teremtéstörténet

Teljes szövegű keresés

teremtéstörténet: I. A fogalom. Az elnevezés a teremtésnek csak a Ter 1,1–2,4a tartalmazta leírására vonatkozik (hat nap), amely nemcsak a P-forrásnak, hanem az egész Bibliának is a kezdete. Sokszor van szó 1. és 2. ~ről; ez utóbbin a bűnbeesés tört.-ét értik az exegéták (2,4b–3,24). Jóllehet a bűnbeesés tört.-e egy töredékes ~tel kezdődik (2,4b–7), és az asszony teremtésének etiológiai elbeszélését is magában foglalja (2,18–23), valójában mégis nem a teremtés, hanem a ® bűnbeesés a tárgya. A teremtéssel kapcsolatos egyéb bibliai részeket illetően: ®teremtés. – II. Fölépítése és irodalmi műfaja. A ~ bevezetéssel kezdődik (1,1 kk.) és egy következtetéssel zárul (2,1–3). A bevezetés az ősállapotot (® káosz) állítja elénk, a következtetés a végső állapot (műve bevégeztével Isten megpihen). Vagyis a ~ a káosznak kozmosszá való átalakulását foglalja magában. Hogy az 1,1 kk. az ősállapotot mutatja be és még nem tartozik szorosabb értelemben véve a ~hez, egyfelől grammatikai, másfelől exegetikai okokra vezethető vissza. P. Humbert szerint a héb. Bibliában a resít ’kezdet’ szó egy kivétellel (Iz 46,10), a beresít összetétel pedig kivétel nélkül mindig status constructivusban áll (Jer 26,1; 27,1; 28,1; 49,34), így a Ter 1,1 vonatkozásában is számolhatunk a status constructivusszal; ez azt jelenti, hogy a beresít így értelmezhető: a teremtés kezdetén. Exegetikailag azt kell megjegyezni, hogy a jahvista párhuzam (2,4 kk.) szintén kaotikus ősállapotot tételez föl; hogy a teremtés 6 nap alatt zajlik le, az 1,1 kk. azonban kívül esik e 6 napon; hogy Isten a ~ben a szavával teremt, de erről csak az 1,3-tól van szó; végül hogy a babilóniai teremtéseposz (Enúma elis) szintén „amikor”-ral kezdődik. Következésképpen az 1,1 kk.-t így kell fordítani: „Amikor Isten elkezdte megteremteni az eget és a földet, a világ káosz volt” (P. Humbert) v. „A kezdet kezdetén, amikor Isten az eget és a földet teremtette – a föld azonban puszta volt és üres” (W. Zimmerli). – A teremtés 6 nap alatt zajlik le, ezáltal ritmikus szerkezetet kap a leírás, az „este lett és reggel” refrén pedig, amellyel a teremtés napjai zárulnak, 6 strófára tagolja. Minthogy a szerző a 3. és a 6. napon 2–2 teremtést mutat be, ezek a strófák 2–2 félstrófából tevődnek össze. Így az egész ~ eképpen tagolódik: 1–2–3a: 3b/4–5–6a: 6b. Így a teremtés 6 napja 2 részre oszlik, s mindkét rész 3–3 napra tagolódik: az első 3 napon a térségek jönnek létre az elválasztással, a második 3 napon a térségek berendezése és benépesítése zajlik le. Így a következő sémát kapjuk: A térségek megteremtése elválasztással: 1. nap: a világosság és a sötétség szétválasztásával megjelenik a fény térsége; 2. nap: a vizek szétválasztásával megjelenik a levegő térsége; 3. nap: a víz és a föld szétválasztásával megjelenik a) a szárazföld, b) a növényzet. A térségek benépesítése: 4. nap: a fény térségéé csillagokkal; 5. nap: a víz és levegő térségéé halakkal és madarakkal; 6. nap: a szárazföldé a) állatokkal, b) emberekkel. Ritmikus szerkezete, művészi stílusa és ünnepélyessége ellenére nem helyes a ~et költeménynek, sőt himnusznak tekinteni. Több tényező hiányzik belőle, ami költeménnyé avathatná: a képzelet szárnyalása, a költői kibontakozás, a líraiság. Nem találkozunk benne képekkel, antropomorfizmusokkal, azokon kívül, amelyekre föltétlenül szükség van (Isten teremtő tevékenységének körülírása: Isten szólt, Isten látta, Isten megpihent). A szöveg olyan környezetben keletkezhetett, ahol a dogmatikai és rituális kérdések közel álltak az emberekhez és ahol az emberek hozzá voltak szokva ahhoz, hogy különbséget tegyenek, hogy meghatározzák és osztályozzák a dolgokat. Ilyen környezetként csak a jeruzsálemi templom papsága jöhet szóba. A Papi iratra (P) jellemző befejező formula (2,4a: „Ez a története az ég és a föld teremtésének, ahogy az lefolyt”; toledot = családfa; keletkezéstörténet) egyszersmind azt is tanúsítja, hogy a P szerkesztői a teremtés leírását ~ként értelmezték. A ~ úgy keletkezett, hogy a teremtéssel kapcsolatos ókori K-i hagyományokat teol.-ilag átértékelték és újraértelmezték a próf.-i monoteizmus és az izr. üdvösségvárás szellemében. – III. A teológiai tartalom. A ~ben előttünk álló elgondolásokra, valamint ez elgondolásoknak a különféle ókori K-i kozmogóniákkal való kapcsolatára nézve: ® teremtés. Itt csak azokra a teol.-i szempontokra mutatunk rá, amelyek a Papi irat szerkezetéből és irodalmi jellegéből, valamint a ~nek a Pentateuchus egészébe való beilleszkedéséből adódnak. – 1. A ~ fő mondanivalója az, hogy az egész mindenség teremtményi viszonyban van egy világfölötti Istennel: ezen az egy Istenen kívül nincs más istenség, csak teremtett lények léteznek. Észre kell vennünk: a teremtettséget a szerző – némi éllel – három irányban hangoztatja: a) A csillagokkal kapcsolatban: nem istenségek, hanem Isten teremtményei; nem hatalmak, akiket az embernek szolgálnia kellene, hanem fordítva: az a rendeltetésük, hogy ők szolgáljanak az embernek (1,14–18). Itt ugyanazzal a kérdéssel állunk szemben, mint amelyet Deutero-Izajás is taglal a ~tel egyidőben keletkezett írásában (Iz 40,26; 45,12; vö. 24,21–23). A csillagok nem az ember sorsát határozzák meg, ahogy a babilóniaiak vélték, hanem a nappalt és az éjszakát, az ünnepeket és az évet (Ter 1,14–15). – b) Az állatokkal kapcsolatban: a ~ben (az 1,1 kivételével, ahol általános érvényű) először az állatokra vonatkoztatva találkozunk a bara igével. Annak kiemelésében, hogy az állatok teremtett lények, kétségtelenül szembefordulást kell látnunk az egész ókori K-en dívó állatkultusszal. Ugyanakkor nem szabad azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy a teremtettséget a ~ először a tengeri szörnyekről állítja, amelyeket a mitológiában isteni nimbusz vett körül (® sárkány). De mint már a csillagok esetében, az állatokkal kapcsolatban is kiérződik a leírásból a teremtés csodáján való elámulás, ugyanígy az állatvilág keltette romlatlan öröm is (ahogy főleg Jób 39–41; Zsolt 104 kifejezi), és Isten áldása (Ter 1,22) Istennek az állatvilágról való gondoskodását is magában foglalja. – c) A nemzőerővel kapcsolatban: Azzal ellentétben, hogy Izr.-en kívül magától értetődően istenítették a termékenységet, a ~ben úgy jelenik meg a termékenység, mint teremtett dolog, de ugyanakkor az állatokra (1,22), főképpen pedig az emberre mondott áldásban (1,28) úgy szerepel, mint Istentől elrendelt feladat, tőle eredő megbízatás. – 2. A ~ nem csupán Isten nagyságának dicsőítése, hanem egyszersmind az ember nagyságának a megfogalmazása is. Mint az egész Biblia, végső fokon a ~ is csak az emberért van: az embernek az Istenhez való viszonyát mutatja be, amely az embernek a többi teremtményhez való viszonyát is meghatározza. Már a ~ felépítéséből is következik, de az 1,28 kk. konkrétan meg is fogalmazza, hogy az ember a teremtés ura; csak Isten áll fölötte. Így az ember középen helyezkedik el az Isten és a világ között, de mint Isten ® képmása, mégis közelebb van az Istenhez, mint a világhoz. Csak egy teremtmény fölött nem kapott az ember hatalmat: a másik ember fölött, mert a másik ember is Isten képmása. De míg a ~ből ezt inkább csak kikövetkeztetni lehet, addig a vízözön után konkrétan meg is fogalmazódik (9,5 kk.). – 3. Az ember Isten képmásának rangjára emelése elválaszthatatlanul összekapcsolódik az ember kétneműségével; az 1,27 egyként említi a kettőt. A férfi és a nő együtt tükrözi Isten dicsőségét, együtt folytatja Isten teremtő művét. A Jahvistától (2,18–23) eltérően a Papi iratban az asszony kezdettől egyenrangú társként áll a férfi mellett az Istenhez való hasonlóság ugyanazon fokán; ez az ókori gondolkodás számára teljesen elképzelhetetlen volt. Egyébként nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az egész ~ben csak fajok teremtéséről van szó, nem egyedek teremtéséről; ez az ember esetében is így van. De hallgat a ~ szerzője az ember teremtésének mikéntjéről is. Tudja, hogy ez nem a teológus kérdéskörébe tartozó dolog. Éppen ezért módszertanilag helytelen a fejlődéselmélet, a monogenezis v. a poligenezis kérdéseit a ~tel kapcsolatba hozni: teljesen más szemszögből vetődik fel a probléma az egyik és a másik esetben. – 4. Ha a papi ~ – Isten üdvözítő tetteinek okmányaként – az egész Szentírás élén áll, azt mintegy megnyitja, akkor már a teremtésnek üdvösség jellege volt. A teremtés volt Isten első üdvözítő tette. A kezdet fogalma, amely a ~ élén áll, szükségszerűen föltételezi a véget. Isten műve kezdettől fogva a befejeződés, a tökéletessé válás felé tart. – Innen érthető az egy hét sémája, amelybe az egész teremtést beleszorította a szerző. Kifejezi az időbeliséget: a héb.-ek szemében, a hétnapos hét magát az időt jelentette. A teremtésben Isten az idővel is megajándékozta az embert, de egyszersmind a tört. kezdetét is meghatározta. Isten vezetésével és állandó közbelépésével a tört. feltartóztathatatlanul a vége felé tart. A tört. értelme a teremtés tökéletesedése. A tökéletesség jelenti a tört.-nek és az időnek a végét. – Egyébként Isten azzal, hogy a teremtett világ urává tette, arra hatalmazta fel az embert, hogy beleavatkozzon a teremtésbe és így tört.-i szerepet játsszon. A tört. irányítását azonban Isten magának tartotta fenn, és hamarosan ki is derült, hogy Isten a tört. menetét nem bízhatja az emberre, hogy az ember a hatalmat, amelyet kapott, összetéveszti az erőszakkal (6,11), s uralkodni akar a többi emberen, pedig erre nem kapott felhatalmazást. A P szerint Istennek a tört.-be való belenyúlásai mind azt célozzák, hogy az embert szánalmas bukásai ellenére is Isten felé fordítsák, akihez tartozik, és hogy a 7. nap elérkezzék, és megvalósuljon, ami írva áll: „Így készült el az ég és a föld” (2,1). – Ebből következően annak, hogy a 7. napon Isten megpihent, üdvtört.-i jellege van. Semmi sem áll távolabb a P szerzőjétől, aki fölséges Istent képzelt maga elé, mint egy durva antropomorfizmus. A nyugalom napja helyett a 7. napot mi inkább ünnepnapnak mondanánk. Erről a 7. napról a szerző nem mondja, amit a hét többi napjával kapcsolatban mond: véget ért, este lett. Ennek a napnak nincs estéje, mintha örökké tartana. De az örökkévalóságból mégis átnyúlik a mi időnkbe. A hét 7. napjának ünneplésével az ember részesedik Isten ünnepnapjából, de helytelen volna a szóban forgó séma (7 napos hét) fő teol.-i mondanivalóját a szombatra vonatkozó parancs megokolásában v. emlékezetbe vésésében keresni. Kétségtelen, hogy a szerzőtől – mint föntebb láttuk – nem állt távol a polemizáló szándék. Így föltehető, hogy a szombat fontos dolog volt a szerző számára: magának Istennek a példája szentelte meg. De semmiképpen nem ez volt érdeklődésének voltaképpeni tárgya. Inkább az ember kilétét akarta meghatározni és a helyét kívánta kijelölni Isten üdvözítő tervében: az a cél e terv szerint, hogy az embert, miután az időben munkálkodott, örök nyugalom várja, amelynek nincs estéje. A Zsid az ÚSz-ben megvalósult beteljesedés fényében továbbfejleszti a gondolatot: „Nyugalma országába ugyanis csak akkor jutunk el, ha hívők vagyunk… A szombati nyugalom tehát még ezután vár az Isten népére. Aki ugyanis belép nyugalma országába, az abbahagy minden munkát, mint ahogy az Isten is abbahagyta a magáét” (Zsid 4,3.9–11).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages