Adó, adózik
Adó, adózik Az a megszabott mértékű kötelező hozzájárulás, amit egy közösség tagjai fizetnek felsőségük eltartására és a közös kiadásaikra. Három formája van: pénz, természetbeni és munka (kényszermunka vagy robot). Minél bonyolultabb egy közösség felépítése, annál bonyolultabb az adórendszere is.
A patriarchális korban nincs adó. A családfő egyúttal a vagyon tulajdonosa is, a közösség dolgait belátása szerint intézi. Azt nem tudjuk, hogy volt-e adókötelezettségük - az ekkor többnyire városállamokban élő - kánaániták iránt, akik között éltek. Semmiféle további következtetést nem tudunk levonni abból az egyetlen esetből, amikor Ábrahám tizedet ad Melkisédeknek, Sálem királyának (1Móz 14,20). Érdekes, hogy az egyiptomi adót, amely a termés egyötöde, Józsefre vezeti vissza az 1Móz 47,13kk. A hatalmasságok elé ajándékkal illett belépni (1Móz 43,11; 1Sám 10,27).
A bírák korának államszervezetéről keveset tudunk, a kisebb-nagyobb tisztségviselőket valószínűleg ilyen »ajándékokkal« honorálták. Időről időre más népek adófizetőivé váltak (Bír 3,15kk). Ennek az adónak a szétosztásáról, behajtásáról semmit sem tudunk. A néhány leigázott kánaánita várost robotra kötelezték (Józs 16,10; 17,13; Bír 1,28). Ez a gyakorlat később is fennmaradt (1Kir 9,20k). A katonáskodás a szabad izraeliták hadbavonulásával történt, ez nem terhelte az állampénztárt.
Az adófizetés problémája a királysággal együtt jelenik meg (1Sám 8,10-18). Érthető: a rájuk nehezedő katonai nyomás kényszerítette az izráelitákat a modernebb államszervezetre, királyt a többi népek mintájára választottak (1Sám 8,19k). Saul meg is kezdte az állandó katonaság kialakítását (1Sám 14,52), ehhez pedig pénz és juttatásokat élvező tisztségviselők kellettek (1Sám 22,7).
Dávid betagolta birodalmába a kánaánita városokat, ahol az adófizetésnek hagyománya volt. Meghódította és megadóztatta a környező népeket. Jelentős mértékű volt a hadizsákmány is. Így saját népét nem kellett nagyobb mértékben megadóztatnia. Bár a döntő katonai erőt egyre inkább a zsoldossereg képviselte, még szerepe volt az ingyen katonáskodó nemzeti hadseregnek is. Noha egyik főtisztviselője a kényszermunkák felügyelője (2Sám 20,24), valószínű, hogy inkább a meghódítottak robotoltatása folyt, kevésbé az izráelitáké.
Salamon idején a birodalom itt-ott megbomlott, így onnan a bevételek nyilván csökkentek. Ő hajtotta végre a birodalomhoz méltó építkezéseket, a királyi udvar reprezentatív kibővítését. Bár egyéb bevételei is voltak, az addiginál magasabb adókra volt szüksége. Izráelt 12 körzetre osztotta, ezeknek havonta kellett gondoskodniuk az udvar szükségleteiről (1Kir 4,7kk). Óriási mértékben megemelkedett a robot (1Kir 5,27kk). Mindez aztán fő oka lett az É-i ország elszakadásának (1Kir 12). A meghódított területek azonnal leszakadtak, a fáraó kirabolta az országot, ettől kezdve az adózás mindkét királyság létföltétele, behajtása napi rutinná vált. A régészet napvilágra hozta egy csomó olyan korsó maradványát, amelyek a természetbeni adó begyűjtésére szolgáltak. Ezek felirata: »a királyé« és egy városnév. Ezek segítségével próbálják meg felderíteni a történészek az adórendszert és a begyűjtési, kormányzati központokat.
Mindkét rész-ország gyakran fizet adót az idegen hatalmaknak (2Kir 18,13kk; 23,33; 24,15.19; 17,3). Mind Asszíria, mind Babilon az egyszeri megadóztatáson (hadisarc) kívül rendszeres évi adót követelt a befolyása alatt álló testületektől, ennek megtagadása volt a lázadás jele. Időnként Izráelnek és Júdának is voltak vazallusai (2Kir 3,4). Menahém adófizetése (1Kir 15,19kk) azért fontos adat, mert egyedül ez szól az adó kirovásáról és begyűjtéséről, sajnos csak egy rendkívüli esetben.
Perzsia pontosan és szigorúan, de elviselhetően adóztatta tartományait (Ezsd 4,13; Eszt 10,1). Ugyanakkor meghatározta az adómentesség körét (Ezsd 7,24), esetleg központi támogatást utaltak ki helyi célokra (Ezsd 6,4). Ettől kezdve, a függetlenség rövid szakaszait leszámítva, Júda-Izráelben kettős adózás folyik: annak a birodalomnak, amelynek éppen alattvalói (Nagy Sándor, Ptolemaioszok, Szeleukidák majd Róma), valamint a hol jelentéktelenebb, hol erősebb saját kormányzatnak (vö. Neh 5,14). A birodalmi adó mértéke változott, néha az elviselhetetlenségig fokozódott. Róma ismét súlyos, de szabályozott adórendszert dolgozott ki. Négy adófajta volt: földadó, fej- és vagyonadó, kereskedelmi adók és a jeruzsálemi házadó. Bizonyos adókat közvetlenül szedtek be (természetesen helyi alkalmazottak segítségével), másokat bérbeadtak a legtöbbet ígérőnek, aki aztán a maga hasznára igyekezett minél többet behajtani (ld. VÁM, VÁMSZEDŐ). Helyi adó volt a templomadó (2Móz 30,11-16; Neh 10,33k; Mt 17,24-27).
Nemzeti és teológiai szempontból is képtelenségnek érzik, hogy Isten népe pogány felsőségeknek fizesse az adót. A rómaiak ismétlődő adóösszeírása zavargásokat vált ki (ApCsel 5,37). Ezért kétélű a farizeusok kérdése (Mt 22,15-22 par): Szabad-e a császárnak adót fizetni? Jézus nemleges válasza izgatásnak minősül, igen esetén talán elveszti népszerűségét. Jézus válasza józan: az erszényükből előkerülő pénz a császáré, vagyis élvezik a világi felsőség rendjét. Amíg ezt teszik, kötelesek adózni. Viszont Istené minden, az életünk is, azzal neki tartozunk. Ebben a szellemben tanít Pál is az adóról (Róm 13,6k). (Ld. még VÁM).
CP
