szent
szent: I. A szó jelentése. A héb. kadós ’szent’ és kódes ’szentség’ vsz. nem a ’tiszta, új’ értelmű hadas szóból származik, hanem a kadadból, amely a. m. ’levágni’; kultikus értelemben ’elkülöníteni, elhatárolni attól, ami tisztátalan, közönséges, hétköznapi (profán), és Isten szolgálatára lefoglalni (vö. a gör. temenosz szóval, amely a ’levágni’ értelmű temnein szóból ered, valamint a lat. sanctusszal amely a sancire származéka). Hasonló, de nem azonos értelmű kifejezés a tahór ’tiszta’, jóllehet az, ami tisztátalan, soha nem lehet ~, a ® tiszta csak azután lesz ~, ha kivonják a köznapi használatból és Isten elfogadja. A ~nek 3 vonatkozása van; ezek kezdettől benne foglaltattak a ~ségnek abban a fogalmában, amellyel a Bibliában találkozunk, anélkül, hogy a ~ség fogalmának fejlődését a Bibliában nyomon lehetne kísérni. Minthogy a 2 utóbbi vonatkozás meglehetősen viszonylagos jellegű, érthető, hogy csak akkor kap hangsúlyt, amikor ezek kerülnek előtérbe. – 1. Végső fokon a ~ mindig abban gyökerezik, amit a vallásbölcselet numinózumnak nevez, s ami a Bibliában úgy nyilatkozik meg, mint ami a szó abszolút értelmében ~; más szóval olyan minőség, amely csak Istenről, a teremtetlen, azaz öröktől fogva és örökké létező fölségről állítható, és amely részben azonos ® Isten dicsőségével (héb. kabód, gör. doxa). – 2. Kultikus értelemben a ~ség a teremtmény tulajdonsága, ha kivonták a hétköznapi, közönséges (profán) használatból és Istennek szentelték. – 3. Vallás-erkölcsi értelemben csak Isten, az angyalok és az emberek lehetnek ~ek; ilyen értelemben a ~ség erkölcsi tökéletességet, feddhetetlenséget jelent (gör. agnosz) a gondolkodásmódban és a cselekvésben. A LXX és az ÚSz teljes mértékben szakított a korai gör. és a hellenista szóhasználattal, és az ÓSz-hez szorosan csatlakozva a héb. kadós megfelelőjeként nem a szokásos hierosz szóval, hanem helyette a gör.-ben egyébként szinte ismeretlen hagiosz szóval élt. – II. Az ÓSz-ben. A) Isten ~sége (® Isten). Más vallásoktól eltérően, amelyektől a numinózum ugyan nem idegen, de amelyek a ~et szinte csak kultikus értelemben ismerik, az istenségről csupán ritkán állítják a ~séget, az ÓSz-ben a ~ jelző abszolút értelemben véve csak Istenre vonatkozik, annak kifejezésére, hogy teremtetlen (= öröktől fogva létező és örökké élő) és teljesen megközelíthetetlen Fölség, akivel szemben az összes tőle különböző létező (mint teremtmény) eleve nem ~. Mózes és Hanna énekében Isten ~sége – ugyanúgy mint a dicsősége – elérhetetlen és felülmúlhatatlan (Kiv 15,11; 1Sám 2,2); ugyanakkor Izajás háromszoros ~jében, triszhagionjában (Iz 6,3: „Szent, szent, szent a Seregek Ura”) más szempontokkal szemben elsősorban Isten ~sége kap hangsúlyt. Isten maga is ~nek mondja magát, mert a neve (= lénye; ® név) ~ (Zsolt 99,3.5.9; Lev 11,44; 19,2; 20,26; 21,8; Iz 40,25). Ez a ~ség annyira csak Istené, hogy csak Ő képes ~nek bizonyulni, ~ségét megmutatni (5,16; Ez 20,31; 28,22.25) és az embert megszentelni. Következésképpen Isten az, aki Izr. ~ségét újra helyreállítja (37,28). Ez az alapja a vallás-erkölcsi vonatkozásnak, amely elsősorban az ember esékeny, bűnös voltával kapcsolatban kerül előtérbe. Jóllehet a kas tő eredeti jelentésével számolva vitathatatlan a fejlődés a szó jelentésében, az a meglehetősen elterjedt nézet, hogy a ’~’ csak a kinyilatkoztatás során kapott vallás-erkölcsi tartalmat, nem bizonyítható. Igaz ugyan, hogy a próf.-k igen fontosnak tartották az erkölcsiséget, de azért az is tény, hogy ez az erkölcsi tudat már korábban is megvolt. S ha a Ter csupán egy helyen szerepelteti is a ~et (2,3: megszentel), azért a Szodomáról szóló elbeszélésben Isten erkölcsi értelemben véve ~nek nyilatkoztatja ki magát (18). Amikor Isten megjelenik Mózesnek, ez egyszersmind az Ő erkölcsi tisztaságának kinyilatkoztatása Mózes bűnös voltával szemben (Kiv 3,5). Minthogy az a néppel szemben támasztott követelmény, hogy ~ legyen, a Tízparancsolathoz kapcsolódik, arra lehet következtetni, hogy az erkölcsi ~ség fogalmát már korábban is ismerték Izr. fiai (19,5 kk.). A próf.-k erősen hangsúlyozták az erkölcsi értelemben vett ~séget. Így Izajás Isten abszolút ~ségét egyszersmind erkölcsi nagyságnak is tekinti, így állítja szembe saját bűnösségével (Iz 6,3–7). A próf. számára Isten a tökéletes tisztaság, amely annál szembeötlőbb, minél inkább vétenek az emberek a ~ség ellen (Ám 2,7; vö. MTörv 32,4). A pogány istenekkel, akik kifejezetten erkölcstelenek, szemben áll Jahve, aki saját ~ségére esküszik (1Sám 6,20; Zsolt 89,36; Ám 4,2), és annyira fölötte áll minden bűnnek, hogy utálja a bűnt (Zsolt 5,5; Hab 1,13) és lehetetlenség bűnbe vinni. Ezért irányul Isten ® szeretete az erényre és az igazságra (Zsolt 11,7; 15,1 kk.). – B) Az ember számára Isten ~sége a mérték, ugyanakkor azonban a példakép is: „legyetek szentek, mert én, az Úr szent vagyok” (Lev 11,44; 19,2; 20,26). Mint féltékeny Isten Jahve ~séget kíván (Józs 24,19), és a legkisebb vétségért is szigorú büntetést róhat ki (1Sám 6,20; 2Sám 6,6 kk.), úgyhogy Isten ~sége itt egybeesik büntető igazságosságával (Iz 5,16; vö. Bölcs 5,20). Ez azonban nem a végső és legfölemelőbb formája az isteni ~ség megnyilatkozásának. Izajásnál és Ozeásnál a szigorú igazságosságot felváltja a megbocsátó irgalom, a megváltás (Iz 41,14; 43,3.14) és Isten szeretete: „Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent” (Oz 11,9). Így a bűn ellenére is lehetséges a ~ség, mégpedig erkölcsi értelemben véve; ezt Isten mindenekelőtt Izr. népétől kívánja meg: „Papi királyságom és szent népem lesztek” (Kiv 19,6). Ez a követelmény, amely mindenekelőtt a szövetségkötésben fejeződik ki, ~ kötelékkel fonja össze Jahvét és a népet. Amint az angyalokat ~nek lehet tekinteni, amiért Isten közelében élnek (Jób 5,1; vö. 15,15; Zsolt 89,6–8; Bölcs 5,5), úgy a népet is, amelyet a szövetség összekapcsol Jahvéval, kötelezi a ~ség. Izr. fiai szívesen nevezték Jahvét Izrael Szentjének (Iz: 29-szer; vö. 1,4; 5,19.24 stb.; Jer 50,29); így Izr.-nek is ~ népnek kell lennie, mert Jahve „tulajdon”-a lett (Lev 20,26; MTörv 7,6; 26,19; Jer 2,3). Ez a kollektív ~ség föltételezi az egyéni ~séget, ahogy ez abból a tényből következik, hogy az igazak – személyes életük alapján – ~nek számítanak, annak nevezhetők (Zsolt 16,3; 34,10.18), a messiási korban is (Iz 4,3; 6,13; Dán 7,18.27). – C) A kultikus ~ség eszköz a belső ~ség védelmére és elősegítésére, amelyet szimbolizálnia kell. Így érthető az a követelmény, hogy Izr. fiainak, elsősorban a papoknak tartózkodniuk kell minden tisztátalanságtól, épp azért, mert Jahve ~ (Lev 11,44 kk.; 18,21; 20,3.7; 22,32). Ezért ~ek a papok (Kiv 29,1; Lev 21,7 kk.), elsősorban a főpap, akinek homlokán a pánton írva állt: „Az Úr fölszenteltje” (Kiv 28,36); ezért ~ a ® nazir is, amíg fogadalmának ideje le nem jár (Szám 6,5–8). Ugyanígy ~ek a helyek, ahol Jahve kinyilatkoztatta magát v. lakik, pl. az ég (Zsolt 20,7), az égő csipkebokor (Kiv 3,5; vö. Józs 5,15), Kánaán földje, mert itt lakik Jahve népe körében (Zsolt 78,54; Zak 2,17), Jeruzsálem városa (Zsolt 46,4 kk.; Iz 48,2; 52,1), Sion hegye (Iz 27,13; Jer 31,23), a sátor (vö. Kiv 28,43; Lev 6,23), a Templom (Zsolt 5,8), az előudvar (Kiv 29,31), mindenekelőtt azonban a ® szentély és a ® szentek szentje (26,33). ~nek számítottak a kultikus időpontok, a szombat (Ter 2,3; Kiv 35,2) és az ünnepek (12,16; Lev 23,4.8.21), a kultikus eszközök, pl. a ® láda (2Krón 35,3; Lev 2,3), a kitett kenyerek (1Sám 21,5), a tömjén (Kiv 30,35), az olaj (30,25.31), a liturgikus öltözékek (28,2; 29,29); különösen ~ az égőáldozati oltár (29,37) és az illatáldozati oltár (30,10). Jóllehet ez a fizikai, külső ~ség a belső ~ség szimbóluma volt, azért az ÓSz-ben önálló szerepet is betöltött, sőt, a fizikai ~ség el is veszthette a kapcsolatot a belső ~séggel. Ilyenkor szólaltak fel ellene a próf.-k és fordult vele szembe az ÚSz, amely az ÓSz fizikai jellegű ~ségének helyébe a lelki ~séget iktatta. – III. Kumránban a szóhasználat ugyanolyan volt, mint az ÓSz-ben, de a ~ség erkölcsi jellege nagyobb hangsúlyt kapott, ezzel szemben a kultikus-rituális elemek háttérbe szorultak. Ezért a hétköznapi, a közönséges (a profán) mint a kultikus szempontból ~ ellentéte csaknem teljesen hiányzik. A megszentelődés is csak kismértékben jelenti a kultikus szempontból való tisztátalanságoktól szabadulást, sokkal inkább a bűntől és az erkölcsi elégtelenségektől való szabadulásra, megtisztulásra vonatkozott. Bármennyire ragaszkodtak is ahhoz a felfogáshoz, hogy a ~ség személyes teljesítménynek tulajdonítható, azon alapszik, végül mégis Isten kegyelmére vezették vissza. – A) Isten ~ségét elsősorban világ fölötti hatalomnak, erkölcsi értelemben csak az emberi bűnnel, igazságtalansággal szemben fogták fel. Míg az ÓSz-ben a ~ség és az Isten csaknem azonos fogalmakként szerepelnek, Kumránban az Isten fogalmába a ~ség nem tartozott bele. Az Isten és az ember ~sége közti viszonyról sem esik közvetlen formában szó. Isten ~sége nem forrása, nem is példaképe az ember ~ségének, bár az alapvető különbséget világosan látják. A Szentlelket még nem önálló személynek, hanem Isten ajándékának tekintik, amely az emberben az üdvösséget munkálja, összetartja a kumráni közösséget (ennek köszönhető a bűnbocsánat), és forrása az örömnek, a bölcsességnek. – B) Kumránban személyeknek és dolgoknak is tulajdonítottak ~séget, de nem olyan mértékben, mint az ÓSz-ben. Nemcsak Isten közelében élő földöntúli lényeket neveztek ~nek (® angyal), hanem kozmikus jelenségeket és elhunyt tagokat is. Emberre vonatkoztatva a ~ jelző elsősorban a fölkent személyeket (nyilván próf.-k voltak!), a papokat, a közösséget és azokat illette meg, akik erkölcsi szempontból kitüntették magukat. – C) Ami a ~ dolgokat illeti, Kumránban is ~nek tekintették a templomot, az áldozati adományokat, a tisztítóvizet, a törv.-t és a szövetséget, de ~ségüknek részben szimbolikus értelmet tulajdonítottak. Így pl. legszentebbnek maga a közösség számított, a ’~ víz’-en pedig a bölcsesség forrását értették. Minden téren megfigyelhető az átmenet a tárgyi rituális szemléletből a személyes erkölcsi világba. – IV. Az ÚSz-ben. A merőben fizikai mozzanatok kiiktatódtak, v. ha mégis szóba kerülnek (pl. Zsid), akkor mint előképek szellemi tartalommal töltődnek meg (vö. 8,5). Következésképpen az erkölcsi, személyes ~ségre még nagyobb hangsúly esik, ha jut is szerep – mint a szentségek esetében – fizikai mozzanatoknak. – A) Isten ~ségéről ritkán van szó, így pl. akkor, amikor Krisztus Istent ~ Atyámnak nevezi (Jn 17,11; vö. 1Pét 1,15). Ezeken és más helyeken Isten föltétlen ~ségét hangsúlyozza a szerző, elsősorban Izajás triszhagionjával párhuzamban (Jel 4,8), aki Isten ~ségét azonosítja dicsőségével és hatalmával, de ezenkívül még igazságosságát is hozzá kapcsolja: „Uram, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel?” (Jel 6,10). Ez a ~ igazságosság az igazságtalanság látszatát keltheti (Róm 9,14), de Isten annyira ~, hogy a rossz meg sem kísértheti (Jak 1,13). – B) Gyakrabban (Mk 1,24; Lk 1,35; Jn 6,69; ApCsel 3,14; 4,30; 1Jn 2,20; Jel 3,7), de azért tartózkodóan szólnak az ÚSz szerzői Krisztus ~ségéről – ez az alapja és példaképe minden ember ~ségének (1Jn 2,20; 1Pét 1,15 kk.). Krisztus ~, mert Isten és a ® Szentlélek teljessége tölti el (Mk 1,24; Lk 1,35); Krisztus az Istenhez tartozik, akit úgy szólít meg, hogy Szent Atyám (Jn 17,11); mint az Atya, Ő is „Szent és Igaz” (Jel 3,7; vö. Róm 1,4; 1Pét 3,15), Krisztust, aki megszentelte az Atya nevét (Mt 6,9) az Atya megszentelte és elküldte a világba (Jn 10,36), hogy vérével ~té tegye övéit (Ef 5,2 kk.), ezért egész erkölcsi magatartásában nem lehetett semmi kivetnivalót felfedezni (1Pét 2,22; 3,18). Bűn nem volt benne (1Jn 3,5). Erről az ősegyh. annyira meg volt győződve, hogy Krisztust ® Isten szolgájának (ApCsel 4,27) és „szent, ártatlan, feddhetetlen” főpapnak (Zsid 7,26–28) tekintette, arra támaszkodva, amit Jézus mondott magáról (Jn 8,46; 14,30). – C) Szívesen nevezik az Úsz szerzői ~nek az Isten Lelkét, mert neki a megszentelésben különleges szerepe van, így Krisztus születésekor (Lk 1,35) és megkeresztelkedésekor (Mt 3,11). Krisztus egészen különleges kapcsolatban van vele (Jn 20,22; vö. 15,26; 16,23; ApCsel 2,1 kk.), az ősegyh.-at is ez a Lélek töltötte el (2,4; 4,31); azok megszentelése is az Ő műve, akik hisznek (Róm 15,16; 2Tesz 2,13). Az új ker. közösséget, az Egyh.-at a ~ség és az egy ~ Lélek kapcsolja össze és tartja fenn (vö. Ef 3,16). Az ősegyh. neki tulajdonította a kinyilatkoztatás ~ségét és tisztaságának megóvását (Jn 14,26; 16,23), az újjászületést és a megújulást (Tit 3,5), de ugyanígy a kegyelmi ajándékokat és ezek gyümölcseit is. – D) Az ember ~sége. Mint az ÓSz-ben, az ÚSz-ben is szerepel egy nép, amelyet mint egészet kötelez a ~ség (1Pét 2,9; vö. Kiv 19,6); itt azonban már nincsenek nemzeti korlátok, és a ~ségnek sem a régi szövetség az alapja, hanem a Krisztussal való kapcsolat (Róm 15,12 kk.), így válik Isten népe „a Szentlélektől megszentelt”-té (15,16; 1Kor 1,2). Ez az új közösség, amely zsidókat is, pogányokat is magában foglal, annyira köteles a ~ségre, azaz a ~ül élésre, hogy tagjai egyszerűen ~eknek nevezhetők (Róm 1,7; 15,25; 1Kor 1,2; 16,1 stb.). Kultikus értelemben, amikor is a fizikai vonatkozások teljesen kiiktatódnak, ill. beleépülnek a pneumatikusba, ez a ~ség a bűn, a sötétség és a Sátán világából való kiszakadást jelenti (ApCsel 26,18; Kol 1,13), úgyhogy a ~ek (= a keresztények), arra kapnak meghívást, hogy részesei legyenek a ~ek (= az üdvözültek) örökségének (Ef 1,18; Kol 1,12; 2Tesz 2,14; 1Pét 1,15). Ebbe a közösségbe személy szerint tartozik bele az ember, akinek ~sége annak köszönhető, hogy Isten – a hitét (ApCsel 26,18; 2Tesz 2,13; Júd 3) és a keresztségét (Ef 5,26) szem előtt tartva – megadta neki a bűnbocsánatot (1Kor 6,11; Ef 5,26) és kiengesztelődött iránta (Róm 5,9 kk.; 2Kor 5,18). Tehát az ÓSz-hez képest az ÚSz-ben mind a kultikus, mind az egyéni ~ség szellemibb és erkölcsibb jellegű, és az ember személyes tisztasága különösen nagy hangsúlyt kap. Így érthető a tisztaság követelménye mindjárt a Hegyi beszéd elején (Mt 5,8); később minden másnál előbbre valónak látszik (1Tim 1,5; 2Tim 2,22). Ebből következően a ~ség, a megszentelődés azonos lett a tisztasággal, a megtisztulással, és a keresztények legfőbb feladatának (1Kor 7,34; 2Kor 7,1; 1Tesz 4,3 kk.; Jel 22,11), az eljövendő dicsőség (Zsid 12,14) föltételének számított. Hogy mennyire központi helyet foglalt el vallás-erkölcsi fogalomként a ~ség az ÚSz-ben, annak egyik bizonysága a szembeötlően gazdag szóhasználat is: a ~ség fogalmának elénk állítására 3 kifejezés is szolgált: 1. hagiaszmosz (Róm 6,19.22; 1Tesz 4,3; Zsid 12,14) a ~ség gyakorlatára, a ~té válás folyamatára, főleg pedig a bűnnel, a tisztátalansággal való szakításra utalásul; – 2. hagiotész (2Kor 1,12; Zsid 12,10; vö. 1Pét 1,15) a ~ állapotaként, amely Isten létformája, és amelyben az embernek részesednie kell; – 3. hagioszüné (Róm 1,4; 2Kor 7,1; 1Tesz 3,13) – ez már nem állapotnak minősül, hanem erénynek tekinthető.
