sugalmazás
sugalmazás: Isten, ill. a Szentlélek hatása a Biblia szerzőire, aminek következtében ezek a szerzők azt fogalmazzák meg, amit Isten közölni kíván. A kifejezés közvetlenül a Vg-ból származik, ahol minden Írás, amelyet Pál úgy ajánl Timóteusnak, hogy jól felhasználható a hitben való elmélyülésre, a tanításra, az igaz életre nevelésre, divinitus inspirata ’istenien sugalmazott’ (2Tim 3,15 kk.); a kifejezés arra utal, hogy Isten szt. emberei és a Szentírás szerzői a Szentlélek sugalmazására beszéltek (Spiritu Sancto inspirati: 2Pét 1,21) – I. A sugalmazás fogalma, ill. ténye. Az ÓSz tanúsága szerint Isten nemcsak azt akarta, hogy üzenete (® szó) élő nyelvi formát öltve elhangozzék, hanem azt is, hogy írásba foglalva, Írásként fennmaradjon. Az ÚSz átvette ezt a hitet az ÓSz-től. – 1. Maga az Ószövetség. a) Isten szavának írásba foglalását legelőször a Tízparancsolat bevezetésével kapcsolatban említi az ÓSz. A parancsok kihirdetésének elohista bemutatása (Kiv 20,1–17; 24,3) ezzel folytatódik: „Ezután Mózes az Úr minden törvényét leírta” (24,4); ugyanígy ott áll egy régi törv.-kv. után is, amelyet a 34,10–26 tartalmaz: „Felírta a kőtáblákra a szövetség szavait, a tíz kijelentést” (34,28). Ki itt az alany, a cselekvő: Jahve v. Mózes? Eredetileg talán Jahve, a mostani szövegösszefüggés inkább azt sugallja, hogy Mózes. Az ÓSz egészében az a hagyomány őrződött meg, hogy maga Jahve írta fel kőtáblákra a Tízparancsolatot (24,12; 34,1; MTörv 4,13; 10,4). Ez ugyan a tört.-i tények jámbor eltúlzása, a magvát mégis komolyan kell venni: már a szövetségkötéskor írásba foglalták a törv.-eket, és ezt Jahvénak tulajdonították. Ez a hagyomány komoly formában soha nem keltett tört.-i szempontból megütközést; sőt amennyire az ókori K jogszokásait ismerjük, a legjobban körülírtnak, a legpontosabban meghatározottnak számított. Így tehát Izr. valláserkölcsi életét kezdettől Jahve írott szava irányította és hatotta át. Izr. későbbi tört.-ében adódtak ugyan időszakok, amikor az Írás hatása kevésbé érvényesült, sőt teljesen feledésbe is merült az Úr írott törv.-e. Így a későbbi tört.-i kv.-ekben találunk egy beszámolót (2Kir 22,8–13; 2Krón 34,14–21), amely szerint Jozija király idejében (Kr. e. 622) a Templom újjáépítésekor rábukkantak „az Úr törvénykönyv”-ére. A deuteronomikus irodalom ismételten hivatkozik a törv. írott szövegére (MTörv 28,58; 29,19; 30,10; Józs 8,31–34; 23,6; 2Kir 14,6) v. föltételezi (MTörv 17,18 kk.). A fogság utáni időben Izr. fiai teljesen magától értetődőnek tartották, hogy a törv. írásban állt előttük. Ezdrás egy olyan tekerccsel tért vissza Bábelből Jeruzsálembe, amely a törv.-t tartalmazta; ebből olvasott fel (Ezd 7,1–26; lásd különösen 7,14: „Istened törvényéhez, amely a kezedben van”; Neh 8,1–8.13–18; vö. 13,1). 2Mak 2,13–15: Nehemiás összegyűjtötte a királyok és a próf.-k kv.-eit, ugyanígy Makkabeus Júdás is. A fogság utáni idő egész irodalma azt tanúsítja, hogy a szerzők függetlenek voltak a korábbi bibliai kv.-ektől. Amikor az ekkori zsoltárok szerzője a törv.-t magasztalta, amely öröm a szívnek és világosság a szemnek (Zsolt 19,8 kk.), v. elmélkedett a törv.-ről (1,2), akkor írott szöveg lebegett szeme előtt. Csak így érthető a 119 gazdag, teol.-i tartalma is: itt a törvény és szinonimái az Írásban lefektetett ® kinyilatkoztatásra utalnak. – b) Különösen jelentősek azok a közlések, amelyek szerint a próf.-k leírták v. lediktálták a beszédeiket. Mivel a próf.-k szavait egyértelműen Isten szavának tartották, kézenfekvő, hogy írásban rögzített formájukban Isten írott és így a következő nemzedékeknek szóló üzenetét látták (vö. Jer 25,13; 45,1; 51,60). Hogy egy ilyen kv. milyen szomorú sorsra juthatott, azt 36 világosan mutatja. Azért is figyelmet érdemel, mert először itt szerepel egy próf. szava (Jeremiás szavaival állunk szemben; vö. 36,10 és 36,27) írott formában Isten szavaként (36,6: „olvasd fel az általam diktált könyvtekercsből”; lásd még 36,8.11). Jeremiás írott kv.-ére később Dán 9,2 kifejezetten hivatkozott. Habakuk azt a feladatot kapta, hogy a próf.-i látomást, amelyben része volt, vésse föl táblára (Hab 2,2). Ezekielnek nemcsak a szavát adta az Úr a szájába, mint Jeremiásnak, hanem már egy általa írt kv.-tekercset is odanyújtott neki: „Nyisd ki a szád és edd meg…” (Ez 2,8 kk.); ez jele annak, hogy ebben az időben már gyökeret vert az Isten írott szavát illető meggyőződés. A korábbi próf.-k leírt szavaira egy fiatalabb próf. már úgy hivatkozhatott, hogy „Istenünk szava örökké megmarad” (Iz 40,8). És ha Isten szolgája minden reggel megjelenhetett az Úrnál, hogy világosságot kapjon és hallja, amit „a fáradtaknak” hirdetnie kell (50,4), ez ismét Isten írott és így minden nemzedék számára hozzáférhető szavának volt köszönhető. Isten írott szava egyre inkább középpontjává vált a vallási életnek, kivált hogy a szóbeli prófécia mindinkább elnémult. – c) Ugyanakkor az elhangzó, hallható szó hatásának mélységét és sokoldalúságát illető meggyőződés Isten írott szavára is csorbítatlanul átterjedt. Az írásban való rögzítéssel egyszersmind a szó ereje is szilárd formát kapott: mostantól minden időkre szólt és a legtávolibb nemzedékekre is hatással lehetett. Izajás bement házába és leírta, amit Jahve mondott, „hogy megmaradjon az eljövendő időkre, bizonyságul mindörökre” (30,8; vö. 8,16–18; 34,16). Mivel Jahve nem vonja vissza a szavát (31,2), a későbbi korokban belekapaszkodnak a jámborok és szorongattatásaikban reményt merítenek belőle. A zsoltárokon végigvonul az Isten ígéreteire való hivatkozás, amelyekre a Szentírás jelenti a biztosítékot (vö. pl. Zsolt 2,7; 89,20–38 és 2Sám 7,1–16). A Szentírás Isten szentélye, ahol a hívő világosságot és biztonságot talál (vö. Zsolt 73,17); Isten üdvösségre vonatkozó megszeghetetlen ígéretét bírja benne az ellenség üldözése közepette (56,11 kk.). Fényt jelent neki az éjszakában és erőt a győzelemhez (18,29–31). Izr.-ben a Szentírás folyamatosan jelenlevő kinyilatkoztatás (vö. 147,19), ház, amelyet az isteni bölcsesség épített magának (Péld 9,1). A legnehezebb ügyekben a Makkabeusok a Szentírásban keresik Isten útmutatását (1Mak 3,48). A Szentírásból merített vigasz többet jelent nekik, mint a spártaiak barátsága és szövetsége (12,9). Ugyanabban a sz.-ban Sirák fia (Ben Sira) dicséri az elmúlt idők férfiait, akik énekeket szereztek és bölcs mondásokat foglaltak írásba. Ebben az időben az ÓSz kv.-eit már 3 csoportba osztották: a törvény, a próféták és az egyéb írások (Sir, Előszó), amely felosztás a zsidó hagyományban (® kánon) mind a mai napig fennmaradt. A próf.-k szavait „az Úr szava- v. szózata”-ként jegyezték fel (Oz 1,1; Jo 1,1; Mik 1,1; Szof 1,1; Ag 1,1; Zak 1,1). Ez tanúsítja, hogy a próf.-knak (és Mózesnek mint a legnagyobb próf.-nak) írásba foglalt szavát, ugyanúgy mint élőszóban előadott tanításukat Isten szavának tekintették. Ezekhez a többi kánoni kv. azért csatlakozhatott, mert azokat is Isten szavának tartották. – 2. A zsidóság Jézus korában ismert olyan írásokat, amelyeket egyértelműen megkülönböztetett az egyéb írásoktól és gyűjteménybe foglalva Szentírásnak tekintett. Ezt a rabbinista irodalom és a kumráni iratok, valamint az ÚSz egyaránt tanúsítják. A Misna szerint „a szent iratok mind tisztátalanná teszik a kezet”. Ezen azt kell érteni, hogy nem szabad ezekhez az írásokhoz, éppen mert „szent”-ek, kézzel hozzányúlni. A kumráni közösség, amelynek a kánoniakon kívül még saját szt. iratai is voltak, nem húzott szigorú határvonalat a 2 csoport közé. Ha a Tóra Isten akaratát tartalmazza, akkor a próf.-k írásai a Tórát magyarázzák (1QS 8,15 kk.). A próf.-k tanúsága is magyarázatot kíván (1QpHab 2,8 kk.) Ugyanakkor azok a kommentárok, amelyek Kumránból 1966-ig előkerültek, mind kánoni szt.-írási kv.-ekre vonatkoznak, mégpedig olyanokra, amelyek a zsidó kánon 2. és 3. csoportjába tartoznak. – 3. Az ÚSz még a rabbinista és a kumráni iratoknál is meggyőzőbben tanúsítja, hogy a korai zsidóság ismerte az Isten szavának kv.-vé válását, ezért is nevezte el a szt. iratok egy csoportját ’Szentírás’-nak. Az ÚSz idevágó részletei még nem annyira a keresztény, sokkal inkább az akkori zsidó gondolkodást tükrözik. – a) Különösen vonatkozik ez az ApCsel bizonyos részleteire. Az Írás a zsidóknak, akiknek az ap. az ev.-ot hirdeti, az igazság forrása és mércéje. Ezért fejtegette Pál a tesszalonikai zsidóknak az Írások alapján, hogy „a Messiásnak szenvednie kellett és föl kellett támadnia a halálból”, ezért hát Jézus a Messiás (ApCsel 17,2 kk.). Ugyanígy Berea zsidó lakosai is az Írásokhoz mérték Pál tanítását: „csakugyan úgy van-e” (17,11). Az ap. és a zsidók közt az összes teol.-i vitának az írások szolgáltak alapjául (18,28). Jeruzsálemben Péter ap. ezt mondta a tanítványokhoz intézett beszédében: „Be kellett teljesednie az Írásnak, amelyet a Szentlélek Dávid szájával … Júdásról jövendölt” (1,16); itt az Írás a Zsolt 41,10; 69,26; 109,8. – b) Az ÓSz kv.-einek zsidó és keresztény szempontból való megítélése nemigen határolható el egymástól. Egészen észrevétlenül átmegy az egyik a másikba, más szóval az ap.-i egyh. az Írásról alkotott fogalmat minden további nélkül átvette a zsinagógától. Jézus az Írásra hivatkozással minden további érvelésnek elejét veszi – elvágja a fonalat (pl. Mt 4,4–10: meg van írva); vagy úgy beszél, mint akinek föltétlen tekintélye van (pl. 21,13). Az ÓSz az igazság forrása; aki az Írást nem ismeri, az téved (22,29). Az Írás a próf.-k szava, akik Krisztusról tanúskodnak (Jn 5,39; ApCsel 8,32–35). Teljes mélységükben csak akkor érthetők a próf.-k szavai, ha Jézus megmagyarázza őket (Lk 24,27.32.45; Jn 2,22; vö. 20,9). Az Írás Isten szava, amely „nem veszítheti érvényét” (10,35). Másutt Jézus zsoltárból idéz egy részt: „Hogyan nevezheti hát Dávid a Lélek sugallatára Urának, amikor ezt mondja…” (Mt 22,42 kk.). Hogy az ap.-i egyh. számára az ÓSz és az Isten szava egy és ugyanaz volt, az egyértelműen kiviláglik Mt 22,31 és Mk 12,26 egybevetéséből (12,26: „Nem olvastátok Mózes könyvében a csipkebokorról szóló részben, mit mondott Isten…”; Mt 22,31: „nem olvastátok, amit az Isten mondott nektek…”). Az evangélistáktól gyakran használt formula: „hogy beteljesedjék az Írás” szintén arra utal, hogy az ÓSz az őskeresztények előtt megfellebbezhetetlennek számított, amelyet nem lehetett megkerülni, figyelembe nem venni; Isten ígérete volt, amelynek okvetlenül be kellett teljesednie. – c) Az a meggyőződés, hogy az ÓSz Istennek írott formát öltött, visszavonhatatlan szava, Pál ap.-nál még határozottabban megnyilvánul. Isten az ÓSz által nyújt vigasztalást (Róm 14,4 kk.); az Írás (1Kor 15,3), ill. a próf.-k (Róm 1,2) előre tanúskodtak Jézusról; elénk tárták Istennek üdvösségünkre vonatkozó, öröktől való tervét, „amelyre ősidők óta csend borult” (16,25 kk.). Pál ap. szívesen élt az Írás ezt/azt mondja kifejezéssel is (9,17; 10,11), ami mintegy megszemélyesítése az Írásnak, és úgy értendő, hogy ’Isten mondja’. Az Isten és az Írás azonosításában Pál odáig ment, hogy kijelentette: „az Írás előre látta” (Gal 3,8). Róm 11,4: itt Pál az Írás szó helyett az „isteni útmutatás” kifejezést használja: ugyanakkor a Róm 1,2: az ÓSz kv.-eit mint „szt. iratokat” szerepelteti: 2Pét 1,20 kk. szerint az Írásban „a Szentlélektől sugalmazva beszéltek” a próf.-k. – Az ÓSz kv.-eit tehát Isten érvényes „okmányai”-nak tekintette az ősegyh., olyan írásoknak, amelyek Isten útmutatásait ölelik fel, Isten sugallatára keletkeztek, így szent Írásnak számítanak és föltétlen tekintély illeti meg őket. 2Pét 3,16: Pál leveleit az ÓSz kv.-eivel egy szintre emelte. Ezzel elvben elismerte, hogy a keresztény egyh.-nak az ÓSz kv.-ein kívül saját szt. kv.-ei is vannak, amelyek éppúgy Istentől valónak minősülnek, mint az ÓSz kv.-ei. 1Tim 5,18: itt a szerző egyaránt az Írásból valóként idéz egy részt az ÓSz-ből (MTörv 25,4) és az ÚSz-ből (Lk 10,7), a Jel szerzője pedig azt írta, hogy aki hozzáad kv.-éhez, azt Isten csapásokkal sújtja, aki viszont elvesz belőle, attól Isten megvonja a jogot az élet fájához (22,18 kk.), amiből nyilvánvaló, hogy kv.-ét isteni eredetűnek tartotta. – Az ÚSz-ben éppúgy megfigyelhető az elhangzott szónak írott szóvá válása, mint az ÓSz-ben (lásd föntebb). Az ÚSz kv.-einek szerzői azt is Isten szavának tekintik, ami az ÓSz-ben írva áll (vö. Mt 15,6; Jn 10,34 kk.; 2Pét 3,2), és amint a próf.-knak írásba foglalt szavai folytatásai és helyettesítői lettek annak, amit élőszóban hirdettek a próf.-k, az ap.-ok is tollhoz nyúltak, hogy elhangzott szavukat a későbbi nemzedékek számára rögzítsék (vö. 3,16). – d) Ezért nem fognánk fel teljes súlyában az ÚSz tanítását, ha csak azt a hitet hallanánk ki belőle, hogy az ÓSz kv.-ei, miként az ÚSz kv.-ei is, Istentől kezdeményezett és hitelesített írások. Amikor a szinoptikusoknak Mózes könyve és az Isten mondta ugyanazt jelenti (Mk 12,26; Mt 22,31), Pál pedig (Gal 3,8) minden további nélkül azonosította Istent és az Írást, v. amikor Jn 15,5.7 szerint Jézus szavának (= tanításának) a tanítványokban maradása éppúgy bő termést hoz, mint magának Jézusnak bennük maradása, akkor az ősegyh.-nak az a meggyőződése nyilatkozik meg, hogy Isten jelen van az írott szóban. De fontos e vonatkozásban az a profán gör.-től teljesen idegen, az ÚSz-ben viszont gyakori fordulat is, hogy „Isten mondja”. E téren is folytatja az ÚSz az ÓSz hagyományát, ahol is általános ’az Írás mondja’ kifejezés. Így összekapcsolódik 2 ellentétes fogalom: az elhangzott és az írott szó. Az Írás tehát egyszersmind élő szó is, írott szó is. Az élő Isten az, aki beszél, és egyszer elhangzott szava az írásba foglalással minden idők embere számára hallhatóvá válik. – II. Ezzel azonban már a ~ mibenlétéről is képet kaptunk. Ha közelebbről is meg akarjuk a ~t határozni, akkor az ÚSz következő 3 részletét kell figyelembe vennünk: 1. 1Pét 1,10–12: a próf.-k nem saját belátásuk szerint beszéltek, hanem a Lélek sugallta, amit hirdettek. Ugyanannak a Léleknek v. a Szentléleknek erejéből beszéltek, mint az ev. hirdetői, sőt Istennek ez a próf.-k által megnyilatkozó Lelke nem más, mint Krisztus Lelke (1,11). Másutt Dávid zsoltárait is a Szentléleknek tulajdonítja az ÚSz (Mk 12,36; ApCsel 4,25; vö. Zsid 3,7). Így az ÚSz tanúsítja, hogy amit az ÓSz az üdvösségről hirdet, annak a Szentlélek a szerzője. Egyébként az ÚSz e részleteiből még nem lehet biztosan megállapítani, vajon az ÓSz írott szövegére is vonatkozik-e, de föltehető, hiszen a próf.-k elhangzott és leírt szavának megítélésében nem látunk különbséget (lásd föntebb). Ugyanakkor: az alábbi két részletből egyértelműen kikövetkeztethető, hogy az Írás a Szentlélek műve. – b) 2Pét 1,16–21: Jézus színeváltozása révén, amelynek Péter tanúja volt, az ÓSz próf.-i jövendölései érthetőbbé váltak. E jövendölések jelentik a lámpást a sötétségben, „amíg a nappal fel nem virrad” (parúzia). A próf.-k „a Szentlélektől sugalmazva beszéltek”; a Szentlélektől való sugalmazottság itt a próf.-knak nemcsak az elhangzott szavaira vonatkozik, hanem a leírtakra is áll (vö. 1,20: „az Írás jövendölése”). Itt tehát valóban a ~ról szóló tanról van szó. Ugyanakkor figyelmet érdemel és a ~ helyes értelmezése szempontjából fontos is, hogy az 1,16–21 egyértelműen tanúsítja: az írott formát öltött jövendölések éppúgy isteni jellegűek, mint a szóban elhangzottak; egyazon szinten állnak és a létrejöttükben is egyformán volt része a Szentléleknek. A Szentírás tehát egyszerűen Isten elhangzott szavának írásba foglalt, maradandó változata. – c) 2Tim 3,14–17: A magyarázat voltaképpeni tárgya itt nem a ~, hanem a Szentírás hatása. Ez a hatás annak köszönhető, hogy theopneumatosz, vagyis hogy Isten sugalmazta. A szót, amely a Bibliában ritkán fordul elő, de a profán irodalomban gyakori, a Vg találóan fordította divinitus inspirata-nak. Így az Írás élő szó lett, amely Isten szájából ered (lehelet = Isten szava). Ezzel a Szentírást illetően feloldódott az ellentét az elhangzott, élő szó és a holt betű között. A kinyilatkoztató Isten ezt az ellentétet kiiktatta a világból. Ha az Ő élő, kinyilatkoztatott szava írott formát ölt is, azzal nem válik holt betűvé, hanem sugalmazott írás marad, Isten szájából származó szó, amelybe maga Isten lehel életet. – 2. Az a meggyőződés, hogy az Írás a Lélek műve, ahogyan 2Pét 1,20 kk. és 2Tim 3,15 kk. elénk állítja, az ÓSz-ben gyökerezik. Már a királyság hanyatlása óta, de főleg a fogság utáni időben az ÓSz egyre inkább úgy állítja elénk Isten szavát és Isten Lelkét, mint egymással egyenértékűeket, egymás megfelelőit. Míg Jer 31,33 abban látja a szív megújulását, hogy Jahve az ember bensejébe adja, a szívébe írja a törv.-t, addig Ez 36,26 kk. – Jer 31,31–33-ra való világos utalással – a Tóra, tehát a szó helyébe Isten Lelkét iktatja, ami a szó és a Lélek azonossá válásának a jele. Iz 59,21 szerint az új szövetség, amelyet Jahve Izr.-lel köt, abban áll, hogy lelke és szavai vele maradnak. Nehemiás engesztelő imájában a törv. szava és a próf.-k szava egyaránt a Lélektől valóként jelenik meg (Neh 9,20.30). Trito-Izajáson az Úr Lelke nyugszik: az Úr kente föl próf.-vá (Iz 61,1). Különös figyelmet érdemel Neh 9,30: „Figyelmeztetted őket Lelked által és prófétáid szavával” – ez ui. azzal egyértelmű, hogy a próf.-k a Lélek eszközei. Zak 7,12 ugyanezt a felfogást tükrözi: a törv.-t és a tanítást „a Seregek Ura a Lelke által és a régi próféták által” küldte. A szónak és a Léleknek ez az összekapcsolása a korai zsidóság számára is magától értetődő lehetett. Minden bizonnyal akadnak a rabbinista irodalomban is olyan szövegek, amelyekben Istennek a szt. kv.-ek szerzőire tett hatása egyfajta diktálásnak látszik. De itt (Zak) alapvető, hogy a szt. kv.-ek írásba foglalása a próf.-khoz kapcsolódik, mégpedig azért, mert a prófétálás lelke a Szentlélek. A kumráni felfogás szerint is Isten szt. Lelke által adták a próf.-k a kinyilatkoztatást. Ha tehát a 2Pét 1,20 kk. szerzője az Írás ~át és a próf.-i ~t egyenértékűnek tekinti, akkor a két szövetség határán élő zsidóság hagyományának szellemében jár el. – 3. Miután a szó és a Lélek kapcsolata beleépült az izr.-zsidó teol.-ba, a Léleknek és az Írásnak is szükségszerűen össze kellett kapcsolódnia, amikor kezdtek már hozzászokni, hogy a próf.-k szava elhangzása után nem vész bele a semmibe, hanem írásba foglalva érvényben marad a következő nemzedékek számára is, Isten irányt mutató szavaként (lásd föntebb). Ha a próf.-k elhangzó szavát a Lélek művének tartották, most írott szavukat is annak kellett tekinteniük. Itt gyökerezik a próf.-k szava sugalmazottságának és az írás sugalmazottságának az egy szintre helyezése, amelyet az 1,20 kk. is tükröz. – 4. Az ÓSz-nek az Isten és az ember együttműködését illető felfogását az Írás ~ a terén a próf.-k ~ának mintájára kell magunk elé képzelnünk. A próf.-k tudatában voltak annak, hogy nem szabadulhatnak Isten szavának hatalmából, amelyet szolgálniuk kellett (vö. Ám 3,7 kk.; 7,14 kk.). Ezekiel a fölöttem volt az Úr keze kifejezéssel utalt annak megtapasztalására, hogy Isten szólásra indította (Ez 1,3; 3,22; 37,1; 40,1). A szót Jahve ajkáról hallotta (3,17; 33,7). Amit a próf.-k hirdettek, az annyira egy volt azzal, amit Jahve mondott (vö. Iz 1,20; 40,5; 58,14), hogy Jahve a próf.-t „szájam”-nak nevezhette (Jer 15,19). A próf.-t tehát bizonyos értelemben azonosították Jahvéval, v. mintegy Jahve személye egyfajta megjelenítőjének tekintették. Ugyanakkor a próf. sértetlenül megőrizte saját személyiségét. Amikor Jahve Jeremiást a „szájá”-nak mondta, azt is tudtára adta, hogy egészen magáévá kell tennie Jahve gondolatait (15,19). Ez tehát nem volt magától értetődő. A valóságban a próf.-nak is meg kellett magával küzdenie Jahve szavaiért, amelyeknek hirdetésére küldetést kapott. Az üzenet Jahvétól való volt, de mégis, ahogy a próf. közvetítette, teljesen áthatotta a próf. személyisége, rányomta bélyegét a próf. egyéni tapasztalata, képzettsége, vérmérséklete, vallásossága. A próf. sohasem vonhatta ki magát Jahve szavainak hatása alól. Személyes ügye volt Jahve üzenetének közvetítése, és amit Jahve indítására hirdetett, az egyszersmind saját mély meggyőződéséből is fakadt. A próf.-nak Isten szavát mintegy le kellett fordítania saját nyelvére. Jahve szava „kívülről” érkezett (pl. 1,2.4.13; Ez 3,16: „az Úr szózatot intézett hozzám”; Zak 4,8: „Az Úr ezt a szózatot intézte hozzám:…”); ugyanakkor azonban a lelke legmélyéből is fakadt. Ezért A. Bea az ÓSz-nek a próf.-i ~ra vonatkozó közléseit így foglalhatta össze: „Az Ószövetség sugalmazott szerzőitől nem szabad elvárnunk, hogy megfejtsék az isteni erő és az emberi akarat titokzatos együttműködésének rejtélyét; ez olyan feladat, amelyet sok évszázad teológiai gondolkodásának sem sikerült maradéktalanul megfejtenie; ugyanakkor el kell ismerni, hogy a kérdést már az ÓSz fölvetette, minden formában.” Valójában sem a szt. szerző eszközhöz hasonlítása, amelyet az atyák kedveltek, és amely Aquinói Szt Tamás óta a katolikus Egyh.-ban klasszikussá vált, sem az a föltevés, hogy a Szentírásnak Isten is, a szentíró is egyaránt szerzője, amelyet J. B. Franzelin bíboros (1816–1886) óta számos teológus magáévá tett, és amely az egyh.-i tanítóhivatal legünnepélyesebb nyilatkozataiban is helyet kapott (DS 1501: Trienti zsinat, DS 3006: I. Vatikáni zsinat, DS 3293: Providentissimus kezdetű enciklika, a Dei Verbum konstitució 3. f.), nem tudott minden részletre kiterjedően kellő magyarázatot nyújtani. ®Szentírás. – III. Azzal a tanítással, amely szerint Isten szava a Szentlélek által magára öltötte az emberi szó és írás alakját, az ósz-i kinyilatkoztatás elérte tetőfokát. Az Isten Szavának emberré válása, az Ige megtestesülése a Szentlélek erejéből – ez már az ÚSz (Jn 1,14; Lk 1,35). Isten a végső időben nemcsak Fia által beszélt hozzánk, ahogy azelőtt a próf.-k által szólt őseinkhez (Zsid 1,1 kk.), hanem Krisztus maga a megtestesült Isten Szava, az Ige (Jn 1,1 kk. 14; 1Jn 1,1; Jel 19,13; ® Logosz). Annál meglepőbb, hogy az úsz-i tanúságtevők az igehirdetést (akár élő szóban hangzott el, akár leírták) a megtestesült Logosszal azonosították. Ez a legtöbb, amit a ~ról az ÚSz egyáltalán mondhatott. Valóban lenyűgöző, hogy az ÚSz tulajdonságait és hatását tekintve – ugyanúgy állítja elénk Jézust, mint az Isten Szavát, az Igét. A testet öltött, láthatóvá vált Ige (Jn 1,1.14; Jel 19,13) és a füllel hallható, Jézus és küldöttei ajkáról elhangzó tanítás (pl. Lk 5,1; ApCsel 4,31; Róm 9,6; 1Tesz 2,13) egyaránt Isten szava (lásd különösen 2,13). És a párhuzamot számos szoteriológiai állítás gazdagítja. Az üdvösség Jézusban (ApCsel 4,12; 2Tim 2,10; Zsid 2,10; 5,9) és a szóban, a tanításban van (vö. ApCsel 13,26: az üdvösség híre; Ef 1,3: üdvösségetek ev.-a); ugyanígy: az életet is Jézus (Jn 1,4; 10,10.28; 11,25; 14,5; ApCsel 3,15; 1Jn 5,12.20) és az ő szava, tanítása jelenti, ill. adja (Jn 5,24; ApCsel 5,20; Fil 2,16); sőt, Jézus az élet szubsztanciális Igéje (1Jn 1,1). A kegyelemnek szintén Jézus (Jn 1,14.16.17; ApCsel 15,11; Róm 1,5 stb.) és az ő szava, ev.-a a forrása (ApCsel 14,3; 20,24.32); amint Jézusnak van hatalma, ereje (1Kor 5,4; 2Pét 1,16), úgy a szavainak is van (Róm 1,16; 1Kor 1,18; vö. Zsid 1,3); a kiengesztelődés szerzője Jézus (Róm 5,11; 2Kor 5,18 kk.), de megbízásából az ap.-ok is a kiengesztelődést hirdetik (5,19); Jézust igazság tölti be, benne van az igazság (Jn 1,14; 2Kor 11,10; Ef 4,21) és az általa v. a nevében hirdetett tanításban (2Kor 6,6; Ef 1,13; Kol 1,5; Jak 1,18), sőt Jézus (Jn 14,6), de ugyanígy a szava, tanítása is maga az igazság (17,17). Jézus hűséges (1Tesz 5,24; 2Tesz 3,3; 2Tim 2,13; Zsid 3,2; 10,23), de a tanításra, a szóra is rá lehet hagyatkozni, mert igaz és hitelt érdemel (1Tim 1,15; 4,9; 2Tim 2,11; Tit 1,9; 3,8; Jel 21,5; 22,6). Jézus élő, él (Lk 24,5; Jn 6,51.57; 14,19), a szavai pedig elevenek, életet adók (ApCsel 7,38; Zsid 4,12; 1Pét 1,23). Jézus igaz (Jn 7,18; Jel 3,7.14; 6,10; 19,11) és igaz a szó, az Isten szava is (19,9; 21,5; 22,6). A teremtést Jézus Krisztus (Jn 17,19; 1Kor 1,2; Ef 5,26) és a szó, az Isten tanítása (1Tim 4,5) szenteli meg, az ember Jézus (Mt 1,21; Lk 19,10; Róm 5,9) és a tanítás, a szó (Jak 1,21; vö. ApCsel 11,14; 1Kor 1,21) által menekül meg. Isten mindent az öröktől fogva létező (praeexistens) Krisztus által (Jn 1,3; 1Kor 8,6; Kol 1,16 kk.) és a szavával (Róm 4,17) teremtett. Jézus az emberek közt élt (Jn 1,14), s tanítása is az emberekben (Kol 3,16; vö. 1Jn 2,7). Jézus szolgálatot kíván (Jn 12,26; 1Tim 4,6), ugyanígy a szava, a tanítása is (ApCsel 6,4; 2Kor 3,6; Ef 3,7). Jézus tisztává tesz (Mt 8,2 kk.; Lk 17,14; Ef 5,26; 1Jn 1,9), a szava szintén (Jn 15,3; Ef 5,26). Amint Jézus építi az Egyh.-at (Mt 16,18), ugyanúgy a szó, az Isten szava is (ApCsel 20,32; 1Kor 14,4). Jézus ítéletet tart (Jn 5,22.30) és a szava, a tanítása is ítél (12,48; Zsid 4,12). Jézust befogadják (Mt 10,40; 18,5), a szavát szintén (Lk 8,13; ApCsel 8,14; 11,1; 17,11; 1Tesz 1,6; Jak 1,21). Jézus az Egyh.-ban lesz teljes, az Egyh. a teljessége (Ef 1,23), és az Isten szavának is az Egyh.-ban kell teljes egészében érvényre jutnia (Kol 1,25). Jézus megdicsőül (Jn 8,54 stb.), az Atya megdicsőíti, de az Úr szava is dicsőségre jut (2Tesz 3,1).
