szó
szó: I. Fogalma. A ~ (héb. dabar ’szó’ v. ’közlés’, ill. a ’közlés tárgya’) az ókori K-i népeknél, miként a primitív népeknél is, nem egyszerűen a gondolat v. akarat kifejezésére szolgál, hanem konkrét dolog is, amely objektíve létezik, hatékony és telítve van annak a léleknek az erejével, amely kimondja. A szemita nyelvekben a ’gondolat’ és a ’beszélni’ értelmet ugyanaz a ~ hordozza; beszélni a. m. kifejezni azt, amit a szív sugall. A kimondott ~ nem egyszerűen hangsor, amely a beszélő és a hallgató tudatában csupán gondolatként marad fenn, hanem – bár láthatatlan, mégis – valóságosan létező dolog, mint a lehelet, amely a ~val együtt elhagyja a szájat; ezért a ~ gyakran áll párhuzamban a ruah szóval (’lélegzet’, ’lélek’: Zsolt 33,6; 147,18; Péld 1,23; Iz 34,16 és sok egyiptomi, babilóniai szövegben is). Miután kiejti valaki, fennmarad és hat; az áldást, amelyet Jákob csalárdul megszerzett, nem lehet visszavenni (Ter 27,35–38); a Józsue kimondta átok (Józs 6,26) még 2 évszázad múltán is terheli azt, aki Jerikót újra fölépíti (1Kir 16,34); a kimondott átkot csak egy megfelelő áldás teheti hatálytalanná (Bír 17,2; 2Sám 21,3) v. Jahve áldása (MTörv 23,5–6; Zsolt 109,28); hogy a szarkofágot ki ne fosszák v. (Babilóniában) a határkő a helyén maradjon, Egyiptomban, Föníciában és Görögországban átokformulákat véstek rá. – II. A ~ hatalmát, erejét (mint minden időben az összes nép varázslataiban is) magának a formulának tulajdonítják, de függ attól is, aki kimondja. Olykor mágikus erőt is tulajdonítanak a ~nak; mindenekelőtt Egyiptomban és Babilóniában nehéz megállapítani, hogy vajon a ~ magától hat-e, v. valamelyik istenség ereje működik-e benne. – A) Ha Izr.-ben a nép körében elterjedtek is különféle mágikus elképzelések és szokások, a ~ hatalmát, erejét a jahvizmus Jahve akaratára vezette vissza. Míg Egyiptomban és Babilóniában a király szavának különleges hatalma volt (a király isteni lénynek számított), Izr.-ben a messiási király szavának hatalmát, erejét Isten rajta nyugvó Lelkének tulajdonították (Iz 11,4; SalZsolt 17,42; Hénoch 62,2; vö. 2Tesz 2,8; Jel 19,15.21). Minthogy a próf. „a lélek embere” (Oz 9,7; vö. Mik 3,8), és Jahve vele van, egyetlen szava sem marad beteljesületlen (1Sám 3,19; vö. 9,6; 1Kir 17,24; Tób 14,4 kk.; Iz 44,26); minthogy a próf. szava Jahve szava, öl (Oz 6,5), mint a kard (Iz 49,2) v. pusztít, mint a tűz (Jer 5,14; 23,29). Mózest Jahve hasonlóvá tette magához: „dicsfénnyel övezte” (Sir 45,2), ezért volt hatalmas szavaiban és tetteiben egyaránt (ApCsel 7,22), és szavára különféle csodák történtek (Sir 45,3; Jub 48,7; vö. Szám 20,8; Zsolt 105,31.34; ® Isten igéje). Az áldás, amelyet a leviták Jahve nevében valakire v. valamire mondanak, annak köszönheti erejét, hogy Isten rendelte el az áldásadást (MTörv 10,8). Mivel a ~ erejét teljes mértékben Jahvénak tulajdonították, Izr.-ben soha nem vált a ~ személyes lénnyé, démonná v. kisebb rangú istenséggé, mint más K-i vallásokban. – B) Az ÚSz Jézusnak, az Isten Fiának szavát úgy állítja elénk, mint amelynek ereje, hatalma van; Jézus nemcsak úgy tanított, mint akinek hatalom van a birtokában (Mt 7,29; Mk 1,22), vagyis mint Isten lelkével eltöltött próf., hanem a szavának is hatalma volt (Lk 4,32); a szavával gyógyított (Mt 8,8; Mk 2,10 kk.), ördögöt űzött (Mt 8,16; Mk 1,25 kk.), halottat keltett életre (Lk 7,14 kk.), lecsendesítette a vihart (Mk 4,39). Feltámadása után küldöttei szavát, akik az Ő nevében szólaltak meg, ® csodákkal erősítette meg (16,20; ApCsel 14,3; Zsid 2,4).
