirák fiának unokája, aki Kr. e. 132 k. lefordította nagyapja munkáját, megkülönbözteti a Tórát a Prófétáktól (Sir, előszó): a zsidó hagyományban viszont Józs, Bír, Sám és a Kir jelenti a próféták első kv.-eit, és szorosabb értelemben véve a Septuaginta (® Hetvenes-fordítás) is csak a ~ fordítását öleli fel. A ~ áll az ósz-i kánon középpontjában is; ennek lett először hivatalos tekintélye. Végül: oly mértékben meghatározza a zsidó vallást, mint az ev.-ok a kereszténységet. – Itt nem szükséges a ~ felölelte kv.-ek tartalmát ismertetni (erre nézve lásd a fentebb ®jellel ellátott címszavakat); ehelyett a ~ alapgondolatát kell meghatározni és bemutatni. A ~ legszembeötlőbb és legsajátosabb vonása a tört.-ek és a törv.-ek egymásba olvadása: a törv.-ek tört.-ekbe épülnek bele. Az embert első pillanatra megkísérti a gondolat, hogy a ~ tört.-i jellegét tekintse alapvetőnek, és ebből következően bibliai tört.-i műnek minősítse, amely a teremtéstől Mózes haláláig terjed. Csakhogy a ~ban sok a hézag és az ugrás. Ezenkívül csak a Ter és a Kiv első fele foglal magában elsősorban tört.-eket; a Kiv másik fele és a ~ többi része jobbára olyan szövegeket ölel fel, amelyek műfajuk szempontjából törv.-nek minősülnek. A ~ mindenekelőtt az Isten népének adott alkotmányt akarja elénk tárni; a törv. tartja össze Isten népét, Izr. a Tórából él. – Mivel azonban Izr. más, „idegen” népek körében él, a törv.-ben fejeződik ki az isteni gondviselés. A törv. isteni eredetét a tört.-nek irányt szabó Isten intézkedései tanúsítják, amelyeknek a törv. létrejötte is köszönhető. Mózes a nagy törvényhozó; de fellépését megelőzi a pátriárkák kiválasztása, akik közül az elsőben, Ábrahámban áldást nyer a föld minden népe (Ter 12,3). A különféle törv.-ek elbeszélések, tört.-ek kereteibe illeszkednek bele, amelyek egész értelmüket meghatározzák. – Így a ~ felölelte törv.-ek nem alkotnak összefüggő rendszert; a tört.-i eseményekhez kapcsolódnak. Ugyanakkor a tört.-ek nem önmagukért épülnek bele a ~ba, mintegy azért, hogy képet nyújtsanak az emberiség tört.-ének sorsdöntő eseményeiről; az Isten népe kialakulásának és az Isten rendelkezései kinyilatkoztatásának bemutatására irányulnak, amelyek az Isten népe életének a zálogai (MTörv 6,24). Tehát ahogy rendszerezett törv.-eket, ugyanúgy a szó szorosabb értelmében véve rendszeres történelmet sem szabad a ~ban keresnünk. Minél közelebbről nézzük, annál inkább elhalványodnak szemünk előtt a látszólagos fő vonalak. – B) Irodalmi szempontból. Hogy a ~ról és szerkezetéről ott, ahol az események és a törv.-ek összefonódnak, világos képet kapjunk, szemügyre kell vennünk az asszír és babilóniai tört.-írást. Ezek a királyt v. a dinasztiát és a nemzeti szentélyt állították középpontba, és azt mutatták be, hogy a királyok mint az istenek helytartói miként szabadították meg v. nem szabadították meg népüket. De a ~ még sokkal bonyolultabb és összetettebb. Már első pillanatra szembeötlők a hirtelen átmenetek, visszakapcsolások, ismétlések. Különösképpen megemlíthető a Ter 2,5 (v. 2,4b). Ez a teremtés befejeződése után egy újabb teremtéstört.-et indít, amely szerint ember még nem létezik; az 5,1 Ádám első családfája (4) után ugyanannak az Ádámnak egy újabb családfáját nyújtja; a 20,1 ezekkel a szavakkal kezdődik: „Ábrahám onnan a Negebre ment (értsd: tovább vonult)”, jóllehet azokban a szövegrészekben, amelyek közvetlenül a 20,1 előtt állnak, egyáltalán nincs szó Ábrahámról; a Kiv 19,25 szerint: „Mózes tehát lement a néphez és közölte velük”, de ahelyett, hogy Mózes szavait idézné, a következő vers (20,1) így hangzik: „Az Úr ezeket jelentette ki”, és következik a Tízparancsolat. – Ezeknek a hirtelen átcsapásoknak ellentéte a visszatérés egy-egy megszakított tört.-hez. Így a Ter 26,34 kk. Ézsau hettita feleségeiről számol be, akik Izsák és Rebekka számára gondot jelentettek, de a következő verstől (27,1) megszakad a tört., és arról van szó, hogy Jákob anyja közreműködésével miként szerezte meg csalárd módon az atyai áldást és az elsőszülöttség jogát, ami miatt Ézsau meggyűlölte; de a 27,46 újra szerepelteti a hettita nőket. Ugyanígy a Kiv 6,1 Jahve szavait idézi, amelyek ígéretet jelentenek Mózesnek, hogy csapás sújtja a fáraót, s ennek súlya alatt elengedi Izr. fiait; de aztán a 7,13-ig nincs tovább szó róla, viszont a 7,14 folytatja a témát, s minden bevezetés nélkül rátér az 1. csapás leírására. A Kiv végén a 35–40. f.-ben beszámoló olvasható Isten rendelkezéseinek végrehajtásáról; de ezeket a rendelkezéseket a 25–31 tartalmazza; a 40 a sátor és az oltár felállítását írja le; a leírás azoknak az előírásoknak felel meg, amelyeket a 26 foglal magában. Ugyanakkor a Lev 1 teljesen eltér a tárgytól: egy rendszerezett szabálygyűjteményt nyújt az áldozatokat illetően, és csak a 8–10 tér vissza – a papszenteléssel kapcsolatban – a Kiv 25–31 felölelte rendelkezésekre. – Ezek az egyenetlenségek és visszacsatolások egyszersmind ismétlődések is. A kettős teremtéstört.-ről már volt szó, Ádám kettős családfájáról szintén, ami annál meglepőbb, mivel egész sor név mindkét családfában megtalálható (® Szet). Ezeken kívül még más ismétlődéseket is ki lehet mutatni. Kétszer száll be Noé a bárkába (Ter 7,7.13), kétszer űzi el Ábrahám Hágárt (16; 21). Ugyanígy két helyen olvashatunk Mózes meghívásáról is (Kiv 3;6). A fürjek és a manna csodáját, amelyről a 16 számol be a Szám 11 újra elbeszéli. Előfordul az is, hogy ugyanarról a dologról három helyen is olvashatunk. Az ismétlődések azonban sohasem jelentenek teljes azonosságot, mindig mutatkoznak eltérések is (® kettős beszámolók). – Még szembeötlőbbek az ismétlődések a törv.-ekben. A Tízparancsolatot a Kiv 20 és a MTörv 5 is tartalmazza, s ugyanígy ismétlődik a rabszolgákra vonatkozó törv. is (Kiv 21 és MTörv 15). A gyilkosokra vonatkozóan három helyen találunk rendelkezéseket (Kiv 21; MTörv 19; Szám 35); az ünnepeket illetően öt helyen találhatók előírások (Kiv 23,14 kk.; 34,18 kk.; MTörv 16,1 kk.; Lev 23,4 kk.; Szám 28) és legkevesebb öt helyen vannak rendelkezések a ~ban a tizedre vonatkozóan is (Lev 27,30 kk.; Szám 18,21–24.26–32; MTörv 14 és 26). De megemlíthetők további példaként a húsvétra, a kölcsönzésre v. a szombatra vonatkozó törv.-ek is. – II. A ~ kritikai szempontból. A) Történet. Első pillanatra nem fedezhetjük fel ezeknek a látszólagos egyenetlenségeknek, ill. ismétlődéseknek az okait, ezért megértésük érdekében elengedhetetlen volt a szövegek kritikai feldolgozása a szó filozófiai értelmében. Nyilvánvaló, hogy amikor a ~t irodalmi szempontból elemezzük, és számba vesszük azokat a tényezőket, lélektani és történelmi folyamatokat, amelyek mai alakjának létrejöttében szerepet játszottak, nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a kinyilatkoztatást, amelyet a ~ magában foglal, szem elől tévesszük. Sajnos ismételten előfordult, hogy a kritikát nem megfelelően értelmezték, hanem negatív értelemben vették: összetévesztették a „hibák” feltárásával. Ebből sok félreértés származott. – 1. A 16. sz.-ban a kritika egészséges szellemben kezdődött el. Két jezsuita szerző: B. Pereira és J. Bonfrere ugyanúgy mint B. Spinoza is arra a következtetésre jutott, hogy a ~nak nem minden részlete való Mózestől, de módszertanilag még nem jutottak túl az útkeresésen. Csak R. Simon óta lehet voltaképpen módszerekről beszélni (1678: Histoire critique du Vieux Testament): a kéziratok felkutatása, a szövegek elemzése stb. Miként Spinoza (Tractatus theologico-politicus, 8. és 9. f.), R. Simon is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a ~ nem tekinthető teljes egészében Mózes művének. A Ter-hez Mózes felhasznált régi feljegyzéseket, a többi tört.-i leírás pedig más sugalmazott szerzőtől való. Ezek az első kritikai megállapítások nagy ellenállásba ütköztek, ugyanakkor a megfelelő módszerek még mindig nem bontakoztak ki. – 2. A 18. sz.-ban előtérbe került az oklevél-hipotézis. Egy protestáns lelkész, H. B. Witter felfedezte (1711), hogy milyen nagy jelentősége van annak, hogy a Jahve nevet a Ter 1 nem tartalmazza, és hogy a Ter 1 és Ter 2 között irodalmi szempontból eltérések mutathatók ki. De csak egy protestánsból katolikussá lett orvos, J. Astruc látott neki, hogy a Jahve és Elohim nevek használatát módszeresen megvizsgálja (1753). Kimutatta, hogy a Jahve nevet tartalmazó részek egyfelől és az Elohim nevet alkalmazó részek másfelől összefüggő egészet alkotnak. J. G. Eichhorn mindkét „egységet” közelebbi vizsgálat alá vette (1779), megállapította irodalmi sajátosságaikat, kielemezte tartalmukat, és vizsgálatait a Kiv első 2 kv.-ére is kiterjesztette. K. D. Ilgen az Elohista forráson belül elkülönített 2 egymástól független forrást (1798). H. Hupfeld ezt a különbségtételt átvette, ennek ellenére a 19. sz. első felében a kritika más útra tért. – 3. Már 1792-ben, majd 1800-ban A. Geddes hajlott annak feltevésére, hogy a ~t töredékek sorozatának tekintse, amelyeket valaki összeszerkesztett. Commentar über den Pentateuch c. művében (1802–1805) J. S. Vater ezt az elméletet ki is fejtette és megkísérelte, hogy közelebbi adatokkal is szolgáljon. Szerinte bizonyos töredékek magára Mózesre vezethetők vissza, másokat a ~ szerkesztője illesztett össze időrend szerint, mégpedig a királyság vége felé. W. M. L. de Wette (1805) a MTörv-et Jozija reformjával hozta kapcsolatba, majd (1829) a MTörv végleges formába öntésének időpontját a fogság idejére tette, ugyanígy az egész ~ét is. Ám 1823-tól H. Ewald vitatta azt a feltevést, hogy a ~ töredékek sorozata, és az ún. kiegészítési hipotézis segítségével a ~ egysége mellett szállt síkra. Megkülönböztetett egy elohista alapszöveget, amelybe egy szerkesztő későbbi jehovisztikus kiegészítéseket szőtt. F. Bleek (1836) a MTörv-et későbbi kiegészítésnek tekintette Manassze idejéből. Ezt a kiegészítéseket feltételező elméletet magáévá tette: de Wette (1840), J. J. Stähelin (1843) és F. Delitzsch (1852). – 4. Ewald Geschichte Israels c. művében (1843) feladta a ~ töredékekből összeillesztésének gondolatát, és egy új elméletnek az oklevelek elméletének tört utat. A döntő lépést (1853) csak H. Hupfeld tette meg, aki a ~ban megkülönböztetett a MTörv-ön kívül egy elohista alapszöveget, egy második elohista és egy jehovista szöveget. E. Schrader (1869) lényegében megmaradt a négy forrás feltevése mellett, s az 1. elohistát tekintette a legrégibbnek, a MTörv-et a legkésőbbinek. Izr. vallástört.-ének behatóbb vizsgálata olyan eredményeket hozott, amelyek ezt az időbeli sorrendet kétségessé tették. W. Vatkéhoz csatlakozva K. H. Graf (1865) felvázolta azt a rendszert, amely később J. Wellhausen művében (Die Composition des Hexateuchs und der historischen Bücher des A. T. 1876, 1963) öltött klasszikus formát. Itt az egykori „elohista alapszöveg” ® Papi irat (P) lett. Ez mint a többi forrás is tört.-ekből és törv.-ekből áll; ha ezeket a törv.-eket összevetjük a Biblia többi kv.-ének tört.-i adataival, a források keletkezésének idejét is megállapíthatjuk. A Papi irat tekinthető a legkésőbbi keletűnek, mert olyan elemeket is tartalmaz, amelyek a fogság idejére utalnak (a ® szentség törvénye: Lev 17–26); az alapirat az előtt készülhetett, hogy Ezdrás kihirdette a törv.-t (Wellhausen szerint Kr. e. 444), ehhez járult később néhány kiegészítés. A MTörv (D) a Kr. e. 7. sz.-ban keletkezhetett, kihirdetése Jozija reformjával függ össze. A Mtörv megszövegezését megelőzte a Jehovistáé, amely a két legrégibb forrás, a ® Jahvista (J) és az ® Elohista (E) egybeszerkesztése révén keletkezett. Az Elohista Kr. e. a 8. sz.-ban, a próf.-k működésének kezdeti időszakában az É-i országrészen dolgozott, a Jahvista Kr. e. a 9. sz.-ban a D-i országrészen. – 5. Ez a mutatós szintézis, amely mindenre az irodalomkritika és az izr. törv. fejlődéstört.-e fényénél próbált magyarázatot találni, széles körben tetszésre talált. A német irodalomkritika művelői (H. Holzinger, C. Steuernagel és B. Baentsch) arra törekedtek, hogy a különféle források sajátos jegyeit közelebbről is meghatározzák; a J-forrásban megkülönböztettek 3 réteget, az E-forrásban 2 réteget és a D-forrásban (Mtörv) ismét 3 réteget. Hollandiában már A. Kuenen (1869) magáévá tette Graf elméletét, s amikor P. Haupt révén Wellhausen műve Németországból eljutott Amerikába is, C. A. Briggs és C. C. Torrey szintén. Franciaországban nemcsak E. Reuss, hanem A. Loisy és A. Lods is Wellhausen mellé szegődött, Angliában pedig R. Smith, S. R. Driver és T. K. Cheyne révén vált Wellhausen népszerűvé. – B) Ellenvélemények. 1. Katolikus részről. Wellhausen jól ismeri a Biblia szövegét, de álláspontja ellen teol.-i, filozófiai, sőt még tört.-i szempontból is sok kifogás merül fel, amelyeket nem szabad elhallgatni. Azzal, hogy Izr. szellemi fejlődését következetes rendszerbe foglalta, sokaknak lehetőséget nyújtott arra, hogy a bibliai tört.-ből a természetfölöttit kikapcsolják. Mivel egyre többen összekeverték a kritikai, a filozófiai és a teol.-i szempontokat, azért – bár némelyek, mint M.-J. Lagrange és A. von Hoonacker, törekedtek rá, hogy minden tudományágat csak bizonyos határokon belül, az őt megillető helyen hagyjanak érvényesülni –, az egyh.-i tanítóhivatal indíttatva érezte magát, hogy véleményt nyilvánítson és kifejtse álláspontját; ez a ® Biblikus Bizottság 1906. június 27-én és 1909. június 30-án kelt dekrétumaiban fogalmazódott meg. – 2. A katolikus Egyh.-on kívül is megnyilvánult hívő körökben egyfajta bizalmatlanság Wellhausen nézetével szemben. A kritikusok közül némelyek mindenestül elvetették Wellhausen rendszerét, így C. Keil és H. M. Wiener; mások, mint R. Kittel, W. W. von Baudissin inkább csak a forráselmélet bizonyos pontjai és adatai ellen emeltek szót. Mivel jobb megoldás nem kínálkozott, a puszta ellenérvek nem bizonyultak meggyőzőnek. – C) További álláspontok. 1. A kritikai vizsgálat folytatódott. Először egész sor szerző arra törekedett, hogy a Wellhausen iskolája által előtérbe helyezett, tisztán irodalmi kritériumok gyenge pontjait kimutassa az Isten neveinek kérdésében. Így elsősorban a katolikus szerzők, mint E. Mangenot (L’authenticité mosaďque du Pentateuque, Paris 1907), H. Höpfl (Introductio specialis in libros V. T., Subiaco 1921) és A. Bea (De Pentatcucho, Roma 1927, 19332), de nem katolikusok is társultak hozzájuk, mint J. Dahse és M. Löhr. Később napvilágot láttak P. Volz és W. Rudoph munkái (Der Elohist als Erzähler, Giessen 1933; Der Elohist von Exodus bis Josua, Giessen 1938), amelyekben arra tettek kísérletet a szerzők, hogy az E-forrás egységét bebizonyítsák, ill. hogy az E-forrást a J-forrásra v. a J-forrás kettős elbeszéléseire vezessék vissza. – 2. Az irodalomkritika addig elért eredményeinek felülvizsgálatán kívül új utakat is kellett keresni a ~ kérdésének megoldására. Így B. D. Eerdmans (Die Komposition der Genesis, Giessen 1908) bevonta – elsőként – a vizsgálatba a vallástört.-et és a primitív vallásokból meríthető adatokat. Igaz, Eerdmans még erősen kötődött az evolucionizmushoz a vallások vonatkozásában, de az etnológia mégis sok fogódzót nyújtott a ~ megértéséhez. Ezt az álláspontot katolikus részről többek között J.-A. Jaussen (Coutumes des Arabes au pays de Moab, Paris 1908) és A. Musil (Arabia Petraea, Wien 1907/08; Arabia Deserta, New York 1927) képviselte. – 3. A palesztinai archeológia csak a legritkább esetben nyújtott közvetlen fogódzókat a ~ magyarázatához, de megteremtette a lehetőséget ahhoz, hogy Palesztinát régészetileg be lehessen illeszteni K egészébe. Ékírásos szövegeket már Wellhausen is megfejtett és tekintetbe vett, de csak Hammurápi törv.-kv.-ének felfedezésével és megfejtésével (ez V. Scheil érdeme volt) kezdődött el az ókori K évezredeken át földbe temetett törv.-kv.-einek feltárása. Addig a Biblia vizsgálatához összehasonlításul csak az asszír mítoszok, az ® amarnai levelek és az asszír királyok évkv.-ei álltak a kutatók rendelkezésére; mostantól azonban már törv.-kv.-et is figyelembe lehetett venni, mégpedig olyat, amely a törvénykezés fejlődésének nem is későbbi korából maradt fenn, hanem nagyon régi, Mózes előtti időből származott. Átmenetileg ezek a felfedezések a pánbabilonizmusnak kedveztek, ugyanakkor azonban Wellhausen rendszerének evolucionista alapjait is megrengették anélkül, hogy a kritikai iskola azon megfigyelései, amelyek az izr.-k törv.-einek a tört. folyamán végbement változásaira vonatkoztak, érvényüket vesztették volna. A hettita törv.-eket B. Hrozný fejtette meg (1922), az asszírok törv.-eit V. Scheil (1921), és ezeket még más fölfedezések is követték. Ezeknek a szövegeknek köszönhetően a ~t jogi szempontból is meg lehetett vizsgálni; ennek következtében a Tóra ismét az érdeklődés középpontjába került. – 4. Ugyanakkor a ~ egyéb (nem jogi) részeinek vizsgálata is fellendült az ® irodalmi műfajok előtérbe kerülésével párhuzamosan. A ® formatörténeti módszert elsőként H. Gunkel alkalmazta az ÓSz elemzése során, s ez a módszer épp az ÓSz vizsgálata terén bizonyult a leggyümölcsözőbbnek. Ahelyett, hogy az irodalmi elemzést a végletekig finomították volna, arra törekedtek ezek a szerzők, hogy a ~ elbeszélő részeit és ezek értelmét Izr. társadalmi viszonyai felől közelítsék meg. Nem ragadtak meg a fő források megfogalmazásának kérdésénél, hanem arra is módot találtak az összehasonlítás révén, hogy a tört.-ekbe beépített és tervszerűen összeszerkesztett hagyományok eredetét és keletkezését, ill. ennek folyamatát is feltárják. Eredményeik távolról sem találtak általános elfogadásra, de maga a kritika új irányban fejlődött. A ~ban többé nem szűk látókörű nacionalisták és központosításra törekvő papok önkényesen létrehozott művét látták, hanem észrevették, hogy szerves fejlődés eredményének kell tekinteniük, amelyre azok a különféle műveltségi fokok, amelyekre tört.-ük folyamán Izr. fiai eljutottak, sorra rányomták bélyegüket. De nemcsak az irodalmi egységek váltak így érthetőbbé. G. E. Mendenhall megfigyelései és különféle K-i szerződések felfedezése óta jobban elénk tárult, hogy a ~ nagy egységei együtt mit akarnak kifejezni és milyen helyet foglalnak el Izr. vallási tört.-ében. Ezek a szövetségre lépések feltételeit rögzítő K-i szerződések, amelyek rendszerint nem egyenrangú felek közt jöttek létre (pl. király és vazallusa), bizonyos szabványhoz igazodnak (címzés, tört.-i visszapillantás, az egyezség pontjai, eskü, tanúk, áldás és átok), amelyet a MTörv-ben és talán az E-forrásban is megtalálunk. – Ezzel szemben a Jahvista, aki elsősorban az ígéretek és az ősatyák kiválasztása iránt tanúsított érdeklődést inkább a K-i ® történetírás formai elemzése révén vált könnyebben érthetővé: egyfelől a királyok évkv.-einek szem előtt tartásával, amelyek az új hettita birodalom (Kr. e. 14. sz.) óta készültek, másfelől a királyi dinasztiákról összeállított listák alapján, amelyek a Kr. e. 2. évezred elejétől keletkeztek az ország egységének szem előtt tartásával és a dinasztia szentélyeinek középpontba állításával. Az ugariti protoföníciai szövegek, amelyek régebbi szövegeknek a Kr. e. 14. sz.-ban készült másolatai, magyarázatul szolgálnak arra, hogy a Jahvista miért tanúsított érdeklődést az utódlás kérdései és az elsőszülött mellőzése iránt. – 5. Végül egyre ismertebbé váltak az ókori K vallásai, köztük a szemitákéi is. De bármilyen értékesek ebből a szempontból R. Smith munkái v. M.-J. Lagrange szintézise (Études sur les réligions sémitiques, Paris 1905), amelyet azóta sem sikerült még senkinek túlszárnyalnia, az is tagadhatatlan, hogy az ásatások tömérdek új adalékkal szolgáltak. Az ® Elephantinéban felszínre került levelek a zsidóságnak egy Kr. e. 5. sz.-ban élt csoportjáról nyújtanak képet, amely csoport szembeötlő módon figyelmen kívül hagyta a MTörv-et. Másfelől az 1929 óta felfedezett ugariti szövegekből fény derült a kánaáni és föníciai vallások közös szemita alapjaira. – 6. Római irányelvek. Ezzel az irodalomkritika elvesztette azt a döntőbírói szerepét, amelyet a ~ minden exegetikai kérdésében betöltött, és az exegézis újra tudományág lett a szó teljes értelmében, amelyben minden helyet kapott, ami a szöveg felszíne alatt rejlő isteni és emberi élet magyarázatához támpontul szolgálhatott. Mindent tekintetbe vettek a kutatók, amit a jogtört. és a művelődéstört. mint segédtudomány nyújthatott, hogy ne csupán néhány szerző gondolatmenetét hámozzák ki, hanem azt a visszhangot is kielemezzék, amelyet egy egész nép életében keltett. A ~ magyarázatában a vallás kiszabadult abból a vértelen sémából, amelybe a fejlődés bemutatása ürügyén az irodalomkritikusok beleszorították, és a hívőnek újra lehetősége nyílt arra, hogy a ~ban találkozzék az igazi vallási hagyománnyal. Amikor az Egyh. ismételten emlékezetbe idézte az engedelmesség kötelezettségét, ezzel a ~ vonatkozásában a katolikus exegéták munkáját szorgalmazta és védte. A ®Divino afflante Spiritu c. enciklika (1943. szept. 30.) elismerően szólt a végzett munkáról és az elért eredményekről, ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a munka még nem tekinthető befejezettnek. A Biblikus Bizottság titkára Suhard bíborosnak hivatalosan adott válaszában (1948. jan. 16.) közelebbről így foglalt állást: „A Bizottság döntései nem szólnak az ellen, hogy e kérdéseket az elmúlt 40 évben elért eredmények fényében, valóban tudományosan tovább vizsgálják”. Ezután az enciklika két lényeges szempontra összpontosítja a figyelmet: a ~ forrásaira és a Ter első 11 f.-ének irodalmi műfajára. A ~ forrásait illetően ez olvasható benne: „Ma már senki sincs, aki e források létét kétségbe vonná, és a mózesi törvénynek a későbbi korok társadalmi és vallási viszonyainak hatására végbement továbbfejlődését tagadná, kivált hogy ez a fejlődés a történeti beszámolókban is tükröződik”. Ugyanakkor: minthogy a forrásokat illetően az exegéták véleménye még nagyon eltérő, a Bizottság ebben a kérdésben közelebbről nem fogalmazta meg álláspontját, hanem további munkára való felszólítással zárta az enciklikát: „Ezért kérjük a katolikus exegétákat, tanulmányozzák elfogulatlanul ezeket a kérdéseket az egészséges kritikának és az e kérdésben illetékes más tudományágak eredményeinek a fényénél; nem kétséges, hogy az ilyen vizsgálat annak megállapításához fog vezetni, hogy Mózesnek mint szerzőnek és törvényhozónak nagy volt a szerepe és a hatása”. Ezekkel a szavakkal a Bizottság nagy vonalakban a mai helyzetet vázolta fel a ~ kutatása terén, egyszersmind azonban a leggyümölcsözőbbnek ígérkező utat is kijelölte a további munkához. El kell ismerni: Mózesnek mint szerzőnek és törv.-hozónak döntő szerepe volt a ~ létrejöttében, közelebbről azonban még nem ismerjük ezt a döntő szerepét, így a további kutatás feladata lesz jellegének megállapítása. Források mindenesetre feltételezhetők; ennek a ténynek az elismerése viszont annak a lelkiismeretességnek az elismerését jelenti, amelyet a ~ szerkesztői munkájuk során tanúsítottak. De épp e téren kell még a további vizsgálatnak felderítenie, hogy csak töredékekkel és kiegészítésekkel kell-e számolni (mint P. Heinisch és W. Rudolph véli), v. valódi forrásokkal (ahogy Wellhausen feltételezi). Az, hogy a ~ mózesi magja mind a tört.-ekben, mind a törv.-ekben továbbfejlődött, nem vonható kétségbe. – D) Kitekintés. A tudományos vizsgálat mai állását az jellemzi, hogy minden korábban elért eredményt felülbírálnak. E tekintetben a bibliamagyarázat sem kivétel. Sőt, a MTörv eredetének kérdésében, amelyben úgy látszott, hogy megegyeznek a vélemények, G. Hölscher újra heves vitát kezdett. Ezeket a szövegeket mindenesetre igen nagy óvatossággal kell kezelni. Ezenkívül a skandináv iskola (J. Engnell és H. S. Nyberg) a szóbeli hagyomány nevében megtámadta az irodalomkritika alapjait, és ezáltal a helyzet súlyosbodott. De az irodalomkritika azért nem vesztette el jogosultságát; vannak érvei amelyek hozzásegíthetnek a kérdések megoldásához. Katolikus részről erre R. de Vaux és A. Clamer mutatott rá a ~hoz és a Ter-hez írt bevezetőjében (La Genčse. Paris 19622). Az a jelentős szerep, amelyet Izr.-ben a szóbeli hagyomány betöltött, nem von le a szövegek vizsgálatának értékéből. Ma arra törekszenek a szerzők, hogy az eredetről és a források későbbi összeolvadásáról vallott nézeteikben megszabaduljanak az evolucionista mechanizmustól. Jogosan emelt Nyberg szót az ellen az elképzelés ellen, amely szerint egy mű úgy jön létre, hogy a szerző innen is, onnan is kiragad egy mondatot. Némely szerzők, mint J. Pedersen és M. Noth a ~ magvát olyan kultikus elbeszélésként próbálják értelmezni, amely arra volt hivatva, hogy a fő ünnepeken az egyiptomi elnyomásra és a szabadulásra emlékeztessen. G. von Rad szerint (Das formgeschichtliche Problem des Hexateuch, Stuttgart 1938) a teol. ezeket az elbeszéléseket kiemelte a liturgiából és annak bizonyságává fejlesztette, hogy a történelmet Isten irányítja, mégpedig a J-forrás írásba foglalása után; ez a bizonyság hitbeli bizonyság volt. – Katolikus részről inkább arra a vallási tekintélyre hivatkoznak, amelyet ezek a szövegek az élet törv.-eiként élveztek. Izr. közösségének történelme és az az irányító szerep, amelyet Jahve Izr. tört.-ében betöltött – ezek voltak azok a tényezők, amelyek meghatározták a ~ fejlődésének folyamatát a Tízparancsolattól Ezdrás ~áig és mai alakjáig. – Izr.-nek erre a politikai és vallási fejlődésére való hivatkozással mutatós hipotéziseket állítottak fel, megkísérelve, hogy a ~nak azon rétegeit, amelyeket az irodalomkritika megállapított, beillesszék a társadalmi és történelmi események közé. A J-rétegre még a nép üdvösségének kérdése jellemző, ami az ókori K-en a királyság eszméjét felvetette. A J, amely vitathatatlanul Dávid trónja öröklésének tört.-éhez (2Sám 13) és Salamon korának eseményeihez kapcsolódik, Salamon uralmának és az általa épített Templomnak a törvényességét akarja bemutatni, de természetesen bizonyos fenntartásokkal az udvarban érvényesülő egyiptomi hatásokat illetően. Csak az ősatyáknak tett ígéretek és a Mózes által végbevitt szabadítás számítanak biztosítéknak Isten részéről a nép üdvösségére. Egy ilyen mondanivalójú mű szerzőjeként számba jöhet esetleg ® Achimaac, Cádok fia. A kritikusok (O. Eissfeldt) körvonalazták a mű első változatát, amelyet D-i környezetbe lehet beilleszteni, és amely abba az időbe nyúlhat vissza, amikor Dávid Hebron és Ciklag királya volt (R. H. Pfeiffer S-forrása); a szerzője ® Ebjatár lehetett, aki nehéz időkben segítségére volt Dávidnak. Az E-forrás sokkal távolabb áll a királyság eszméjétől. Ahhoz, hogy kapcsolatban állt a próf.-i mozgalommal, nem fér kétség: ezért ragadja meg a nép üdvösségét és Istennek erre adott biztosítékát (az Isten és népe közt létrejött szövetségi szerződés formájában), és vet el ugyanakkor minden más szerződést a népekkel és isteneikkel. Eddig az istenség tanú volt a szerződéskötéskor; most azonban ő az egyik fél, és az E-réteg alapján feltehető, hogy a szövetségnek ez a formája egészen Ábrahám korára megy vissza (Ter 15,18). A szöveg, amely bizakodó marad és nincs benne nyoma annak a nyugtalanságnak, amely pl. Ámoszt v. Ozeást jellemzi, Elizeus idejéből is származhat, tehát az arám igától való szabadulás utáni időből. De már nagyon régi dokumentumokra támaszkodik, amelyek a királyság előtti korban keletkeztek, mint a Tízparancsolat (ezt vsz. Mózes családja őrizte meg a szentélynél, Dánban), a szichemi átoksztélé, a Szövetség kv.-e a 12 gilgali sztélénél és Mózes áldásai. – Annyi kétségtelen, hogy a MTörv alapelemei É-ról származnak (Welch, Alt). Ha azonban az ember a Kir-re gondol, amelyek tőle függenek, akkor a MTörv a Jeruzsálemben emelt egyetlen dávidi szentélyre irányul. Első szerkesztői É-i származású papok, leviták lehettek, akik Hiszkija udvarába menekültek. A MTörv prédikáció, amely a bölcsességi irodalom módszereit követi, hogy a törv.-t emlékezetbe vésse: egy törvény, egy nép, egy szentély, egy Isten, akit szeretni kell. Az E-t figyelembe véve (Kiv 18) ezen túlmenően az isteni alapítású intézmények (királyok, bírák, próf.-k, papok) domborodnak ki, amelyek révén Isten vezeti a népet, amely elkötelezte magát neki. Ez a mű beleépült a nagyszabású deuteronomikus tört.-i műbe, mielőtt onnan kiemelték és önállósult. – A MTörv a királyt alárendeli a törv.-nek, de azért még juttat neki szerepet. A papi szövegekben közös, hogy az üdvösséggel kapcsolatos szerepeket a papságnak tartják fenn. A legrégibb elem a szentség törvényének legkorábbi rétege (Lev 17–26), amely még a MTörv szerkezetét mutatja, és beszéd formájú. Ez a réteg még a maga országában élő népet és paraszti ünnepeket tételez fel, tehát a fogság előtt íródhatott. Ezekiel már ismerte. Később beépítették a nagy Papi irat tört.-ébe, amely későbbi Ezekielnél és fogságban élő népet tételez fel. Ez a tört. sematizálva olyan Izr.-nek az intézményeit mutatja be, amely pogány népek közt hű marad atyái hitéhez (mint Iz 40–55), és egy új exodusra vár, amelynek az 1. exodus csak előképe volt, ha megteremtette is a jogi alapokat. Áron és utódai a szt. jelei e szt. Izr. életének. Ezt a papi tört.-et a fogság után kiegészíthették (főleg liturgikus vonatkozású részekkel), hogy a népnek Istennel való kultikus kapcsolatát, amelynek színhelye a Templom volt, minden részletében szabályozzák. Ezek a szövegek kiemelik a törv. maradandó jellegét. Jn szerint Krisztus, aki teste szerint az igazi Templom, az egész törv.-t felölelte személyében. – Ám erre a teljes szemléletmódra, amelyre a hívő vágyik csak a régészet és a kritika folyamatban lévő munkálatait figyelembe véve lehet szert tenni. Így W. F. Albright, F. M. Cross és D. N. Freedman nyomán Bileám jövendöléseinek szövegét egybe kell vetni a Kr. e. 1. évezred elejéről v. még korábbi időből való föníciai feliratok helyesírásával; behatóan tanulmányozni kell a Palesztinára és Edomra vonatkozó hieratikus és hieroglif szövegeket; Izr. fiainak ® húsvétját össze kell hasonlítani az arabok tavaszi rítusaival. Ezeken a részleteket illető értékes eredményeken kívül minden egyéb tört.-i ismeretnek megvolt a szerepe a magyarázatában. Az 5 kv. és a törv., amelyet felölelnek a lehető legszorosabb összefüggésben áll Izr. egész tört.-ével. Hogy Izr. fiai törzseinek szövetsége hogyan jött létre a mózesi időben, azt A. Alt és M. Noth munkásságának eredményei ellenére még mindig homály fedi. Ha Mózes létét nem is vonja senki kétségbe, személyét és szerepét illetően távolról sem egyeznek meg a vélemények. Vajmi keveset tudunk arról, hogy Ezdrásnak milyen szerepe volt a törv. kidolgozásában és végső formába öntésében. E két végpont közé esik a törv. fejlődése, amelynek állomásai és szakaszai megfelelnek Izr. tört.-e főbb eseményeinek. – Végül a ~t alkotó kv.-ek teol.-i tanulmányozása marad a ~t illető mélyreható ismereteink záróköve. A forráselmélet ennek tudatában is volt, és ha nem ismerte is el a Papi irat teol-i szempontokhoz igazodó szerkezetét, hát legalább felismerte. A MTörv teol.-ja, amely az ajándékozásban Isten szabadságát, másfelől viszont a választott nép hűtlenségét hangsúlyozza, fölöttébb vonzó; és ma már sokan elismerik azt a hatást, amelyet a MTörv az ún. deuteronomikus kv.-ek egész sorára (köztük a Kir-re) ezzel a teol.-val tett. Az E-forrásra az erkölcsi követelmények jellemzők. Jahvista legszembeötlőbb sajátosságai: a színes előadásmód, a pszichológiai beleérző képesség és az elevenség, ugyanakkor antropomorfizmusai által kiemeli Isten gondviselését és Ábrahámnak minden nép áldása forrásául való kiválasztását és annak a Jahvénak összehasonlíthatatlan voltát, akit már az első nemzedékek imádtak (Ter 4,26), s aki hatalmasabb a fáraónál és a föld minden királyánál. Ha el is kell ismerni, hogy a forráselmélettel hajlékonyabban kell bánni, v. hogy számolni kell átdolgozásokkal és kiegészítésekkel, azért az is igaz, hogy a szöveg különféle csoportjai közt meghökkentő hasonlóságok mutatkoznak a tanítás szempontjából. És viszont: annak is el kell ismernie, aki szigorúan ragaszkodik a forráselmélethez, hogy a gondolkodásmód terén mutatkozó árnyalatok és a teol.-i szempontból megfigyelhető különbségek ellenére is folyamatos a vallási magatartás: a ~ mindvégig tükrözi a hűséget Ábrahám, Izsák és Jákob Istene iránt, aki Izr. népét létrehozta, Mózes által törv.-t adott neki és természetfölötti módon vezeti ígéretei teljesedése felé.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages