Don Juan
Don Juan1 [huan] – teljes nevén Don Juan Tenorio, szabados életű sevillai nemes úr. Minden rendű és rangú nőnek elcsavarta a fejét, házasságot ígért vagy ténylegesen házasságot is kötött velük, de amint célját elérte, már odébb is állt. Felszarvazott férjek, bosszúszomjas apák és fivérek jártak a nyomában, de ő minden helyzetből kivágta magát, mert kéjvágyával szélhámosi tehetség és jó adag furfang társult. Nőhódító kalandjainak kényszerű cinkosa és gyakran kárvallottja volt az inasa, Sganarelle (vagy Catalinón vagy Leporello), csapodárságának női áldozatai között pedig egyebek közt Donna Elvirát, Donna Annát, Donna Isabelt, Tisbeát, Amintát, Zerlinát találjuk. Hősünk szerelmi ámokfutásának és életének egy kőszobor vetett véget, annak a főrangú apának a sírszobra, akit ~ döfött le, amikor az védelmére kelt meggyalázott lányának. A szoknyavadász hetykén vacsorára hívta meg a szobrot; az meg is jelent, és bűnbánatra, jobbulásra szólította fel őt. ~ nem bánt meg semmit, merészen kezét nyújtotta a kővendégnek, és vele együtt a pokol mélyére süllyedt. – ~ történetének csírája egy középkori spanyol krónikában maradt fenn, amelyben egy zárdából megszöktetett szűz csábítóját a megsértett Ulloa család kriptájában érte el a bosszú. Első irodalmi feldolgozása Tirso de Molina A sevillai szédelgő és a kővendég c. színműve volt, amely két helyszínen, Sevillában és Nápolyban játszódik, és elsőként tölti ki a fent vázolt tartalmi keretet. A téma útja Itáliába vezetett, a commedia dell'arte vaskos komikumával telítődött, s a lovag elkárhozásáról a hangsúly a kalandos fordulatokra és a szolga furfangjaira tolódott át. Két olasz (Cicognini, Giliberto) és két francia (Dorimon, Villiers) színpadi előzmény nyomán alkotta meg Molięre Don Juan avagy a kővendég c. komédiáját. Az ő hőse intellektuálisabb alkat, kevesebbet csábít a nyílt színen, s többet kommentálja saját tetteit, szabadgondolkodó, és istentagadó érveket hangoztat. A merész nőcsábító alakja a legújabb időkig további igen nagy számú (száznál is több) irodalmi művet ihletett, legfőképp drámai feldolgozásokat (Goldoni, Zamora, Puskin, Lenau, Zorilla, Heyse, Azorín, Rostand, M. Machado, Ghelderode, Montherlant, Unamuno, Ödön von Horváth, R. Duncan, Simon Tamás), továbbá költeményeket (Musset, Baudelaire, Reviczky) és elbeszélő műveket (Dumas, Merimée, Flaubert, K. Capek, Karinthy Ferenc, Mesterházi L., Deák Tamás); századunkban születtek az ellenképletek, a nőktől menekülő ~ok Shaw (John Tanner házassága) és Max Frisch tollából. A téma irodalmi igényű kritikai vagy filozófiai írásokra ihlette egyebek közt E.T.A. Hoffmannt, Kierkegaard-t és Camus-t. Nem kevéssé vonzotta ~ alakja a zeneköltőket. Lorenzo da Ponte librettója maga is irodalmi értékű, de különösen jelentőssé az teszi, hogy Mozart halhatatlan operájának (Don Giovanni) alapja lett. Balettben Gluck (Calzabigi librettójára), operaszínpadon később Dargomizsszkij (Puskin szövegére), szimfonikus költeményben R. Strauss (Lenau nyomán) örökítette meg ~t. – A figura és a téma ilyen mértékű kedveltsége az újkori európai irodalomban csak a Faustéval hasonlítható össze, és a két hős közötti rokon vonásokra már a múlt század elején felfigyeltek, mi több, néhány drámai mű magán a színen szembesítette őket. Mindkét alak a középkori keresztény világszemlélet merev kereteiből igyekszik kitörni, az egyik az emberi tudás és cselekvési lehetőség teológiailag kiszabott korlátai közül, a másik az alapjában aszkétikus erkölcsi rend börtönéből, amely az ember szenzuális kiteljesedését rakta körül tilalomfákkal. Mindkettő reneszánsz ember, meg nem alkuvó törekvésében egyik összefog az alvilág erőivel, a másik pedig dacol velük, mindegyik az életét és az üdvösségét teszi kockára. Az alapművekben (Tirso de Molina drámájában, ill. Spiess népkönyvében) az épületes erkölcsi példázat kedvéért mindkét lázadó elkárhozik, de Goethe már megváltást szerzett Faustnak, és a ~-téma némely későbbi változatában a szerelem rettenthetetlen tolvaja is eljut valamiképp a megigazulásig. A fausti célok azonban kétségtelenül magasabb rendűek és egyetemesebbek, s a nagy tudós története tragédiákat ihletett, míg ~ műfaji világa a bohózattól a vígjátékon át legfeljebb a tragikomédia határáig terjed. Ezen a világon belül azonban a felfogások és értelmezések igen széles skálája ölt formát. Mi a motívuma ~ szerelmi ámokfutásának? Telhetetlen szexuális étvágya? A szüntelen újdonság ingerének a kergetése? A gyógyíthatatlan idealista örök reménykedése, hogy egyszer, végül csak megtalálja az igazit? A rettegés a beteljesüléstől, amely lezár és lehatárol? Az infantilizmus, az érzelmi csököttség, amely képtelenné teszi valódi emberi kapcsolatra? Vagy éppenséggel az impotencia, amit újabb és újabb hódításokkal kell takargatnia a világ és önmaga előtt, és amely miatt a mindenkori meghódított nőt rögtön ott is kell hagynia, hisz nem veheti birtokába? Avagy nem is ő kergeti a nőket, hanem azok üldözik és akaszkodnak rá elháríthatatlanul? Ahány mű, annyi válasz, és mindegyiknek igaza van a maga keretei között. Többen hangoztatták már, hogy az érzékek létjogáért és igazságáért való ilyetén kiállás, mint a ~é, századunkra elvesztette jelentőségét, a tények tanúsága szerint azonban sem az írók, sem a közönség nem fáradt még bele a témába. – Byron Don Juan c. verses regényének címszereplője csak ironikus utalásként viseli ezt a nevet, története és karaktere lényegesen különbözik a sevillai szédelgőétől (lásd Don Juan2).
