Szentháromság
Szentháromság: I. Az ÓSz-ben. A ~ keresztény dogmáját az ÓSz nem ismerte. Némelyik egyházatya és sok teológus azonban úgy véli, hogy a keresztény dogma föllelhető az ÓSz egyes helyein, mint a Zsolt 77,7 kk., MTörv 6,4, továbbá ott, ahol többes számban beszélő Istennel találkozunk (Ter 1,26; 3,22; 11,7; Iz 6,8), valamint a bibliai istenélményekben (teofániákban; Ter 16,7–13; 18,1–22; 21,11–13) és a háromszoros szent felkiáltásban (Iz 6,3). Gyakran az Isten angyalát, az Isten szavát, főleg pedig az isteni bölcsességet tekintik isteni személyeknek, és az idézett helyeket úgy ítélik meg, hogy legalábbis bevezetései az Isten Fiáról szóló kinyilatkoztatásnak. Hasonlóképpen értelmezik azokat a helyeket is, ahol Isten (szent) lelkéről van szó (Zsolt 51,13; Bölcs 1,5; 7,22; 9,17; Iz 62,10 kk.; vö. Dán 4,5 kk. 15; 5,11 kk.). Mivel azonban a filológiai és a tört.-i bibliamagyarázat módszerei nem engedik meg, hogy az ÚSz-et belemagyarázzuk az ÓSz-be, az említett adatokat a legnagyobb óvatossággal kell kezelni: a folyamatosan fejlődő bibliai kinyilatkoztatás tört.-ében legföljebb a ~ról szóló keresztény dogma távoli előkészítésének lehet tekinteni. – II. Az ÚSz-ben. A ~ot illetően a legrégibb adatok Pál leveleiben találhatók, aki az Urat, a Lelket és az Istent szorosan egymás mellé állítja annak a meggyőződésének kifejezésére, hogy Isten, az Úr és a Lélek egységet képvisel az istenségben. A sorrend (az Isten, az Úr, a Lélek), valamint az ap. ® egyistenhite egyértelműen tanúsítja, hogy Pál ap.-nak a ~ról vallott felfogását teljesen el kell határolni a pogány istenek hármasságaitól, amelyekben egy isteni család (apa, anya, fiú) áll előttünk, pl. Ozirisz, Izisz, Hórusz Egyiptomban (® Ámon); holdisten, napisten, Vénusz-csillag Arábiában; Ea, Marduk, Gibil (apa, fiú, közbenjáró) Babilóniában; Brahma, Rudra, Visnu (az abszolút láthatatlan megjelenési formái) Indiában. A legfontosabb helyek a ~ot illetően: 1. 2Kor 13,13: „Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” Ebben a talán már a liturgiába is belekerült (vö. 1Pét 1,2b) áldásban (vö. az egyszerűbb formulával: 1Tesz 5,28; 2Tesz 3,18 stb.) a birtokviszonyt genitivus subiectivusnak kell felfogni; ez azt jelenti, hogy Pál az üdvösség Istenségtől eredő javait kívánja olvasóinak: az Úrnak, Jézus Krisztusnak kegyelmét, Istennek, az Atyának az első keresztények iránti szeretetét és a Szentlélek által megvalósuló közösséget, egyetértést (vö. Gal 2,9; Róm 15,26) v. az egy testet, amelybe minden tag beletartozik (1Kor 12,13; Gal 3,28). Amikor Pál az üdvösség javait: a kegyelmet, a szeretetet és az egységet az Úr, az Isten (az Atya) és a Szentlélek ajándékaként felsorolja, a 3 személynek: az Atyának, az Úrnak és a Léleknek az istenségét fejezi ki. – 2. 1Kor 12,4–6: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz.” Ha nagyon különfélék is a kegyelmi ajándékok, mégis ugyanabból a forrásból származnak (vö. 12,11; Róm 12,3–11). A kegyelmi ajándékok karizmák v. a Lélek adományai, amelyek az Egyh. némely tagjainak a többiek javára és a keresztény közösség épülésére jutnak osztályrészül (12,7), ezért szolgálatnak is nevezhetők; minthogy Isten hatalma nyilvánul meg bennük, csodatevő erőnek is mondhatók. Mint kegyelmi ajándékok a Szentlélek művei (vö. 12,11); szolgálatként a keresztények Ura, Jézus Krisztus viszi őket végbe; csodatevő erőként Isten, az Atya nyilatkozik meg bennük, aki az emberben minden isteninek a forrása. Abban a tényben, hogy Isten kegyelmi ajándékainak a Lélek, az Úr és az Isten (az Atya) a forrásai, megnyilatkozik az egy isteni lényeg és a személyek különbözősége. 8,14–17; 15,15 kk. 30; 2Kor 1,21 kk.; Ef 4,3–6; 1Pét 1,2: e helyeken szintén együtt szerepel az Úr, az Isten és a Lélek. – 3. Mt 28,19: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” – ez a legegyértelműbb ~-formula. E szavakkal küldte el Jézus tanítványait (® igehirdetés), hogy megkeresztelve és tanítva minden népet elvezessenek neve megvallására. Valakinek a nevében megkeresztelni a. m. ’a keresztségben az illetőnek szentelni’. Máté evangélista 3 nevet sorol fel: Atya, Fiú, Szentlélek. A 3 nevet isteni személyek viselik, mert a keresztség Istennek szentelést jelent. A Fiú és a Szentlélek a felsorolásban egyenrangú az Atyával (az Istennel; vö. 1Kor 12,4–6; 2Kor 13,13); az egyházatyák ebből arra következtetnek, hogy Máté evangélista egylényegűként akarta elénk állítani az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. – A Mt 28,19 hitelességét többször kétségbe vonták. Az a föltevés, hogy csak a Niceai Zsinat után került bele Mt-ba, a régi kéziratokra és fordításokra való tekintettel nem tartható fenn. Mások arra hivatkoznak, hogy a ~ról szóló tanításnak ez az egyértelmű megfogalmazása eredetileg részekre oszlott és más-más helyen szerepelt az ÚSz-ben, s hogy a keresztény ősegyh. „Jézus Krisztus nevében” keresztelt (ApCsel 2,38; 10,48; 19,5). Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében való keresztelésre vonatkozó parancs tehát nem mehet vissza Jézusra. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a ~ra vonatkozó tanítás Pálnál is föllelhető, mégpedig a keresztény közösségben már jó ideje ismert, nagyon régi, talán már a liturgiába is beleépült megfogalmazásban. Ezenkívül a Didakhé (palesztinai v. szír irat a Kr. u. 1. sz. végéről v. a 2. sz. elejéről) már a Fiú és Szentlélek nevében való keresztséget ismeri. Ha Mt 28,19-et keresztségi formulát rögzítő parancsnak tekintjük, akkor nehéz megmagyarázni a „Jézus Krisztus nevében” való keresztséget. A 28,18 valójában nem liturgikus formula, hanem a keresztség Istennek szentelésként való bemutatása; ugyanígy kell a „Jézus Krisztus nevében” v. a „Jézus nevére” való keresztelést (vö. Róm 6,3; 1Kor 1,13–15; Gal 3,27) is felfognunk. – 4. A Jézus megkeresztelkedéséről szóló ev.-i részletet (Mt 3,13–17) nem úgy kell értelmeznünk, mint ami a ~ról szól. A galambként Jézusra leszálló Isten Lelke nem a ~ 3. személye, hanem a hathatósnak bizonyuló Lélek (= isteni erő), amellyel Isten megváltói működése kezdetén „felkente” (ApCsel 10,38; vö. 4,27) és ünnepélyesen Messiásnak nyilvánította (Iz 11,2 kk.); ez a Lélek fogja Jézust Messiásként vezetni v. ösztönözni (Mt 4,1). – 5. Nem szentírási hely, hanem a hagyomány bizonysága a ® Comma Joanneum (1Jn 5,7: Vg).
