Áldás, áld
Áldás, áld Kimondott szóval üdvhozó erőt közvetíteni, valakit üdvhozó erő hordozójának nyilvánítani, azaz magasztalni, valakit üdvhozó erő hordozójává tenni. H. bárok piél igetörzsben, g. eulogeó. Főnévként: börákáh, maga az üdvhozó erő, g. eulogía.
1. Isten a teremtő, ő a forrása minden erőnek, az üdvhozó, boldogulást, virágzást elősegítő erőknek különösképpen. Megáldja az élőlényeket a teremtés után, ezért szaporodnak és betöltik a földet (1Móz 1,22); az embert, ezért szaporodik és uralkodik a többi teremtményen (1,28). Az élővilágon tehát áldás van, de az ember áldása a nagyobb. A bűneset miatt melléjárul az ÁTOK is, anélkül, hogy az áldás érvénye megszűnnék. Az áldást és átkot hordozó emberiségből kiválasztotta Isten Ábrahámot és leszármazottait. Elhívásakor megáldja: nemcsak szaporodást, nagyságot nyer vele, hanem maga is az áldás közvetítője lesz. Ez az áldás a megváltás felé mutat (12,2k). Megáldja Isten a hetedik napot, ezzel különíti el a többitől és üdvhozó erők hordozójává teszi (1Móz 2,3; 2Móz 20,11).
Isten áldása lehet az eredeti áldás megismétlése, pl. az emberiség újraindulásakor (1Móz 9,1), lehet kiemelkedő anyagi boldogulás (39,5). Az engedelmesség alapján népe megkapja a létföltételeket (2Móz 23,25): a boldogulás alapja az áldás, ennek föltétele az engedelmesség (5Móz 7,13; 14,29; 15,4.10.18; 16,15; 23,21; Jób 1,10; Zsolt 56,11; 132,15; Péld 3,33; Jer 31,23; Hag 2,19). Amikor Isten az ember földjét, állatát, házát stb. áldja meg, akkor őt magát áldja. JÓB KÖNYVE foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az áldás nem gépiesen követi a kegyességet. Általában azonban igaz, hogy az Úr megáldja az igazat (Zsolt 5,13 vö. Jób 42,12k). Isten - az Őt jelképező láda - jelenléte az áldás oka (1Sám 6,11kk). Ugyancsak ő az, aki az átkot áldásra tudja fordítani (5Móz 23,5k; Neh 13,2). Ezért az imádság tárgya, hogy Isten áldja meg a népét (Zsolt 3,9).
Az idézett helyekből kiderül: az emberi munka csak az áldás kíséretében hoz eredményt. Az áldás segítségével akkor is gyarapodik az ember, ha javainak egy részéről lemond mások javára. Isten kiválasztottai által mások is részesülnek az áldásból, az anyagi természetűekből is (1Móz 12,3; 30,27; 39,5).
2. Emberek is áldhatnak embereket. Ez az áldás akkor hatásos, ha Isten felhatalmazása alapján történik. Hitben teszik, vagyis abban a bizalomban, hogy Isten teszi hatályossá áldásukat (Zsid 11,20k). a) Az Ábrahámnak és leszármazottainak adott áldást Isten maga újítja meg az ígéret szerinti fiún, Izsákon, mellőzve a többi fiát (1Móz 26,24). Az Izmaelre nézve tett ígéret tartalma is hasonlít az áldásra (1Móz 21,9-21), de ez nem azonos az Izsák vonalán továbbmenő áldással; bizonyára nem véletlen, hogy elkerüli a beszámoló az áldás szót. Izsák Ézsau helyett Jákóbot áldja meg (1Móz 27), nyilván Isten akaratából. (Vö. Mal 1,2k; Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem - ahol a helyes fordítás nem gyűlöltem, hanem: kevésbé szerettem, hátrább helyeztem szeretetemben). Ezért nem fordítható vissza az egyszer kimondott áldás és nem pótolható hasonló értékűvel (1Móz 27,33kk). Jákób valamennyi fiát megáldja, külön még két unokáját is (1Móz 48k), mindegyik egy-egy törzs ősatyja lesz. Innen kezdve nem értesülünk az áldás továbbadásáról, csak a néppé válás megtörténte után áldja meg Mózes Izráel fiait (5Móz 33). Ennek az áldásnak a sajátos esete az, amikor Józsué megáldja az Izráel fiai között örökséget kapó kenizzi Kálébot (Józs 14,13). b) Isten felhatalmazása alapján történik a kultuszi áldás, amit a papok, esetleg a király végezhet.
Melkisédek, a magasságos Isten papja megáldja Ábrahámot (1Móz 14,18-20). Ebben a történetben arról kapunk jelzést, hogy Isten üdvterve és az ő szolgálata már Ábrahám előtt is folyt, Istennek lehet papja a lévita papságon kívül is, hisz Ábrahámban jelen volt a tőle származó Lévi is (Zsid 7,1-10). Ugyancsak ebbe az irányba mutat BÁLÁM esete, akit Isten arra kényszerít, hogy átok helyett áldást mondjon Izráelre (4Móz 23,20). Átok vagy áldás nem rendelhető meg az ő akaratától függetlenül. Mivel Bálámot az Úr kényszerítette áldásra, ez az áldás hatályos is lett.
A dolgok szabályozott rendje mégis az, hogy a pap áldja meg a népet (5Móz 10,8; 21,5; 1Krón 23,13). Ez rögtön Áron fölszentelése után megtörténik, a nép felé fölemelt kézzel (3Móz 9,22). Szövegét is meghatározza, de ami a legfontosabb: az áldás hatásosságát ígéri (4Móz 6,22-27). A pap egyeseket is megáldhat (1Sám 2,20). Sámuel az áldozatot áldotta meg (1Sám 9,13). A szövetség ládájának Jeruzsálembe vitele alkalmából Dávid (2Sám 6,18), a templom felszentelésekor Salamon király áldja meg a népet (1Kir 8,14.55).
Egy szertartás keretében a Garizim-hegyéről kellett áldást mondani a népre hat törzsnek (vezetőiknek?, a köztük lakó lévitáknak?), míg a másik hat törzs az Ébálról mondott átkot (5Móz 27,12k; 11,29). c) A felhatalmazás nélküli áldás tulajdonképpen jókívánság, üdvözlési forma, akár találkozáskor (Ruth 2,4; 1Sám 13,10; 25,14; 2Sám 6,20; 2Kir 4,29; 10,15), akár elváláskor (1Móz 47,7.10; 2Sám 19,40).
3. Amikor emberek áldják Istent, akkor őt üdvhozó erő forrásának jelentik ki, azaz megtapasztalják és iránta való hálájukat fejezik ki. A dicsőítést, magasztalást kifejező szavakkal áll párhuzamban (Zsolt 16,7; 63,5; 135,19-21; 145,2.21). Zakariás áldja, azaz magasztalja Istent (Lk 1,64), ugyanúgy Simeon (2,28). Az »áldjátok« felhívás azonos a »dicsérjétek« felhívással (Zsolt 96,2; 100,4; 134,1k). A zsidóságban aztán felveszi a hálaadás jelentést is, hiszen a hála és magasztalás összefüggenek (valakit valamiért áldani = hálát adni). Ezért »áldás« az étkezés előtt mondott ima (Mk 6,41; 8,7). Ilyen imát mond Jézus annak a vacsorának a keretében, amelyen az úrvacsorát szerzi (Mk 14,22 par). Az áldás pohara (1Kor 10,16): az a pohár, amiért hálát kell adnunk.
4. Az Ábrahám leszármazottain keresztül az emberiségnek ígért áldás Jézusban jött el (ApCsel 3,25k), mégpedig hangsúlyozottan a pogányoknak is (Gal 3,8k). Jézusban a keresztyén gyülekezet Isten világának minden lelki áldásában részesül (Ef 1,3). Ennek a mennyei erőnek hordozója a bevonuló Messiás, ezért nevezik áldottnak (Mk 11,9 par). Világra jövetelében döntő szerepet kap Mária, ezért áldott (Lk 1,42).
5. Jézus mennyei hatalmánál fogva megáldja a gyerekeket (Mk 10,16), amikor pedig elmegy a földről, tanítványait áldásával a mennyei erők további közvetítőjévé teszi. Az Ábrahám családjában öröklődő áldást tanítványainak adta tovább (Lk 24,50). Simeon megáldja Jézus szüleit (Lk 2,34).
Jézus tanítványainak az üdvhozó erőt kell képviselnie a földön; az ellenséget szeretniük kell, nemcsak nem átkozni, hanem egyenesen áldani kell őket (Lk 6,27k; Róm 12,14; 1Kor 4,12; 1Pt 3,9).
CP
