testamentum
testamentum, végrendelet: egyoldalú írásos rendelkezés, amely valakinek az utolsó akaratát rögzíti. Az ÓSz-ben nem találkozunk a fogalommal: először a szokásjog érvényesült az örökséget illetően, majd a Szám 27,8–11 tartalmazta rendelkezések voltak érvényben, s ezek közt nem szerepel, hogy az örökhagyó ~ban rendelkezhet hagyatékát illetően. Tób 8,20 kk. (gör. szöveg!) szintén nem tekinthető mai értelemben vett ~nak. Később a rabbik a hellén fogalommal együtt annak nevét is átvették: diathéké. Pál ap. ilyen értelemben él a végrendelet szóval (ennek gör. megfelelőjével): Gal 3,15–17 és Zsid 9,16 kk. – Minthogy az ÓSz gör. fordítói a héb. berit ’szövetség’ szót a gör. diathéké szóval adták vissza, amely a hellén népnyelvben ’testamentum, végrendelet’ értelmet hordozott, a lat. fordításokba is ~ került a héb. berit megfelelőjéül (nem foedus). Így lett ó ~ az ó szövetség, vagyis az a ® szövetség, amelyet Jahve Izr.-lel kötött, az új ~mal, a Jézus vérével megpecsételt új szövetséggel (Lk 22,20; 1Kor 11,25; 2Kor 3,6–13) szemben. A Vg a vetus ~ kifejezést tartalmazza az ó, a régi szövetségre vonatkozóan. Ez a szóhasználat később az összes többi kv.-re is átterjedt, amely az ó, a régi szövetséggel kapcsolatos eseményeket, rendelkezéseket öleli fel: Ószövetség, Ó~. Ugyanakkor azok a kv.-ek, amelyek az új szövetségről, a vele összefüggő dolgokról szólnak, Újszövetség, Új~, Novum ~ néven váltak általánossá. A lat. egyh.-i írók Szt Ágoston és Szt Jeromos kivételével az ó~ot a ~ alapján ’írásban rögzített, lepecsételt utolsó rendelkezés’-ként magyarázzák, ’Krisztus haláláig lepecsételt, de aztán felnyitott és érvénybe lépő okmány’-ként értelmezik. – A katolikus szóhasználatban az ó és új szövetség (Ószövetség, Újszövetség; ® Szentírás), a protestáns szóhasználatban viszont az ó és új ~. (Ó~, Új~) vált általánossá.
