Prédikátor könyve
Prédikátor könyve, Préd: protokanonikus ósz-i bölcsességi könyv. – I. Elnevezése. A ~ a héb. szövegben Kohelet; ez az ’összegyűlni, ill. a szót vinni’ jelentésű kahal szóból származik és azt jelöli, aki a nép gyülekezetében (gör. ekklészia, ebből ekkléziasztész, lat. megfelelője: Ecclesiastes: LXX és Vg) hivatásszerűen viszi a szót. – II. Keletkezése. A szerző ismeretlen; mindenesetre palesztinai zsidó volt (talán az É-i országrészből). Mondanivalóját egy Koheletnek nevezett személy ajkára adja, akiről egyes szám 3. személyben beszél (1,2; 7,27; 12,8–10) és akitől egyértelműen elkülöníti magát (12,9–14). Ha a szerző sehol nem szerepelteti is a nevét, mégis nyilvánvaló, hogy Salamont tartotta szeme előtt (1,12; 2,4–9), ezért régebben Salamont tekintették a mű szerzőjének. A kormányzás és a társadalmi bajok miatti panasz (3,16; 4,1; 5,7; 8,10), több – nem egészen egyértelmű – utalás későbbi eseményekre (4,13–16; 9,13.16; 10,16 kk.), főleg pedig a ~ nyelve (arám sajátságok, kései héb. kifejezések és formák), amely az ÓSz későbbi kv.-einek nyelvével mutat rokonságot, arra engednek következtetni, hogy a ~ a Kr. e. 3. sz.-ban keletkezett. – Ha nem is jellemzi logikus gondolatmenet, a ~ felépítése szempontjából azért egységet alkot. Több egyházatya (Nagy Szt Gergely, Nisszai Szt Gergely, Szt Jeromos) a kv. különféle éles megfogalmazásait egy vitapartnernek tulajdonította; ezekkel a ~ szerzője – szerintük – szembe akart szállni. Mások párbeszédet látnak a ~ben, amelyben ellentétes nézetek állnak szemben egymással. Sokan azon a véleményen vannak, hogy a kv.-et nagymértékben átdolgozták; így pl. E. Podechard a bölcsesség javaslatait (4,5.9–12; 5,2.6a; 6,7; 7,1–12.18–22; 8,1.2a.3 kk; 9,17; 10,4.15–20; 11,1.4.6) egy bölcs tanító későbbi betoldásainak tekinti, azokat a részleteket pedig, amelyekben a jóról és a rosszról van szó (2,26; 3,17; 7,26b; 8,2b.5–8.11–13; 11,9c; 12,1a.13 kk.) egy jámbor izr. kiegészítéseinek tartja, aki túlságosan materialistának találta a kv.-et. E felfogás miatt látszik a ~ szerzője vallástalannak és pesszimistának. Ha a kv.-et a maga egészében nézzük, valóban megállapíthatjuk, hogy az élet csalódásainak egyoldalú ismétlése miatt, valamint az alvilágban folyó élet sötéten látása következtében materialista hatást kelt; ennek ellenére a Teremtőtől való függőség átélésére tanít, ami vallásos magatartással egyértelmű. És ha a ~ a kinyilatkoztatás akkori – tökéletlen – szintjén nem tudott is kellő feleletet adni az élet értelmének kérdésére és a ® megfizetés problémáját sem volt még képes megnyugtatóan megoldani, ezzel felébresztette a nagyobb világosság vágyát; ebben rejlik ennek a kv.-nek a jelentősége az üdvösség tört.-ében. – Azt, hogy babilóniai mintától v. a gör. filozófiától (epikureusok, sztoikusok, Hérakleitosz) függ, aligha lehet bizonyítani. A ~nek világnézete szorosan kapcsolódik az ÓSz gondolatvilágához, jóllehet sok részletből lehet arra következtetni, hogy szerzője ismerte és tekintetbe is vette a gör. felfogást. – III. Nyelve. A ~ nem arám (Margoliouth, A. Allgeier, F. Zimmermann, C. C. Torrey és H. L. Ginsberg), hanem héb. nyelven keletkezett; a szókincs, a nyelvhasználat és a stílus bizonyos rokonságot mutat az ÓSz legkésőbbi kv.-eivel (Krón Ezd, Neh, Eszt, Sir). M. J. Dahood ezzel szemben azt a nézetet képviseli, hogy a szóhasználat és a mondatfűzés terén a ~ számos sajátságát a klasszikus föníciai alapján lehet megmagyarázni, úgyhogy a kv. gondolatait is régebbi korból valónak kell tartanunk. – IV. Tartalma. A címet (Préd 1,1) és az utószót (epilógust) nem tekintve a ~ 7 sorozat mondást ölel fel minden földi dolog hiábavalóságáról, ahogy az elején és a végén ezt jelzi is (1,2; 12,8). Lazán összefüggő elmélkedések követik egymást (határozott gondolatmenet nélkül) az élet rövidségéről, minden emberi fáradozás hiábavaló voltáról, a munka értelmetlenségéről stb., rendszerint saját tapasztalatokra való hivatkozással. A mondásoknak mind a 7 sora az élet élvezetére való felhívással zárul (2,24; 3,12; 3,22; 5,17; 8,15; 9,7; 11,7), de azért a szerző nem teljesen evilági szemléletű: az élet javait, élvezeteit Isten ajándékának tekinti (2,24; 5,18 kk.), és tudja, hogy az embernek mindenről számot kell adnia Istennek, így a földi javak felhasználásáról is (3,17; 11,10; 12,14). Látszólag materialisztikus és pesszimista felfogása nagyobbrészt arra vezethető vissza, hogy az alvilágról, s egyáltalán a túlvilágról sötét elképzelései voltak (9,7–10; 11,8), nem látta az eget, amely kárpótlást jelenthetett volna neki a földi élet csalódásaiért.
