Alázat
Alázat Olyan magatartás, amellyel az ember meghajol valakinek a hatalma, erkölcsi nagysága előtt, átérezve önmaga kisebbségét. Megkülönböztetendő az »alázatoskodástól«, amelyik nem őszinte magatartás, hanem pillanatnyi érdekből eredő, alázatot mutató képmutatás. Megkülönböztetendő a »szelídség«-től is, amelyik az igazi alázat egyik következménye lehet, de azért említjük itt, mert a g. B ugyanazt a h. szót egyszer »szelídség«-gel, egyszer meg »alázat«-tal fordítja.
1. Nyelvi háttér. Az ÓSZ a h. cánáh = (1) elnyomottnak lenni, (2) magát megalázni (1Móz 16,9; Ezsdr 8,21; Dán 10,12) igéből képzett elvont főnevet: canáváh használja az »alázat« kifejezésére (Zof 2,3; Péld 15,33; 18,12; 29,23). Ebből ered az caní = »alázatos« melléknév (Zak 9,9; Zof 3,12; Zsolt 18,28; 72,2; 74,19). Kb. 270-300 eset közül, mellyel az ÓSZ az »alázat«-ot kifejezi, az canáh igetörzs mintegy 86 ízben szerepel, 42-szer a sáfál (= mélyen feküdni, alacsonynak lenni) ige, 15-ször a kánca (= meghunyászkodni, meghajolni) és más igék. - A klasszikus g. nyelvben a szócsoport eredeti jelentése: »alacsonynak lenni«. Ez lehet társadalmi értelmű: »szegény, tehetetlen, jelentéktelen«, erkölcsi értelmű: »szolgalelkű«, általános lélektani jelentésű: »bátortalan«. A g. gondolkodásban nincs valami nagy becsülete az alázatnak, ha mégis, akkor inkább »szerénység«-nek nevezik.
Ezt a szócsoportot a LXX, hol a praüsz = »szelíd«, praütész = »szelídség« szavakkal fordítja (vö. SZELÍDSÉG), vagy a tapeinoó = megalázni; tapeinofroszüné = alázat; tapeinosz, tapeinofrón = alázatos g. szavakkal. Ez a szócsoport az ÚSZ-ben 34 esetben fordul elő, a tapeinoszisz = »megaláztatás« főnév 4 alkalommal.
2. Az ÓSZ az alázatot az ember Istennel szembeni illendő, helyzetének megfelelő magatartásnak tartja. Majdnem 300 esetben használja az »alázat«-tal kapcsolatos szócsoportot, amely a »meghajlás« jelentésárnyalata értelmében vonatkozhat ugyan az embernek a másik emberrel szembeni magatartására, maga a szócsoport azonban túlnyomóan az embernek Isten előtti megállását fejezi ki. A prófétáknál többször találkozhatunk olyan esetekkel, amikor valakin Isten, annak alázata miatt, nem hajtja végre büntető ítéletét (Ézs 54,11). A zsoltárok sokszor hangsúlyozzák, hogy a megalázottakon egyedül Isten tud segíteni (Zsolt 90,13; 102,16k; 113,5k; 119,50.67.71; 138,6; 142,7). Szerepel a bölcsességirodalomban is (Jób 5,11).
3. Az ÚSZ-ben az alázat Mt-ban és Lk-ban Isten országa végidei eljövetelére adott megfelelő magatartás (Lk 1,48.52; 3,7-14). Maga Jézus az alázat útján járt (Mt 11,29k). Ezért óvja tanítványait minden rangkórságtól (Lk 14,11), de követendő példaként említi a vámszedő alázatát (Lk 18,14). Pál apostol híres Krisztus-himnuszában (Fil 2,6-11) a Megváltó alázatát állítja példaként elénk. Maga az apostol sokszor mutat jó példát az alázatban (Fil 4,12-13). Elfogadja, hogy Isten megalázza őt (2Kor 12,21). Isten »a megalázottak vigasztalója« (2Kor 7,5k). Jó, ha az alázat szabja meg a keresztyének gondolkodásmódját (Róm 12,16; Ef 4,1k; Kol 3,12). - Az alacsonysorsúak tisztességével foglalkozik: Jak 1,9k; 4,6b; és 1Pt 5,5. Isten nem személyválogató, ő az alázatost felmagasztalja, a fennhéjázókat pedig megalázza (Jak 4,6: »Isten a kevélyeknek elleneáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja«). Jak nemcsak az idézett helyeken, de máshol is sokat foglalkozik az Isten előtti alázattal, mégpedig társadalmi szempontból is. A gazdagoknak ajánlja, hogy »sírjatok és jajgassatok« (5,1), minden civódó és Istennek ellenálló embernek pedig, hogy »alázzátok meg magatokat az Úr előtt« (4,10).
BJ
