Állatok

Teljes szövegű keresés

Állatok
I. 1. Fogalma
Gyűjtőfogalom a növény és az ember közötti élővilág jelölésére. Csaknem kivétel nélkül a zöld növények által létrehozott szerves anyagokkal táplálkoznak közvetlenül (növényevők), vagy közvetve (állatevők, vegyes táplálkozásúak). A legtöbb állat képes mozogni, helyet változtatni. Életmegnyilvánulás, érzelmi és értelmi szint tekintetében különböző fokokon állnak.
2. Fajai
Az állatfajok mai értelemben vett megkülönböztetésével és rendszerezésével a B nem foglalkozik. A teremtéstörténet az állatokat négy nagy csoportra osztja: víziállatok, madarak, szárazföldi állatok, férgek (1Móz 1,21-25; vö. 3Móz 11,46; 5Móz 4,17k; 1Móz 2,19). Kultuszi és étkezési vonatkozásban a B az állatokat két nagy csoportra osztja: tisztákra és tisztátalanokra (3Móz 11,2kk; 5Móz 14,4kk). Különböző összefüggésekben a B beszél kérődző és nem kérődző, hasított körmű és nem hasított körmű, hasított körmű és kérődző, hasított körmű és nem kérődző, szelíd és ragadozó állatokról (3Móz 11,3kk; 5Móz 14,4kk; 2Móz 20,10; 23,11; 3Móz 25,7; 5Móz 5,14; 1Tim 5,18).
3. Isten és az állatok
A B bizonyságtétele szerint az állatokat Isten teremtette. A teremtés ötödik napján teremtette a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különböző fajtájú élőlényeket, és a különböző fajtájú madarakat (1Móz 1,21-23), a szárazföldi állatokat pedig a hatodik napon (1Móz 1,24k; 2,19). Az állatok alapvető rendeltetése, minden teremtményhez hasonlóan, hogy dicsőítsék Istent (Ézs 43,20; Zsolt 148,10). Az állatok feletti uralmat Isten az embernek adta (1Móz 1,28), de a tulajdonjogot magának tartotta fenn (Zsolt 50,10k). A bűneset az állatvilágra is kihatott. Amikor Isten bűn miatti haragja Nóé napjaiban kiáradt, s özönvíz pusztította el a földet, a bárkában a madarak és a szárazföldi állatok fajai is megmenekültek (1Móz 6,19; 8,1). A Nóéval kötött szövetséget Isten az állatokra is kiterjesztette (1Móz 9,10). Részesei Isten gondviselő szeretetének (Zsolt 104,10-30; 5Móz 25,4; Jób 39-41; 1Kor 9,9; 1Tim 5,18) és jogvédelmének az emberek gonoszságával szemben (2Móz 20,10; 23,11; 5Móz 25,4; 22,6k). Nyomorúságukban az Úrhoz kiálthatnak, aki meghallgatja őket (Jób 38,41; Jóel 1,20; Zsolt 104,21-27). Olykor Isten ítéletének az eszközei (5Móz 32,24; Ézs 56,9; Jer 15,3; Ez 34,5.8). Az állatok is részesei a messiási üdvígéreteknek. A Messiás békeországában megszűnik az emberek és az állatok közötti ellenségeskedés, a teremtettség megszabadul a mulandóság szolgálatától (Ézs 11,6k; 65,25; Hós 2,20; Róm 8,19.21). Olykor többet észlelnek a láthatatlan világból, mint az ember (4Móz 22,20kk; 1Sám 6,14), s jelen vannak Isten mennyei udvartartásában is (Ez 1,5kk; Jel 4,6kk). A kultuszban is fontos szerepet töltöttek be.
4. Az ember és az állatok
A B tud az ember és az állatok kapcsolatáról, e két élővilág egymáshoz való közelségéről, de arról is, hogy a kettőt áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól. Isten a hatodik napon teremtette mind az állatokat, mind az embert (1Móz 1,24-31). A teremtés titkáról megfeledkező ember azt is gondolhatja, hogy nincs is különbség az emberek és az állatok között (Préd 3,18-21). Az áthidalhatatlan különbség abban van, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, és tulajdon lelkéből lehelt belé (1Móz 1,26kk; 2,7; 6,3; Préd 12,7). Emberhez illő társ nincs közöttük (1Móz 2,20). A törvény halálbüntetés terhe mellett megtiltotta az állatokkal való nemi közösülést (3Móz 18,23-29). Isten az állatokat az ember uralma alá helyezte (1Móz 1,28; Zsolt 8,7kk), de ez az uralom nem válhat kegyetlen, pusztító zsarnoksággá. Az uralomhoz alapvetően hozzátartozik a gondviselés, őrizés (vö. 1Móz 2,15). Az igaz ember ismeri állatának a kívánságát (Péld 12,10). A bűn miatt az ember és az állatok kapcsolata is megromlott. Az özönvíz után az állatok az embernek már eledelül is szolgálnak (1Móz 9,3k), de az emberek vérét Isten az állatokon is számonkéri (1Móz 9,5k). A B olykor az állatok egyes jó tulajdonságát - megszégyenítésként - példaképül állítja az ember elé (Ézs 1,3; Péld 6,6kk; Mt 10,16). Ha az ember megfeledkezik az Istentől kapott méltóságáról, akkor az állatokhoz lesz hasonlóvá (Zsolt 49,13.21; 73,22; Dán 4,22kk; Tit 1,12; Zsolt 74,19). S a legmélyebbre süllyed az ember, amikor az állatok képe előtt leborul, hogy azokat imádja (2Móz 32,1kk; Róm 1,22kk).
5. Gazdasági jelentőségük (Ld. MEZŐGAZDASÁG, állattenyésztés).
6. Példázatokban, jelképes értelemben
A B-ban számos helyet találunk, amelyek arról tanúskodnak, hogy az izráeliek milyen szeretettel, gondosan és aprólékosan figyelték az állatokat. Salamon háromezer példabeszédet mondott, s ezekben beszélt az állatokról, a madarakról, a csúszómászókról és a halakról is (1Kir 5,12k). A megfigyeléseket hasonlatokban, példabeszédekben, intésekben (Péld 6,6; 30,25; Ézs 1,3; Hós 4,16; 8,9; 13,7) jelképes beszédekben (Dán 7,1kk; 8,3kk; Jel 12,7kk; 13,1kk) alkalmazták (ld. még ÁLLATSZIMBOLIKA).
II. A B-ban előforduló állatok
1. Antilop (h. disón).
A szarvasmarhafélék (Bovidae) családjába tartozó kérődző. Voltaképpen alcsalád, amelynek számos faja ismeretes (jávor-, nilgau-, bejza-, mendesz-, szasszaantilop, gnu, gazella stb.). Afrikában, Ázsiában honos. Legtöbbjük kecses, okos állat. Főleg a füves pusztákat, a ritkás erdőségeket szeretik. A B a tiszta állatok között említi (5Móz 14,5; ÚF az Ézs 51,20-ban a h. töó-t fordítja antilopnak).
2. Áspiskígyó, áspisvipera (h. peten, g. aszpisz).
Az áspiskígyó a g.-római mitológiában az ureuszkígyó neve. A B-ban valószínűleg a naja haje-ról van szó. A gonosz emberek ajkán viperaméreg van (Zsolt 14,4), de végül őket magukat is áspiskígyó marása gyilkolja meg (Jób 20,16; vö. 5Móz 32,33; Zsolt 58,5; 91,13; Ézs 11,8).
3. Bagoly (h. kósz).
bagolyfélék (Strigiformes) a madarak osztályának egyik rendjét alkotják. Mintegy 220 fajuk van. Az egész világon megtalálhatók. A B is többféle baglyot említ (kuvik, fülesbagoly - Ézs 34,11), de a h. nevek azonosítása szinte lehetetlen. Éjjeli ragadozó madár. Pusztítja az egereket, de a kisebb vadakat is. A buhu (uhu), vagy a fülesbagoly a nagyobb vadakat is megtámadja. A B a tisztátalan állatok közé sorolja (3Móz 11,16). A csendes helyeket szereti, ezért szívesen tanyázik romok között. E tulajdonságai miatt szerepel a B-ban a magány (Zsolt 102,7); valamint az ítélet, pusztulás (3Móz 14,16; Ézs 13,21; 34,15) kifejezésére.
4. Bak.
Egyes állatfajták hímivarú egyede (kecske, őz, nyúl). A B-ban leggyakrabban a kecskebak szerepel. Tiszta állat. Áldozatul is be lehetett mutatni (3Móz 3,12), sőt egyes esetekben kötelező volt kecskebakot áldozni (3Móz 4,23; 9,15; 10,16; 4Móz 28,22; Ez 43,25). A nagy engesztelési ünnepre két kecskebakot kellett kiválasztani. Az egyiket levágták vétekáldozatnak, a másikat pedig kivitték a pusztába Azázélnek (3Móz 16,7kk). A Zak 10,3-ban a nép elbizakodott vezetőit, a Péld 30,31-ben a rettenthetetlen bátorságot, a Dán 8,5-ben a pusztító hatalmat jelképezi.
5. Bárány (táleh, tölí).
A juh szaporulatának a neve egyéves koráig, vagy az első nyírásig. Neme szerint kos vagy jerke. Nagyon fontos áldozati állat volt. A naponkénti áldozatok során hét egyéves, a páska, a hetek, a kürtzengés, az aratási ünnepen és az engesztelés napján hét, a sátrak ünnepén tizennégy egyéves bárányt kellett áldozatul bemutatni (3Móz 23,18; 2Móz 29,38; 4Móz 28,27; 29,2.8.13). Egyhetes kora előtt tilos volt levágni (2Móz 22,29; 3Móz 22,27), valamint az anyjával egy napon (3Móz 22,28). A páskavacsorához családonként vagy házanként egy bárányt kellett elkészíteni (2Móz 12,3). Jelentőségét mutatja az is, hogy számos jelképes értelem hordozója a B-ban (ld. még ÁLLATSZIMBOLIKA).
6. Baziliszkusz.
Tudományos értelemben a leguánfélék (Iquanidae) családjába tartozó, teljesen ártalmatlan gyíkfaj. A mesék koronás fejű sárkánygyíkja, amely puszta tekintetével is képes ölni. Károli a h. cefac, cifcóni szavakat fordította baziliszkusznak. Azonosítása bizonytalan. Lehetséges, hogy a Vipera xanthina-ról van szó, amely mérges, rendkívül veszélyes, 1,20 m hosszúra is megnő. A messiási korban ez a veszélyes viperafaj is ártalmatlan lesz: a csecstől elválasztott a baziliszkusz lyuka felett terjengeti kezét (Ézs 11,8). Az Ézs 14,29-ben együtt található a mitikus háttér, a köznapi és a jelképes értelem: a kígyó magvából baziliszkusz jön ki, amelytől a szárnyas sárkány származik. A Péld 23,32 a bort hasonlítja a baziliszkuszhoz.
7. Behemót.
A h. böhémót jelentése víziló (Hippopotamus amphibius). 3-4 m hosszú, 1,5 m magas. Hatalmas, súlyos, erős állat. Agyarai félelmetes fegyverek. Fűevő. A B-ban Jób 40, 15kk-ben olvasható a leírása. Egyiptomi feliratok szerint a Nílus mentén gyakori volt. Palesztinában is előfordult a Jordánban (Jób 40,23), amiről csontleletek is tanúskodnak. Az apokaliptikus irodalomban a végidők pusztai sárkánya. Ez a felhasználás, átformálás mitikus eredetre utal.
8. Béka.
Az ÓSZ (h. cöfardéac) csak a 2. egyiptomi csapással kapcsolatosan említi (2Móz 7,26-8,11; Zsolt 78,45; 105,30). Valószínűleg a kecskebékáról vagy tavi békáról van szó (Rana esculenta, Rana ridibunda). A varangyot a B nem említi, jóllehet mind Egyiptomban, mind Palesztinában megtalálható. A varangy (Bufo viridis) bőre mérgező anyagot választ ki, s talán ez is súlyosbította az egyiptomi csapást. Az egyiptomiak szent, az izráeliek tisztátalan állatnak tekintették (3Móz 11,9kk). Az ÚSZ-ben csak a Jel-ben fordul elő: a sárkány, a fenevad és a hamis próféta szájából kijövő tisztátalan lelkek békákhoz hasonlóak (16,13).
9. Bika (h 'abbir, g. taurosz).
Nagy testű kérődzők és egyes nagy testű növényevők hímje. A B-ban többnyire hím szarvasmarha. Mivel hasított körmű és kérődző, ezért tiszta állat (5Móz 14,4). A fiatal bika fontos és értékes áldozati állat (3Móz 1,3; 3,1; 4,3; 4,14; 16,3.11). Salamon trónra lépésekor ezer bikát is mutattak be áldozatul (1Krón 29,21). Isten nem eszi a bikák húsát (Zsolt 50,13), a bikák vére nem pótolja a bűnbánatot (Ézs 1,11kk) és nem törli el a bűnöket (Zsid 9,13; 10,4). A B-ban olykor a hatalom, erőszak jelképei (Zsolt 22,13; 68,31). Egyes bálványkultuszokban fontos szerepük volt. Jeroboám aranyborjúi bikák voltak.
10. Bivaly (h. rö'ém).
A szarvasmarhafélék családjának (Bovidae) egyik csoportja, amely több fajból áll. Eredeti hazája Elő- és Hátsó-India, s az ezekkel szomszédos szigetcsoport. Megszelídítése már a történelem előtti időben megtörtént Indiában vagy Mezopotámiában. A házi bivaly (Bos bubalis domesticus) őse az ázsiai vagy indiai vadbivaly (bubalis bubalis), színe többnyire fekete, 1,8 m magasra is megnő. A szarvasmarhánál igénytelenebb, hidegre, melegre érzékenyebb, de ugyanakkor erősebb. A B-ban a Zsolt 22,22; 29,6; 92,11; Ézs 34,7-ben fordul elő, valamint a rev. Károliban néhány helyen (5Móz 14,5; 33,17; 1Kir 4,23) a h. rö'ém és jahmur fordításaként. Általában az erő kifejezésére (szemléltetésére) szolgál (Ézs 34,7), ami lehet az ellenség ereje (Zsolt 22,22), és az Úrtól kapott erő (Zsolt 92,11). Kérdés azonban, hogy a megnevezett helyeken valóban bivalyról van-e szó, mivel a vonatkozó h. szavakat többféleképpen fordítják (bivaly, bölény, egyszarvú, őz).
11. Bolha (h. parcós).
A rovarok (Insecta) osztályának egyik rendjébe tartozik. Az ember, az állatok, a szárnyasok élősködői. Ismertebb fajai: emberbolha (Pulex irritans), kutyabolha (Ctenocephalides canis), tyúkbolha (Ceratophyllus gallinae). Közvetlenül többnyire nem fertőznek, de fertőzések köztes gazdái lehetnek, mint pl. a patkányféléken élősködő pestisbolha (Xenopsylla cheopis) a pestis kórokozójának. A B csak az 1Sám 24,15; 26,20-ban említi: az üldözött Dávid, kicsisége kifejezéseként, bolhához hasonlítja magát. Egyébként Palesztinában, különösen a homokos, száraz vidékeken sok bolha volt. Tibériás lakói különösen is sokat szenvedtek tőlük. A népi mondás szerint Tibériásban lakott a bolhák királya.
12. Borjú (h. cégel, cegláh, g. moszkhosz).
Nagy kérődzők és egyes nagy testű állatok (pl. elefánt, fóka) szaporulatának a neve. Fejlődési szakaszának megfelelően szokás szopós, választott és növendék borjúról beszélni. A szó hím és nőstény állatot egyaránt jelölhet, ahol az állat nemén hangsúly van, ott a bikaborjú és az üszőborjú elnevezést használják. Ünnepi alkalmakra, megtisztelt vendégnek hízott borjút vágtak (1Móz 18,7; 1Sám 28,24; Ám 6,4; Lk 15,23). Értékes áldozati állat volt (3Móz 9,2k.8; 1Sám 16,2; Mik 6,6). Szövetségkötésnél kettévágott borjú között mentek át (Jer 34,18k; vö. 1Móz 15,9kk). Gyakran szerepel hasonlatokban a szépség (Jer 46,20), a vidámság (Mal 3,20), a szabadság és ítélet (Ézs 27,10), hatalmas természeti erők (Zsolt 29,6), az eszkhatológikus béke (Ézs 11,6) kifejezésére. Áron és Jeroboám bálványszobrait a B többször egyszerűen csak borjúnak nevezi (2Móz 32,4; Zsolt 106,19; Hós 10,5). (Ld. még ARANYBORJÚ).
13. Bögöly (h. cárób).
A bögölyfélék (Tabanidae) a kétszárnyúak (Diptera) rendjének egyik családja. Rövid csápú, közepes vagy nagy alakú vérszívó legyek. Rendszerint tömegesen jelentkeznek, csípésükkel nagy fájdalmat okoznak. Az embereket és az állatokat egyaránt megtámadják. Gyakori faja a marhabögöly (Tabanus bovinus). A B-ban a 4. egyiptomi csapás leírásában (2Móz 8,16-28), s az erre való emlékezésekben (Zsolt 78,45; 105,31) szerepel. A h. cárób jelentése vitatott: mindenféle rovart is jelenthet.
14. Bölény (h. röém).
A szarvasmarhafélék (Bovidae) családjába tartozik. A szarvasmarhától rövid, széles feje, domború homloka, hosszú, gyapjas szőre különbözteti meg. A Jób 39,9-12 leírása szerint rendkívül erős, vad, fékezhetetlen állat. Amikor Bálám áldani kényszerül Izráelt, azt mondja róla, hogy olyan az ereje, mint a bölény szarva (4Móz 23,22). Mózes pedig Józsefről mondja áldásaiban, hogy a szarvai bölényszarvak, amikkel népeket teper le (5Móz 33,17). A B-ban a h. röém vagy rém fordításaként fordul elő, s vitatott, hogy a B-i könyvek írói valóban a bölényre gondoltak-e. ( BIVALY, EGYSZARVÚ).
15. Bölömbika (más néven: dobosgém, Botaurus stella ris, h. tinsemet, kippód).
A gémfélék (Ardeidae) családjába tartozó madár. Hossza kb. 70 cm. Előfordulási helye Európa középső és D-i része, K felé haladva még Japán is, valamint Afrika. A legtöbb európai példány Közép-Afrikában telel. A nagy nádas-mocsaras vidékeket szereti. Fészkét alacsonyan a nád közé építi. Színe jól alkalmazkodik a környezethez. Veszély idején megmerevedik. Párzás idején a hím erős, tehénbőgéshez hasonló hangot hallat, erről kapta a nevét. Békákkal, kis halakkal és rovarokkal táplálkozik. A B-ban a h. tinsemet és kippód fordításaként szerepel, részben a tisztátalan állatok felsorolásában (3Móz 11,18; 5Móz 14,16), részben pedig az ítélet nyomán járó pusztulás érzékeltetésére (Ézs 14,23; 34,11). A h. szavak azonosítása azonban szinte lehetetlen. A meghatározás bizonytalanságát mutatja az is, hogy a tinsemet a 3Móz 11,18-ban tisztátalan madár (bölömbika), a 11,30-ban pedig tisztátalan csúszómászó (vakondok). Tarka képet mutatnak a különböző B-fordítások is: vakondok, hattyú, csóka, egyiptomi gólya, fülesbagoly, kaméleon.
16. Búbos banka (Upupa epops, h. dukifat).
A bankafélék (Upupidae) családjába tartozik. Tarajos bóbitája van, erről kapta a »búbos« jelzőt. Jellegzetes a hangja is: hupupu, h. neve ezt utánozza. Büdös bankának is nevezik, mivel költéskor fészke körül igen nagy bűz terjeng. A bűzt részben bűzmirigyének a váladéka okozza, részben pedig az, hogy nem tisztítja fészkét. A nyílt terepet, réteket, legelőket kedveli, de ritkás lombos erdőkben és öreg fasorokban is megtalálható. Faodúkban, kőrakásokban fészkel. Rovarokkal táplálkozik. Az európaiak Közép-Afrikában telelnek. A B a tisztátalan madarak között említi (3Móz 11,19; 5Móz 14,18).
17. Cethal (h. liojátán, g. kétosz).
A cetek (Cetacea) az emlősök osztályának egyik rendjét alkotják. Külsőleg a halakhoz hasonló állatok, amelyek teljesen alkalmazkodtak az állandó vízi életmódhoz. Testük erősen megnyúlt, hengeres vagy orsó alakú. Farkuk vízszintes állású hatalmas úszóban végződik. Elülső lábuk úszóvá alakult, hátsó lábuk emlékét egyes esetekben izomzatba ágyazott csontok őrzik. Bőrük alatt vastag szalonnaréteg van, ami a hidegtől védi őket. Ágyékukban két csecsbimbójuk van. Többségük tengerben él, két fajuk folyóvízben. Két alrendjük van: a fogascetek (Odontoceti) és a szitáscetek (Mysticeti). A fogascetek közé tartoznak a delfinfélék és az ámbráscet, a szitáscetek közé pedig a bálnafélék. Az ÓSZ-ben a Zsolt 104,26-ban szerepel a h. livjátán fordításaként. Mivel e B-i vers kifejezetten utal a szóban forgó állat játékos kedvére, ezért minden bizonnyal a delfinről van szó. Az ÚSZ-ben (Mt 12,40) a rev. Károli fordítása szerint Jónás három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában. A Jón 2,1-ben viszont, amire az Mt 12,40 utal, csak nagy halról van szó, ezért helyesebb a g. kétosz jelentésének megfelelően, egyszerűen halra, tengeri szörnyre, félelmetes tengeri élőlényre gondolni.
18. Cserebogár (h. hászíl).
A cserebogarak (Melolonthinae) a lemezcsápú bogarak közé tartoznak. Több fajuk van (erdei, kalló vagy csapó, kerti, rezes, vörhenyes, sárga, zöld). Lárváik földben, korhadó fákban, hangyabolyokban élnek, 2-3 évig fejlődnek, a növények gyökerét pusztítják. Az imágók életideje pár hónap, fajtáik szerint különböző hónapokban jelennek meg, a fák leveleit, virágait pusztítják. A B-ban többnyire a h. hászíl fordításaként szerepel (1Kir 8,37; Zsolt 78,46; 2Krón 6,28, Jóel 1,4; 2,25), de nem mindig dönthető el teljes bizonyosságal, hogy valóban cserebogárról van-e szó, vagy pedig a sáska egyik fejlődési megjelenéséről.
19. Csibe (g. nosszion).
Tojásból kikelt baromfi, még pelyhes kiscsirke. A kotlós veszély esetén szárnyai alá gyűjti a csibéit. Így akarta Isten is sokszor egybegyűjteni népét, hiába (Mt 23,37; Lk 13,34).
20. Csiga (h. sablul).
A csigák (Gastropoda) a puhatestűek (Mollusca) törzsének egyik osztályát alkotják. Aszerint, hogy van-e házuk, vagy nincs, vannak házas csigák és meztelen csigák. Életterük szerint beszélünk tengeri, édesvízi és szárazföldi, légzésük alapján pedig elölkopoltyús, hátulkopoltyús és tüdős csigákról. Többnyire növényevők, de vannak ragadozó fajaik is. A B-ban csupán a Zsolt 58,9-ben fordul elő, a hatalommal visszaélő, gonosz, istentelen emberekre mondott átokban: málljanak széjjel, mint a csiga. A mondás háttere valószínűleg a csigának az a tulajdonsága, hogy mászás közben fénylő váladékot bocsát ki, ami a napsütés hatására többnyire eltűnik. A szárazföldi csigákat a Talmud is említi.
21. Csúszómászók (h. remesz, serec, g. gerpetón).
Tudományos értelemben a hüllők egyik névváltozata. A hüllők (Reptilia) osztályába tartoznak a teknősök, gyíkok, kígyók, siklók, viperák. A B-ban a csúszómászó megnevezés, azokat a szárazföldi és vízi állatokat jelöli, amelyek nem tartoznak bele a barmok, mezei vadak, egyéb állatok és az égi madarak fogalmába (1Móz 1,24; 6,7; 7,14; 1Kir 5,13; Hós 2,20; Zsolt 148,10; Jak 3,7). A csúszómászók tisztátalan állatoknak számítottak, amikkel az izráelieknek nem volt szabad magukat megfertőztetni (3Móz 11,43; ApCsel 10,12kk; 11,16). A bálványimádás egyik módja, amikor az ember a teremtő Isten dicsőségét felcseréli csúszómászók képével (Róm 1,23). Ez még Izráelben, a jeruzsálemi templomban is előfordult a vallási hanyatlások idején (Ez 8,10).
22. Darázs (h. circáh).
A darazsak (Vespidae), a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe tartozó fullánkos rovarok. Több faja is ismeretes Palesztinában (közönséges darázs - Vespa vulgaris, lódarázs - Vespa crabro, K-i vagy palesztinai darázs - Vespa orientalis). Fajtáik szerint fákon, sziklaüregekben, műveletlen földekben fészkelnek. Háborús időkben könnyen elszaporodnak, mivel a földeket nem művelik. A Vespa orientalis szúrása igen fájdalmas, több szúrás halált is okozhat. A feldühösített darazsak üldözőbe veszik ellenségüket. A 2Móz 23,27k; 5Móz 7,20 szerint (rev. Károli, és számos B-fordítás) Isten megígérte népének, hogy elküldi előttük a darazsakat, hogy elűzzék előlük Kánaán őslakóit. A Józs 24,12 pedig arról tudósít, hogy Isten beteljesítette ezt az ígéretet. Kérdés, hogy ezeket a B-i helyeket szó szerint kell-e érteni, vagy jelképesen. Mindkét értelmezés lehetséges. Előfordult, hogy a darazsak úgy elszaporodtak, hogy elűzték valamely terület lakosait. Az 5Móz 1,44 szerint, amikor az izráeliek engedetlenül kivonultak a hegyvidéken lakók ellen, azok úgy elkergették őket, ahogyan a méhek szokták tenni. Vannak, akik úgy vélik, hogy a darazsak az egyiptomiakra utalnak, akiknek a seregei az izráeli honfoglalás előtti időkben legyengítették a kánaániakat. A nevezett helyeken előforduló h. circáh (darázs) szót fordítják félelemnek, csüggedésnek is. Eszerint Isten félelmet, csüggedést küldött a honfoglaló nép előtt, ezért győzhették le az őslakókat. Lehetséges azonban, hogy a kettő, a félelem és a darazsak küldése nem kizárja, hanem kiegészíti egymást, ahogyan ez a 2Móz 23,27k-ből világosan kitűnik.
23. Daru (h. cágur).
A darualkatúak (Gruiformes) rendjébe tartozik. Ismertebb faja a gólyánál nagyobb, 100-120 cm magas szürke daru (Grus grus), és a szürkegém nagyságú pártásdaru (Anthropoides virgo). Nagy mocsarakban él. Költöző madár. Palesztinából a hidegebb idő beálltával a Sinai-félszigetre, Afrikába vonulnak, s csak április végén, május elején térnek vissza. Csapatosan vonulnak, jellegzetes ékalakban. Hangjuk érces krúgatás. A B (rev. Károli) két ízben említi. Ezékiás király, a rászakadt halálos betegségben, nyögését, kiabálását a fecske csipogásához és a daruéhoz hasonlítja (Ézs 38,14). A másik előfordulási helyen a darvak vonulása, elköltözése a hasonlítási alap: a daru, más költöző madarakhoz hasonlóan, ismeri a maga idejét, de Isten népe nem ismeri fel az időket és alkalmakat (Jer 8,7). Az Ézs 38,14 esetében vitatott, hogy az cágur-t darunak kell-e fordítani, de a megoldási kísérletek már értelmezések, és szintén vitathatók.
24. Denevér (h. catalléf).
A denevérek, más néven a bőregerek (Chiroptera) az emlősök (Mammalia) osztályának egyik rendje. Mintegy 750 fajuk ismert, csaknem az egész világon megtalálhatók. Elülső végtagjuk ujjai megnyúltak. Az ujjak között, valamint a törzs és a hátsó végtagjuk között - egyes fajoknál a farokig terjedően - csupasz, idegekkel dúsan átszőtt bőrhártya feszül. Tapintásuk, szaglásuk, hallásuk igen jó. Radarhoz hasonlítható tájékozódási rendszerrel rendelkeznek. Repülés közben ultrahangokat bocsátanak ki, s a visszavert hangokat érzékelve nagy biztonsággal tájékozódnak a sötétben. Legtöbbjük rovarokkal táplálkozik, de vannak gyümölcsevők vérszívók, halakat, gyíkokat evők is. Legtöbb fajuk szürkületkor vadászik, nappalra sötét helyekre (barlangok, odúk stb.) húzódnak vissza. Hideg tájakon téli álmot alusznak. Tavasszal párzanak, május-júniusban egy-két szaporulatuk van. Az anya az emlőbimbójára kapaszkodó kicsinyeit kifejlődésükig magával hordozza. Palesztinában 17 kisebb-nagyobb fajuk ismert. A B a tisztátalan állatok közé sorolja (3Móz 11,19; 5Móz 14,18). Az ítélet idején az emberek a denevérek elé dobják bálványaikat (Ézs 2,20).
25. Disznó (h. hazir, g. khoirosz, hüsz, hüosz).
Az emlősök osztályában a páros ujjú (hasított körmű) patások rendjébe, a disznóalakúak alrendjébe, a sertésfélék (Suidae) családjába, ezen belül a sertésformák alcsaládjába tartozik (Sus domesticus). A B tisztátalan állatnak tekinti, mivel hasított körmű ugyan, de nem kérődzik. Áldozni, fogyasztani egyaránt szigorúan tilos volt (3Móz 11,7; 5Móz 14,8). A tilalom oka elsősorban nem egészségi, hanem vallási. Az egyiptomiak, babilóniaiak, hettiták, kánaániak vallásában áldozati állat volt. A g.-ök felfogása szerint a disznóvérnek megtisztító ereje van. A rómaiak kultuszában is nagy szerepe volt a disznóáldozatnak. A babiloni fogság idején voltak olyan zsidók, akik követték pogány környezetüket (Ézs 65,4; 66,3.17). IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr. e. 176-164) szigorú intézkedésekkel, kegyetlen megtorlásokkal kényszerítette a zsidókat disznóáldozásra, disznóhúsevésre, ez robbantotta ki a makkabeusi szabadságharcot. A Talmud azt tanácsolja, hogy még a disznó szó kimondását is el kell kerülni. A B-ban az üres hivalkodás (Péld 11,22), az értékeket sárba taposó ostobaság (Mt 7,6), a bűn, szenny (2Pt 2,22), a tisztátalanság (Mt 8,30k; Mk 5), az elzüllés (Lk 15,15k) megtestesítője.
26. Eb (kutya) (H. keleb, g. küon, künarion).
A kutyafélék (Canidae) családjába tartozik. Egyike a legrégebben megszelídített állatoknak (canis familiaris - Jób 30,1; Ézs 56,10; Mt 15,27; Mk 7,28). A B többször említi a csoportosan, gazdátlanul kóborló ebeket. Ezek a lakóhelyek közelében éltek. Nappal félreeső helyekre húzódtak. Este és éjjel bejárták az utcákat, megették a hulladékokat, dögöket, háborúk esetén a temetetlen holttesteket is. Ezért szerepel többször is a prófétai ítélethirdetésekben, hogy valakinek, vagy valakiknek a holttestét kutyák eszik meg (1Kir 14,11; 16,4; 21,23; 2Kir 9,35k; Jer 15,3). Olykor az embereket is megtámadták (Zsolt 22,17.21; 59,7.15; 2Móz 11,7). Tisztátalan állatnak tekintették, ezért megszentelt eledelekből nem kaphattak (2Móz 22,30). Ha valaki magát ebnek nevezte, az az alázat, olykor az udvariasság jele volt (1Sám 24,15; 2Kir 8,13), de lehetett a felháborodásé is (2Sám 3,8). Ha pedig ebnek neveztek valakit, az a legnagyobb megvetés, lenézés volt (2Sám 16,9). A késői zsidóság olykor ebeknek nevezte a pogányokat (Mt 15,26; Mk 7,27). A gonosz, vérszomjas emberek olyanok, mint a kóborló, morgó, habzószájú kutyák (Zsolt 59,7.15). A férfiparáznák ebek, akik nem öröklik Isten országát (5Móz 23.19; Jel 22,15). Jézus is említi tanításaiban (Mt 7,6; 15,26; Lk 16,21).
27. Egér (h. cakbár).
A rágcsálók (Rodentia) rendjébe, az egérfélék (Muridae) családjába tartozik. A rágcsálók kicsiny vagy közepes termetű emlősök, felső állkapcsukban két vésőalakú metszőfoguk van. Az egérfélék kistermetűek, lábuk - testükhöz viszonyítva - rövid, zápfogaik gumósak. A h. cakbár szó jelentheti mind a háziegeret (Mus musculus), mind a mezei pockot (Arvicola arvalis, Microtus syriacus), sőt általában a rágcsálóféléket (mókusok, pelék, hörcsögfélék, pocokfélék, hódfélék, kúszópatkányfélék, egérfélék). A házi egér emberi településeken, házakban, pajtákban, istállókban, raktárakban él; lyukakban, hasadékokban, föld alatti járatokban készíti vackát. Igen szapora. Nősténye évente többször fial 4-8-12-t. Magvakkal, hulladékokkal táplálkozik. A mezei pocokfélék nagy károkat okozhatnak a vetésekben (1Sám 6,4k.11). Egyes fajait az arabok szívesen fogyasztották. A B a tisztátalan állatok közé sorolja (3Móz 11,29). Az Ézs 66,17 olyan bálványkultuszt említ, amihez hozzátartozott az egérhús evése is.
28. Egyszarvú.
Kérdés, hogy valóságos állattal van-e dolgunk, amely az idők folyamán kihalt, vagy valami képzelt lénnyel, esetleg szemléletből, fordításból adódó tévedéssel. A B-ban a h. rö'ém vagy rém fordítást (monokérosz) követve használja az unicornis szót, aminek a jelentése: egyszarvú. A V-t követte Luther és Károli is. A rev. Károliban azonban már csak egyetlen helyen található az egyszarvú (Zsolt 92,11). Gondolnak egy antilopfajra (Oryx) is, amely akkora, mint a szarvas, de erősebb. Hátrahajló szarva van, amivel eredményesen veszi fel a harcot még az oroszlánnal és a tigrissel is. Arisztotelész ezt az állatot nevezte monokérosznak. A régi természettudomány hitt az egyszarvú létezésében. Ókori írók (pl. Plinius, Kr. u. 1. szd.) többször is említik, de a leírások ellentmondóak (hasonló a vadszamárhoz, keveréklény: teste a lóra, feje a szarvasra, lába az elefántra, farka a vaddisznóra emlékeztet). Jelen van a képzőművészetben, a szimbolikában. Szimbolikus jelentésvilága gazdag és ellentétes. A 19. szd. végén vetődött fel az a gondolat, hogy az egyszarvú a perzsa féldomborműveknek köszönheti létezését. Ezeken profilból úgy ábrázolják a bikát, hogy csak egy szarva látható. A tudományos világban ez a gondolat uralkodóvá vált, jóllehet ez is csak feltételezés.
29. Elefánt (g. eléphász).
Az ormányosok (Proboscidea) rendjébe tartozik. Két élő faja van: az indiai (Elephas maximus) és az afrikai (Loxodonta africana) elefánt. A B-ban csak elefántcsontról van szó, ami fontos árucikk volt (ld. ELEFÁNTCSONT). A történelmi feljegyzések szerint először a perzsák alkalmaztak elefántokat a hadviselésben. Az arbelai csatában (Kr. e. 331) Dáriusnak 15 elefántja vett részt. Nagy Antiokhosz a magnesiai ütközetben (Kr. e. 190) 54 elefántot vetett be. A zsidók a makkabeusi szabadságharcban találták szemben magukat elefántokkal. Liziásznak a zsidók elleni első hadjáratában 80, a másodikban 22 elefántja volt (2Makk 11,4; 13,2). A zsidók bátran küzdöttek az elefántok ellen. Az 1Makk 6,34kk részletesen leírja az auarani Eleázár hőstettét. Az elefántok hátára fatornyot erősítettek, amiben 3-5 harcos helyezkedett el. Az elefántokat ütközet előtt szőlő- és szederlével itatták meg, hogy vadabbak legyenek (1Makk 6,34).
30. Farkas (h. zö'éb, g. lükosz).
A ragadozók (Carnivora) rendjébe, a kutyafélék (Canidae) családjába tartozik (Canis lupus). Az összefüggő nagyobb erdőségeket, a bozótos sztyeppéket kedveli. Tavasszal és nyáron családi kötelékben kóborol, ősszel és télen falkákba verődik. Jó futó, egyetlen éjszaka akár 100 km-t is megtesz. Zsákmányát futva űzi, és így fogja el. Kisebb-nagyobb gerinceseket ejt zsákmányul, falkában a nagyobb háziállatokat is megtámadja, sőt az embert is. De eszik rovarokat, s még gyümölcsöt is. A palesztinai farkas jól alkalmazkodott környezetéhez. Életmódja több tekintetben más, mint az erurópai és ázsiai farkasoké: nagyon ritkán verődnek falkákba, legfeljebb kettesével láthatók, szőrük rövidebb, bőrük durvább, színük nyáron vöröses, télen feketébe játszó. Nappal elrejtőznek az erdőkben bozótokban, sziklák között. Este indulnak zsákmány után (Hab 1,8; Zof 3,3). Többnyire a Jordán mélyedéseiben (lapályain), s Júda pusztájában fordul elő. A B-ban többnyire átvitt értelemben szerepel. Jákób áldásában Benjámin ragadozó farkas (1Móz 49,27), bírái pedig mint a pusztai farkasok (Zof 3,3). Az Isten ítéletét végrehajtó ellenség vadabb lesz a pusztai farkasoknál (Hab 1,8). Jézus óv a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában közelednek, de belül ragadozó farkasok (Mt 7,15; vö. ApCsel 20,29). A béres elfut a farkasok elől, a jó pásztor életét adja a juhokért (Jn 10,10kk). Tanítványait juhokként küldi a farkasok közé (Mt 10,16). A messiási korban a farkas is megszelídül, és együtt legel a báránnyal (Ézs 11,6; 65,25).
31. Fecske (h. dörór, szusz, szisz).
A fecskefélék (Hirundinidae) családjába tartozó költöző madár. Palesztinába február-márciusban érkezik és késő őszig marad. Számos faja ismert, leggyakoribbak a füsti fecske (Hirundo rustica), parti fecske (Riparia riparia), molnárfecske (Delichon urbica). Gyorsan és kecsesen repül. Rovarokkal táplálkozik, amiket röptében kap el. Bár gyakori madár, a B mégis csak néhányszor említi. A többi költöző madárhoz hasonlóan felismeri a maga idejét (Jer 8,7). Isten oltáránál még a fecske is talál fészket (Zsolt 84,4). Ezékiás nyomorúságában csipogott, mint a fecske (Ézs 38,14). Valószínű, hogy Ezékiás vagy az éhesen csipogó fiókákra gondolt, vagy a költözés előtti fecskék szakadatlan csivitelésére. A Péld 26,2-ben pedig egy szép hasonlatban szerepel: ahogyan elrepül a fecske, úgy tűnik el, nem teljesül be az ok nélküli átok.
32. Féreg (h. tólécáh, rimmáh, g. szkóleksz).
Gyűjtőnév, amibe sokféle apró, nyüzsgő lény beletartozik, így a kukacok, pondrók is. A másnapra meghagyott manna megférgesedett (rev. Károli), megkukacosodott (ÚF). Az ember testét még életében elboríthatják a férgek (Jób 7,5), sőt halálát is okozhatják (ApCsel 12,23; 2Makk 9,9). A holttestnek féreg a derékalja, pondró a takarója (Ézs 14,11; vö. Jób 17,14; 21,26; 24,20). Pusztíthat a határban és a kertekben is (5Móz 28,39; Jón 4,7). A bálványimádók, a kicsinyeket megbotránkoztatók büntetése, hogy férgük nem pusztul el, örökre rágja, emészti őket (Ézs 66,24; Mk 9,44.46.48). Kicsisége, védtelensége révén alkalmas arra, hogy kifejezze az ember erőtlenségét, gyengeségét, gyámoltalanságát, tehetetlenségét (Zsolt 22,7; Jób 25,6), de a férgecske Jákóbnak sem kell félni, ha bizalmát Istenbe veti (Ézs 41,14).
33. Fogoly (h. kóré', g. perdiksz).
A tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe, a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozik. Palesztinában számos fogolyféle él, de nem az Európában elterjedt Perdix perdix. A Holt-tenger környékén él a homoki fogoly (Ammoperdix heyi), a dombvidéken a szirti fogoly (Caccabis chukar syn. Alectoris cypriotes), a tengerparton pedig a fácánhoz hasonló Francolinus vulgaris. A tyúk rendszerint május elején valamilyen mélyedésbe kb. 15 olívabarna tojást rak, s 23-25 napig kotlik rajta. A fiókák nevelésében a kakas is segít. Főleg növényekkel, nyáron rovarokkal, pókokkal és csigákkal is táplálkozik. Rossz repülő, ezért üldözve ki lehet fárasztani, és le lehet ütni. Ilyen kergetett, űzött fogolyhoz hasonlítja magát a Saul elől menekülő Dávid (1Sám 26,20). Előfordul, hogy egy fészekbe több tyúk is lerakja tojásait, de a költés ilyenkor nem zavartalan és nem tökéletes, ezért sok fióka belefullad a tojásba. Erre utal a Jer 17,11, amely szerint a törvénytelenül szerzett gazdagság hasonlóképpen elvész.
34. Fürj (Coturnix coturnix, h. szöláv, g. ortügométra).
A tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe, a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozik. Európában és Ázsia mérsékelt éghajlatú területein elterjedt költöző madár. A hideg elől Afrikába vonul. Kicsi, hossza kb. 18-20 cm. Színe fölül sötétebb, alul világosabb földbarna, világos és fekete foltozással. Jellegzetes a kakas pittyplatty hangja. A tyúk 8-16 tojást költ ki 17-18 nap alatt. Magvakkal, rovarokkal táplálkozik. Húsa ízletes. A D-re érkező fáradt fürjek nagy tömegeit ejtik zsákmányul hálóval. Amikor Izráel a pusztában hús után vágyódott, Isten fürjekkel lakatta jól őket (2Móz 16,11-13; 4Móz 11,4k.18kk); vö. Zsolt 78,27kk; 105,40). Ezek a fürjek a Vörös-tengeren átkelve érkeztek a Sinai-félszigetre. Palesztinába március-áprilisban érkeznek, és szeptember-októberben költöznek D felé.
35. Galamb (Columba, h. jónáh, g. periszterá).
A galambalakúak (Columbiformes) rendjébe, a galambfélék (Columbinea) családjába tartozik, 50-nél több fajuk él. Vadon élő fajai költözők, többnyire fákon, 5-30 m magasan fészkelnek, fészkük nagyon hevenyészett. A házi galamb (Columba livia domestica) őse valószínűleg a Palesztinában is ismert szirti galamb (Columba livia). Már az egyiptomiak több fajtáját kitenyésztették. A fészekalja 2 tojásból áll, a fiókák 16-20 napra kelnek ki. A fiókákat a szülők eleinte begytejjel táplálják. Egyes fajaik évente kétszer vagy többször is költenek. Húsa ízletes. A szegényeknek sokszor csak a galambhús volt elérhető. A B tiszta madárnak tekinti. Az egyetlen madárféle, amit áldozatul be lehetett mutatni, s amit a szegények is be tudtak mutatni: vétekáldozatul (3Móz 5,7), szülő asszony megtisztulási áldozatul (3Móz 12,6.8), poklosságból való megtisztuláskor vétek- és égőáldozatul (3Móz 14,22), folyásos férfi (3Móz 15,14), folyásos nő (3Móz 15,29) megtisztulás után vétek- és égőáldozatul, a názir vétek- és égőáldozatul, ha fogadalma ideje alatt tisztátalanná lett (4Móz 6,10). Emlegetik érzelmek kifejezésében: a beteg nyögdécsel (Ézs 38,14; vö. 59,11), a nyomorúságban lévő szeretne elrepülni (Zsolt 55,7) mint a galamb. A szerelmes kedvesét galambnak nevezi (Énekek 2,14; 5,2), szemeit a galambhoz hasonlítja (Énekek 1,15; 4,1; 5,12). Feddésekben, ítélethirdetésekben is szerepel: Az Urától elpártolt Efraim olyan, mint az együgyű, esztelen galamb (Hós 7,11), a fegyvertől megmenekültek nyögnek, mint a búgó galambok a hegyeken (Ez 7,16). A B-ban a galamb a Szentlélek (Mt 3,16; Jn 1,32k), a szelídség (Mt 10,16) jelképe. A Nóé bárkájába olajággal visszatérő galamb pedig a béke jelképe lett (1Móz 8,11). Amikor Isten kegyelembe fogadja népét, Izráel fiai úgy repülnek haza, mint a galambok dúcaikba (Ézs 60,8).
36. Gazella (Gazella, h. cöbi, cöbijjah g. dorkász).
A szarvasmarhafélék (Bovidae) családjába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, az antilopalakúak alcsaládjába tartozik. Igen szép, kecses állat, feltűnően nagy szemekkel. Afrikában és Ázsiában kb. 20 faja ismeretes. Palesztinában legismertebb a dorkász gazella (Gazella dorcas). Kisebb, mint a szarvas, karcsú, homokszínű. Dombos területeken, továbbá a Jezréel-síkságon 3-7-es csoportokban élnek, a Negeven pedig többen, akár 20-an is. Ritkábban fordul elő az arab gazella (Gazella arabica), melyre jellemző, hogy fekete az orra. A B tiszta állatnak tekinti, így húsa fogyasztható (5Móz 12,15; 14,5; 15,22), megtalálható Salamon udvarának étrendjén is (1Kir 5,3). Áldozatul azonban, más tiszta vadakhoz hasonlóan nem volt szabad bemutatni. Rendkívül gyorsan fut (2Sám 2,18; Ézs 13,14; Péld 6,5). Kecses külseje révén jelképe mindennek, ami kedves és szép. A szerelmes kedvesét a gazellához hasonlítja (Énekek 2,7.9), s kéri, hogy a gazella gyorsaságával siessen hozzá (Énekek 2,17; 8,14). Az ÚSZ-ben csak személynévként fordul elő: Tábita-Dorkász neve lefordítva - gazella (ApCsel 9,36.39).
37. Gekkó (Dactylus turcicus, h. 'anákáh).
A gyíkok alrendjének (Lacertilia) a tapadógyíkfélék (Geckonidae) családjába tartozik. Testüket pikkely fedi, amit varacskok és szemölcsök tarkítanak. Lábujjaikon nemcsak körmök vannak, hanem tapadókorongok is, így függőleges, sima felületen is tudnak mászkálni. A gyíkok alrendjében az egyetlen, amely hangot is tud adni. A 3Móz 11,30 a tisztátalan állatok között említi. A rev. Károli a h. 'anákáh-t sündisznónak fordítja.
38. Gém (h. 'anáfáh).
A gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe, a gémfélék (Ardeidae) családjába tartozik. Gázló madár. Hosszú lába, nyaka, csőre van. Nagy szárnyával nehezen tud repülni. Halakkal, csúszómászókkal, rovarokkal táplálkozik. Ismertebb fajai: a szürke gém vagy halászgém (Ardea cinerea), a vörös gém (Ardea purpurea), a bakcsó (Nycticorax nycticorax). Valószínű, hogy a tisztátalan állatok felsorolásában a 3Móz 11,19-ben és az 5Móz 14,18-ban a h. 'anáfáh jelentése: gém.
39. Gerle, gerlice (Streptopelia turtur, h. tór, g. trügón).
A galambalakúak (Columbiformes) rendjébe, a galambfélék (Columbinea) családjába tartozik. Barnásszürke, termete kisebb a galambénál. Költöző madár, amely ismeri a maga idejét (Jer 8,7). Palesztinába kora tavasszal érkezik, hangja felveri az erdőket, kerteket (Énekek 2,12). Ősszel a sátrak ünnepe után vonul melegebb tájakra. Tiszta állat. A B gyakran együtt említi a galambbal. Több esetben szabadon lehetett választani, hogy galambot vagy gerlicét akar-e valaki áldozatul bemutatni (ld. GALAMB). A Zsoltáros az Istennel való meghitt kapcsolatára utal, amikor azt kéri, hogy ne dobja oda gerlicéjét a vadaknak (Zsolt 74,19).
40. Gólya (Ciconia, h. haszidáh).
A gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe, a gólyafélék (Ciconiidae) családjába tartozik. A B a tisztátalan madarak közé sorolja (3Móz 11,19; 5Móz 14,18). A gólyafélék nagy madarak, csőrük hosszú, egyenes, erős, szárnyaik nagyok, szélesek, jól tudnak vitorlázni. Repülés közben nyakukat egyenesen kinyújtják. Palesztinában, mint hazánkban is, két faja ismeretes: a gyakoribb fehér gólya (Ciconia ciconia) és a ritkább fekete gólya (Ciconia nigra). A fehér gólya csőrével kelepel, a fekete gólya sziszegő hangot ad. A 2-6 tojást a gólyapár felváltva költi ki 28-34 nap alatt. Rovarokkal, békákkal, halakkal, piócákkal táplálkozik, de sáskával, kis emlősökkel és madarakkal is. Költöző madár. Palesztinát zömmel csak átszelik, tavasszal Afrikából Európába, ősszel Európából Afrikába költözve. Erre utal a Jer 8,7, amely szerint a gólya is ismeri a maga idejét, és engedelmeskedik az isteni rendnek. Természetesen vannak olyan gólyák is, amelyek rövidebb-hosszabb ideig Palesztinában időznek (Zsolt 104,17). A B kevésszer említi (ld. még: Zak 5,9; Jób 39,13).
41. Gödölye (h. gödi, g. eriphosz).
Fiatal nőstény kecske, általában egyéves korig. A h. gödi-t fordítják gödölyének (1Móz 38,20), kecskegödölyének (1Móz 38,17), kecskegidának (1Móz 27,9.16; 1Sám 10,3; 16,20), kecskefiának (rev. Károli 1Móz 38,17.20; vö. Lk 15,29). Ünnepi eledelnek számított, a 2Móz 12,5 szerint a páska elrendelésekor lehetett választani bárány és kecske (azaz gödölye) között. Áldozatul is be lehetett mutatni (1Sám 10,3). Az ÓSZ háromszor is említi (2Móz 23,19; 34,25; 5Móz 14,21), hogy a gödölyét nem szabad megfőzni az anyja tejében. Valószínű, hogy eredetileg ez a rendelkezés valamilyen kánaáni kultuszi szokásra utalt, annak a követését tiltotta meg. A rendelkezés eredeti háttere már a késői zsidóság körében is elhomályosult. Izráel bölcsei később úgy értelmezték, hogy nem szabad húst és tejet semmilyen formában sem együtt enni. A törvény szándéka az, hogy a szív eldurvulásától megóvja az embert. A messiási korban a párduc és a gödölye együtt heverészik (Ézs 11,6; vö Bír 6,19; 13,15.19; 1Sám 16,20; vö. Lk 15,29).
42. Gyík (h. lötá’áh, koah, szömamit).
A pikkelyes hüllők (Squamata) rendjébe több család tartozik (vakondokgyík-félék, nyakörvös gyíkfélék, kígyóalakú gyíkfélék stb). Testüket pikkelyek és pajzsok védik. Nyelvük vékony, a végén bevágott, többé-kevésbé ki tudják ölteni. Szemeik zömmel szemhéjakkal záródnak. Végtagjaik párosak, olykor csökevényesek, vagy teljesen hiányoznak. Fürgén mozognak. Sok gyíkfajta farka könnyen letörik, de bizonyos idő után újra kinő. Többségük vékonyhéjú tojásokat rak, néhány fajuk eleventojó (ovovivipar). Állati és növényi eledellel táplálkozik. Palesztinában negyvennél több gyíkfajta él. Azonosításuk nehéz, a h. szavak fordítása bizonytalan (lötá'áh, szömamit). A gyíkféléket a B a tisztátalan állatok közé sorolja (3Móz 11,29kk).
43. Hal (h. dág, g. ikhtüsz, enalia).
A halak (Pisces) a gerincesek (Vertebrata) törzséhez tartoznak, számos osztályra, alosztályra, családra oszlanak. Vízben élnek. Alakjuk, szervezetük a vízi életmódnak megfelelő. Vázrendszerük porcos vagy csontos. Testüket többnyire pikkelyek borítják, de vannak csupasz testűek is. Vannak fajok, amelyeknek a bőrében a pikkelyek összenőttek, és csontlemezből álló páncélt képeznek.
A B sokszor beszél mind a tengeri, mind az édesvízi halakról, de az egyes halfajtákat nem nevezi meg. Előfordul, hogy a hal gyűjtőneve mindazoknak az élőlényeknek, amelyek a tengerekben, vizekben élnek (1Móz 1,28; 9,2). Fontos táplálék volt. Izráel fiai a pusztai vándorlás során vágyakozva emlegetik, hogy Egyiptomban bőven volt hal, olcsón lehetett vásárolni (4Móz 11,5). A Földközi-tenger halai föníciai kereskedők révén jutottak el Jeruzsálembe. A babiloni fogság után Jeruzsálem egyik kapuját, ahol a halak árusítása történt, Halkapunak hívták (Neh 13,16; 2Krón 33,14; Neh 3,3; Zof 1,10). A Genezáret-tó különösen is gazdag volt halakban. A babiloni fogság után, amikor a halak szárítással, sózással való konzerválását az izráeliek is megtanulták, a Genezáret-tó D-i részén, a Jordán kifolyásánál lévő település a Tarikhea nevet kapta, amely ismert volt a halfeldolgozásról. Bőven volt hal a Jordánban és mellékfolyóiban is. A B halastavakról is beszél (2Sám 2,13; 4,12; 2Kir 18 17; Énekek 7,4). Étkezési szempontból a B különbséget tesz tiszta és tisztátalan halak között. Tiszta halaknak azok számítanak, amelyeknek uszonyuk és pikkelyük van. A tisztasági törvények szerint csak ezeket szabad megenni. Lehetséges, hogy a Mt 13,48 a tisztátalan halakat nevezi hitványaknak (3Móz 11,9kk; 5Móz 14,9kk).
Többször szerepel a hal a B-ban jelképes értelemben is: Egyiptom királya krokodil, népei, lakosai halak. Isten az ítéletben szárazra veti a krokodilt a halakkal együtt (Ez 29,33kk). Isten ítélete idején az ellenség mindenkit kifog hálójával (Hab 1,15). Ahogyan a hal nem tudja, mikor kerül hálóba, úgy nem tudja az ember sem, mikor éri veszedelem (Préd 9,12). A Jónást elnyelő nagy hal Jézus Krisztus halálának és feltámadásának a jelképévé lett (Jón 2,1; Mt 12,40). Az ev hirdetése emberhalászat (Lk 5,10). Izráel helyreállítása idején Isten sok halászt hív, úgy gyűjti össze népét mindenünnen (Jer 16,16). A hal g. neve is jelképpé lett. A szó öt betűjéből képzett öt g. szó jelentése: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. Maga a hal pedig a Krisztushoz való tartozás szimbóluma.
44. Hangya (h. nömalah).
A hangyafélék (Formicidae) a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe tartoznak. Számos fajuk van. Viszonylag fejlett idegrendszerrel rendelkeznek. Rovarállamot alkotva élnek. Rendkívül szaporák. Fészküket (a hangyabolyt) földben, kövek alatt, korhadó fában készítik el, ami gyakran magasan kiemelkedik a földből. Főleg szénhidrát tartalmú növényi részekkel és állati anyagokkal táplálkoznak. A B a belső rend, a szorgalom és az előrelátó gondoskodás példaképeként említi (Péld 6,6; 30,25). Valószínűleg az arató hangyáról (Messor semirufus) van szó, amely Palesztina minden részén megtalálható. A gabonamagvakat a földben elkészített járatokban halmozza fel, jelentős károkat okoz a mezőgazdaságban.
45. Hattyú (Cygnus).
A lúdalakúak rendjébe (Anseriformes) tartozó madárnem. Színe fehér, teste nagy (kb. 10 kg), nyaka hosszú. Költöző madár. Palesztinában az énekes hattyú (Cygnus cygnus) és a néma hattyú (Cygnus olor), más néven bütykös hattyú fordul elő. Az egész világon védettek. Főleg növényekkel táplálkoznak, de rovarokkal is. A rev. Károliban a 3Móz 11,17-ben és az 5Móz 14,17-ben fordul elő a tisztátalan madarak felsorolásában. Kérdés azonban, hogy a h. sálák valóban hattyút jelent-e? Az UF-ban a sálák fordításaként vöcsök olvasható (ld. VÖCSÖK).
46. Héja (Accipiter gentilis, h. 'ajjáh).
A sólyomalakúak (Falconiformes) rendjébe, a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó ragadozó madár. A hím 52-56 cm a tojó 60-65 cm hosszú. Tollazatának színe változó. Erdőkben, néha házak közelében fészkel. Fészket nem rak, hanem általában varjúfélék fészkét foglalja el és azt ágakkal, zöld gallyakkal évenként javítgatja. 3-5 tojást rak, 38 napig kotlik. Madarakra, kisebb emlősökre (hörcsög, mókus, nyúl) vadászik, a madarak közül főleg szajkókra és varjakra. A B-ban a tisztátalan madarak felsorolásában fordul elő (3Móz 11,14; 5Móz 14 13).
47. Hiéna (Hyaena hyaena, h. cábuac, g. hüaina).
A hiénafélék (Hyaenidae) a ragadozók rendjének egyik családját alkotják. Alkatuk a kutyákra, fogazatuk a macskafélékre emlékeztet. Bár erős testalkatúak, harapásuk is igen veszélyes, mégis igen félénk állatok. Főleg dögökkel táplálkoznak. Nappal sziklahasadékokban, barlangokban, és más alkalmas helyeken rejtőznek. Éjjel indulnak táplálékot keresni, miközben gyakran felhangzik hátborzongató ordításuk. Ismertebb fajai: a foltos hiéna (Crocuta crocuta), ez a legtermetesebb és a legerősebb, a csíkos hiéna (Hyaena striata) és a barna hiéna (Hyaena brunnea), Palesztinában is előfordult (Jer 12,9; 50,39; Ézs 34,14).
48. Holló (Corvus corax, h. córéb, g. kóraksz).
A verébalakúak rendjébe (Passeriformes), a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozik. A varjúnál nagyobb. Tollazata kékesen csillogó, egyszínű fekete (vö. Énekek 5,11). Fészkét magas fákra vagy sziklákra rakja, évekig használja, olykor át is építi, 5-6 tojást rak. A fiókák 21 nap alatt kelnek ki, és 40 napig maradnak a fészekben. Gerinces állatokkal, rovarokkal és dögökkel táplálkozik. Utóbbira utal a Péld 30,17, amely szerint annak szemét, aki gúnyolja apját, megveti anyját, kivájják a hollók. A B a tisztátalan madarak közé sorolja (3Móz 11,15; 5Móz 14,14). Isten gondoskodik a hollókról is (Jób 38,41; Zsolt 147,9; Lk 12,24). A nagy szárazság idején Isten a hollóknak parancsolt, hogy vigyenek kenyeret és húst Illés prófétának (1Kir 17,4.6). Nóé először egy hollót engedett ki a bárkából, hogy megtudja, borítja-e még víz a föld színét (1Móz 8,6k). Ítéletes próféciában is szerepel (Ézs 34,11). Valószínű, hogy az 5Móz 14,14 a hollók közé sorolja a varjakat is.
49. Hörcsög (Cricetus cricetus, h. sáfán).
A rágcsálók (Rodentia) rendjébe, a hörcsögfélék (Cricetidae) családjába tartozik. Hossza általában 20 cm. Teste zömök. Színe vörösbarna, fehér- és feketetarka. Európában és Ázsiában mindenütt előfordul a síkvidéki füves pusztákon, gabonaföldeken. A földben 1-2 méter mélységben, üreget készít, oda gyűjti az élelmét télire. Igen szapora. Nősténye évente kétszer-háromszor, esetenként 6-18 fiókát fial. Téli álmot alszik, de szabályosan ötnaponként felébred, s begyűjtött készletéből táplálkozik. Készlete elérheti a 15 kg-ot is, ezért a kultúrföldeken nagy károkat okoz. Magvakon kívül nedvdús növényi részekkel, gerinctelen és apróbb gerinces állatokkal is táplálkozik. A magvakat pofazacskójában hordja be üregébe. A B a tisztátalan állatok között említi (3Móz 11,5; 5Móz 14,7). Nem kérődző állat. Jellegzetes pofamozgása, és más, a kérődzőkre emlékeztető alkati sajátossága miatt tekinthették kérődzőnek. A h. sáfán fordításaként a Zsolt 104,18-ban és a Péld 30,26-ban mormota olvasható.
50. Jávor(szarvas) (Alces alces, h. zemer).
A párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, a szarvasfélék (Cervidae), családjába tartozik. Hazája Európa, Ázsia, É-Amerika. A B-ban a rev. Károliban szerepel a h. zemer fordításaként (5Móz 14,5). A szó jelentése bizonytalan. Talán valamilyen antilop vagy gazellafajról van szó. Az ÚF-ú B vadkecskével fordítja.
51. Juh (h. szeh, có'n, kebes, g. amnosz, arnion, probaton).
A kérődzők alrendjébe tartozó, párosujjú, patás emlős állat (Ovis aries aries). Egyik legrégibb és legelterjedtebb háziállat. Sok fajtája ismeretes. A B-ban többnyire a kövérfarkú juhról (Ovis laticaudata) van szó. A farkot a legízesebb falatnak tartották. Ünnepélyes alkalmakkor a díszvendég elé tették (1Sám 9,24). A juhnak a B-ban neme, kora, rendeltetése szerint különböző nevei vannak (ráhél anyajuh, 'ajil kos, táleh szopós bárány). Színe többnyire fehér (Zsolt 147,16; Ézs 1,18; Dán 7,9; Énekek 6,6; Jel 1,14), ritkán fekete vagy tarka (1Móz 30,32). Szelíd, igénytelen, védelemre szoruló, a szenvedést némán elviselő állat (Ézs 53,6; Jer 11,19; Zsolt 119,176). Tejéért (5Móz 32,14), húsáért (1Sám 25,18; 2Sám 12,4; 1Kir 5,3), gyapjáért (1Sám 25,2; 2Sám 13,24) és bőréért (2Kir 1,8; Zak 13,4; Mt 7,15; Zsid 11,37) tartották. A jó pásztor egyenként, név szerint ismerte juhait (Péld 27,23; Jn 10,3.27). A sok juh gazdagság, Isten áldásának a jele volt (1Móz 12,16; 26,14; 5Móz 28,4). Fontos szerepe volt a kultuszban, a különböző áldozatokban. Általában egyéves kosokat mutattak be áldozatul (3Móz 22,19), nőstényt (jerkét) csak ritkán (3Móz 4,32kk; 5,6). Gyakran szerepel jelképes, átvitt értelemben, valamint a messiási jövendölésekben: Izráel juhnyáj, amelynek az Úr a Pásztora (Zsolt 80,2; 100,3), az egyes hívők juhok, akikről Isten pásztorként visel gondot (Zsolt 23,1), Jézus a jó Pásztor, aki életét adja a juhokért (Jn 10,11), a messiási korban a bárány a farkassal lakik (Ézs 11,6), az ítéletkor Isten igazságot tesz a juhok között (Ez 34,17kk), elválasztja a juhokat a kecskéktől (Mt 25,32k). A jelképes értelemhez ld. ÁLLATSZIMBOLIKA.
52. Kakas (Gallus domesticus, h. zarzir, szekvi, g. aléktor).
A tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe tartozó madarak hím példányai. Tollazata rendszerint színpompásabb, mint a tojóé. A tyúkfélék hímjének taréja, valamint áll- és füllebenye fejlettebb, farktollai ívben felfelé, majd lefelé hajló ún. sarlótollak. Eredeti hazája India. Perzsa-babiloni közvetítéssel jutott el Palesztinába, Görögországba, ahol »perzsa madár« néven ismerték. A LXX és a V szöveg- és korhűbb fordításában (h. zarzir, szekvi) az ÓSZ-ben is előfordul. A Péld 30,29 a szépen lépegető állatok között említi, amely kecsesen sétál a tyúkok között. A Jób 38,36 értelme: Isten adott értelmet a kakasnak, hogy jelezze a hajnal közeledtét. Az ÚSZ-i korban a baromfi Palesztinában igen elterjedt, a tojás ismert étel volt. Az ÚSZ Péter tagadásával kapcsolatosan említi (Mt 26,34.74; Mk 14,30.68.72; Lk 22,34.60; Jn 13,38; 18,27). Jézus korában voltak olyan törvények Jeruzsálemben, amelyek tiltották tenyésztését. A rabbinusi irodalom is gyakran említi. Nemcsak a hajnal hírnöke, hanem a feltámadás és az utolsó ítélet szimbóluma is. Harcos természeténél fogva a világi és érzéki kísértések elleni harcot is jelképezi. A keresztyénség kezdeti idejében gyakran szerepel a kakas képe a keresztyén sírfeliratokon.
53. Kakukk (Cuculus canorus).
A kakukk alakúak (Cuculiformes) rendjébe, a kakukkfélék (Cuculidae) családjába tartozik. Csaknem egész Eurázsiában és Afrikában elterjedt. Az Európában élők a hideg elől szeptemberben a Szaharától D-re vonulnak, s áprilisban térnek vissza. A ritkás, dús aljnövényzetű erdőket kedveli. Tojásait egyenként énekesmadarak fészkeibe rakja, körülbelül tizennyolcat. Fiókáik tizenkét napra kelnek ki, és kikelésük után tíz órán belül dajkamadaruk tojásait, fiókáit kidobják a fészekből. Dajkái három hétig etetik. A B-ban a h. sáhaf vitatott fordításaként fordul elő a 3Móz 11,16-ban és az 5Móz 14,15-ben (rev. Károli, Luther).
54. Kaméleon (h. kóah).
A pikkelyes hüllők (Squamata) rendjének egyik alrendjébe tartoznak. Jellegzetes testalkatuk van: fejük hátsó része sisakban végződik, testük oldalról erősen összenyomott. Fákon élnek, s ehhez az életmódhoz alkalmazkodtak. Lábaik hosszúak, lábujjaikkal jól át tudják fogni az ágakat. Nagy szemeik vannak, amiket egymástól függetlenül is tudnak mozgatni. Különleges tulajdonságuk, hogy színüket, a környezetük változásának megfelelően képesek megváltoztatni. Féreg alakú nyelvüket testük félhosszánál nagyobb távolságra is ki tudják ölteni. Főleg a trópusi Afrikában és Madagaszkár szigetén élnek. A »közönséges kaméleon« (Chameleon chameleon) farkával együtt 24-30 cm, a »párduc kaméleon« (Chameleon pardalis) csaknem 50 cm nagyságú. Átvitt értelemben a köpönyegforgató embert jelöli. A B-ban a 3Móz 11,30-ban fordul elő a h. kóah fordításaként.
55. Kánya (Milvus, h. dajjáh).
A sólyomalkatú (Falconiformes) rendjébe, a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozik. Ragadozó madár. Szárnya és villás farka hosszú. Több faja ismeretes. A »vörös kánya« (Milvus milvus) apró emlősökkel és rovarokkal táplálkozik, a »barna kánya« (Milvus migrans) dögöt eszik. Vonuló madár. Az 5Móz 14,13 a tisztátalan madarak közé sorolja. Az Ézs 34,15 Edóm pusztulása leírásában említi.
56. Karvaly (Accipiter nisus, Falco tinnunculus, h. néc).
A sólyomalkatúak (Falconiformes) rendjébe, a vágómadárfélék (Acipitridae) családjába tartozik. Háta palaszürke, hasoldala fehér, sötét harántsávokkal. Eurázsiában (a legészakibb vidékeket kivéve), ÉNY-Afrikában honos. A fiatalok a hideg elől elköltöznek, de a nem vonulók is szeretnek kóborolni. A hím hossza 31-34 cm, a tojóé 37-41 cm. Főként a fenyveseket kedveli. Száraz gallyakból magasan a törzs mellé rakja fészkét. Májusban költ. A 4-6 kékeszöld, barnásfoltos tojásokat a tojó költi ki 21-26 nap alatt. A tojónak, majd a fiókáknak is a hím hordja az eleséget, de a fiókákat a tojó eteti. Ragadozó madár. Kis madarakra, főleg verebekre, seregélyekre, pintyekre vadászik. A B-ban a tisztátalan madarak felsorolásában fordul elő (h. néc, 3Móz 11,16; 5Móz 14,15). A Jób 39,26-ban (rev. Károli 39,29) ölyv olvasható a h. néc fordításaként.
57. Kecske (Capra, Capra Iitreus, h. céz, g. aiksz, ériphosz).
A szarvasmarhafélék (Bovidae) családjába, a kecskealakúak alcsaládjába tartozik. Egyik legrégebben háziasított állat. Ősének a már kihalt Capra prisca-t, valamint a csavart szarvú vadkecskét (Capra falconeri) és a bezoár-kecskét (Capra ibex aegagrus) tartják. Minden egyede szarvat visel, de a bakoké fejlettebb. A szarv alakja szerint számos alnemét különböztetik meg. A B-ban a Capra hircus mambrica szerepel. Ez a faj nagyobb, mint a nálunk ismeretesek. Színe többnyire fekete, ritkán pettyes vagy tarka (1Móz 30,32k). Nagyon igénytelen állat. Izráelben egyenértékűnek tekintették a báránnyal és nagy tömegekben tenyésztették (5Móz 32,14; Péld 27,27). A fiatal kecske (h. gödi, g. ériphosz) húsa kedvelt étel volt (vö. Bír 6,19; 13,15kk; Lk 15,29). A köznapi beszédben elmosódik a gida és a gödölye közötti különbség: mindkettő fiatal kecskét jelent. A szaknyelvben a gida a fiatal hímivarú, a gödölye a fiatal nőivarú, kecskét jelenti. A törvény rendelkezése értelmében tilos volt megfőzni a gödölyét az anyja tejében (2Móz 23,19). Teje is fontos és egészséges élelem (Péld 27,26k). Bőréből tömlőt készítettek víznek és bornak, szőréből sátorlapot szőttek (2Móz 35,26). A juh és szarvasmarha mellett fontos áldozati állat (3Móz 1,10; 3,12). Páskának is el lehetett készíteni (2Móz 12,5). Az engesztelési ünnepen egy kecskebakot az Úrnak, egyet Azázélnek kellett sorsvetéssel kiválasztani (3Móz 16.5.7kk). Szerepel az erőszak, birodalmak jelképeként is (Zak 10,3; Dán 8,5kk), valamint az ítéletről szóló próféciákban, tanításokban (Ez 34,17; Mt 25,31kk).
58. Keselyű (h. neser; peresz, raham, cóznijah, g. altosz).
A keselyűfélék a sólyomalkatúak (Falconiformes) rendjébe, keselyűfélék (Aegypiidae) családjába tartoznak. Csak a meleg és a mérsékelt égövben élnek. A keselyűre jellemző a kopasz fej, a csupasz nyak, a rendkívüli éles látás, a nagy szárnyak, a fejlett, de tompa karom. A madarak közül a keselyű tud a legmagasabbra repülni. A B-ban előforduló keselyűfélék megkülönböztetése sokszor igen nehéz, mivel a h. szavak használata nem következetes. Olykor csak a szövegösszefüggés alapján lehet eldönteni, hogy milyen keselyűről, ill. keselyűről vagy sasról van-e szó. A h. neser-t hol sasnak, hol keselyűnek fordítják. A Mik 1,16-ban bizonyos keselyűről van szó. Többnyire dögökkel, hullákkal (Jób 39,27kk; Mt 24,28; Lk 17,37), beteg, legyengült állatokkal táplálkoznak. Szeretnek szakadékokban, hozzáférhetetlen magas sziklákon fészkelni. A B-ban említett keselyűfélék:
a) Barátkeselyű vagy csuháskeselyű (Aegypius monachus, h. peresz). A Jordán völgyében fordul elő.
b) Dögkeselyű (Neophron percnopterus, h. ráhám), az óvilági keselyűfélék családjába tartozik. A keselyűfélék között a legkisebb termetű, alig nagyobb a hollónál. Tollazata piszkosfehér színű (3Móz 11,18; 5Móz 14,17).
c) Fakókeselyű (Cyps fulvus). Egykor igen gyakori volt Palesztinában, napjainkra azonban a sakál- és rókaméreg alkalmazása miatt csaknem kipusztult. Szárnyfesztávolsága csaknem 3 m. Tollazata fakóbarna.
d) Feketekeselyű (h. coznijjá). Tollazata sötétes. A Jordán völgyében fészkel. A rev. Károliban halászó sas, az ÚF-ban halászsas olvasható (3Móz 11,13; 5Móz 14,12).
e) Saskeselyű (Gypaetus barbatus). A B-ban a h. neser (Ez 17,3), és a g. aetosz (Mt 24,27; Lk 17,37) fordításaként fordul elő. Igen nagy testű, szintén dögevő, de ragadozóként élő állat zsákmányolására is képes.
59. Kígyó (h. náhás, g. ophisz).
A kígyók (Ophidia) a hüllők (Reptilia) osztályának egyik alrendjét alkotják. Hosszú testű, vállöv és végtag nélküli állatok. Testük nagy részét pikkelyek, fejüket és hasukat többnyire pajzsok fedik. Évente többször is vedlenek. Pikkelyingük a fejen, ill. az állkapcsok szélén hasad fel, s egy darabban - a szemhéjakkal együtt - válik le a testről. Állkapcsuk csak lazán kapcsolódik a koponyához, ezért szájukat rendkívül nagyra kitáthatják. Szájukban nemcsak az állkapcsukon, hanem a szájüreg más csontjain is vannak fogak. Egyes csoportoknak méregfogai vannak, amelyek méregmirigyekkel vannak kapcsolatban. A méregfogak barázdásak (pl. a mérges siklóké), vagy csövesek (pl. a viperaféléké és a csörgőkígyóké). Az első esetben a fog oldalán egy kis barázda fut végig, a másodikban pedig a fog belsejében egy kis csatorna húzódik. Ezeken keresztül jut a méregmirigy által kiválasztott sárga színű váladék az áldozat testébe. A méreg összetétele és hatásmódja kígyófajonként más és más. A kobrák mérge pl. az idegközpontokra, a viperáké pedig a szívre és a légzőközpontokra hat. Jellegzetességük, hogy alsó és felső szemhéjuk a szemgolyó előtt átlátszó burokká nőtt össze, mozdulatlan, tekintetük ezért üveges, merev. Főleg élő állatokkal táplálkoznak. Áldozatukat mérgükkel vagy izomerejükkel ölik meg. Leginkább tojásokkal szaporodnak. A tojásokat általában a nap melege költi ki, de vannak elevenszülők is. Kb. 2500 fajuk ismert, s ezeknek mintegy a 17%-a mérges kígyó. A kígyók alrendjének több családja van, köztük a valódi siklófélék (Colubridae) és a viperafélék (Viperidae). A kígyók legnagyobb csoportját a valódi siklófélék alkotják. Közülük csak egyeseknek van méregfoguk, amelyek a felső állkapocsban hátul, a normális fogak mögött helyezkednek el. A viperafélék felső állkapcsa elcsökevényesedett, feltűnően rövid és mozgékony. Az állkapocs mindkét oldalán egy-egy működő, s egy-egy, valamivel kisebb, mozgatható, befelé hajló tartalék csöves méregfog van. Maráskor a száj kitátásával egyidejűleg a felső állkapcsok függőleges állásba kerülnek, s a méregfogak előremerednek. A méregfogak injekciós tűhöz hasonlítanak: belsejükben csatorna húzódik, amiknek a nyílása a fog elülső részén van. Mérgük nagyon veszélyes, halált okozhat.
A B általában a h. náhás, a g. ophisz szót használja a kígyó jelölésére. Ezek esetében mindig egyértelműen kígyóról van szó. Ezenkívül azonban számos elnevezéssel találkozunk, amiknek az azonosítása nagyon nehéz. Gyakran elmosódik a különbség a kígyók és a viperafélék között: a kígyó, mérges kígyó lehet valamilyen viperaféle, s a vipera lehet valamilyen mérges kígyó. A náhás-on kívül a következő h. elnevezésekkel találkozunk a leggyakrabban az ÓSZ-ben: a) peten (Cerastes cornuta), szarvasvipera. Hosszú, homokszínű, igen veszélyes mérgeskígyó, széles, esetlen fején két kis szarvacska van. A homokos talajt szereti (5Móz 32,23k; Zsolt 58,5; 91,13; Ézs 11,8). Vannak, akik szerint a peten az ureuszkígyót jelöli. A Zsolt 58,5k kígyóbűvölésről beszél, s erre a célra, valószínűleg már az ókorban is, az ureuszkígyót használták (Préd 10,11; Ézs 3,3; Jer 8,17). b) cefác, cifcóni (Vipera xanthina), mérges kígyó, vipera. Kisázsiában, Szíria-Palesztinában igen elterjedt világosszürke mérges kígyó, amely egy méter hosszúra is megnő (Ézs 11,8; 14,29; 59,5; Jer 8,17; Péld 23,32). c) 'ef ceh, az indiai kobrával közeli rokonságban lévő ureuszkígyó (Naja haje). Sárgás színű mérges kígyó, amely a 2,25 m hosszúságot is eléri (Zsolt 140,4; Jób 20,16). Fáraók ábrázolásánál gyakran alkalmazták homlokdíszként. d) söfifón (Zamenis diadema), záménisz, mérges kígyó, 1,8 m hosszúra is megnő. É-Afrikától Szírián és Arábián át egészen É-Indiáig megtalálható (1Móz 49,17). e) kippóz (Eryx jaculus), homoki kígyó. 80 cm hosszúra is megnő. Nem mérges. É-Afrika és NY-Ázsia homokterületein van elterjedve (Ézs 34,15 - Károliban: bagoly). f) száráf, mérges kígyó, vagy tüzes kígyó. Marása égő fájdalmat okoz. A pusztai vándorlás során büntelésül küldte Isten e kígyókat Izráelre. Ekkor készített Mózes egy érckígyót Isten parancsára. Aki az érckígyóra feltekintett, az nem halt bele a kígyó marásába. Ez az érckígyó később bálványozás tárgya lett. Ezékiás király törette össze (4Móz 21,6.8; 5Móz 8,15; 2Kir 18,4).
A kígyó rossz és jó értelemben egyaránt szerepel a B-ban. Gyakran használják az álnokság, gonoszság (Zsolt 140,4; Mt 3,7; 23,33), a veszély (1Móz 49,17), a pusztulás (5Móz 32,33; Zsolt 58,5; Péld 23,32; Préd 10,8; Ézs 30,6; 59,5; Ám 5,19; Mt 7,10; Jel 9,19) kifejezésére. Olykor Isten ítéletének az eszköze (4Móz 21,6; Jer 8,17), de szabadításának jelképe is (4Móz 21,8; Jn 3,14). A kígyó okosságát Jézus példaként állította tanítványai elé (Mt 10,16). Tisztátalan állat (3Móz 11,41kk; vö. ApCsel 10, 10kk).
A kígyó az ókori vallások világában is fontos szerepet játszik. Egyiptomban, Babilóniában, Kánaánban, Görögországban szent állatnak tekintették. Számos istenség jelképe volt, főleg az életet, gyógyulást ajándékozóknak, pl. Anathnak és Aszklépiosznak. A kígyó a B jelképvilágában is szerepel. A kígyó vette rá Ádámot és Évát az Isten elleni lázadásra (1Móz 3,1kk). Az ősi kígyó és a végidők sárkánya azonos, s nem más, mint az ördög, a sátán (Jel 12,9), akit azonban utolér Isten megsemmisítő ítélete (Jel 20,2.10). De a végső győzelemig is legyőzhető a Bárány vérével és a bizonyságtétel igéjével (Jel 12,11).
60. Komondor.
Nagytermetű, izmos, erős és bátor kutya. Egész testét hosszú, összegubancosodásra, elnemezesedésre hajlamos, puha, gyapjas, sűrű szőrzet fedi. A fajtatiszta komondor szőre fehér. Mandula alakú szeme sötét, a szemhéj széle palaszürke, az orrtükör fekete. Kiváló pásztorkutya, de házőrzőként is felülmúlhatatlan. Valószínűleg belső-ázsiai eredetű. A B-ban a Jób 30,1-ben fordul elő a h. keleb fordításaként (rev. Károli, az ÚF juhászkutyának fordítja). (Ld. még EB)
61. Korall.
A csalánozók törzsébe tartozó szilárd vázat kiválasztó virágállatok (Anthozoa) gyűjtőneve. Magánosan vagy telepeken élő polipok. Medúza-alakjuk nincs. Kb. 6000 korallfaj ismert. A Föld valamennyi tengerében megtalálhatók, kivéve azokat, amelyeknek a vize erősen kiédesedett (pl. az Azóvi-tenger). Legismertebb a szarukorallok (Gorgonaria) rendjébe tartozó vörös nemeskorall (Corallium rubrum), amely a Földközi-tengerben is bőven megtalálható. Ennek csiszolt vázából nyakláncot és dísztárgyakat készítenek. A kőkorallok (Madreporaria) legtöbb faja több méteres telepeket alkot. Az egyes polipegyedek néhány mm-esek, a magányos polipok nagysága viszont néha eléri a 25 cm-t is. A telepes kőkorallok helyenként vagy tömegben lépnek fel, és különféle korallépítményeket (korallszegélyeket, korallgátakat, korallgyűrűzátonyt) hoznak létre. Szűkebb értelemben korallon csak a korallállatok vázát értik. A B-ban a h. pöninim a vörös nemeskorallt (JSir 4,7), a rá'mót pedig valószínűleg a fekete korallt (Euplexaura antipathes) jelöli. Tirusz kereskedelmében a korall fontos árucikk volt (Ez 27,16). A B-ban főleg a nemeskorallból készített gyöngyökről, ékszerekről van szó, amelyeknek értékét a bölcsesség messze felülmúlja (Jób 28,18; Péld 3,15; 8,11; 20,15).
62. Kos (h. 'ajil, jóbél).
Hímivarú juh. A nősténytől nagyobb teste, durvább és hosszabb gyapja, több és ragadósabb gyapjúzsírja, vastagabb bőre, ráncolt orrháta, erősebb csontozata, aránylag szélesebb és durvább feje, ingerlékenyebb vérmérséklete különbözteti meg. Ivartalanítás után ürünek nevezik. Kedvelt vágójuh (1Móz 31,38). Igen értékes és fontos áldozati állat (1Móz 22,13; 2Móz 29,1; 3Móz 9,4; 16,3; 19,21; 1Krón 29,21; 2Krón 29,32). A szent sátor egyik takarója kosbőrből készült (2Móz 26,14). Szarvából kürtöt (keren jóbél, Józs 6,5), szarut (1Sám 16,1) készítettek. A nyájban betöltött vezető szerepüknél fogva a próféciákban a nép vezetőit (Ez 39,18), erőszakos természetük miatt pedig az erőszakot, erőszakos világbirodalmat (Dán 8,3kk.20) jelképezik. (Ld. még JUH, ÁLLATSZIMBOLIKA).
63. Krokodil.
A krokodilok (Emydosauria) a hüllők vagy csúszómászók (Reptilia) osztályának egyik rendjét alkotják. Testük gyíkszabású, arcorruk ormányszerűen megnyúlt. Atlag 4 méteresek, de elérhetik a 10 m hosszúságot is. Oldalról lapított tarajos farkuk csaknem olyan hosszú, mint a testük, az evezésnél fontos szerepe van. Lábuk viszonylag rövid, hasuk járás közben érinti a földet. Az elszarusodott bőr kitüremkedéseiként létrejött pikkelyek hátukon és hasukon összenőve pajzsot képeznek. A pikkelyek irhai részének elcsontosodása következtében képződő csontpikkelyek a pajzsokkal együtt valóságos páncélt alkotnak. Főleg trópusi és szubtrópusi folyókban, tavakban, mocsarakban vagy partjukon élnek. Veszedelmes ragadozók. Főleg halakkal táplálkoznak, de legtöbb fajuk rátámad a vízhez inni járó emlősökre. Az emberre is veszélyes. Meszes héjú tojások rakása által szaporodnak. Bőrük értékes. A B a nagy tengeri szörnyek (h. tannin) között tartja számon. Sokszor nehéz is eldönteni, hogy tengeri szörnyről, tengeri sárkányról, kígyóról vagy krokodilról van-e szó. Az Ez 29,3kk-ben kétségtelenül szó van a krokodilról, Egyiptom jelképeként (vö. Ez 32,2; Ézs 27,1; 51,9; Jer 51,34). Hasonlóan kérdéses a h. livjátán fordítása is. Kétségtelen, hogy a szövegek több esetben a krokodilra gondolnak, kiváltképpen amikor Egyiptom jelképeként használják (Ézs 27,1). A Jób 40,25-41,26 egyértelműen a krokodilt írja le nagyon szemléletesen s a vadállatok királyának nevezi (41,26). A Nílusban nagyon sok krokodil élt, de már csaknem kipusztultak, mivel a modern fegyverek ellen nem nyújt védelmet erős páncéljuk. Palesztinában is éltek krokodilok egészen a 19. szd. kezdetéig, különösen Cézárea környékén. Sztrabón és Plinius a Kármeltől D-re található krokodilvárosról és krokodilfolyóról tudósít. A város eltűnt. A folyó valószínűleg a mai Nahr-ez-Zerka (újh. Tanninim). (Ld. még LEVIÁTÁN).
64. Kutya (ld. Eb)
65. Légy (h. zöbub, g. müia).
A kétszárnyúak (Diptera) rendjébe tartozó rovar. A házilégy (Musca domestica), az igazi legyek (Muscidea) családjába tartozik. Egyes fajaiknak hosszú és sokízű, másoknak rövid háromízű csápjaik vannak. Szúró, vagy szúró-szívó szájszervük van. Lárváik szárazföldön vagy vízben élnek. Számos fajuk mind emberre, mind állatra káros, sőt veszélyes (pl. bögölyök, bagócsok), a házilégy a tífusz és a vérhas kórokozójának egyik fő terjesztője. Egyes fajuk növényevő, viszont vannak családok, amelyek rovarokat pusztítanak (pl. a rablólégy, fürkészlégy). Bár Palesztinában sok légy volt, a B csak ritkán említi (Préd 10,1; Ézs 7,18). Az egyik palesztinai bálvány istenséget a legyek urának nevezték. (Ld. még BAALZEBUB).
66. Ló (Equus caballus, h. szusz, párás, rekes, g. hipposz).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a páratlanujjú patások (Perissoda ctyla) rendjébe, a lófélék (Equidae) családjába tartozik. Növényevő háziállat. Jellegzetes egyujjú lábain pata fejlődött. A hímivarút ménnek vagy csődörnek, a nőivarút kancának, az ivartalanított mént heréltnek vagy paripának nevezik. Származását illetően az ismereteink hiányosak. Őshazája valószínűleg Ázsia. Háziasítása korán elkezdődött, Kr. e. 6000 körül. Elterjedése lassan, fokozatosan ment végbe. A sumir szókincsből még hiányzik a ló. A hettiták körében, valamint Szíriában valószínűleg a hurriták révén vált ismertté. A hettiták híres lótenyésztők lettek. Az egyiptomi emlékeken az újbirodalom (Kr. e. 17. szd.) korában találkozunk lóval, valószínűleg a hikszosz uralom alatt terjedt el. Izráel történetének kezdeti szakaszában Jákób áldása (1Móz 49,17), valamint az Egyiptommal kapcsolatos történetek említik (1Móz 41,43; 45,21; 47,17; 50,9; 2Móz 14,9.23kk; 15,1). A kánaáni őslakosok (Józs 11,4; Bír 4,13), valamint a filiszteusok (1Sám 13,5) is rendelkeztek lovakkal és harci kocsikkal. Izráel hitbeli okokból, sokáig elzárkózott a lovak tartása elől. A zsákmányolt lovak nagy részét még Dávid is megbénította, csak száz harci kocsit hagyott meg (2Sám 8,4). Salamon viszont már sok lovat tartott, és bekapcsolódott a közvetítő kereskedelembe is (1Kir 5,6kk; 10,25k.28k). Később az előkelők is tartottak lovakat (2Kir 11,16), sőt a napkultuszban is jelen voltak (2Kir 23,11). A lovakat főleg hadi célokra használták. A káldeusoknak (Jer 4,13; Náh 3,2), médeknek és a perzsáknak (Jer 50,42) nagy lovassága volt. Az Ez 38,15 szerint Góg seregében mindenki lovakon nyargal. Az 5Móz 17,16 megtiltja a királyoknak, hogy sok lovat tartsanak. A próféták sokszor felemelték szavukat a fényűző szekerek és lovak ellen, főként pedig amiatt, hogy sokan bizalmukat a lovakba, harci kocsikba, és nem Istenbe vetik (Hós 14,4; vö. Zsolt 20,8; Ézs 31,1). Gazdasági célra való felhasználásáról a B-ban csak az Ézs 28,28 tudósít. Megtalálható a bölcsességirodalomban is (Jób 39,19; Zsolt 32,9; vö. Jak 3,3). A messiási korban még a lovak csengettyűire is az lesz felírva, hogy az Úr szent tulajdona (Zak 14,20). Az apokaliptika egyik kedvelt állata (Zak 1,8; 6,1kk; Jel 6,2kk; 9,7.9.17.19). Jézus Krisztus fehér lovon jön el a megnyílt égen át (Jel 19,11), s a mennyei seregek is fehér lovakon követik (Jel 19,14).
67. Majom (h. kóf, g. pithékosz).
A majmok (Simiinea) a főemlősök (Primates) egyik alrendjébe tartoznak. Hosszú végtagú, fogódzó lábú, hosszú vagy rövid farkú, főleg fán lakó erdei állatok. Mindenevők. Trópusi, szubtrópusi területek lakói. A B csupán az 1Kir 10,22-ben és a 2Krón 9,21-ben említi: Salamon Tarsis-hajói arany, ezüst, elefántcsont mellett majmokat is hoztak. Valószínűleg a galléros páviánról (Papio hamadryas) van szó. Az egyiptomiak szent állatnak tartották, és gyakran ábrázolták.
68. Marha (h. bákár, páráh, g. bousz).
A B-ban több értelemben szerepel: 1. A szarvasmarha (Bos taurus) rövidebb formája (5Móz 14,4; Ézs 11,6). 2. Különböző háziállat, jószág gyűjtőneve (5Móz 11,6; rev. Károli). 3. Az állattenyésztő népeknél egészen általános értelemben: vagyon, érték, drágaság (rev. Károli: Péld 1,13; 3,9; 5,10; 13,22; 19,14; 22,16; ApCsel 4,32).
69. Medve (h. dób, g. arkosz).
Az emlősök (Mammalia) osztályában a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a medvék (Ursidae) családjába tartozik. A medvék a legnagyobb termetű szárazföldi emlős ragadozók. Testük zömök, fejük széles, fogaik erőteljesek. Farkuk nagyon rövid. Valamennyi lábukon öt ujj van, erős, tompa karmokkal. Testnagyságuk eltérő. A legnagyobb fajok magassága 1-1,25 m, hosszúsága 2,2-2,25 m, súlya 450 kg is lehet. Hatalmas teste ellenére rendkívüli gyors mozgású. Mindenevő. Kedvelt eledele a lédús gyümölcs, a fák, vetemények zöld hajtása, a méz. De táplálkozik tojásokkal, fiatal madarakkal, kisebb állatokkal. Ha nagyon éhes, megtámadja akár a szarvast, sőt az embert is. Legtöbb fajuk téli álmot alszik, de testük ilyenkor sem hűl le. A B-ban az Ursus arctos isabellinius-ról, valamint az Ursus arctos syriacus-ról van szó. A pásztor Dávid győztes harcokat vívott medvékkel (1Sám 17,34.37). A kölykeitől megfosztott medve különösen veszélyes (2Sám 17,8; Hós 13,8), de az ostoba ember még veszélyesebb (Péld 17,12). Isten ítélete elől hiába akar menekülni az ember, mert úgy jár, mint az, aki oroszlán elől fut, és medve támad rá (Ám 5,19). A csúfolódó gyermekek közül két medve negyvenkettőt tépett szét (2Kir 2,24). Dániel látomásában a második világ-birodalmat jelképező vadállat medvéhez hasonlított (Dán 7,5 vö. Jel 13,2). A messiási korban a medve is megszelídül, együtt legel a tehénnel (Ézs 11,7).
70. Menyét (Mustela nivalis).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozik. Karcsú testű állatka, ezért egészen szűk lyukakba is be tudja préselni magát. Hossza 15-22 cm. Lábai rövidek, nyáron vörösbarna, télen fehér. Színe vörhenyes barna. Erdőkben, szárazabb bozótosokban, ligetekben mindenfelé előfordul. Télen az emberi települések környékére húzódik. Ügyes ragadozó. Szívesen dézsmálja a baromfiólakat, de pusztítja az egereket, pockokat, sőt a fiatal patkányokat is. A B-ban a 3Móz 11,29 említi a tisztátalan állatok felsorolásában, a h. hóled vitatott fordításaként.
71. Méh (Apis mellifica, h. döbóráh).
A rovarok osztályába (Insecta), a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe, a méhfélék (Apidae) családjába tartozik. Számos faja van. A mézelő méh az egész Földön elterjedt. Államalkotó rovar. Fészkében a méhcsaládban egy nőstény van, amelyet királynőnek nevezünk. Egyiptomban már Kr. e. 2400 körül ismerték a méhészetet, jóllehet primitív formában. Noha Kánaán tejjel és mézzel folyó föld (2Móz 3,8.17; 13,5; 3Móz 20,24; 4Móz 13,27; 5Móz 6,3; Józs 5,6; Jer 11,5), a B mégis csak négy esetben (5Móz 1,44; Bír 14,8; Zsolt 118,12; Ézs 7,18) említi a méheket. A Sirák könyve a méhekre hivatkozva tanítja (11,2kk), hogy senkit sem szabad megvetni jelentéktelen külseje miatt: a méh kicsi a röpködők között, de pompás édességet termel. Vitatott, hogy Izráelben mikortól foglalkoztak méhészettel. A Misna korából számos bizonyíték van rá.
72. Moly (h. cás, szász, g. szész).
A rovarok (Insecta) osztályában a lepkék (Lepidoptera) rendjébe, a molyfélék (Tineidae) családjába tartozik. A ruhamoly (Tineola biseliella) és a szőrme- vagy szűcsmoly (Tineola Pellionella) a ruhaneműket teszi tönkre. Számos fajuk a mezőgazdaságban okozhat súlyos károkat (gabona-, alma-, kukorica-, liszt-, viaszmoly stb.). A B-ban gyakran szerepel az enyészet, pusztulás (Jób 13,28; Ézs 50,9; 51,8), Isten ítélete (Zsolt 39,12; Jób 4,19; Hós 5,12; Jak 5,2) szemléltetésére. Jézus arra figyelmeztet, hogy ne gyűjtsünk kincseket a földön, ahol a moly megemészti, hanem a mennyben gyűjtsünk igazi kincseket, aminek nem árthat sem a moly, sem a rozsda, s a tolvajok sem lophatják el (Mt 6,19k; Lk 12,33).
73. Mormota (Marmota marmota).
Az emlősök (Mammalia) osztályában a rágcsálók (Rodentia) rendjébe, a mókusfélék (Sciuridae) családjába tartozik. Teste zömök, farka hosszú. Sziklás lejtőkön kisebb-nagyobb telepekben él, de vannak alföldön élő fajai is. Növényekkel táplálkozik. Ősszel, alaposan felhízva, hosszú téli álomba merül. Gereznája rozsdasárga vagy sötétbarna színű. A fedőszőrök hegye gyengén sötétbarna és fényes. Gyapjúszőre dús és sárga színű. A B-ban a h. sáfán vitatott fordításaként fordul elő a Zsolt 104,18 és a Péld 30,26-ban.
74. A nadályok (Hirudinoidea).
A nadályok vagy piócák (hirudinea) osztályának egyik családja. Több mint 300 fajuk ismeretes. Nagyságuk néhány mm és 20 cm között változik. Testük háthasi irányban lapított, de hengeres is lehet. Két tapadókorongja van: elöl és hátul. Szájnyílásuk elől van. Bőrizomtömlőjük hámból és izomzatból áll. Izomzatuk fejlett. Tapadókorongjaikkal rögzítik magukat a gazdaállaton, vagy az aljzaton. Araszoló mozgással változtatják helyüket. Hajszálerekben gazdag bőrükkel lélegzenek. Legtöbb fajuk édesvízi. Az élősködő fajok gerinctelen és gerinces állatok vérét szívják. Vannak ragadozó fajaik is, ezek férgekkel, csigákkal táplálkoznak. A rev. Károliban a h. alukah fordításaként szerepel, a telhetetlenség példájaként (Péld 30,15). (ld. PIÓCA)
75. Nyúl (h.'arnebet).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a nyúlalkatúak (Lagomorpha) rendjébe, a kettős metszőfogúak (Duplicidentata) alrendjébe tartozik. Testük megnyúlt, hátulsó lábuk hosszú, farkuk rövid, fejük és fülük hosszú, ajkuk mélyen hasadt, szőrzetük sűrű. Növényevők. Kedvelik a társas életet. A sarki tájaktól a sivatagokig mindenütt megélnek. Palesztinában több fajuk él. Legelterjedtebb a szíriai nyúl (Lepus syriacus), amely valamivel kisebb, mint az európai vagy mezei nyúl (Lepus europaeus), valamint a még kisebb, homokszínű égei nyúl (Lepus aegyptius). A B a tisztátalan állatok közé sorolja, mivel kérődző, de nem hasított körmű (3Móz 11,6; 5Móz 14,7). A nyúl valójában nem kérődző, csak úgy mozgatja az ajkát, mintha kérődzne.
76. Oroszlán (Panthera leo, h. 'art, 'arjéh, gur, köfir, lajis, lábi', sahal, g. léon).
Az emlősök osztályába (Mammalia), a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a macskafélék (Felidae) családjába tartozik. A kifejlődött állat testhossza közel 2 m, magassága 1 m. A fejlett hímoroszlán nyakát és melle elülső részét sörény borítja. Az ÓSZ-i korban Palesztinában gyakori és rettegett vadállat volt. Főleg a Jordán völgyében, sűrűségekben és cserjésekben tanyázott (Jer 49,19; 50,44; Zak 11,3), s megtámadta a nyájakat és a pásztorokat is (Ézs 31,4; Mik 5,7). Az útonjáróknak is számolni kellett oroszlánok támadásával (Bír 14,5; 1Kir 13,24; 20,36; Ám 5,19). De bármily veszedelmes is volt, a bátrak, pásztorok, hősök szembeszálltak vele és legyőzték (Bír 14,5k; 1Sám 17,34; 2Sám 23,20; Ám 3,12). Elszaporodásuk, pusztításuk Isten haragvó ítéletének a megnyilvánulása (2Kir 17,25kk; Jer 5,6). A római korban már ritkán fordultak elő, a keresztes hadjáratok idején pedig teljesen kipusztultak a Szentföldön. Természetüket, szokásaikat alaposan megfigyelték, s gyakran leírták: ordít, mikor elindul rabló útjára, s hangja olyan, mint Isten mennydörgő szava (Jób 37,4; Ám 1,2; 3,8; Jel 10,3), ordításával ejti félelembe támadáskor a pásztorokat és a nyájat (Ézs 5,29), ordít, ha zsákmányra tett szert (Ám 3,4). A bokrok között lapulva leselkedik zsákmányra (Jób 38,39k), áldozatát ugrással teríti le (5Móz 33,20; Zsolt 7,3), nyakcsigolyáját töri szét (Ézs 38,13), tompa morgással telepszik zsákmányára (Ézs 31,4), vagy fogaival megragadva viszi, vonszolja rejtekére (1Móz 49,9). Az Ez 19,3 arról is tudósít, hogy csak egyes példányai szeretik megtámadni az embert. Az anyaoroszlán szeretettel neveli fel kölykeit s tanítja meg őket zsákmányt ejteni (Ez 19,2k; Náh 2,12). A K-i uralkodók szívesen vadásztak rá. Negatív és pozitív értelemben egyaránt gyakran szerepel az erő és a hatalom szemléltetésére (5Móz 33,22; Zsolt 10,9; 17,12; 22,14; Ézs 15,9; Péld 19,12; 28,15). A hamis próféták olyanok, mint a ragadozó oroszlánok: embereket esznek, kincset harácsolnak, sok asszonyt tesznek özveggyé (Ez 22,25). A hősöket gyakran hasonlítják az oroszlánhoz (2Sám 1,23; 17,10; 1Krón 2,8). A királyi trónokat a hatalom jelképeként szívesen díszítették oroszlánokkal. Salamon trónja két oldalán egy-egy, a trónhoz vezető hat lépcső mellett tizenkét oroszlánalak állt (1Kir 10,18kk). Istennek van hatalma megmenteni az oroszlánoktól (Dán 6,21kk). S még az oroszlánok is sínylődhetnek az éhségtől, de akik az Úrhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót (Zsolt 34,11). A messiási korban az oroszlán is szelíd lesz, szalmát eszik, mint a marha (Ézs 11,7). Jákób áldása Júdát (1Móz 49,9), az ÚSZ Jézus Krisztust (Jel 5,5) nevezi oroszlánnak. Olykor a sátán jelképeként is szerepel (1Pt 5,8; Jel 9,8; 13,2).
77. Ökör (Bostaurus, h. sór, bákár, g. bousz). (ld. SZARVASMARHA).
78. Ökörbika
Az Ézs 34,11-ben fordul elő a h. ká'at fordításaként (rev. Károli). A h. ká'at fordítása bizonytalan: bölömbikát, baglyot, pelikánt egyaránt jelenthet. Más helyeken (3Móz 11,18; Zsolt 102,7; Zof 2,14) mind a rev. Károli, mind az ÚF pelikánnak fordítja (ld. PELIKÁN).
79. Ölyv (Buteo, h. néc).
A madarak (Aves) osztályába, a sólyomalkatúak (Falconiformes) rendjébe, a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozik. Közepes vagy a közepesnél nagyobb termetűek, a sasokhoz, sólyomfélékhez közelálló ragadozók. Szárnyuk hosszú és széles. Tollazatuk lágy, és többnyire sötét színű. Főleg apró emlősökre és madarakra vadászik, de egeret, békát, siklót, csigát, darazsakat, méheket is fogyaszt. Ismertebb fajai: pusztai ölyv, kígyászölyv, darázsölyv, egerész ölyv, gatyás ölyv. A mózesi törvény a tisztátalan madarak közé sorolja (3Móz 11,16; 5Móz 14,15). ÚF és rev. Károli karvalyféléknek fordítja itt a h. néc-et. A Jób 39,26 szerint Isten teremtette olyannak, hogy D felé vándorol.
80. Öszvér (Equus asinus mulus mula, h. pered, pirdáh).
A ló és a szamár keresztezéséből származó hibridutód. Ha az anya ló, az apa pedig szamár, akkor lóöszvérnek (Equus mulus), ha az anya szamár, az apa ló, akkor szamáröszvérnek (Equus hinnus) nevezik. Az öszvér évezredek óta ismeretes. Számos előnyös tulajdonsága van. A hőséget jobban bírja, mint a ló. Igénytelen, nem mohó. Biztos járású. Nem szédül sem a magasban, sem a keskeny ösvényen. Munkabírása nagyobb, mint az azonos súlyú lóé. Jóval tovább él, mint a ló. Általában 30 éves koráig használható munkára de 40-60 éves öszvérek is vannak. A betegségekkel szemben nagyon ellenálló. Vannak rossz tulajdonságai is: nem olyan ragaszkodó, mint a ló. Bár értelmi foka magas, észjárása élénk, gyakran furfangos és alattomos. Kitartóan ellenszegül, különösen akkor, ha ezt rossz bánásmód váltotta ki. Ha bántják, védi magát. Általában mind a ló-, mind a szamáröszvér terméketlen. Az öszvérkancák között olykor termékenyek is előfordulnak. Ezek szamár- és lócsődörtől egyaránt fogamzanak. A szamárcsődörtől származóak viszont teljesen lókülleműek és termékenyek.
A mózesi törvény tiltja a különböző fajú állatok párosítását (3Móz 19,19). A B először Dávid korában említi: fiai öszvéreken lovagoltak (2Sám 13,29), Absolonnal öszvére futott egy nagy tölgyfa alá, amelynek sűrű ágain fennakadt és halálát lelte (2Sám 18,9). Salamon a Dávid öszvérén ment le a Gihónhoz, ahol királlyá kenték (1Kir 1,33.38.44), uralkodása idején öszvéreket is kapott ajándékba (1Kir 10,25). Az összegyűjtés idején öszvéreken is viszik Izráel fiait Jeruzsálembe (Ézs 66,20). Fontos szerepe volt a kereskedelemben is, Tírusz piacára Bét-Tógarmából vitték az öszvéreket. Valószínű, hogy Izráel - különösen kezdeti időkben - a kereskedelem révén szerezte be az öszvéreket. A Misna tudósai, bár megengedik az öszvérek alkalmazását, tenyésztőiket súlyos büntetésre tartották méltóknak.
81. Őz (Capreolus capreolus, h. cófer, jahmur).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, a szarvasfélék (Cervidae) családjába tartozik. Kérődző állat. Teste karcsú, lábai vékonyak. Kiváló futó. Csaknem egész Európában, valamint Ázsia nagy részén honos. A hegyvidéken 2400 méter magasságig hatol fel. Aljnövényzettel borított erdőségekben, szántóföldek és rétek között elterülő kisebb-nagyobb ligetekben él. A hímet baknak, a nőstényt sutának, a fiatalt pedig őzgidának nevezzük. A bak agancsot visel, amit ősz végén levet, tél végén, kora tavasszal pedig újranöveszt. A suta május-júniusban egy vagy két, ritkábban három pettyes gidát ellik. Különböző növényekkel, hajtásokkal, termésekkel táplálkozik. A B-ban a h. cófer, jahmur, cöbi fordításaként fordul elő. A felsorolt h. szavak fordítása bizonytalan, gazellának, vadkecskének, antilopnak is fordítják őket (Énekek 4,5; 7,4; 8,14). Az 5Móz 14,5 a tiszta állatok között említi. Húsa ízletes, Salamon étrendjén is szerepelt (1Kir 5,3).
82. Párduc (Felis pardus, h. námér, g. párdálisz).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a macskafélék (Felidae) családjába tartozik. Rendkívül erős, vérengző ragadozó. Ázsiában és Afrikában számos alfaja él. Testhosszuk 120-150 cm, farkuk 60-90 cm, vállmagasságuk 45-60 cm. Bundájuk alapszíne általában sárgásbarna, tömött vagy gyűrűszerű fekete foltokkal, de előfordulnak fekete színűek is. A B többször is említi: a Libánonról, a Szenírről és a Hermónról jön (Énekek 4,8), ólálkodik a városoknál, és széttépi a kijövőket (Jer 5,6). Jeruzsálem úgy megtanulta a rosszat, hogy képtelen jót cselekedni, mint ahogyan a párduc sem tudja megváltoztatni foltjait (Jer 13,23). Az ítélet idején Isten párducként ront engedetlen népére (Hós 13,7). A Hab 1,8-ban valószínűleg gepárdról van szó, amelynek a lábai hosszabbak a párducénál, s ezért gyorsabban tud futni. A Dán 7,1-ben a g., a 7,6-ban a perzsa, a Jel 13,2-ben az antikrisztusi hatalmat jelképezi. A messiási korban a párduc is szelíd lesz: együtt hever a gödölyével (Ézs 11,6).
83. Paripa.
Általános értelemben herélt mén. A köznapi beszédben a szép mozgású, nemes (hátas) lovat nevezik paripának. (ld. LÓ).
84. Páva (Pavo cristatus, h. tukki, plur. tukkijim).
A madarak (Aves) osztályába, a tyúkalkatúak (Galliformes) rendjébe, a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozik. Indiai származású, s az egész világon elterjedt. A hímnek igen díszes tollruhája van. Tollazatában pompás ércfénnyel zöld, kék, fekete és barna színárnyalatok találhatók. Jellegzetesek a kakas farktollaiban lévő szemfoltok. A tojó egyszerű színű. Van fehér páva is, csak ez kevésbé terjedt el. Hangja kellemetlen. A B-ban az 1Kir 10,22 és a 2Krón 9,21 említi: Salamon Tarsis-hajói pávákat is hoztak (más fordítások »majom«-nak fordítják).
85. Pelikán (h. ká'at, g. pelekász).
A pelikán magyar neve: gödény. Ismertebb faja a rózsás gödény (Pelicanus onocrotalus) névváltozat. A madarak (Aves) osztályába, a gödényalkatúak (Pelecaniformes) rendjébe, a gödény- félék (Pelecanidae) családjába tartozik. Jellemzőjük, hogy hosszú, egyenes csőrük alsó kávája alatt nagy bőrzacskó van. Ebben a zacskóban viszi a táplálékot fiókáinak. Valószínűleg ezzel függ össze az a népi hiedelem, hogy a pelikán szíve vérével táplálja fiókáit. Palesztina legnagyobb vízi szárnyasa, mely másfél m magasra is megnő, szárnytávolsága néha a 4 m-t is eléri. A B a tisztátalan állatok közé sorolja (3Móz 11,18; 5Móz 14,17). Az Ézs 34,11; Zof 2,14 szerint romok között tanyázik. A sok nyomorúságában magára maradt zsoltáros pedig a pusztai pelikánhoz hasonlítja magát (Zsolt 102,7). Vitatott, hogy ez utóbbi esetekben valóban pelikánról van-e szó.
86. Pióca (Hirudinea, h. 'alukáh).
Gyűrűsférgek (Annelidea) törzsébe, nadályok (Hirudinoidea) osztályába, az állkapcsos nadályok (Gnathobdellidea) rendjébe és a (Hirudinidae) családjába tartozik. Sekélyebb álló- és folyóvizekben, leginkább a vízfenéken, növényekhez vagy víz alatti tárgyakhoz tapadva tartózkodik. Teste kissé lapított, kb. 10 cm hosszú. Első és hátsó tapadókorongján kívül testén semmiféle függelék nincs. Első öt szelvényén, párosával elhelyezve öt pár szem található. Állatok és emberek bőrén megtapadva állkapcsaival sebet ejt és vért szív. Testében a vér nem alvad meg, mert keveredik a nyakmirigyében termelt véralvadást gátló anyaggal (hirudin). Régen betegekből vért szívattak vele (orvosi pióca - Hirudo medicinalis), ma hirudintermelése miatt tenyésztik. A B-ban (ÚF) a h. 'alukáh fordításaként szerepel. (ld. NADÁLY).
87. Pók (Aranea, h. cakkábis, g. arákhné).
A pókok (Araneidea) rendjébe tartoznak, amelynek számos családja van (pl. keresztespókok, állaspókok, zugpókok, farkaspókok, csodáspókok stb.). Testük általában zömök, tracheatüdőkkel lélegzenek. Csáprágójuk méregmirigyekkel van kapcsolatban, ezért minden pók mérges, de az emberre csak a nagy fajok marása veszélyes. Szövőmirigyeikből rendkívül finom fonalat bocsátanak ki, amit különlegesen alakult karmaival sző-fon pókhálóvá. Mindegyik pókfaj jellegzetes hálót sző, többnyire zsákmányszerzés céljára. Vannak olyanok is, amelyek a földbe vájt lakásukat bélelik ki vele, vagy petéik számára gubót szőnek belőle. A búvárpók pedig búvárharangot készít a vízben. A B-ban a pókháló a gyengeség, haszontalanság jelképeként szerepel. A gonoszok pókhálót szőnek, amiből nem lesz ruha (Ézs 59,5). A nem Istenbe vetett bizalom is könnyen semmivé lesz, a pókhálóhoz hasonlóan (Jób 8,14; vö. 27,18). A rev. Károliban a Péld 30,28-ban is pók olvasható, amely bár kicsiny állat, mégis ott van a királyok palotáiban is.
88. Pondró (Vermis, h. tólécáh, rimmáh, g. szkóleksz).
Növényi részekben, oszló tetemekben stb. élő álca (lárva). Az Ézs 14,11-ben a h. tólécáh fordításaként fordul elő, ahol a féreg és a pondró rokonértelmű szavak: a holttestnek férgek a derékalja, pondrók a takarója (ld. FÉREG).
89. Rigó (h. cagur).
A madarak (Aves) osztályába, a verébalkatúak (Passeriformes) rendjébe, a rigófélék (Turdidae) családjába tartozik. A rigók középtermetű, arányos testalkatú madarak, egy részük kiváló énekes. Rovarokkal, férgekkel, csigákkal táplálkoznak, melyeket főleg az erdő talaján, a lombtakaró alól keresnek elő. Számos fajuk van: énekes rigó, fekete rigó, léprigó, fenyőrigó, szőlőrigó, örvös rigó stb. A B-ban az Ézs 38,14-ben fordul elő (ÚF) a h. cagur fordításaként (rev. Károli: daru).
90. Róka (Vulpes vulpes, h. sucál, g. alópéksz).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a kutyafélék (Canidae) családjába tartozik. Lábai rövidek, farka hosszú. Óvatos ragadozó. Mindenféle kisebb állattal táplálkozik. A rágcsálók pusztítása miatt hasznos, de a vadállományban s a baromfikban is kárt tesz. Erdők, ligetek lakója, de szívesen tanyázik emberi települések környékén is. Föld alatti üregének mindig több kijárata van. Szereti a gyümölcsöt, ezért a szőlőskertekben is okoz károkat. Bundájának színezete rendkívül változatos. Színárnyalatai alapján vörös (Vulpes vulpes), fekete, keresztes és ezüstrókát különböztetnek meg. A B többször említi. Sámson rókák farkára kötött csóvákkal gyújtotta fel a filiszteusok gabonáját, szőlőit és olajfás kertjeit (Bír 15,4k). Az ammóni Tóbijjá azzal gúnyolja a júdaiakat, hogy még egy róka is ledönti azokat a kőfalakat, amiket építenek (Neh 3,35; 4,3). Több esetben kérdéses, hogy valóban rókáról van-e szó, vagy pedig sakálról. Mivel a róka hullával nem táplálkozik, ezért a Zsolt 63,11-ben bizonyosan sakálról van szó (ld. még JSir 5,18; Ez 13,4; Énekek 2,15). Jézus Heródes Antipászt nevezte rókának (Lk 13,32).
91. Sakál (Canis aureus, h. tan, sucál, 'i).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a kutyafélék (Canidae) családjába tartozik. Arcorra keskeny és tompa, farka rövid és lecsapott. Szőre oldalán és lábain aranysárga. Eredeti hazája Ázsia, de Afrikában is meghonosodott. Hasonlít a rókára, ezért jelent a h. sucál sakált és rókát egyaránt. Rendszerint csapatokban jár, ezért valószínű, hogy Sámson sakálokat fogdosott össze, hogy felgyújtsa a filiszteusok gabonáját (Bír 15,4k). Kisebb vadakkal, gyümölccsel, dögökkel, hulladékkal táplálkozik. Palesztinában nagyon sok sakál volt. A h. 'i hangutánzó elnevezés, üvöltése a sírásra emlékeztet (Mik 1,8). Terjeszti a veszettséget, ezért veszélyes az emberre is. A B leggyakrabban az ítéletről szóló próféciákban (Ézs 13,22; 34,13; Jer 9,10; 10,22; 49,33; 51,37), szenvedések, nyomorúságok miatti panaszokban (Zsolt 44,20; Jób 30,29) említi. A messiási korban még a sakálok is dicsőítik Istent (Ézs 43,20; vö. 35,7).
92. Sárkány (h. tannin, tannim, g. drákón).
Mesékben, mondákban gyakran szereplő csodalény, amelynek gyík- vagy kígyóteste, denevérszárnya, s többnyire három, hét, kilenc, tizenkettő, huszonnégy feje van. Az európai mondavilágban emberevő, gonosz szörnyeteg, a magyar néphit szerint felhőkön vágtató szörny, a vihart csináló garabonciás paripája. A kínai, indonéziai mesékben viszont jóságos, bölcs lény. A kínaiak nemzeti jelképe, az egykori kínai császárok címerállata és szimbóluma. Az ókori népek mitológiáiban a sárkány valamilyen félelmetes, gyakran gonosz hatalom megtestesítője. Alakja nem minden népnél azonos, többnyire kígyóra, gyíkra, krokodilra emlékeztet. Mivel elsősorban valamilyen hatalom, erő megtestesítője, alakja aszerint is változik, hogy hol jelentkezik: szárazon, levegőben sárkány, folyókban, tengerekben tengeri szörny. A világteremtő, vagy a világot a kaotikus állapotból megszabadító istenségnek előbb le kellett győznie ezt az ellenséges hatalmat, s csak azután vihette véghez teremtő, ill. a rendet helyreállító munkáját. (A babilóniai sárkány viszont szent állat, amelynek az volt a feladata, hogy Marduk istent védelmezze a gonosz hatalmaktól). Ezeknek a mítoszoknak igen jelentős szerepük volt a kultuszban. Babilóniában, Kánaánban, a hettitáknál, Egyiptomban az újév ünnepén színészek két csoportja eljátszotta az istenség és a sárkány közötti harcot. Felelevenítették azt a mitikus eseményt, ami a jelenlegi rendet megalapozza, s ez a világ újrateremtését, megújítását jelképezte.
Az ÓSZ nyilvánvalóan ismeri a környező népek, vallások vonatkozó mítoszait. A sárkány különböző alakokban jelenik meg: sárkány (Jer 51,34; Ézs 51,9), szörny, szörnyeteg, tengeri szörny, tengeri szörnyeteg (Ézs 27,1; Ez 29,3; 32,2; Zsolt 91,13), krokodil (Ez 29,3k), kígyó, repülő kígyó (Ézs 14,29; vö. 1Móz 3,1kk). A LXX a Leviátánt is sárkánynak tekinti. Lényege szerint istenellenes, ezért emberellenes, különösen Isten népe elpusztítására törő hatalom, amely olykor egy-egy személyben (Nebukadneccar, Jer 51,34; a fáraó, Ez 29,2k), vagy egy-egy birodalomban (Dán 7,23kk) ölt testet. De Isten mindenekfeletti hatalma és győzelme egy pillanatig sem kétséges. Az Úr karja győztes volt az ősrégi időkben (Ézs 51,9; Zsolt 74,13), s az is marad mindörökké (vö. Dán 7,13k.27).
Az ÚSZ-ben a Jel beszél a sárkányról. Még a mennyben lakozik, amikor fel akarja falni a gyermeket, aki vasvesszővel fogja legeltetni a népeket (Jel 12,3kk). Mihály és angyalai hatalmas harcban legyőzik a sárkányt, aki levettetik a földre (Jel 12,7kk). Most lesz nyilvánvalóvá, hogy a sok alakban egy lény rejtőzik: a sárkány nem más, mint az ősi kígyó (1Móz 3,1kk), vagyis az ördög, a Sátán (Jel 12,9; 20,1). A sárkány hatalmas hadjáratot indít azok ellen, akik megtartják Isten parancsait (Jel 12,17), mozgósítja minden erejét, seregét (Jel 13,1kk). A sárkány azonban alulmarad a nagy küzdelemben: előbb ezer esztendőre megkötözik (Jel 20,2k), majd rövid időre elengedik ugyan (Jel 20,3c.7k), de azután a tüzes és kénes tóba vetik (Jel 20,10).
93. Sas (Aquila, h. neser, cóznijjáh, g. aetósz).
A madarak (Aves) osztályába, a sólyomalkatúak (Falconiformes) rendjébe, a vágómadár félék (Accipitridae) családjába tartozik. Nagy termetű ragadozó. Erős, ívelt karmok, kampós csőr jellemzi. Madarakra, valamint kisebb emlősökre vadászik. A B a tisztátalan állatok közé sorolja (3Móz 11,13; 5Móz 14,12). Szívesen fészkel sziklahasadékokban, hozzáférhetetlen sziklákon (Jer 49,16; Abd 4; Jób 39,27). Ismertebb fajai: a szirti sas (Aquila chrysaetos) parlagi sas (Aquila heliaca), pusztai sas (Aquila nipalensis orientalis), fekete sas (Aquila clanga), békászó sas (Aquila pomarina). Mivel a h. neser sast és keselyűt egyaránt jelenthet, ezért ahol hullával, döggel kapcsolatosan szerepel, ott valószínűleg saskeselyűről van szó (Mt 24,28; Lk 17,37). A B-ban gyakran szerepel átvitt értelemben: Isten úgy védi, hordozza népét, mint a sas fiókáit (2Móz 19,4; 5Móz 32,11; Jel 12,14), a megfáradtakat pedig megújítja, és szárnyra kelnek, mint a sasok (Ézs 40,31; Zsolt 103,5). Jelképezi az erőt (Hab 1,8), gyorsaságot (5Móz 28,49; 2Sám 1,23; Jób 9,26; Jer 4,13; JSir 4,19; Jel 12,14), a hirtelen bekövetkező veszedelmet (Jer 48,40; 49,22; Ez 17,3; Jel 8,13), a babiloni (Ez 17,3), az egyiptomi (Ez 17,7) világbirodalmat, a gazdagságot, mely gyorsan semmivé lesz (Péld 23,4k). Ezékiel látomásában a négy élőlény mindegyikének volt sasarca is (Ez 1,10), a négy kérub közül pedig a negyediknek volt sasarca (vö. Jel 4,7).
94. Saskeselyű (Gypaetus barbatus, h. neser).
A madarak (Aves) osztályába, a sólyomalkatúak (Falconiformes) rendjébe, a keselyűfélék családjába tartozik. Dögevő madár, de ragadozásra is képes (Mt 24,28). Tompa karmaival csak beteg, legyengült állatot támad meg. A Palesztinában előforduló keselyűfajok közül nevezetesebb a fakó keselyű (Gyps fulvus), és a dögkeselyű (Neophron percnopterus). Mivel a h. neser sast és saskeselyűt egyaránt jelent, ezért olykor csak az összefüggésből lehet megállapítani, hogy melyikről van szó (ld. KESELYŰ).
95. Sáska (Oedipoda migratoria, h. 'arbeh, g. akrisz).
A rovarok (Insecta) osztályába, az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendjébe, a sáskaszabásúak (Acrydiinea) alrendjébe, a sáskafélék (Acrydiidae) családjába tartozik. Az ÓSZ-ben az 'arbeh mellett még kilenc h. szó fordításaként szerepel. Hat lába és négy szárnya van. Az első pár keményebb a hátsónál, s ez utóbbi fedésére szolgál. Szárnyait valójában nem repülésre, hanem ugráskor ejtőernyőnek használja. Hallószerve az első potrohszelvény két oldalán helyezkedik el. A lábfej 3 ízből áll, hátsó lábai ugrólábak. Külön cirpelő szerve nincs. A hang úgy jön létre, hogy a hím hátsó combjának belső oldalát a szárnyfedő hosszanti erezetéhez dörzsöli. Csápja rövidebb testhossza felénél. Ősszel elpusztul, csak a talajba rakott peték telelnek át. Ezekből tavasszal kelnek ki a nimfák, amelyek négyszeri vedlés után fejlődnek ki és érik el az ivarérettséget. Ezért feltételezik, hogy egyes h. nevük ezekre a fejlődési szakaszaikra utal (ld. CSEREBOGÁR). Kizárólag növényekkel táplálkozik. Vannak fajaik, mint pl. az afrikai vagy egyiptomi vándorsáska (Acrydium aegyptium), a K-i vándorsáska (Pachytylus migratorius), amelyek nagy tömegekben jelennek meg, és minden zöldellőt elpusztítanak. A vándorlásban nagy segítségükre van a szél. Egyiptomot, a 8. csapásként, a K-i széllel érkező sáskák tarolták le (2Móz 10,12kk). De a szél pusztulásukat is okozhatja, mert a tengerbe sodorhatja őket (2Móz 10,19; vö. Jóel 2,20). Az asszírok csemegének tekintették. Négy faját a B is (3Móz 11,22) a tiszta, ehető állatok közé sorolja (h. 'arbeh, szolcám, hargól, hágáb). Sós vízben megfőzték, vagy megszárították, megőrölték, s gabonaliszttel keverve kenyeret sütöttek belőle. Ezt a kenyeret mézzel fogyasztották, mivel keserű volt (Mt 3,4). Az éjszakai hidegtől megdermedt sáskákat könnyen össze lehetett szedni. A sáskajárást Isten ítéletének tekintették (2Móz 10,4kk; 5Móz 28,38; Jóel 1,3; Ám 4,9; 7,1kk; Zsolt 78,46; 105,34k). A végidőkben, az 5. trombitaszó után megjelenő pusztító sereg sáskákhoz hasonló lesz (Jel 9,1kk). Képes kifejezésekben az ember kicsisége, semmisége (4Móz 13,33; Ézs 40,22), az ellenség sokasága (Bír 6,5), a falánkság (Ézs 33,4) szemléltetésére szolgál.
96. Sirály (Larus, vagy Sterna fluviatilis, h. sáháf).
A madarak (Aves) osztályába, a sirályalkatúak (Lariformes) rendjébe, a sirályfélék (Laridae) családjába tartozik. Több faja van (vihar-, danka-, ezüst-, dolmányos sirály stb.). Vízi madarak. Többségük fehér vagy szürke színű, néhány fajnak költési időszakban a feje fekete vagy barna. Hosszú, hegyes szárnyukkal kitűnően repülnek és vitorláznak. Kis halakkal, rovarokkal, olykor gyümölcsökkel táplálkoznak. A B-ban a 3Móz 11,16-ban fordul elő, a tisztátalan állatok felsorolásában, a h. sáháf fordításaként (rev. Károli: kakukk).
97. Skorpió (Buthus quinquestriatus, h. cakbár, g. szkorpiosz).
Az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsének csáprágósok (Chelicerata) altörzsébe, a pókszabásúak osztályának (Arachnoidea) egyik rendjébe tartozik. Potroha két részre tagolódik: a 7 szelvényből álló előpotrohra, és a 6 szelvényből álló, vékonyabb utópotrohra. Az utópotroha kampós, hegyes tövisben végződik, ami méregmiriggyel van kapcsolatban. Támadáskor az utópotroh az előpotrohra kunkorodik úgy, hogy a tövis a fej magasságában van. Négy pár lába van. Tapogatólábuk hatalmas ollóban végződik. Elevenszülő. Légcsövük nincs, 4 pár tüdejük van. A kis fajok mérge emberre nem veszedelmes, a nagy trópusi fajoké halált okozhat. Marása rendkívül fájdalmas. Palesztinában leggyakrabban a sárga, kb. 8 cm hosszú Buthus quinguestriatus fordul elő. Isten megóvta a pusztában vándorló népét a skorpióktól (5Móz 8,15). Jézus hatalmat adott tanítványainak, hogy skorpiókon tapossanak (Lk 10,19). Az apa nem ad skorpiót a fiának, amikor az tojást kér (Lk 11,12). Olykor a gonosz, elvetemedett embereket (Ez 1,6), vagy a rendkívüli erejű mérget (Sirák 26,10; 39,36) jelképezi. A Jel 9,3.5 szerint az alvilágból feljövő sáskáknak olyan erejük lesz, mint a skorpiónak, olyan kínt okoznak, mint amikor a skorpió megmarja az embert.
98. Sólyom (Falca peregrinus).
A madarak (Aves) osztályába, a sólyomalkatúak (Falconiformes) rendjébe, a sólyomfélék (Falconidae) családjába tartozik. A sólymok közepes, vagy annál kisebb termetűek. Domború, izmos mellkas, hegyes szárnyak, rövid farok jellemzi őket. Fákon, sziklákon, elhagyott madárfészkekben fészkelnek. Főleg madarakkal (galamb, varjú, sirály, seregély stb.) és rágcsáló kisemlősökkel táplálkoznak. Felső kávájuk előtt csőrfog van. A leggyorsabb madarak közé tartoznak. Zsákmányukat sebes röptükben kapják el. Több fajuk van (vándor-, kabasólyom, kis sólyom, kerecsensólyom stb. és a vércsék). A B-ban a h. dá'á vitatható fordításaként fordul elő a tisztátalan állatok felsorolásában (3Móz 11,14).
99. Strucc (Struthio camelus, h. jácén, g. sztrouthosz).
A madarak (Aves) osztályába, a struccok rendjébe (Struthioniformes) tartozik. Egyike a ma élő legnagyobb madaraknak. Lába, a futó életmódnak megfelelően hosszú, izmos és csak két ujja van. Fejmagasságban a 2,5 m-t is eléri. Gyorsan és kitartóan fut (Jób 39,13). Szárnya elsatnyult, csak verdesni tud vele (Jób 39,13), repülni nem. Tollai foszlottak. Feje és nyaka csupasz. A kakas fekete, dísztollai hófehérek, a tyúk barna színű. Szereti a pusztaságot, romok között tanyázik, ezért az ítélet szemléltetésére is szolgál a próféciákban (Ézs 13,21; 34,13; Jer 50,39). Növényekkel, rovarokkal, madárfiókákkal, kisebb szopós állatokkal táplálkozik. Régen bőven élt a Palesztinát körülvevő pusztaságban, napjainkra viszont csaknem teljesen kihalt. Az Eufrátesz vidékén, Arábia egyes részein, D-Perzsiában ma is megtalálható. Közmondásos volt (az araboknál ma is az) ostobasága és kegyetlensége (Jób 39,14kk; JSir 4,3). Hangja hasonlít az ember jajgatásához (Mik 1,8). De amikor majd Isten a sivatagban folyókat fakaszt, akkor még a struccok is dicsőíteni fogják őt (Ézs 43,19k). A B a tisztátalan állatok közé sorolja (3Móz 11,16; 5Móz 14,15).
100. Sündisznó (Erinaceus auritus).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a rovarevők (Insectivora) rendjébe, a sünfélék (Erinaceidae) családjába tartozik. Hasát, fejének egy részét kivéve testét tüske borítja. Erős bőrizomzata segítségével össze tud gömbölyödni, így védekezik ellenségei (kutya, róka, borz, görény, fülesbagoly) ellen. Szereti a fás, cserjés, erdős, ligetes területeket, de más helyeken is előfordul. Az útjába eső férgekkel, csigákkal, pókokkal, bogarakkal, lárvákkal, békákkal táplálkozik, de a gyíkot, tojást, egeret, nyúlfiókát, madárfiókát is pusztítja. A telet vackában merevségben tölti. Palesztinában két faja van elterjedve: a hosszú fülű sündisznó (Erinaceus auritus), amelynek viszonylag rövid tüskéi vannak, s a tengerparti síkságon, valamint a Negevben honos; valamint a palesztinai sündisznó (Erinaceus sacer), amely a domb- és hegyvidéken él. A rev. Károli a h. 'anákáh-t fordítja sündisznóval, ami inkább gekkót jelent (ld. GEKKÓ).
101. Szamár (Equus asinus, h. hamór, g. ónosz).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a páratlan ujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, a lófélék (Equidae) családjába tartozik. Régi háziállat. Őse valószínűleg az afrikai származású núbiai vadszamár (Equus asinus africanus), az ázsiai kulán (Equus hemionus) és a kiang (Equus kiang). A lótól külsőleg főként abban különbözik, hogy jóval kisebb, ösztövérebb, fülei hosszabbak, farka csak a végén szőrös (bojtos), és csak az elülső végtagjain van szarugesztenye. Általában nyugodt vérmérsékletű, szelíd, engedelmes állat. Okos, tanulékony és jó az emlékezőtehetsége. A rossz, igazságtalan bánásmód csökönyössé teszi. Bálám is kénytelen volt elismerni, hogy a szamarának igaza van vele szemben (4Móz 22,27kk). Hegyi utakon nyugodtabb, biztosabb a járása, mint a lónak. Élelem tekintetében igénytelen. Izomzata szívós. Hangja jellegzetes ordítás. A B a vagyon értékes részének tekintette (1Móz 12,16; 24,35; 30,43; Jób 1,3; 42,12; 2Móz 20,17). A nőstény szamarat különösen is becsülték tejéért és szelíd járásáért. Dávid vagyonának gondozói között külön szerepel a szamarak felügyelője (1Krón 27,30). Használták teherhordásra (1Móz 22,3; 2Móz 23,5; 1Sám 25,18; Neh 13,15), igavonásra, malmok hajtására (5Móz 22,10; Mt 18,6 - mülosz onikosz, mola asinaria: szamár által hajtott malom felső, mozgó köve), hátasállatnak (2Móz 4,20; Józs 15,18; Bír 1,14; 12,14; 1Sám 25,20). Jákób áldásában Júda szőlőtőhöz köti szamarát, Issakár nagy csontú szamár (1Móz 49,11.14). Kultuszi tekintetben tisztátalannak számított: áldozatul nem lehetett bemutatni, első szülöttét juhon kellett megváltani, vagy nyakát kellett szegni (2Móz 13,13; 34,20). Húsát csak nagy éhínség idején ették meg (2Kir 6,25). Az elhullott szamarat elásták, ezért jelképezi a végtisztesség nélküli eltemetést (Jer 22,19). A Messiás, aki a békesség királya lesz, szamáron ülve érkezik (Zak 9,9; Mt 21,5; Jn 12,15).
102. Szarka (Pica pica).
A madarak (Aves) osztályába, a verébalkatúak (Passeriformes) rendjébe, a varjúfélék (Corvidae) családjába tartozik. Hasa fehér, háta, szárnya fekete, feltűnően hosszú farka fémesen csillogó zöldesfekete. Költési területe Európa, Ázsia, É-Afrika. Ügyes fészekrakó. Fészkét kis ágakból, füvekből, levelekből fákra, vagy magas bokrokra rakja, földdel kitapasztja, és tüskés ágakból tetőt is épít rá. Főleg rovarokkal, csigákkal, kisebb gerincesekkel táplálkoznak, de magvakkal és bogyókkal is. A madárfiókák, csibék, gyümölcsösök pusztításával komoly károkat okozhatnak. A B-ban a h. 'anáfá bizonytalan fordításaként fordul elő a tisztátalan állatok felsorolásában (3Móz 11,19; 5Móz 14,18).
103. Szarvas (Cervus elaphus, h. 'ajjál, 'ajjáláh, cofer).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, a szarvasfélék (Cervidae) családjába tartoznak. Kérődzők, testük nyúlánk, farkuk rövid. Jellemzőjük az agancs, amit azonban csak a hímek viselnek. Az agancsok a homlokcsonton lévő ún. rózsatőn képződnek. Az évenként elhullatott agancsok helyett újak nőnek. Lágy szárú növényekkel táplálkoznak, de fák, cserjék, fiatal hajtásait, lombját, kérgét is megeszik, a hullott makkot felszedik. A hímet bikának, a nőstényt tehénnek - első borjadzásig ünőnek -, a szaporulatot borjúnak nevezzük. A tehén nyolchavi vemhesség után egy, ritkán két borjat ellik. A h. 'ajjál valószínűleg több szarvasfélét is jelöl. A B-i korban még bőven éltek szarvasok Palesztinában - Salamon udvarának étrendjén a szarvasok is szerepeltek, (1Kir 5,3) - napjainkra azonban kipusztultak: előbb a gímszarvasok (Cervus elaphus), majd a dámvadak (Dama dama) is. A mózesi törvények szerint tiszta állatok, meg lehet enni, de áldozatul nem szabad bemutatni (5Móz 12,15.22; 14,5; 15,22). Szépségük, kedvességük miatt közel voltak az ÓSZ emberének a szívéhez, amiről számos hasonlat beszél: a kegyes úgy kívánkozik Istenhez, mint a szarvas a folyóvízhez (Zsolt 42,2); a szerelmes olyan, mint a fiatal szarvas (Énekek 2,9.17; 8,14), az ifjú feleség pedig mint a szerelmes szarvasünő (Péld 5,19); az ítélet idején Júda vezérei olyan erőtlenül mentek üldözőik előtt, mint a szarvas, amely nem talál legelőt (JSir 1,6); a messiási korban a sánták úgy ugrálnak majd, mint a szarvasok (Ézs 35,6).
104. Szarvasmarha (Bos taurus, h. bákár, 'elef, g. bousz).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe tartozó szarvasmarhafélék (Bovidae) népes családjának egyik tagja. A szarvasmarhafélék nagytestűek vagy karcsú felépítésűek. A család valamennyi tagjára jellemző - az általában mindkét nemen megtalálható - belül üreges, tülkös szarv, ami megfelelő eljárással a szarvcsapról lehúzható. Felső metsző- és szemfogaik hiányoznak, az alsók megvannak, de alakra nem különíthetők el egymástól, véső idomúak és szorosan egymás mellett állnak. Legnagyobb részük csoportosan él, de vannak párosával élők is. Legnagyobb faj- és egyedszámban jelenleg Afrikában találhatók, ahová Európából és Ázsiából vándoroltak be. A szarvasmarhafélék közül kerültek ki a leghasznosabb háziállatok: a szarvasmarha-, a juh- és a kecskefajták. Rendszertanilag többek között a villászergealkatúak (Antilocapridae), az antilopalkatúak (Antilopinae), és a juhalkatúak (Ovinae) alcsaládjába oszthatók.
Az Európában és a B-ban található szarvasmarhafajtákat az őstulokra (Bos primigenius bojanus), és ennek feltételezett alfajaira vezetik vissza. Az őstulok Európában, Közép-Ázsiában, É-Afrikában, s valószínűleg Palesztinában is nagy számban élt, de az állandó vadászat miatt kipusztult. A háziasítás során a vadon élő szarvasmarha mind külső, mind belső tulajdonságaiban lényegesen megváltozott. Szőrzete kifinomodott, szarva visszafejlődött, csontozata vastagabbá, de szivacsosabbá vált, feje megrövidült, törzse zömökebb formákat vett fel, izomzata nagyobb tömegű lett, de szívósságából veszített. Sokféle színűek: fehér, pirók, fakó, sárga, piros, barna, fekete, szürke, deres, borzderes, vércse, tarka. A felsorolt színeknek több változata van. Palesztinában és környékén három fajuk fordult elő: hosszú szarvúak, rövid szarvúak és a púpostulok (zebu, Bos indicus).
A szarvasmarhának neme és kora szerint különböző nevei vannak. Kollektív értelemben, a nemi sajátosság hangsúlyozása nélkül: szarvasmarha (h. bákár, 'elef, 'alluf). A nőstény: az első ellésig »üsző«, az első elléstől »tehén«, a fejési időszak alatt »fejős tehén«, ellés után 6-8 hétig friss fejős tehén (h. cegláh, páráh). A hím szarvasmarha korra való tekintet nélkül »bika« (sór, 'abbir). Az ivartalanított bika 4 éves kora előtt »tinó«, azután »ökör«. Koruk szerint: az elválasztásig, ami a B-i korban jóval később történt, mint a mi korunkban, »szopós borjú«, éven aluli, éven felüli »növendék«, az első borját hozó üsző, valamint az első és második borjazás közötti tehén »előhasi üsző«. A hím 4-18 hónapos koráig »növendékbika«, a 18 hónapnál idősebb »tenyészbika«. A B a fejőstehenet borjas tehénnek (1Sám 6,7.10), a fiatal bikát bikaborjúnak (h. par, 'égel) nevezi, amint ez a mi szóhasználatunkban is szokás.
A szarvasmarhák az ősatyák vagyonának jelentős részét alkották (1Móz 12,16; 13,5; 32,8; vö. Jób 1,14; 42,12). Az Egyiptomból kivonuló népnek sok marhája volt (2Móz 10,9). A pusztai vándorlás során Izráel hetvenkétezer marhát zsákmányolt Midjántól (4Móz 31,33). A honfoglalás után jelentős szarvasmarha- tenyésztés volt Izráelben, főleg az e célra alkalmas síkságokon (Sárón, Sefélá), és a Jordántól K-re eső fennsíkon (Básán). Dávid külön felügyelőt rendelt a Sárónon és a völgyekben legelő szarvasmarhái fölé (1Krón 27,29). A próféták közül Ámós barompásztor volt (Ám 7,14). A szarvasmarháknak jelentős szerepük volt a mezőgazdaságban és a mindennapi életben. Használták nyomtatásra - nemcsak az ökröt, hanem az üszőt is (5Móz 25,4; Jer 50,11), szántásra (Bír 14,18), húzatásra (1Sám 6,7), teherhordásra (1Krón 12,41). A hízott borjú, ökör (h. marbék) levágása ünnepi esemény volt (1Sám 28,24; Lk 15,23). Salamon étrendjén hizlalt és sovány marha egyaránt szerepelt (1Kir 5,3), ami arra utal, hogy adott esetekben a sovány marhát is levágták. De nemcsak a marhahús, hanem a tej, tejszín, vaj, sajt, túró is fontos táplálék volt. Érthető, hogy a kegyesek imádkoztak marháikért (Zsolt 144,14).
A szarvasmarháknak fontos szerepe volt a kultuszban is. Többféle (égő-, béke-, vétek-, hála- stb.) áldozatul be lehetett mutatni (3Móz 1,3; 3,1; 4,14k; 23,18). Salamon a templom felszentelésekor huszonkétezer marhát mutatott be békeáldozatul (1Kir 8,63). Hibásat, heréltet nem volt szabad az Úrnak áldozni (3Móz 22,24). Általában csak bikát lehetett áldozni, egyes esetekben tehenet, üszőt is (3Móz 3,1; 4Móz 19,2kk; 5Móz 21,1kk; 1Sám 6,14). Egyes ókori vallásokban (egyiptomi, asszír) bizonyos szarvasmarhák (bika, tehén) kultuszi tiszteletben részesültek. Ez a vallástörténeti háttere Áron aranyborjúinak (2Móz 32,4; 1Kir 12,28).
A mózesi törvénynek gondja van a szarvasmarhákra is: vonatkozik rájuk a szombati nyugalom (2Móz 20,10), s ugyanakkor természetes, hogy szombaton is gondoskodni kell róluk (Lk 13,15); a nyomtató ökörnek nem szabad bekötni a száját (5Móz 25,4; vö. 1Kor 9,9); az eltévedt marhát vissza kell hajtani gazdájához (2Móz 23,4). Szerepel prófétai ítélethirdetésekben (Ézs 1,3; Ám 4,1), hasonlatokban (Jer 46,20k), látomásokban (Ez 1,7.10; Jel 4,7), különböző tárgyakon díszítőelemként (1Kir 7,25.29). A messiási korban a tehén a medvével legel; a borjú, az oroszlán és a hízott marha békességben együtt lesznek (Ézs 11,6k).
105. Szöcske (Locusta viridissima, h. jelek, g. akrisz).
A rovarok (Insecta) osztályába, az egyenesszárnyú rovarok (Orthoptera) rendjébe, a szöcskék (Locustidae) családjába tartozik. Nyirkos, füves vagy bokros területeken élnek, növény- vagy mindenevők. Szórványosan élnek, ezért gazdasági kártételük csekély. Több fajuk van: a zöld lombszöcske (rovarokkal táplálkozik), szemölcsrágó szöcske, nyerges szöcske, fűrészlábú szöcske stb. A B-ban a h. jelek fordításaként találkozunk vele, főleg sáskacsapásokkal kapcsolatosan (Jóel 1,4; 2,25; Zsolt 105,34), vagy sáskákkal kapcsolatos hasonlatokban (Jer 51,14.27; Nah 3,15k). Valószínű azonban, hogy a B-ban nem szöcskékről, hanem a sáskák kifejlődésének egyik vedlés utáni fokozatáról van szó (ld. SÁSKA).
106. Szúnyog (Culex, h. kinnam, g. kónópsz).
A rovarok (Insecta) osztályába, a kétszárnyúak (Diptera) rendjébe, a hosszúcsápúak (Nematocera) alrendjébe, a szúnyogfélék (Culicidae) családjába tartozik. Testük karcsú, lábuk hosszú, csápjuk fonalszerű, szárnyuk keskeny, szájszerveik többnyire tűszerű szívóvá alakultak. Lárváik vízben, talajban, növényi szövetekben élnek, teljes átalakulással fejlődnek. Számos fajuk van, melyek közül egyesek betegségek terjesztői, pl. a foltos maláriaszúnyog. A 2Móz 8,12kk tudósítása szerint a 3. egyiptomi csapás során szúnyogok lepték el egész Egyiptomot (rev. Károli: 8,16kk, tetvek). Jézus a farizeusok szemére hányta, hogy a szúnyogot kiszűrik, a tevét pedig elnyelik (Mt 23,24).
107. Tehén (h. páráh, g. dámálisz).
Nőstény szarvasmarha. Értékes háziállat. Jákób negyven tehenet is küldött engesztelő ajándékul Ézsaunak (1Móz 32,15). A fáraó álmában a hét sovány tehén elnyelte a hét kövéret (1Móz 41,1kk). Bár kultuszi tekintetben tiszta állatnak számított, csak ritkán szerepel az áldozatok között. Bizonyos esetekben azonban csak tehenet, ill. üszőt lehetett áldozni: ismeretlen gyilkos esetén engesztelő áldozatul üszőt (5Móz 21,1kk), a tisztító víz készítéséhez pedig vörös tehenet (4Móz 19,1kk). A filiszteusok az új szekérbe, amelyen visszaküldték a szövetség ládáját, két borjastehenet fogtak. A bétsemesiek ezeket a teheneket égőáldozatul áldozták föl az Úrnak (1Sám 6,7.14). Dávid kiválasztásakor Sámuel egy üszőborjút vitt magával Betlehembe áldozatul, hogy Saul ne fogjon gyanút (1Sám 16,1kk). (ld. SZARVASMARHA).
108. Teve (Camelus dromedarius, h. gámál, béker, biköráh, g. kámelosz).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, a tevefélék (Camelidae) családjába tartozik. A h. gámál az egypúpú dromedárt (Camelus dromedarius) jelöli. A B a kétpúpú tevét (Camelus bactrianus) nem említi, jóllehet bizonyára ismerték az izráeliek is. Szarvuk nincs. Patáik kicsinyek, talppárnájuk rugalmas. Összetett gyomruk csak háromosztatú, a leveles gyomor hiányzik. Hazája Arábia, de Kr. e. 3000 körül Egyiptomban már tenyésztették, amint ezt a régészeti leletek is tanúsítják. Korán elterjedt Mezopotámiában is. Jákób Háránban számos tevét is szerzett: engesztelésül harminc szoptatós tevét is küldött Ézsaunak (1Móz 32,16). Fontos vagyontárgynak számított (1Krón 12,41; Ezsdr 2,67). Az 1Krón 27,30 megemlíti, hogy Dávid tevéinek a felügyelője a jismáéli Obil volt. Az Izráel környezetében élő népeknek is sok tevéjük volt. Midjánnak annyi tevéje volt, hogy meg sem lehetett számolni (Bír 6,5; 7,12). A Ciklágot kifosztó amálékiek közül négyszáz fiatal tevéken menekült el (1Sám 30,17). Hazáél negyven tevét vitt ajándékba Elizeusnak (2Kir 8,9). A teve rendkívül igénytelen, szívós, nagy teljesítményekre képes. Használták teherhordásra (1Móz 37,25; 1Kir 10,2), utazáskor hátasnak (1Móz 31,17.34), sőt harci állatnak is. A B tisztátalan állatnak tekinti: tilos volt áldozatul vinni, a húsát megenni (3Móz 11,4). Bőréből sarut, tömlőt, szőréből szövetet, sátorponyvát készítettek (Mt 3,4). A B-ban szerepel hasonlatokban (Jer 2,23; Mt 19,24; 23,24), prófétai ítélethirdetésekben (Jer 49,29.32; Ez 25,5) és üdvjövendölésekben (Ézs 60,6) is.
109. Tulok.
Az ökör régi, népies neve. A rev. Károliban a h. bákár és a g. mószkhosz fordításaként fordul elő (3Móz 1,2k; Lk 15,23.27.30; Zsid 9,12). Az állattanban a szarvasmarhafélék (Bovidae) családjába tartozó tulokalakúak (Bovinae) neve (ld. SZARVASMARHA).
110. Tyúk (Gallina avis, g. órnisz).
A madarak (Aves) osztályába, a tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe tartozik. Őse a ma is vadon élő bankiva tyúk. Valószínűleg Indiában háziasították Kr. e. 2000 körül. Palesztinában perzsa közvetítéssel terjedt el. Húsa, tojáshozama miatt igen hasznos. A Mt 23,37-ben (vö. Lk 13,34) értelemszerűen kotlóról van szó a féltő, mentő szeretet példájaként. Hathetesnél idősebb, egyévesnél fiatalabb korában jércének nevezik. (ld. CSIBE, KAKAS).
111. Vaddisznó (Sus scrofa).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások rendjébe (Artiodactyla), a nem kérődzők között a disznófélék (Suidae) családjába tartozik. Hazája Közép- és D-Európa, valamint É-Afrika. A sűrű aljnövényzettel borított erdőket szereti. Családokban és kisebb kondákban él, csak az idősebb kanok járnak egyedül. Többnyire éjszaka jár táplálék után. Mindenevő, de elsősorban növényi eredetű táplálékot fogyaszt. Ormányszerűen megnyúlt orrával a talajban túr férgek, rovarok és különféle kisebb gerincesek után. Húsa ízletes. Nőstényét kocának, göbének, emsének, szaporulatát féléves korig malacnak, majd másfél éves korig süldőnek nevezik. Tisztátalan állat, amelyet sem áldozni, sem elfogyasztani nem volt szabad. A B-ban a Zsolt 80,14-ben fordul elő a h. hazír fordításaként (ld. DISZNÓ).
112. Vadkecske (Capra aegagros).
A B-ban az 5Móz 14,5-ben fordul elő. A rev. Károliban a h. 'akkó, az ÚF B-ban a h. zemer fordításaként. Rendkívül ügyesen mozog a sziklákon. A kecske egyik ősének tekintik (ld. KECSKE).
113. Vadmacska (Felis silvestris).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a macskafélék (Felidae) családjába tartozik. A nagyobb erdőségek lakója. Különösen a hegyes, dombos vidéket kedveli, de néhol a síksági erdőkben, a nagyobb nádasokban, az árterek füzeseiben is megtalálható. Külsőre cirmos házimacskához hasonlít, feje azonban nagyobb és szélesebb, lábai erősebbek és rövidebbek, farka nem fokozatosan vékonyodik, hanem tompán lecsapott és dús szőrzetű. Bundája sűrű, hosszú szőrű. Homlokán és a fejtetőn nagy fekete sáv fut végig, amely a hát közepéről a test két oldalán több harántsávba ágazik. Pusztítja a káros rágcsálókat, de a hasznos vadakat is. A B-ban az Ézs 34,14-ben fordul elő a h. 'ijjim vitatott fordításaként.
114. Vadszamár (Equus hemionus, h. pere', arám caród).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a patások (Ungulata) rendjébe, a lófélék (Equidae) családjába tartozik. A vadszamarak a házi szamárnak még ma is élő ősei. Általában a sztyeppéket szeretik. Két csoportra oszthatók: az afrikai szürke-, és az ázsiai sárga- vagy félszamarakéra. Tíz-tizenkét kancából álló csoportokban élnek, egy-egy csődör vezetése és védelme alatt. Rendkívül óvatos és éber állatok. A B-ban a h. pere' vitatott fordításaként találkozunk vele, többnyire hasonlatokban: a gonosz emberek olyanok, mint a vadszamarak, mindig eledel után járnak (Jób 24,5); a bálványok, az emberi segítség után futkosó Izráel olyan, mint a kóborló vadszamár (Jer 2,24; Hós 8,9). A nagy szárazság idején a vadszamarak is legelő után kapkodtak kínjukban (Jer 14,6). A Jób 11,12-ben a butaság jelképe.
115. Vakondok (Spalax ehrenbergi, h. hafarparah).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a rovarevők (Insectivora) rendjébe, a vakondokfélék (Talpidae) családjába tartozik. Arcorra megnyúlt, apró szeme elcsökevényesedett. Külső fülkagylója nincs. Mellső lábai széles ásólábakká alakultak. Föld alatti járatokban él, amiket túrások jeleznek. Külön járatai vannak a lakás és az élelemszerzés céljára. A nőstény évenként két alkalommal 3-9 utódot fial. Mivel a rovarokat pusztítja, hasznos; a növények kitúrásával kárt is okoz. A 3Móz 11,30 a tisztátalan állatok közé sorolja. Az Ézs 2,20 említi még, amely szerint az ítélet idején az emberek a vakondoknak és a denevéreknek dobják oda bálványaikat. Mindkét esetben kérdéses, hogy valóban vakondokról van-e szó.
116. Veréb (Passer domesticus, h. cippór, g. sztrouthion).
A madarak (Aves) osztályába, verébalkatúak (Passeriformes) rendjébe, a szövőpintyfélék (Ploceidae) családjába tartozik. Őshazája Eurázsia és Afrika. Fészkelő helyéhez ragaszkodó, állandó, részben kóbor madár. Bőséges táplálékot nyújtó helyeken csapatostul járnak. Magevők, de fiókáikat rovarokkal is etetik. Több faja van. Legismertebb és leggyakoribb a házi veréb (Passer domesticus) és a mezei veréb (Passer montanus). Nem mestere a fészekrakásnak. Szívesen fészkel eresz alá, fali üregekbe, fák odvába. Más madarak (pl. fecskék) fészkét is elfoglalja. Az arabok ínyenc falatnak tekintették. Az ÚSZ-i korban igen olcsó árucikk volt (Mt 10,29; Lk 12,6). Ez arra is utal, hogy sok volt belőle. A Zsolt 84,4 szerint Isten oltáránál is találtak helyet maguknak. Bár a h. cippór mindenféle madár gyűjtőneve, számos esetben bizonyosan a verebet jelenti. Jézus az Isten gondviselő szeretetéről szólva említi (Mt 10,29kk; Lk 12,6k).
117. Vipera (Vipera, h. peten, 'ef ce, g. ekhidna).
A hüllők (Reptilia) osztályába, a pikkelyes hüllők (Squmata) rendjébe, a viperafélék (viperidae) családjába tartozik. Fejük háromszög alakú, farkuk rövid és hirtelen elvékonyodó. Felső állkapcsuk elcsökevényesedett, feltűnően rövid és mozgékony, mindkét oldalán egy-egy működő és egy-egy tartalék méregfog van. A méregfogak nyugalomban a csukott szájban a nyálkahártyaredőben (fogtáskában) helyezkednek el. Maráskor, a száj kitátásával egyidejűleg, a felső állkapcsok függőleges állásba kerülnek, s a méregfogak előremerednek. A fogak belsejében csatorna húzódik, nyílásuk a fog elülső részén van. Mérgük nagyon veszélyes, halált okozhat. Fajait a hátoldalukon végighúzódó vonal jellemzi. Eleventojók. Csak az általuk elejtett állatokkal (főleg apró emlősök, madárfiókák) táplálkoznak. A B-ban gyakran szerepel hasonlatokban és átvitt értelemben: Egyiptom a vipera és a repülő sárkány földje (Ézs 30,6); a pártütők, gonoszok, a hatalmukkal visszaélő vezetők olyanok, mint a süket vipera, nem hallgatnak Isten szavára, nem élet, hanem halál van körülöttük (Zsolt 58,5; Ézs 59,5; vö. Mt 3,7; 12,34; 23,33); Isten kegyesei eltapossák a viperát (Zsolt 91,13; vö. Mk 16,17k; Lk 10,19; ApCsel 28,3kk). A messiási korban a kisded a viperalyuknál játszadozik (Ézs 11,8; ld. KÍGYÓ).
118. Víziló (Hippopotamus amphibius, h. böhémót).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artyodactyla) rendjébe, a vízilófélék (Hippopotamidae) családjába tartozik. Hatalmas testű állat. Hossza eléri a 4 m-t is, súlyban pedig akár 40 q is lehet. Erős végtagjai négyujjúak, bőre csupasz, farka kicsi. Szemfogai jól fejlettek. Régen a Nílusban sok víziló élt, s egészen a tengerpartig elkalandoztak. Később a vadászás miatt - még a római cirkuszokba is vitték - kipusztult, már csak a Felső-Nílusban fordul elő. A Jób 40,15-24 szemléletesen írja le: Teste erős, hatalmas. Csontjai olyanok, mint az érccsövek, lábai pedig mint a vasrudak. Vízi, de egyben szárazföldi is. Ha kedve tartja, a hegyeken eszik, máskor a folyóban fűzfák, nád és káka között, a lótuszbokrok alatt hever. Noha rendkívül erős, mégis békésen játszadoznak mellette a többi vadak. Biztonságban érzi magát akkor is, ha árad a folyó. A 23. v. szerint a Jordánban is előfordult, amit régészeti leletek is tanúsítanak.
119. Vöcsök (Podiceps).
A madarak (Aves) osztályába, a vöcsökalkatúak (Podicipidiformes) rendjébe, a vöcsökfélék (Podicipidae) családjába tartozik. Gyakoribb fajai: a búbos vöcsök (Podiceps cristatus), a feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis), a kis- vagy vörösnyakú vöcsök (Podiceps rufacollis). Édesvízi madarak. Jól tudnak úszni és bukni. Csőrük hegyes, lábuk ujjait bőrszegély veszi körül. Apró halakkal és vízi állatkákkal, valamint zsenge növényi részekkel táplálkoznak. Vízen úszó növényi hordalékon, vagy a növényzet közt fészkelnek. A B-ban a tisztátalan állatok felsorolásában fordul elő a h. sálák bizonytalan fordításaként (3Móz 11,17; 5Móz 14,17; a rev. Károliban ezeken a helyeken hattyú olvasható; ld. HATTYÚ).
120. Zebra (Equus zebra).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, a lófélék (Equidae) családjába tartozik. A fehér és sötétbarna csíkok, a lóénál hosszabb fül, a hosszúszőrű farok, s a csak az elülső végtagokon található szarugesztenyék jellemzik. Elterjedési területe Afrikának a Szaharától D-re fekvő füves térségei. Régebben nagy csapatokban élt. Napjainkra azonban számuk erősen lecsökkent. A B-ban az Ézs 32,14-ben fordul elő: az ítélet következtében a várhegy és a bástya barlang lesz, ahol a zebrák viháncolnak, nyájak legelésznek. A h. pere'-t általában vadszamárral fordítják, bár nyelvtörténetileg zebrát is jelenthet.
121. Zerge (Rupicapra rupicapra).
Az emlősök (Mammalia) osztályába, a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, a szarvasmarhafélék (Bovidae) családjába tartozik. Tömzsi test, erős láb, karcsú nyak jellemzi. A sziklákon nagy biztonsággal mozog. A B-ban a h. disón (5Móz 14,5), jácél (1Sám 24,3; Jób 39,1; Zsolt 104,18) fordításaként találkozunk vele. Palesztinában azonban nem voltak zergék, ezért a felsorolt helyeken valószínűleg gazellákról, vadkecskékről, vagy valamilyen antilopról van szó. A g. dorkász nem zergét, hanem őzt, gazellát jelent (ApCsel 9,36).
NA

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages