vigasztalás
vigasztalás, vigasz: A különféle tört.-i adatok arra mutatnak, hogy a pogány ókorban nagy szerepe volt a fájdalomban, a szenvedésben a ~nak. Ennek ellenére az akkori világra mélységes reménytelenség nehezedett; a valódi ~ hiányzott. Nem ismertek olyan Istent, aki ~t nyújthatott volna, aki szeretetével átfogta volna létüket és végső menedékük lehetett volna. A költők és a filozófusok emlegetik a halál utáni létet, a halhatatlanságot, de a kétely, hogy vajon valóban létezik-e ilyen, mindenütt eleven. Ezt fejezte ki a kioltott fáklya, a széttört oszlop, a síró Géniusz a sírköveken és a kőkoporsókon. – I. Az ÓSz-ben. Miként a környezetében élő pogány népek, Izr. is ismeri az emberi ~t és a ~ földi eszközeit, de a vigasztalanságot is (Ter 37,35; Jób 16,2; 21,34; Zsolt 22,2; Iz 22,4; 51,19; Jer 31,15). Mégis, a hite elsegítette arra a meggyőződésre, hogy Jahve tud népe (és egyáltalán az ember) szenvedéséről és az az akarata, hogy minden bajban segítsen és ~t nyújtson; ezt hatalmában áll megtenni, és egyszer le is fog győzni minden rosszat, ami szenvedést okoz. Épp legmélyebb megaláztatása idején, a száműzetés éveiben tapasztalja meg az isteni ~ erejét. Jahve a ® próféták szavával az új élet és az üdvösség reményét kelti fel. Ez az isteni ~ mindenekelőtt Iz 2. és 3. részében kapott megindító megfogalmazást (40; 49,13; 52,7–10; 54,11–14; 57,14–19; 61,1–3; 66,10–14). Izajás mint költő és próf. a ~t úgy hirdeti, mint Jahve népe iránti töretlen szeretetének kiáradását. Ezt tanúsítja a pásztor (40,11), a hitves (54), az anya (49,14 kk.; 66,11–13) képe. Ennek a tanításnak köszönhetően a ~ gondolata vezérfonala lett a tört.-ben a zsidóság hitbeli meggyőződésének, és az őskereszténységbe is beleépült (vö. Sir 48,22–24). Így a zsidók Krisztus születése táján ~uknak nevezték a szt. kv.-eket (1Mak 12,9; Róm 15,4; vö. 2Mak 15,9) és általában az eljövendő üdvösségre ~ként vártak (vö. Lk 2,25 kk.). Az őskeresztény hagyomány azonban Jézusban látja az ® Isten szolgáját, aki Iz 49,1–6 és 61,1–3 szerint az elesetteknek és a szomorúaknak a közelgő megváltás örömhírét és a végső idő üdvösségének ~át hirdeti (Mt 5,4; 11,4 kk.; Lk 4,18–21; ApCsel 10,38). – II. Az ÚSz-ben. Az ÚSz szerzői közül Pál annyit szenvedett, mint senki más, de annyi isteni ~ban is volt része, mint másnak senkinek. Levelei ezt egyértelműen tanúsítják, egyszersmind a ~ teol.-jához is fontos fogódzókat nyújtanak. Pál meg van róla győződve, hogy „az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene” minden szorongattatásában megvigasztalta, hogy ezt az isteni ~t minden szenvedő kereszténynek továbbadhassa (Róm 15,5; 2Kor 1,3–11). Pál szenvedései Krisztus szenvedései. A ~t Isten nyújtja neki Krisztus által. Ha a keresztények Krisztus szenvedéseit vele együtt viselik, részük lesz Isten túláradó ~ában is Krisztusban. Ez a ~ a Fiú üdvösséget szerző kereszthalálában gyökerezik, amellyel elénk tárta Isten felfoghatatlan szeretetét (2Tesz 2,16 kk.). Ez az örök ~ és a keresztények „jó remény”-e, amely most és egykor teljesedik be. A kereszt és a feltámadás a záloga annak, hogy majd mi is feltámadunk (1Tesz 4,13–18). Ez az a ~, amellyel a halállal szemben egymást kell vigasztalnunk. Pál szerint a Lélek adományai közé tartozik: a keresztény próf. továbbadhatja a Krisztusban kapott isteni ~t (1Kor 14,3; vö. ApCsel 19,31). A Léleknek ez a ~a építi az Egyh.-at.
