Áldozat

Teljes szövegű keresés

Áldozat A magyar nyelvben az »áldozat« azt jelenti, hogy az ember valamilyen céllal lemond értékeinek, pénzének, idejének egy részéről. Az áldozat a vallásokban, az ÓSZ népe vallásában is, olyan szent cselekmény, amelyben az ember Istennek ad valamit, állatot, gabonát, tömjént, tiszteletének, hálájának kifejezéséül, vagy éppen engesztelésül, elkövetett vétkei miatt.
Az áldozat-bemutatást az ókor minden népe gyakorolta. Babilontól Rómáig a szent helyeken fel voltak állítva a különböző isteneknek szentelt oltárok, s ezeken égették el az áldozatra szánt állatokat. Izráel népének az istentiszteletében is középponti jelentősége volt az áldozati szertartásnak, amely körül voltak ugyan más liturgiai elemek is, ének, ima, áldás, áldozati étkezés, mégis az igazi kultuszi esemény az áldozat-bemutatás volt, egyre kizárólagosabban a jeruzsálemi templomban. A babiloni fogságba került népnek, majd a nagy zsidó háború után (Kr. u. 70) a zsidóságnak egyik legfájóbb sebe az lett, hogy templom híján ezt a fajta istentiszteletet nem gyakorolhatták.
Az áldozatnak szinte őstípusát 1Móz 4,3-5 mutatja be. Kain és Ábel egyaránt áldozatot visz Istennek, mindegyik a maga foglalkozásának megfelelően, gabonát, ill. állatot. Áldozatuk annak a kifejezése, hogy tudják: amit kaptak munkájuk eredményeként, az Isten ajándéka, ezért abból valamit hálás tartozásként - ajándékként - visszaadnak Istennek. Mindkettőjük áldozatának ugyanaz a neve (h. minhá), s ez a név a mindennapi életben azt jelentette, hogy ajándék, adomány (még a hadiadónak is ez a szépített elnevezése). Az áldozathozatalnak ilyen értelemben szép jellemzője Dávid imája, a templomépítésre szánt adományok számbavételekor: »Tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk« (1Krón 29,14). Az áldozatra használt másik, későbbi korból való szó az ÚSZ-ben is előforduló korbán (Mk 7,11), amely alapjelentése szerint az Isten elé járulással függ össze, s talán azzal a törvénybeli felhívással, hogy a templomban senki se jelenjék meg »üres kézzel« (2Móz 23,15; 34,20).
A B-n kívüli vallásokban az áldozatoknak a célja más és más volt; ezeket az ÓSZ prófétai tanításai igyekeztek távol tartani Izráeltől. Primitív felfogás szerint pl. az ember az áldozattal eteti, táplálja az isteneket, akik ilyenformán rá is vannak szorulva az emberre. A Zsolt 50,12k-ben viszont így szól Isten: »Ha éheznék, nem szólnék neked, mert enyém a világ... Eszem én a bikák húsát, iszom a bakok vérét?« - Más értelmezés szerint az ember azért visz áldozatot az isteneknek, hogy annak fejében tőlük segítséget kapjon, és ezt a segítséget el is várja. Ugyanilyen gondolat az, amikor egy bajba jutott ember - vagy akár nép - úgy érzi, hogy istene haragszik rá, tehát megpróbálja áldozattal kiengesztelni. Igen nagy veszélyben a pogányoknál még az emberáldozat is előfordult (pl. 2Kir 3,26k). Az ÓSZ-i próféták hangsúlyozták, hogy Istent ilyen módon lekötelezni nem lehet. Istennél többet ér az engedelmesség, mint az áldozat (1Sám 15,22), és előfordulhat, hogy Isten nem hagyja magát kiengesztelni semmilyen áldozattal, ha olyan nagy az ellene elkövetett bűn (1Sám 3,14). - A fogság előtti nagy próféták »kultusz-ellenessége« (pl. Ézs 1,11kk; Jer 7,21; Ám 5,21kk) éppen azzal akarja kijózanítani az áldozatok erejében elbizakodott embert, hogy hangsúlyozza: Istennek nem kellenek az olyan ceremóniák, amelyek mögött nincs tiszta szív és bűnbánó lélek. Jeremiás szavai szerint: mit ér az, ha a Tízparancsolat tiltásait sorra elkövető emberek bemutatják áldozataikat, és fellélegeznek, hogy »megszabadultunk«, azután pedig mennek ugyanazokat a bűnöket újra elkövetni? (Jer 7,9k). Különösen Ámós (5,25) és Jeremiás (7,22k) szavait szokták úgy értelmezni, mintha Izráelnek a pusztai vándorlás idején még nem lett volna áldozati kultusza, s csak a Kánaánban történt letelepedés után kezdték volna el gyakorolni ezt a fajta istentiszteletet. Helyesen értelmezve, Jeremiás azt hangsúlyozza, hogy a Sinai-hegynél a szövetségkötés alkalmával nem az áldozat volt az Úrnak elsőrendű kívánsága, hanem hogy Izráel fogadja el és folyamatosan vállalja az Isten-népe kiváltságát (vö. 2Móz 19,5k). Izráel istentiszteletéhez éppúgy, mint bármely más ókori népéhez hozzátartozott kezdettől fogva az áldozat is (vö. 2Móz 5,3). A legegyszerűbb ide vonatkozó rendelkezések a Tízparancsolatot követően olvashatók (2Móz 20,24kk).
Nem lehet állítani, hogy az ÓSZ, akárcsak a próféták is, egyértelműen elutasítanák az áldozati kultuszt. Van egy emberi vonatkozású, de átvitt értelemben Isten jótetszésére utaló kifejezés, mely szerint az áldozat füstje lehet »kedves illat« az Úrnál, amelyet ha megérez, jóindulattal, áldással fordul az áldozó felé (1Móz 8,21). Ez a kedves illat az áldozati rendtartásban a szabályszerűen bemutatott áldozat elfogadását jelzi (3Móz 1,9 stb.). Sőt a kifejezés átível az ÚSZ-be is, az Istennek odaszentelt élet jellemzésére, mint ami »Krisztus jó illatja« (2Kor 2,15). - Összegezésül azt mondhatjuk, hogy az ÓSZ népénél az áldozat az ember önkéntes szándékából fakadó istentiszteleti cselekmény volt; Isten nem követelte, de ha tiszta szívből jött, elfogadta; a törvény szabályozta bemutatásának a rendjét, a próféták pedig helyes értékelésére tanítottak.
Az áldozatok - anyagukat tekintve - lehettek állatáldozatok vagy terményáldozatok. Az utóbbiak körébe sorolják a föld terméséből felajánlott első kévét, az új gabonából sütött kenyeret (3Móz 23,10.17), vagy a frissen szedett gyümölcsöt (5Móz 26,2.10). A 3Móz 2-ben olvasható rendtartás szerint bármikor bemutatható volt az »ételáldozat«, amely lisztből, a hozzá adott olajból és tömjénből állt. Jelentősége jóval kisebb volt, mint az égőáldozatoké, s a későbbi ünnepi áldozati előírások szerint inkább csak kiegészítője lett az állatáldozatoknak (4Móz 28-29). Az ételáldozat mellett gyakran mutattak be italáldozatot is, rendszerint bort (4Móz 28,7).
Az állatok közül csak szarvasmarhát, juhot és kecskét áldoztak, a szegényebb emberek gerlicét vagy galambfiókát (3Móz 1). Az áldozatok neve és bemutatásuk módja utal azok jellegére és a kultuszi szándékra. A két legalapvetőbb áldozati forma volt az ún. »égőáldozat« (coláh) és a »véresáldozat« (zebah), pl. 3Móz 1,3 stb; 7,12 stb. Természetesen mindkettő »véres« volt, hiszen állatot vágtak le, és mindkettőnél az oltár tüzére került az áldozat. A különbség viszont az volt, hogy az elsőnél az állat húsát teljesen elégették (Károlinál néha: »egészen égőáldozat«, 3Móz 6,23), tehát mindenestül Istennek adták, a másodiknál azonban csak egyes darabokat égettek el, a megmaradó részt az áldozati istentiszteleten részt vevő család elfogyasztotta (1Sám 1,3kk). - Az égőáldozatban az Istent magasztaló, előtte megalázkodó ember teljes odaadása fejeződik ki, benne az ember csak Isten felé fordul. Nem így a véres áldozatban, amelynek közösségteremtő szerepe van: az oltáron elégetett részek révén Istennel, az áldozati étkezésben pedig az abban részt vevő emberekkel jön létre közösség. Ez a közösség, communio, békességszerző. Ezért gyakori jelzője ennek az áldozati típusnak a »békeáldozat« (sölámím, 3Móz 3,1 stb.). - Mármost abból a gondolatból, hogy az áldozati hús elfogyasztása révén az ember közösségbe kerül Istennel, az ÚSZ-i korban egy érthető aggály adódott a mészárszékben árusított hússal kapcsolatban, hiszen az is valamely pogány istennek bemutatott áldozatból maradt vissza (1Kor 8,4kk). - Az állatáldozatoknál megjegyzendő, hogy a vért és a kövér részeket mindig az oltárra kellett adni; különösen tiltva volt a vérnek bármilyen formában való fogyasztása (3Móz 17,10kk). Ez a tiltás a B-i történetek során vissza van vetítve a Nóéval kötött egyetemes szövetségre (1Móz 9,4), de jelen van az ÚSZ-ben is, az apostoli gyűlés határozatai között (ApCsel 15,20.29).
Lehet az áldozat-bemutatásnak olyan indoka is, amikor az ember beismeri, hogy vétkezett Isten (és embertársai) ellen, ezért kiengesztelésül mutat be áldozatot. Az áldozati rendtartás kettő ilyent említ: egyik a »vétekáldozat« (h. neve azonos a »vétek« szóval, 3Móz 4,21.24 stb.), a másik a »jóvátételi áldozat« (ennek a h. neve azt is jelenti, hogy »adósság«, 3Móz 5,5k stb.). Az ilyen engesztelő jellegű áldozathoz hozzátartozott a bűnvallás és természetesen a bűnbánat is (3Móz 5,5). - Hasonló jellegű áldozat volt az, amikor valaki bármi okból rituálisan »tisztátalanná« lett, s a »megtisztulás« érdekében kellett engesztelő áldozatot bemutatni, pl. a gyermeket szülő asszonynak (3Móz 12,6kk; Lk 2,22kk).
Előfordul azután az ÓSZ-ben a »hálaáldozat« is (pl. Jer 17,26), amelynek értelme, indítéka világos, különösen ha azt is tudjuk, hogy a megfelelő h. szó jelent hálaimát vagy -éneket is (Zsolt 100,1). Ide tartozik még két áldozati forma, az »önkéntes áldozat« és a »fogadalom«, amelyek az általában szokásos áldozati alkalmakon túlmenően valami többletet akarnak kifejezésre juttatni. Mindkettő nagyon személyes jellegű: az első valamilyen különleges örömből, hálából fakad; a második is, de azt megelőzi egy előzetesen tett felajánlás (pl. Jákób fogadalma, 1Móz 28,20kk). Figyelemre méltó, hogy az áldozati kultuszt prófétai módon értékelő 50. zsoltár az ilyen hálaadó áldozatot és fogadalmat többre tartja, mint a kötelességszerűen hozott szokványos áldozatokat (Zsolt 50,14.23). Viszont a törvény és a bölcs tanítás egyaránt figyelmeztet, hogy fogadalmat csak megfontoltan szabad tenni, és a maga idején teljesíteni kell (5Móz 23,22kk; Préd 5,3kk).
A pátriarkhális korban a családfő maga mutatta be az áldozatot (1Móz 31,54; Jób 1,5). Még 3Móz 1,5 szerint is az áldozati állatot hozó ember maga vágta le az állatot. Később azonban a papság joga és feladata volt az áldozat bemutatása. Ezen a réven a papoknak közvetítő szerepük lett: ők voltak azok, akik »engesztelést szereztek« Istennél a vétkes embernek vagy népnek (3Móz 4,20.31). A szertartás végzése fejében megvolt a papságnak a részesedése az áldozatokból (3Móz 2,3; 6,19k; 5Móz 18,3k). Ilyen módon is igaz volt az, hogy »az Úr az ő örökségük« (5Móz 10,9; Ez 44,28kk). Igaz, hogy ez függvénye is volt szolgálatuk hűséges végzésének (vö. 1Sám 2,12-17).
Az áldozatnak, mint istentiszteleti cselekménynek az értékelésénél megjegyzendő először az, hogy ez egy látható (látványos) istentiszteleti mód. Az ilyenfajta istentiszteletnek viszont minden látható mozzanata segíteni akar az értelemnek is. Ahogyan pl. az imádkozó vagy áldó testtartásnak megvan a szimbolikus jelentése, úgy megvan ez az áldozat-bemutatás részleteinél is. A helyes megértéshez gondolnunk kell arra, hogy hányféle és milyen indítékú fajtája volt az áldozatoknak, s akkor nem esünk abba a hibába, hogy csupán az engesztelő mozzanatot emeljük ki, s csak így tulajdonítunk jelentőséget neki Krisztus engesztelő áldozatával kapcsolatban. Az áldozatok mögött jelentős részben a hála és az Istennel való közösség eszméje él, úgyhogy a communio jellegű áldozat egyenesen örömünnep. - Az egyik legfontosabb szimbolikus mozdulat, a kéznek az állat fejére tétele (3Móz 1,4 stb.) sem csak a vétek átruházásának a jele (3Móz 16,21-re gondolva), hanem jelenti azt, hogy az áldozó magáénak nyilvánítja az áldozati állatot, bizonyos mértékig önmagát is adja vele Istennek; a hálaáldozat alapgondolata szerint vallja, hogy mindent Istentől kapott, tehát mindennel, önmagával is neki tartozik.
Részben ezt erősíti a vérrel végzett szertartás, akár az oltár szarvának megkenése, akár az oltár tövébe öntés. A vér lélekszékhely (3Móz 17,11), az élet hordozója; az életet Isten adta, és ő veheti el, tehát mindenestül övé az életet jelképező vér is.
Az áldozat elégetése azt fejezi ki, hogy a »légneművé váló« test átformálódva kerül Isten elé, hogy »kedves illat« legyen az istentiszteletnek e különben nagyon materiális formája. Természetes, hogy a tömjénáldozatok célja is e jó illat keltése volt (2Móz 30,34k).
Ha az ÚSZ áldozatról beszél, akkor elsősorban az ember hálás odaadásáról szól: »Szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul« (Róm 12,1). Ide tartozik minden, az Isten ügyéért hozott áldozat. Pál önmagáról mondja: »Ha kiontatom is italáldozatként...« (Fil 2,17), más vonatkozásban pedig azt hangsúlyozza, hogy minden adakozás »kedves, jó illatú, Istennek tetsző áldozat« (Fil 4,18). A legmagasabb rendű párhuzamot természetesen az jelenti, hogy az igazi engesztelő áldozat Jézus helyettes szenvedése és halála, aki »önmagát adta értünk ajándékul és áldozatul Istennek« (Ef 5,2). Mint a legnagyobb főpap tulajdon vére által szerzett örök váltságot; tökéletes áldozata pedig egyszer s mindenkorra szóló, fölöslegessé téve minden további áldozati ceremóniát (Zsid 9-10).
TK

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages