temetkezés
temetkezés: I. Módja. A) A holttesttel kapcsolatos teendők. A halott szeme lezárásának szokását nagyon korai forrásból ki lehet mutatni (Ter 46,4); a Misna szerint (Szabbat 23,5) ezt a szolgálatot szombaton nem volt szabad elvégezni, és aki túl korán zárta le valakinek a szemét, az „vért ontott”. Más teendőről nem tud a sírba helyezés előtt az ÓSz, nem tekintve Jákob és József egyiptomi szokás szerinti bebalzsamozását (Ter 50,2 kk. 26.). Sem a kánaániak, sem Izr. fiai nem balzsamozták be a holttestet. Szinuhe tört.-e szembeállítja az Egyiptomban szokásos bebalzsamozást (® mumifikálás) és az elhantolás „ázsiai” módját, amikor is egyszerűen állatbőrbe göngyölték a halottat; ennek az állatbőrnek lehetőleg annak kellett lennie, amelyet a halott életében öltözékül viselt. 1Sám 28,14 ilyen szokásra utalhat (Sámuelt köntösbe burkolták; vö. 2,19; 15,27); a hősök „fegyvereikkel szálltak le az alvilágba, és fejük alá tették kardjukat és csontjaik alá pajzsukat” (vö. Ez 32,27). Az úsz-i időből több részletet ismerünk. Az ApCsel 9,37 és a Misna (1c) szerint a holttestet az asszonyok mosták meg, zsidó szokás szerint (vö. Jn 19,40) fűszerekkel gyolcsba göngyölték. Mt 27,59; Mk 15,46; Lk 23,53 szerint Jézus testét ’lepel’-be göngyölték, de Jn 19,40 szerint ’pólyá’-ba (vö. 11,44) tekerték, a fejét pedig kendővel takarták be (20,7; vö. 11,44). Amikor János a pólya szóval élt, amely nagyobb gyolcsdarabokra is vonatkozhat, vsz. szintén ’gyolcslepel’ értelmet akart kifejezni. Az előkészületek után a halottat a ház legszebb szobájában terítették ki (ApCsel 9,37), majd a rokonok és a barátok ® siratóasszonyokkal és fuvolásokkal (Mt 9,23) elsiratták. – B) Sírba tétel. A halottat rendszerint még halála napján eltemették (27,57 kk.; Jn 11,39; ApCsel 5,6; vö. MTörv 21,22 kk.), kb. 8 órával a halála után, ahogy az K-en még napjainkban is szokás. De Ter 50,3: Jákobot a bebalzsamozás miatt csak 40 nap múlva temették el. A halottat gyermekei (25,9; 35,29; Mt 8,21), rokonai (Bír 16,31), barátai (1Kir 13,29 kk.; Mt 14,12; Mk 6,29), szolgái (2Kir 23,30) és sokan mások kísérték (1Mak 2,70; Lk 7,12) a sírhoz, a 2Kir 13,21 alapján föltehetően koporsó nélkül. Josephus Flavius (Contra Apionem 2,26) szerint Mózesig visszanyúló szokás volt a gyászmenethez, amellyel valaki találkozott, egy darabon csatlakozni. A ® sírt v. egy részét beszórták illatos füvekkel (vö. 2Krón 16,14); királyok v. előkelő személyek temetésekor tetemes mennyiségű illatszert el is égettek (2Krón 16,14; 21,19; Jer 34,5). A halottat hátára fektetve helyezték sírba; feje alá olykor kőpárnát tettek; a bronzkorban néha oldalt fektették és egy kissé meghajlították a holttestet. A kőrézkorban (kalkolitikum) v. korábban a holttestet gyakran guggoló helyzetben tették sírba; a térde az állához ért és a sarkok olyan közel voltak a medencéhez, amennyire csak lehetett. Minthogy ez a testtartás megfelelt a magzaténak az anyaméhben, némelyek azt a gondolatot olvasták ki belőle, hogy a halál visszatérés a föld méhébe. Vsz. közös étkezés is szokásban volt a temetés alkalmával a sírnál, de a gyász elteltével mindenképpen (16,7; Tób 4,1f). A gyász 7 napig tartott (Ter 50,10; 1Sám 31,13; Jud 16,24; Sir 22,12). – C) A sír felszerelése (® halottakról való gondoskodás). A palesztinai ásatások során felszínre került leletek arról tanúskodnak, hogy a sírokban különféle tárgyakat is elhelyeztek. A bronzkorban merítőedénnyel ellátott nagy, teletöltött vizesedényeket tettek a halottak mellé; ezek hegyes alját a földbe süllyesztették. Ezenkívül tettek még a sírba étkezéshez való edényeket, fegyvereket, ékszereket. Némely esetben mintha az edényeket szándékosan összetörték volna. A Negeben feltárt sírokban emberi csontvázakon kívül ló- és szamárcsontvázakat is találtak. Ezeket a hikszoszokkal hozzák kapcsolatba. Azokban a sírkamrákban, amelyek a vaskorból valók, tehát abból az időből, amikor Izr. fiai elkezdtek Palesztinában megtelepedni, nem voltak vizeskorsók és gabonatartályok, helyettük számos kis, sőt sokszor miniatűr edény és ® amulett került felszínre. A legszembeötlőbbek ezekben a sírkamrákban a változatos formájú olajmécsesek (® mécses). A hellén korban különösen sok olajmécsest tettek a sírokba, parfümös üvegcsékkel és illatszerekkel; élelmiszert viszont egyáltalán nem lehet kimutatni. A gör.-róm. korban szívesen tettek aranydiadémot a halott fejére v. egy aranypántot a homlokára, v. esetleg a szájába. Ezen felirat is lehetett (rendszerint: „ne félj!”). – D) A halottégetés mint elhamvasztás nem szemita szokás volt. 1Sám 31,12 kk.; Ám 6,10: itt arról a szokásról van szó, hogy a lágy részeket elégették, a csontokat olajba v. zsírba mártották, gyolcsba göngyölték, és urnába helyezték, hogy a csontok jobban megőrződjenek. Az effajta halottégetéstől meg kell különböztetni az elhamvasztást, amely – a földbe temetésen kívül – a róm.-aknál volt szokásban; főleg az alacsonyabb néprétegek kényszerültek rá. A hamut columbariumban v. szegények esetében olla communisban helyezték el. A régi Kánaánból is kimutatható ez a szokás. Izr.-ben az elhamvasztás soha nem volt szokásban, legföljebb csak büntetésként (Ter 38,24; Lev 20,14; 21,9; Józs 7,25); kivétel: 2Kir 23,16 (vö. 1Kir 13,31: hogy „az ő csontjai mellett nyugodjanak csontjaim”). Ám 2,1: Moábnak bűnül rója fel, hogy elégette Edom királyának csontjait, ezért a büntetés nem maradhat el. Abból, hogy a krónikás (1Krón 10,12) már nem említi Saul esetében a holttest elégetését, arra lehet következtetni, hogy közben szigorúbbá váltak Izr. fiainak nézetei. – II. Jelentősége. Izr. fiai fontosnak tartották, hogy ha meghalnak, eltemessék őket; nagy szerencsétlenségnek számított temetetlenül maradni (Préd 6,3); a háborúnak ez volt az egyik legszörnyűbb következménye (Iz 34,2 kk.; Zsolt 79,2); Isten büntetésének tekintették (MTörv 28,26; 2Kir 9,10; Jer 7,33; 14,16; 16,4.6; 19,7; 22,19; 25,33; 34,20; 36,30; Ez 29,5); még az ellenségnek is rendeztek temetést (1Kir 2,31; 2Kir 9,34). A temetésnek ez az értékelése – legalábbis ami az eredetét illeti –, annak a felfogásnak volt a következménye, hogy a halál utáni élet attól függ, hogy az ember holtteste miként őrződik meg. Ahogy az élelem is mutatja, amellyel a bronzkorban a halottat ellátták, s amely semmiképpen nem tekinthető áldozati ajándéknak, ezt a továbbélést meglehetősen anyagias módon képzelték el. Mindenesetre eltemetetlenül nem lehetett az elköltözöttnek része a nyugalomban, amely a halál utáni élet lényegét jelentette (vö. Iz 14,19 kk.). Hogy a temetés számított a ® seolba belépés föltételének, a 14,9 kk. alapján (vö. 14,19 kk.) nem állítható; ezenkívül a sír és a seol fogalma eléggé közel állt egymáshoz (vö. pl. Ez 32,17 kk.). A halál utáni életnek ez az anyagias módon való értelmezése nyilvánul meg Izr. fiainak abban a kívánalmában is, hogy atyáik mellé temessék őket (Ter 47,30; 2Sám 19,38). Gedeon (Bír 8,32), Sámson (16,31), Azahel (2Sám 2,32), Achitófel (17,23) és Júdának csaknem minden királya és Izr. királyai közül is sok esetében szerepel kifejezetten családi sírbolt az ÓSz-ben. Isten büntetésének tekintették, ha valakit nem atyái mellé temettek el (1Kir 13,22); és viszont: jutalomnak számított, ha valaki ősei mellett nyugodhatott (pl. 2Kir 12,22). Ilyen kívánság csak akkor merülhet fel, ha hitték, hogy az ® élet a halál után valamiképpen a földi maradványokhoz kapcsolódik. Így kap értelmet a héb. kifejezés: ’az atyák mellett nyugodni’ v. ’az atyákhoz megtérni’. Az ÓSz idején azonban ez még csak puszta fordulat (vö. 1Kir 2,10; 2Kir 8,24; 15,6; 16,20; 20,21 stb.), de azért a halál utáni élet fogalma már az ÓSz-ben is sokat veszített eredeti anyagias, konkrét mivoltából. A fogalomnak ezt a módosulását, finomodását az a változás is tanúsítja, amely a sírkamrákban a bronzkor végétől kimutatható. Az élelem helyébe szimbólumok kerültek, amelyeknek olykor mágikus erőt is tulajdonítottak. Végül már csak a világosság (mécses!) volt az egyetlen olyan dolog, amelyre a halottnak szüksége lehetett; de nem sokkal később már ez is csak annak a meggyőződésnek a jele, hogy a továbbélésnek nem földi feltételei vannak. ® osszuárium.
191. Temetkezési formák. I. Bronzkori barlangsír Lachis mellett. A barlang oldalába vájták a sírhelyet (loculus), a holttestet az ún. padon helyezték el. – II. Sziklasír Jeruzsálemben a Kr. e. 1. sz.-ból. A központi kamrából 4 nagy üreg nyílik a holttestek számára. A kisebb mélyedések osszuáriumként szolgáltak
